Visszapillantó
Ez a ciklus a közelmúlttal, a rendszerváltás előtörténetével és történetével foglalkozó írásokat tartalmaz.
HELSINKI ÉS A HELSINKI MOZGALOM
A Helsinki Egyezmény aláírása és a Moszkvai Helsinki Csoport megalakulása a rendszerváltás előtörténetének meghatározó eseménye volt. Ezért soroltam az erről szóló három írást külön alciklusba.
Brezsnyev pártfőtitkár a Szovjetunió történetének legdiadalmasabb pillanatában, 1975. augusztus 1-én írta alá a Helsinki Záróokmányt, amely szovjet értelmezése szerint nemzetközi egyezménnyel szentesítette Európa kettéosztását. Nem is a Helsinki egyezmény, hanem annak civil olvasata indította el a folyamatot, amely a szovjet birodalom széteséséhez vezetett.
2011-ben részt vehettem és felszólalhattam a Moszkvai Helsinki Csoport megalakulásának 35. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen. Az alapítók jelenlétében mondhattam el, a történelmi jelentőségű helsinki folyamatot, amely a szovjet birodalom széteséséhez vezetett, nem a Helsinkiben aláírt nemzetközi egyezmény indította el, hanem tizenegy ellenzéki abszurdnak tetsző elhatározása, hogy számon kérik a szovjet kormányon a Helsinki Záróokmányban tett ígéreteit. A Moszkvában, angolul elmondott beszéd jóval rövidebb volt, mint az itt közölt, megszerkesztett változata.
2005. november 20-22-én a Magyar Helsinki Bizottság konferenciát rendezett az emberi jogok helyzetéről. Budapestre érkezett Václav Havel, Karol Schwarzenberg, a Nemzetközi Helsinki Szövetség korábbi elnöke, Szergej Kovaljov, a szovjet szamizdat kezdeményezője, Jurij Orlov, a Moszkvai Helsinki Csoport alapítója, mindketten sok évet töltöttek szovjet kényszermunka-táborokban. A magyar sajtó azonban alig vett tudomást róluk. Neves médiaszemélyiségek azt mondták, a mi hallgatóink, nézőink ezeket az embereket, Havel kivételével, nem ismerik. Mi sem ismerjük őket, azaz nyilvánvalóan nem is fontos emberek.
A havilap-Beszélő hónapról-hónapra összeállítást közölt a Kádár-rendszer egy-egy évéről. Az összeállítás középpontjában az évesszé állt. Az 1985-ös évről írtam, mert úgy véltem, ezzel az évvel kezdődött meg a rendszer szétesésének megállíthatatlan folyamata. Írásomat három esemény köré rendeztem. Tavasszal az országgyűlési választásokat megelőző jelölőgyűléseken spontán jelöltek is felléptek. Nyáron közös tanácskozást rendeztek a rendszer liberális és népi ellenzékének tagjai. Ősszel a –Nemzetközi Helsinki Szövetség alternatív Kulturális Fórumot szervezett Budapesten.
„A magamutogatásnál fontosabb…”
(Dokumentumfilm a Beszélőről)
A Magyar Televízió kétrészes dokumentumfilmet mutatott be a Kádár-rendszer utolsó tíz évében kiadott, hivatalos engedély nélkül, de rendőri zaklatások közepette megjelent kiadványokról. A film azonban egyoldalú képet adott a demokratikus ellenzékről, a cenzúrázatlan kiadványokról és készítőikről.
A harmincadik évforduló huszadik évfordulóján
1956-ban a társadalom túlnyomó többsége nemzeti függetlenséget, többpárt-rendszert, pluralista demokráciát akart. A demokratikus ellenzék a Kádár-rendszer utolsó éveiben erre az 56-ra emlékezett kezdetben magánlakásokon, majd betiltott utcai rendezvényeken. 2006-ban a kormány rendőrkordonnal védett állami ünnepen emlékezett meg a forradalom évfordulójáról. A kordonon kívül erőszakos tüntetők támadtak rá a rendőrökre, a rendőrség pedig aránytalan brutalitással válaszolt. De mit jelentettek ezek az alapvető fogalmak – függetlenség, szabadság, demokrácia – a forradalom napjaiban, az elnyomás évtizedeiben és a rendszerváltás után?
A kötetben elsősorban jobboldali szerzők szerepeltek, de szerepeltek benne a szamizdat Beszélő egykori munkatársai is. Én azért fogadtam el a felkérést, mert ezzel is ki akartam fejezni, hogy elutasítom az ország és a kultúra kettészakadását. A kötetben írásom változtatás nélkül jelent meg.
Az írás áttekinti a rendszerváltás előzményeit és krónikáját, így tartalmilag részben megegyezik a Visszapillantó ciklus más írásaival. Szerepeltetését azért tartottam fontosnak, mert úgy hiszem, a cikk, főként jobboldali olvasókra számítva is, liberális értékek alapján tekinti át a rendszerváltás és az utána következő évek politikai eseményeit.
Az emberi jogok ügyétől a rendszerváltás jelszaváig
Ez az írás a Solt Ottilia születésének hetvenedik évfordulója alkalmából rendezett emléknapra készült. (Fuga, 2014. február 8.) Solt Ottiliára azonban nem lehet úgy emlékezni, hogy ne essék szó a SZETÁ-ról, SZETÁ-ról pedig nem tudok úgy beszélni, hogy ne beszéljek a demokratikus ellenzék létrejöttéről és szerepéről a rendszer-váltásban. Mindez együtt persze szétfeszítette volna a konferencia kereteit. Tekintettel az együttesen meghatározott időkorlátra, írásomnak csak mintegy a felét olvastam fel. Megtiszteltetés számomra, hogy a Beszélő a teljes szöveg közlését vállalta.
Nahát, már harminc éve
(A monori tanácskozás évfordulója)
Az urbánusnak is nevezett liberális ellenzék és a népi ellenzék találkozását 1985 júniusában sokan az ellenzék történetének egyik legnevezetesebb eseményeként tartják számon, amely a két tábor együttműködésének ígéretét hordozta. Számomra az előadások és a viták szövegének elolvasása inkább az jelentette, hogy a két közösséget áttörhetetlen világnézeti fal választja el, az együttműködés közöttük s jövőben sem lesz lehetséges.
Egy elkallódott és megkerült történelmi dokumentum
Pártunk és kormányunk másfél évig tartó ünnepség-sorozattal emlékezik meg a rendszerváltás (rendszerváltozás, rendszerváltoztatás) harmincadik évfordulójáról. Gondosan ügyel azonban arra, hogy megemlékezések szervezői és szereplői között ne legyenek olyanok, akiket a Kádár-rendszer „ellenzéki-ellenséges elemeknek” minősített, akiket megfosztott az állásuktól, útlevelüktől, akiknek az otthonát felforgatta, átkutatta, akiket az utcán zaklatott. Nemrégiben a kezembe akadt a rendszerváltás egy dokumentuma, amelyet majdnem harminc éve elveszettnek hittem. A harmincadik évforduló talán elégséges indok arra, hogy elbeszéljem a történetét.
A rendszerváltás két pillanata
A Litera felkért néhány írót, publicistát, hogy a rendszerváltás harmincadik évfordulójára, Privát rendszerváltás című sorozatuk számára írják meg a rendszerváltáshoz kapcsolódó személyes emlékeiket. Erre a felszólításra jött létre az alábbi két írás.
Jurij Pavlovics Guszev (1939. január 28.) műfordító, irodalomtörténész, esszéista. Az egyetem elvégzése után Kárpátaljára került, két faluban tanított, Rafajnaújfaluban (Rafajlovo) és Váriban (Vari). Mindkét község a beregszászi járásban van, lakosságuk 95 százalékban magyar. Guszev itt sajátította el a magyar nyelvet, és szerette meg a magyar irodalmat. Részt vett Balassi Bálint összes verse, valamint Az ember tragédiája lefordításában, lefordította Mikes Kelemen Törökországi leveleit. Mindhárom kötet a rangos Lityeraturnyije Pamjatnyiki sorozatban jelent meg. Műfordítói munkásságáért 2008-ban elnyerte a Balassi Bálint-emlékkardot. A 20. századi magyar irodalomból lefordította Németh László két regényét (Bűn, Irgalom), Illyés Gyula: Hunok Párizsban című művének egy részét, Szabó Magda Régimódi történetét, Konrád Györgynek az 1960-as, 70-es években írt szépirodalmi műveit (A látogató, A városalapító, A cinkos), Kertész Imre Sorstalanságát és három további művét. A szépirodalmi szamizdat egyik kezdeményezője Magyarországon Farkas Péter volt, aki 1982-ben Németországba emigrált, neve így a demokratikus ellenzék körein kívül kevésbé volt ismert; Jurij Guszev azonban „rátalált”, több művét lefordította, így a Nyolc perc című hosszabb elbeszélését is. Napjaink magyar irodalmát éber szemmel követő irodalmárként sorolta a lefordítandó szerzők közé Háy Jánost: két regényét is lefordította. A múlt évben magyar nyelvű levelet kaptam tőle: arra kért, írjam meg esszészerűen az 1981–1989 között megjelent, „szamizdat” Beszélő történetét. Örömmel tettem eleget a felkérésnek. Írásom az Orosz Tudományos Akadémia kiadványában jelenik meg.