Kőszeg Ferenc honlapja

Horn Gyula halála után a cikk az egykori demokratikus ellenzék és a Szabad Demokraták Szövetsége útját tekinti át: az SZDSZ nem fogadta el, hogy a rendszerváltás a pártállami reformok folytatása, de nem fogadta el azt sem, hogy az államszocializmust valamiféle „harmadik útnak” kell követnie. A helyes kiindulópont ellenére, eltúlozva a jobboldali veszélyt, szorosra zárta szövetségét egykori ellenfelével, az állampárttal, és fokozatosan elvesztette arculatát.

Horn Gyula és mi magunk

Az alábbi írásnak egy levelezés az alapja. Zolnay János elküldte a Beszélőben megjelent blogja linkjét, és a véleményemet kérdezte. Lényegében egyetértettem az írásával, de egyetértettem Révész Sándorral is, akinek blogjára Zolnay válaszolt. Ezt írtam meg a válaszomban, hozzáfűzve néhány megjegyzést Horn megítéléséről. Viszontválaszában Zolnay arra bíztatott, hogy írjak a megjegyzéseimből cikket, egyúttal azonban vitatta a levelemben vázolt vélemény néhány pontját. A cikk, amelyet írtam, végül túlburjánzott az eredeti témán, már nem is annyira Hornról szólt, hanem a rendszerváltást megelőző demokratikus ellenzékről és a Szabad Demokraták Szövetségéről. Gondot inkább az okozott, hogy reflektálni akartam Zolnay második levelére, amelyet az olvasók nem ismernek. Azt a megoldást választottam, hogy idézek a levélből, majd az idézett szöveget kommentálom.

A fénylő halott

Révész Sándor blogbejegyzésével (Alkalmazott haláleset, Beszélő, 2013. július 1.) és Zolnay János válaszával (A Horn-paradoxon, Beszélő, 2013. július 18.) a Beszélő teljesítette demokratikus, demokráciavédő hagyományából következő kötelezettségét: szembefordult a Németországtól Magyarországig ívelő Horn-adorációval. Zolnay írása nem vitázik Révészével, inkább kiegészíti azt. A temetés előtt Révész – mint írja – nem vállalkozhatott Horn kimerítő bírálatára. Zolnay már megtehette: fontos megjegyzésekkel egészítette ki Révész véleményét. Negyedszázados ismeretségünk alapján úgy vélem, Révész megjegyzése arra utal, hogy nem tekinti lezártnak a saját Horn-értékelését, hamarosan elemző írást várhatunk tőle az elhunyt miniszterelnökről. Magam kétszer is írtam Hornról. Először, amikor Sólyom László megtagadta, hogy átadja neki a Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét, másodszor pedig Bauer Tamás erre írt vitacikkére válaszolva (Horn keresztje, Bauer Hornja, Élet és Irodalom, 2007. július 27. és augusztus 31., lásd a két előző írást A Horn-dossziéban).                  

Nem áll szándékomban, hogy újabb cikket írjak Hornról. Csupán néhány megjegyzéssel szeretném kiegészíteni Révész és Zolnay írását, amelyekkel egyetértek. Megjegyzéseim azonban nemcsak Hornról, (hisz „mit néki Hecuba”), hanem saját magunkról, hajdani ellenzékiekről, egykori SZDSZ-esekről, mai liberálisokról is szólnak.  Úgy, hogy meglehet, az én megjegyzéseimmel már ők, Révész és Zolnay nem fognak egyetérteni.

Hornra azoknak van szüksége, akik összeegyeztethetőnek tartják a polgári demokrácia tagadását és szolgálatát – írja Révész Sándor igen találóan. A szocialisták ilyenek, a régi garnitúrájuk mindenképpen. Horn a reformkontinuitás elvét reprezentálta – írja Zolnay János –, holott a reform, mint a szabadságbővítés szinonimája, a polgári demokrácia létrejöttével értelmét vesztette. „Nagyon rosszkor jött ez a rendszerváltás – sápítozott nekem egyszer a hajdani Fővárosi Tanács volt tisztségviselője –, már olyan jól haladtak a reformok." Ezt a szellemiséget képviselte a 90-es évek elején a Demokratikus Charta, amelynek meghatározó személyiségei a Németh-kormány idején azt tapasztalták, hogy megszűnt a pártbürokrácia visszatartó ereje, semmi sem állja útját az értelmiségi reformjavaslatoknak. Csakhogy egy parlamentáris demokráciában nem a legokosabb emberek kormányozzák az országot, hanem azok, akiket a többség megválaszt. Ezt nem bírták megemészteni a Charta demokratái, ezért remélték, hogy a szocialista-liberális koalíció révén visszajön az 1989-es álomvilág, „az értelmiség osztályhatalma", melyet végre már nem korlátoznak betonfejű pártbürokraták. Tévedtek. Horn nem rájuk hallgatott, még csak nem is Békesire, akitől az SZDSZ és a reformértelmiség a közös szocialista-liberális gazdaságpolitika megvalósítását várta, és akit az SZDSZ szívesen látott volna Horn helyén a miniszterelnöki székben, hanem Bokrosra, aki egyedül tőle, Horn Gyulától függött. De rá is csak addig, amíg végre nem hajtotta a stabilizációs programot. Amikor belevágott volna a társadalombiztosítás reformjába, nyomban megszabadult tőle, mellékesen tökön rúgva közben a szabad demokratákat, akik 1994-ben azt képzelték, hogy ők fogják megmondani Horn Gyulának a tutit. 

A túlhaladott és a halogató

A rendszerváltás előtti demokratikus ellenzék és azon belül a Beszélő köre nemcsak abban különbözött a reformértelmiségtől, hogy elutasítva a Kádár-rendszer játékszabályait „kihívóan gyakorolta emberi jogait" (Kis János), azaz élt, például, a szólásszabadság jogával, hanem abban is, hogy nem elégedett meg a reformdiskurzussal. Az 1987 kora nyarán megjelent Társadalmi szerződés világosan kimondta, hogy „a gazdasági reformprogramnak a politikai átalakulás programjára kell épülnie". Ennek pedig tartalmaznia kell a párturalom alkotmányos korlátozását, a szuverén törvényhozás, a felelős kormány, a törvényekkel körülírt sajtószabadság, az állampolgár törvényben garantált jogai elfogadását. Némelyek valamiféle megalkuvásnak értelmezték, hogy a Társadalmi szerződés csupán korlátozni akarta a párturalmat. Holott akkor, 1987-ben a megegyezésen alapuló korlátozást – elvben – megvalósítható, de legalábbis megvitatható követelésként már fel lehetett vetni (el is kezdődött egy erről szóló vita), ellenben a szovjet típusú rendszer megdöntése-megváltoztatása 1988-ig kívül állt az elgondolható realitáson, ezért meghirdetése üres retorika lett volna. 1989-re azonban világossá vált, hogy a hatalommegosztásra épülő kiegyezésen túllépett az idő, a hatalomgyakorlást egyedül a parlamenti választás legitimálhatja.

A Társadalmi szerződés szerzői közül egyedül én vettem részt az SZDSZ Országos Tanácsának azon a – talán 1989 februári – vitáján, amelyen arról volt szó, köti-e még az alig négy hónapja megalakult pártot a demokratikus ellenzék tekintélyes dokumentuma. Határozottan azt feleltem, nem köti. Ha a hatalmat gyakorló állampárt valóban tárgyalni akar a demokratikus átmenet mikéntjéről, semmilyen előzetes engedményt nem kell tennünk, semmilyen előzetes feltételt nem szabad elfogadnunk.

Hasonló folyamat ment végbe az SZDSZ gazdasági elgondolásaiban is. A Rendszerváltás Programja utolsó változatából sikerült kigyomlálni minden harmadikutas elképzelést. Az 1989 áprilisában elfogadott program egyértelműen a magántulajdonon alapuló piacgazdaság, magyarán a kapitalizmus mellett foglalt állást. A választás révén hatalomra került kormány azonban – bár jelszava a „szabadság és tulajdon” volt – halogatta a gazdasági rendszer magántulajdonra és piaci versenyre épülő átalakítását: a koalíciót létrehozó pártokban erősek voltak az antikapitalista érzelmek, és nagy volt a félelem a gyors változások – az életszínvonal zuhanása, a tömeges munkanélküliség – nyomán létrejövő társadalmi feszültségektől.

A fuvarozók tiltakozása 1990 októberében a benzinár emelése ellen órák alatt tömegmozgalommá nőtt, és megbénította az országot. Ez megmutatta a rendszerváltás felemás voltával kapcsolatos csalódás mélységét és erejét. A kormány szorongása s ennek következtében az átalakulás elhúzódása, a kormány ragaszkodása az állam széleskörű irányító szerepéhez ismét megnövelte a reformretorika vonzerejét. Holott az MSZP politikusai és választói körében nem volt csekélyebb az antikapitalista érzület, mint az MDF-ben. 

Máig úgy tartják, hogy az MSZP és az SZDSZ közeledésének az alapja a jobboldal, a szélsőjobboldal előretörése volt a 90-es évek elején. Valójában az MDF jelentős sikerét az SZDSZ-szel szemben az 1990-es parlamenti választás második fordulójában – mint azt Eörsi János elemzése meggyőzően bizonyította (Honnan jött az utánpótlás? Beszélő 1990. április 14.) ­– az SZDSZ radikalizmusától megrettent MSZP-szavazóknak köszönhette.

Az 1990. őszi önkormányzati választáson az SZDSZ és akkori szövetségese, a Fidesz elsöprő győzelmet aratott. Néhány nappal később a taxisblokád úttorlaszain a kormány ellen demonstrálók az SZDSZ-t éltették. 1992-től az MSZP sorra nyerte az időközi választásokat, a közvélemény-kutatások pedig 1994-ben a szocialisták győzelmét ígérték. Az országgyűlési választáson az MSZP abszolút többséget szerzett, a jobboldal pártjai pedig megsemmisítő vereséget szenvedtek. E közismert tényeket felidézve a jobboldali veszély, amely összefogásra kényszerítette az SZDSZ-t és az MSZP-t enyhén szólva eltúlzottnak tetszik. A jobboldal előretörése 1994 után kezdődött meg: ekkortól a választók már csak a jobboldal és a baloldal között választhattak.

A döntésben, amely Horn Gyulát az MSZP-SZDSZ koalíciós kormánya élére emelte valószínűleg nagyobb szerepe volt a Zolnay János említette „reformkontinuitásnak”, mint a szélsőjobboldallal szembeforduló „antifasiszta” összefogásnak. Kissé zavartan idézem az interjút, amelyet a választás után Farkasházy Tivadarral készítettem szárszói kertjében (Beszélő, 1994. június 16.). Részint azért, mert régebbi írásaimban már többször is hivatkoztam a humorista számomra sokat mondó szavaira (pl. Beszélő, 2000. április), részint azért, mert az interjúalany erre az önidézetre reflektálva több ponton korrigálta, illetve értelmezte beszélgetésünk szövegét (Beszélő, 2000. szeptember–október), s mindezt itt nem közölhetem újra. „Ez a ’68-as nemzedék – mondta Farkasházy 1994 nyarán –, amely ide-oda-amoda vetődött, igazából soha nem kapta meg a lehetőséget, hogy az ország vezetésében szerepet vállaljon (…). Ennek a nemzedéknek ez az utolsó dobása. A Kádár-rendszer utolsó éveiben már kapott egy pici lehetőséget, de az MDF-koalíció csúnyán, gonoszul belerúgott, és a maga másodosztályú társaságával próbálta az eszméit megvalósítani.”

A 68-as nemzedékről szólva Farkasházy minden bizonnyal, elsősorban a kulturális, intellektuális elitre gondolt. Szalai Erzsébet egy jóval korábbi, Az új elit című cikkében, amely a szamizdat Beszélő utolsó, 1989. évi 27. számában jelent meg, az új gazdasági elitet azonosítja a 68-as nemzedékkel: „A technokrata reformerek és az általuk képviseltek lényegében nem mások, mint a híresnevezetes beat-nemzedék, a »nagy generáció« tagjai, akik a politikai vagy gazdasági hatalmi pozíciókat már részben meghódították”. Ez a réteg otthonosan érezte magát a felbomló Kádár-rendszer világában, a hagyományos pártállami gondolkodásmódot megvetette, de közben a pártállam utolsó, a piacgazdaság bevezetését előkészítő törvényeit arra használta fel, hogy menedzseri-vezetői hatalmát tulajdonosi hatalomként stabilizálja. Koalícióról akkor persze még szó sem volt, hiszen még az MSZP sem jött létre, az SZDSZ pedig, például a NEXT 2000 ügyben, fellépett az állami vagyon szocialista magánvagyonná alakítása ellen. De 1994-re már az új elit számára nagyon is elfogadhatóvá lett a szocialista kormányzás és a liberális gazdasági filozófia elegye.    

Az élenjárás hátulütői

A korai ipari fejlődés útját is állhatja a korszerűsítésnek. A londoni szállodákban hamarabb terjedtek el a kádak és a kádcsapok, mint a kontinens országaiban – írta Karinthy Ferenc egyik tárcájában. A régi rézcsapokat azonban nem cserélték le modern keverőcsapokra. Megörült hát, amikor egy patinás szállodában megpillantotta a keverőcsapot a kád végénél. Kinyitotta mindkét csapot, majd a kezével próbálta ellenőrizni, megfelelő-e a víz hőmérséklete. A víz tűzforró volt. Tekert egyet a hideg csapon, de a vízsugár forró maradt. Szörnyű gyanúja támadt, a másik irányból közelítette meg a vízsugarat. Jól számított: a víz jéghideg volt. A brit fontolva halad: bevezeti a keverőcsapot, de belül egy fémlemezzel elválasztja a hideg és a meleg vizet.

A magyar demokratikus ellenzék leszámolt a demokratikus szocializmushoz kapcsolódó illúziókkal, jóval előbb számolt le velük, mint a csehszlovákiai vagy az NDK-beli ellenzék. A magyar demokratikus ellenzék egyértelműen a piacgazdaság mellett foglalt állást, amikor még nem lehetett tudni, hogy a pártállami rendszer rövidesen összeomlik. A piac elvén működő racionális gazdálkodás híve volt, a kapitalizmus híve, de a régi kapitalizmus restaurációját elutasította. Így az 1945-ben, 1948-ban államosított tulajdon visszaadása a volt tulajdonosoknak vagy az örököseiknek Magyarországon retrográd, a gazdasági racionalitással ellentétes nézetnek számított. Az SZDSZ gazdasági megfontolásaira ráerősített az MDF óvatos antikapitalizmusa. Végül reprivatizációt csak a kisgazdák kívántak, ők is csak módjával. A Földet vissza nem veszünk! jelszavának óriási sikere volt. Az eredmény az, hogy a Szalai Erzsébet által leírt új elit tagjaiból lettek nagytőkések és nagybirtokosok, újabban az eredeti tőkeosztogatásból kimaradt Fidesz-klientúra jut vagyonokhoz, a hajdani tulajdonosok örökösei viszont legfeljebb műkincsekért pereskedhetnek. Csehországban, ahol 1968 és 1989 között nem zajlott féllegális vita a piacgazdaságról és a kapitalizmus részleges helyreállításáról, kézenfekvő volt, hogy Havel visszakapja a családja bérházait, Karel Schwarzenberg pedig a hercegi ház földbirtokait, erdeit, kastélyait (ha nem is mindet). Ez volt a helyzet Németországban is. Egy magyar földbirtokos vagy „kulák”, ha történetesen Erdélyben volt földje, többet kapott vissza belőle, mintha Magyarországon. A saját privát antikapitalizmusom persze berzenkedik ez ellen, de azért el kell ismernem, egy fals ideológia alapján erővel elvett tulajdon visszajár a gazdájának. Ez is része lett volna az igazságtételnek, nemcsak azoknak a felelősségre vonása, akik dokumentálhatóan agyonvertek, -verettek, vagy hamis vádak alapján halálra ítéltek embereket. 

A Társadalmi szerződés követeléseit, írtam fentebb, túlhaladta az idő. A megírása idején egy olyan világot képzeltünk el, amelyben a politikai küzdelmek még hosszú ideig a szovjet birodalmi érdekeket képviselő párt és a társadalom által választott parlament között, vagy ha tetszik, a betonfejek és a reformerők között zajlanak, és ahol mind a politikai követeléseknek, mind pedig a véleményszabadságnak alkotmányos korlátai vannak. A Társadalmi szerződés hatályon kívül helyezése nem járt együtt a fentebb vázolt politikai vízió felülvizsgálatával. Ezért okozott akkora sokkot, hogy mihelyt nyilvánvalóvá lett, hogy a szovjet csapatok nem térnek vissza, és nem kell egy ’56-os jellegű kommunista restaurációtól tartani, a szélsőjobboldal addigi nemzeti bolsevik retorikája átadta a helyét a mögötte megbúvó nemzetiszocialista retorikának, és elemi erővel törtek felszínre az 1945 előtti Magyarországot visszaálmodó nosztalgiák.

A sokkhatásnak az is következménye volt, hogy a liberális ellenzék nem tudott különbséget tenni a valóban veszedelmes retrográd lépések – például a televízió és a rádió részleges függetlensége ellen indított hadjárat – és a jelképes gesztusok között. Jó példa erre a koronás címer ügye. 1990-ben úgy véltük, világbotrány, hogy egy köztársaság címerének pajzsán ott legyen a korona, amely így elhelyezve általában a monarchikus államformát jelzi. Huszonhárom éve van koronás címerünk, és ma már fel se tűnik senkinek.

Antallt hevesen bírálták a kijelentése miatt, hogy lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. A bírálók szerint ez az irredenta mondat feszültséget kelt Magyarország és a szomszédjai között. Erdélyben sokan érezték úgy, a Német Szövetségi Köztársaság kiáll az erdélyi szászokért, svábokért, segíti kivándorlásukat, Izrael állam kiáll a romániai zsidókért, Kádár Magyarországa ellenben lemondott a határon túl élő magyarokról. A magukra hagyottság érzésével szemben jelentett a határon túliak számára fordulatot Antall kijelentése: nekünk ezt itt Magyarban megértenünk kellett volna, nem cikiznünk. Hiszen a Társadalmi szerződés is kimondta, hogy a magyar államnak kötelessége segíteni a határon túli magyarokat nemzeti identitásuk megőrzésében. (A kettős állampolgárság ellenben merő abszurditás, amelynek meglesz még a böjtje, mihelyt „az emberek” Vámosszabadiban és a Ferencvárosban rájönnek, hogy székelyudvarhelyi szavazók segítettek kormányra egy pártot, amely Magyarországon emeli az áfát, miközben ez őket ott Romániában persze nem érinti.)          

A nemzeti is-is

Az Országgyűlés 1996-ban, az MSZP javaslatára és szavazataival törvénybe iktatta Nagy Imre és mártírtársai emlékezetét, de elutasította az SZDSZ módosító indítványát, hogy a törvény a kivégzettek haláláért felelős Kádár-rendszert is bélyegezze meg. Pedig egyszerre tisztelni Nagy Imre és Kádár János emlékét, Damjanichét is, meg Haynauét is, meglehetősen nehéz mutatvány, bár a magyar történelemben nem példa nélkül való. Gyurcsány volt az MSZP első olyan vezetője, aki élesen szembe állította egymással Nagy Imre és Kádár hagyományát, Nagy Imre tevékenységét és a Kádár-rendszer harminchárom évét. Nagy Imre – mondta Gyurcsány a forradalom 51. évfordulója alkalmából rendezett konferencián 2007-ben – „hithű kommunistaként számot vet azzal, hogy a nemzeti progresszió ügye a diktatúra bázisán nem szolgálható”. Úgy vélem, beszédével Gyurcsány Kövér Lászlónak is válaszolt, aki Nagy Imrét a „rossz börtönőr” Rákosival szemben legfeljebb „jó börtönőrnek” ismerte el, mit sem törődve azzal, hogy Nagy Imre a kommunista párthűség és a társadalmi akarat konfliktusában a halált vállalva döntött az utóbbi mellett. (Kövér Lászlónak nem kellene a mártírhalált vállalnia, hogy demokratikus meggyőződését igazolja: elég lenne, ha nem avatna nemzeti hőssé nyilasokat, és ha elfogulatlanul vezetné a Ház üléseit. De ezt sem teszi meg, nem kívánja a demokratikus meggyőződését igazolni. Mert már rég elvesztette.) De kijelentésével Gyurcsány mintha önmagát is bírálta volna. Hiszen egy évvel korábban a jobboldal erőszakos tüntetőivel szemben a rendőrség erőszakos, jogsértő módon, mondhatni „a diktatúra bázisán” lépett fel, és Gyurcsány ezt miniszterelnökként eltűrte. Posztjáról, majd a pártelnöki posztról nem sokkal később távoznia kellett, majd – kevesedmagával – távozott a pártból is. A „Nagy Imre igen – Kádár nem” kenyértörő politikája azóta sem lett a szocialisták hivatalos álláspontja. A kínos döntést nemcsak az érintett Horn Gyula kerülte meg, de kerüli Mesterházy Attila is.

A Kádár vagy Nagy Imre közötti választásnak elsősorban morális jelentősége volt (lett volna), hiszen a rendszerváltás után a Nagy Imre nevével jelképezett reformkommunista, demokratikus kommunista hagyomány sem volt folytatható. Csakhogy amikor az állampártból kibújt az új, szocialista párt, amely új voltát azzal jelezte, hogy a nevéből elhagyta a Munkás szót, a név rövidítéséből pedig az M betűt, azt (mint Kis János Az összetorlódott idő című tanulmányában hangsúlyozza) elmulasztotta, hogy végrehajtsa a párt Bad Godesberg-i fordulatát. Ellentétben a német szociáldemokraták 1959-es döntésével, nem deklarálta, hogy távlati céljának sem tekinti a marxi szocializmus megvalósítását, a kapitalizmus megszüntetését. Pedig Hornnak mondhatni kézre esett volna, hogy valamely általa kezdeményezett pártdokumentum Bad Godesbergre hivatkozzon, hiszen pártelnöki önképének fontos eleme volt, hogy az MSZMP KB külügyi osztályának munkatársaként mennyit tett az MSZMP és az SPD kapcsolatának javításáért. A nyilatkozat elmaradása azonban – írja Kis János – megfelelt „az MSZP néppárti igényeinek”, annak, hogy a régi-új pártban együtt lehessenek a reformok egykori hívei és ellenzői, a magántulajdon barátai (és tulajdonosai) meg azok, akik „a piacgazdaságot már csak mint valami elkerülhetetlen rosszat vették tudomásul”.

Persze az MSZP politikája és különösen Horn Gyula kormányzása nem hagyott kétséget a felől, hogy a párt és a kormány a kapitalizmus oldalán áll. Az elvi állásfoglalás, a deklarált elhatárolódás hiánya pedig csak akkor halálos bűn, ha a mulasztást az ellenfél követi el. Ha Antall József csupán „piszkos lavórnak” nevezte az egy csónakot, amelyben állítólag együtt kellene eveznie Csurka Istvánnal, Gál Zoltán és Pető Iván joggal hányta a szemére, hogy elmulasztotta a kettejük között fennálló lényegi különbség tisztázását.   

Gyula Horn-Straße

„Horn Gyula példájára hivatkozva lehet öntudatosan tiltakozni a polgári demokrácia normáinak eltiprása ellen, és morális aggályok nélkül, öntudatosan vállalni ezen normák sokkal erőteljesebb (sok-sok emberéletet elpusztító és megtörő) eltiprásában való közreműködést” – írta blogjában Révész Sándor azzal a pontossággal és keménységgel, ahogy mindig fogalmaz. Számomra ez a mondat azt jelenti, hogy tisztességes demokrata számára példája morálisan vállalhatatlan.

„Az MSZP pártmitológiájának középpontjában a szocialista korszak modernizációs elbeszélése, a nyugati orientáció és a reformkontinuitás állt – írta Zolnay János. (…) a reformkontinuitás, tehát az a koncepció, hogy jogállam és a kapitalizmus építése az 1968-ban kezdődött reformfolyamat szerves folytatása, és 1989 ősze legfeljebb csak aktuálpolitikai értelemben cezúra, morálisan nem”. Ha a párturalom és a jogállam között nincs cezúra, ha a jogállamnak és a demokráciának nem lényegi része a jogállam és a demokrácia, mert csak a modernizáció, a társadalom anyagi gyarapodása a fontos, akkor igaza volt Németh Lászlónak, aki úgy tartotta, hogy Rákosi uralma alatt is emelkedett a nemzet, igaza volt Pinochetnek, igaza van Szingapúr tekintélyelvű egypárti vezetésének, és igaza van Orbán Viktornak. (Nb. ami a modernizációt, a gazdasági felemelkedést illeti a rendszerváltás idején Magyarország a gazdasági összeomlás küszöbén állt, és megindult a harmadik világ felé.)

Mindig visszajutok a saját kályhámhoz. Ha Horn Gyula politikusi személyisége morálisan vállalhatatlan volt, ha a hozzá kapcsolódó politikai mítosz egyrészt hamis volt, másrészt mélységesen antidemokratikus, akkor 1994-en mi is szólt amellett, hogy a demokratikus ellenzék pártja lépjen be Horn Gyula kormányába, ahonnan 1996-ban már ki kellett volna lépnie? Nem lehetne elismerni, hogy bizony Tölgyessynek volt igaza: kívül kellett volna maradni? A Bokros-csomagot kívülről is lehetett volna támogatni. Ráadásul a koalíció Horn Gyulának nem is volt annyira fontos. Az 1994. április 22-én, a  Hiszünk a dalban című sportcsarnoki kampányrendezvényen, amelyen ceremóniamesterként Bodor Pál és Farkasházy Tivadar működött közre, ott volt az SZDSZ egész vezetése és a liberális értelmiség színe-java. Az MSZP meghatározó személyiségei közül azonban szinte senkit sem láttam.

Horn Gyula mítoszában óriási jelentősége volt németországi népszerűségének. Természetesen tudjuk, méghozzá elsősorban Kovács László írásából (Népszabadság, 2006. augusztus 18.), hogy az 1989. szeptember 10-i határnyitás kormányzati döntés volt, amelynek meghozatalában Németh Miklós, Nyers Rezső és Kovács László is részt vett, és amelybe Grósz Károly, az MSZMP elnökségi tagja is belenyugodott. A döntés hátterében pedig ott volt Gorbacsov hallgatólagos beleegyezése, amely a szovjet pártfőtitkár és Helmuth Kohl megállapodásából következett. Hogy Horn mindezt merész, egyéni döntéseként tudta a világ elé tárni, az csak a kivételes szituációérzékét és diplomáciai ügyességét bizonyítja. Mint ahogy az is, ahogy évtizedeken át észrevétlen pártbürokratából első számú pártvezetővé tornászta fel magát az 1990-es választások után, maga mögé utasítva olyan régi reformpolitikusokat, mint Nyers Rezső és Pozsgay Imre. De azért nekünk, akik viszonylag közelről követhettük Horn politikai útját, nem kell hasra esnünk attól, hogy Baden-Würtenberg egy járási székhelyén, ahol viszonylag nagy számban élnek kitelepített magyarországi németek leszármazottai, utcát neveztek el róla.

Különben is érdemes óvatosan értékelni és értelmezni térségünk eseményeinek és teljesítményeinek külföldi megítélését. Ki ismeri Földes Jolán nevét? Pedig 1936-ban megjelent regénye, A Halászó macska utcája díjat nyert egy nemzetközi regénypályázaton, tizenöt nyelvre lefordították, mondhatni világsiker lett, aztán elfelejtették, talán méltatlanul. 2006-ban újra kiadták, aztán megint elfelejtették. Márai Sándor egyenetlen életművének egyik mélypontja A gyertyák csonkig égnek című giccsregény. Mégis ebből lett világsiker, nem a Csutora című kutyaregényből, amely ma is szívderítő olvasmány. De hagyjuk az irodalmat. Ceauşescu húsz évig volt a nyugati világ bezzegembere, a bátor politikus, aki kimaradt a csehszlovákiai intervencióból, viszont kiküldte sportolóit az 1984-es Los Angeles-i olimpiára, amelyet a szovjet birodalom országainak bojkottálniuk kellett. Csak amikor az elnöki palotája kedvéért elkezdte ledózeroltatni Bukarest amúgy sem nagyszámú történelmi épületét, a nyugati politikusok akkor fogtak gyanút, hogy egyszerűen elmebeteg. Egy alkalommal a méltán nagy tekintélyű Tom Lantos meglátogatta az SZDSZ székházát, és valamennyi jelenlévő megrökönyödésére lebarmolta a párt egész ügyvivő testületét, hogy merhettünk népszavazást kezdeményezni Pozsgay Imre, a magyar Gorbacsov ellen. Alig hiszem, hogy az elfoglalt kongresszusi képviselő a továbbiakban nyomon követte Pozsgay pályafutását, s így valószínűleg haláláig sem tudta meg, hogy akkor, 1989 őszén, ott a Mérleg utcában oltári marhaságot beszélt. Bár az Európai Unió szervei sokkal jobban ismerik a magyarországi helyzetet, mint Tom Lantos ismerte Pozsgay pályafutását, mégsem tartom perdöntőnek, mit gondolnak Brüsszelben Orbán Viktorról. Orbán Viktort a magyar választók juttatták jelenlegi hatalmához, és remélem, ők is fogják megfosztani tőle. 2009-ben több alkalommal is meghívtak Németországba, a Fal ledöntésének huszadik évfordulója alkalmából rendezett pódiumbeszélgetésekre. Ezeknek rituálisan volt egy lengyel, egy cseh meg egy volt kelet-német ellenzéki résztvevője. Amikor én meg voltam hívva, akkor értelemszerűen egy magyar is. A müncheni pódiumbeszélgetésen együtt szerepelhettem az azóta sajnos elhunyt Bärbel Bohleyvel, a Neues Forum nevű civil szervezet egyik alapítójával, aki 1989 őszén valóságos Jeanne d’ Arc módjára vezette győzelemre a százezres tömegtüntetéseket.

A német politikában rég nem vett részt, valószínűleg már akkor súlyos beteg volt, de egyénisége és okossága átragyogott a fizikai gyengeségén: minden megszólalását viharos taps követte. A rendezvény moderátora, Andreas Zielke volt, a Süddeutsche Zeitung tárcarovatának akkor már nyugdíjba vonult korábbi vezetője. Magyarország esete azért különleges, mondta, mert itt az uralkodó kommunista párt maga vezette a rendszerváltást. Mintha csak Lendvai Ildikót hallottam volna: ő ünnepelte 2007-ben a 75 éves Horn Gyulát ilyen módon.  Horn, állította, „majd két évtizeden át a rendszerváltás előkészítésében és beteljesítésében szerzett érdemeket.” Első megszólalásomkor megpróbáltam vitatkozni a moderátorral, de érdemi érvelésre nem volt mód. A vacsoránál hosszabban beszéltünk, akkor mutatott némi érdeklődést. Ez késztetett arra, hogy levelet írjak neki. Megemlítettem, hogy az MSZMP a Munkásőrség feloszlatásának, vagy a pártvagyonnal való elszámolásnak a kérdésében még 1989 őszén is hajthatatlannak bizonyult, és álláspontját csak a 1989. novemberi referendum nyomása alatt változtatta meg.

Leírtam, hogy Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter 1990 januárjáig megkapták az állambiztonsági szervezet napi titkos jelentéseit az ellenzéki pártokról, holott azok akkor már legálisan működtek, és készültek a választásokra. Tudom, írtam, hogy ez a nézet az állampárt rendszerváltó szerepéről igen elterjedt Németországban. Éppen ezért szívesen írnék a lapjába egy cikket, amelyben tények alapján megpróbálnám a történetet egy újságoldalnyi terjedelemben másként elbeszélni. A németek tapasztalataim szerint udvarias és precíz emberek. Meghökkentett, hogy ezúttal az e-mailemre semmiféle választ nem kaptam.

A derék, szorgalmas csehek a német megszállás kezdetétől, 1939 márciusától a háború végéig gyártották a németeknek a fegyvert, textilt, lábbelit és gépkocsit. Aztán 1945. május 9-től, Prága felszabadításának napjától írták az ellenállásról szóló elbeszéléseket. Jan Drda A néma barikád című könyvét én is olvastam annak idején. Innen tanulhatta az MSZP a saját rendszerváltó legendájának a szüntelen hangoztatását. De nem ez bántott. Ismét magunkat, egykori ellenzékieket hibáztattam: irtóztunk attól, hogy hőstörténetet csináljunk a múltunkból.  Úgy éreztük, holmi állásvesztések, utazási tilalmak, néhány házkutatás és előállítás nem volt nagy ár azért, hogy tíz éven át a diktatúra viszonyai között is emberi életet éltünk: azt mondtuk, azt írtuk, amit gondoltunk, csak olyan emberekkel találkoztunk (a kihallgatókat és a besúgókat leszámítva), akikkel szívesen voltunk együtt. Persze a háttérben mindig ott lebegett a lehetőség, hogy a helyzet hirtelen megváltozik, és úgy járhatunk, mint Hajnóczy József és társai: a bálok, fennkölt eszmecserék és kalandos titkos találkozók után váratlanul bilincsbe vernek bennünket, és ott találjuk magunkat, ha nem is a Vérmezőn, de a Gyűjtőben, évekre elítélve. Mégsem akartunk az ellenállás veterán partizánjai lenni. Rosszul tettük. Az üresen hagyott helyre benyomultak az MSZMP volt funkcionáriusai, és azzal dicsekszenek máig, hogy ők változtatták meg a rendszert, ezen dolgoztak egész életükben. Melléjük meg odafurakodnak a mai jobboldaliak, és verik a mellüket, hogy kizárólag ők voltak az ellenállók, hiszen ma is ők szidják a legjobban a volt kommunistákat, kivéve azokat, akik benne vannak a Fidesz-kormányban, mint Matolcsy, Pintér, Martonyi. 1989-ben még hallatlan hitele volt annak, ha valakiről tudták, hogy nem akkor kezdte bírálni a rendszert, amikor már összeomlott. Manapság pedig egy Semjén Zsolt, olyan figurák, akiknek semmiféle súlyuk, politikai arculatuk nincs, és nem is volt, arra szólítanak fel, hogy szégyelljem magam az SZDSZ-es múltam miatt. Ótvar, ahogy a nagymamám mondta volna.

Beszélő, 2013. augusztus 7.

29 266 karakter

KOMMENTÁR ZOLNAY JÁNOS MEGJEGYZÉSEIHEZ

„Hogy miért omlott össze a jogállam – írta Zolnay János –, miért vált egy nyugatorientált társadalom nyugatellenessé, miért törtek át a nácik, azt nem tudom. De oka ennek az 55 százalékon stabilizálódott foglalkoztatási ráta, és a képzetlenek 25 százalékon stabilizálódott foglalkoztatási rátája. Ilyen mérvű munkapiaci kirekesztés mellett egyszerűen lehetetlen stabilizálni egy demokráciát.”

Az Orbán-rendszer természete című hatrészes cikksorozatában (Origo, 2013. június 18–23.) Tölgyessy Péter rémületes adatokat közöl a magyar gazdaság állapotáról. (A sorozatról a baloldali sajtó kevéssé vett tudomást, a jobboldali pedig a tartalmát szemérmetlenül meghamisítva ismertette.) Az egy főre eső bruttó hazai termék 1938-ban közelítette meg legjobban az ausztriait. Ekkor a magyarországi GDP/fő, az osztráknak 74,6 százaléka volt. 1970-re ez a szám 51,6 százalékra, 1990-re 38,9-re süllyedt. Az arány 2006-ban lényegében változatlan volt. Még nyomasztóbbak az adatok, ha a hazai fejlődést a térség volt szocialista országaival hasonlítjuk össze. Az uniós csatlakozás és 2008 között Szlovákia gazdaságának a növekedése 35,8 százalékos volt, Lengyelországé 23, Szlovéniáé 22,3 százalékos, Magyarországé mindössze 9,9 százalékos. Ez akkor is súlyos lemaradás, ha Magyarország 2004-ben magasabb szinten állt, mint a felsorolt országok egy része. 2004 és 2012 között Lengyelország gazdasági fejlődése 35 százalékkal volt gyorsabb, mint Magyarországé. A lemaradás növekedése átnyúlik a kormányzati ciklusokon, sőt történelmi korszakokon is. Halász Imre, Andrássy Gyula miniszterelnöki sajtóirodájának vezetője, idős korára a Nyugat állandó szerzője lett; az Egy letűnt nemzedék című esszésorozata epilógusában így írt: „Az ország legtekintélyesebb politikusai 1867 után azt a nézetet vallották, hogy húsz, huszonöt év elég lesz arra, hogy a magyar államot belterjesen kiépítsük, intézményeinket minden irányban az európai államok színvonalára emeljük. Legfőbb vágyunk az volt, hogy vajha 20-25 évi zavartalan béke jutna osztályrészül az országnak. Íme, a jó sors kétszer annyit nyújtott. Az alkotmány helyreállítása óta állandó békét élveztünk s mily messze vagyunk még ma is a céltól! (…) Nem lehet tagadni, hogy az alkotmány helyreállítása óta haladtunk. (…) de ideje végre, hogy tudomást vegyünk arról, hogy Ausztria legalább kétszer, Németország legalább háromszor annyit haladt, mint mi. Pedig ezek már negyvennégy évvel ezelőtt is sokkal előbbre voltak, mint mi akkor.” (Nyugat, 1912. 2. szám.)

A rendszerváltáskor mindenki tudta, hogy a kapitalizmusra való áttérésnek munkanélküliség, az életszínvonal romlása lesz a közvetlen következménye. Az SZDSZ, mint közismert, gyors átmenetet javasolt, a Balcerowicz-féle sokkterápia bevezetését. Az Antall-kormány ezt nem merte vállalni, nem szembesítette a társadalmat a várható következményekkel, a bukását is ez okozta. De a munkanélküliség arányával és tartósságával valószínűleg senki sem számolt. Ekkor bosszulta meg magát a Kádár-kor képzési rendszere: az általános foglalkoztatottság fenntartásához népes szakképzetlen munkástömegekre volt szükség. Ezeknek a tömegeknek a többségét a rendszerváltás után sem lehetett továbbképezni. Az átalakulási törvény lehetővé tette, hogy a vállalati menedzsment, lényegében saját zsebre, eladja a munkásszállásokat. Az ingázó százezrek egyszerre maradtak munka és fedél nélkül. A vidékre visszaözönlő tömegek kénytelenek voltak olyan házakba költözni, amelyek senkinek sem kellettek.  Így alakultak ki egész régiók, ahol nincs se munka, se esély a kilábalásra.(Ez a folyamat persze már jóval előbb, az aprófalvakat elsorvasztó 1971-es Országos Településfejlesztési Koncepcióval elkezdődött, de az ingázás megszűnése és a mezőgazdasági szövetkezetek szétverése nyíltabbá és következményeiben még súlyosabbá tette a folyamatot.) A tartósan munkanélküli, nagyrészt roma tömegek jelenléte a falvakban agresszív rasszizmust váltott ki a többségi lakosságból, amely alig élt jobban, mint a cigány szomszédság. De hiszen mindezt a Beszélő szerkesztői és olvasói mind jobban tudják nálam.

Az SZDSZ hosszú ideig abban hitt, hogy a piacgazdaság alapján meginduló dinamikus gazdasági fejlődés megoldja a társadalmi problémákat. Ez azonban nem következett be. Nem kizárt, hogy a döntéshozók elmulasztottak néhány társadalom-politikailag kedvező lehetőséget. Lehet, hogy a kereskedelmi üzletláncokat nem kellett volna egy cégként privatizálni. Az egyes üzletek privatizációja esetleg befektetési lehetőséget nyújtott volna azoknak a középrétegeknek, amelyek egy üzletláncot nem tudtak megvenni. Különösen akkor, ha Málcsi néninek, aki cukorkás boltot nyitott a kapualjban, nem kellett volna négyzetméterenként ötször akkora helyiségbért fizetnie, mint az édességboltokat egyben felvásárló óriáscégnek. A Fidesz politikája ma, mondhatni, elvből növeli a társadalmi különbségeket, továbbá mind az intézkedéseivel, mind pedig a retorikájával élezi az etnikai feszültséget. Sajnos azonban a Fidesz ellenzéke sem rendelkezik olyan programokkal, amelyek képesek lennének orvosolni az elrákosodott társadalmi problémákat.

„A polgári demokrácia és a kapitalista piacgazdaság normái Horn Gyula kormányzati ciklusában érvényesültek Magyarországon a rendszerváltás után leginkább." – idézte Zolnay János Révész Sándor írását, majd hozzáfűzte: „szerintem ebben igaza van. Nekem azért jobb a véleményem Horn politikai teljesítményéről  – ezért is írtam, hogy az egyetlen sikeres kormányfője volt az egykori köztársaságnak  –  és szerintem a jobboldal felelőssége nagyságrendileg nagyobb a jogállam bukásában”.

A messzeség megszépít, ez az időbeli távolságra még inkább igaz, mint a térbelire. De azért nem olyan nehéz visszaidézni azt az időszakot, amikor Horn az SZDSZ sürgetése ellenére nem indította be a koalíció közös gazdaságpolitikáját, amelyet az MSZP részéről Békesi dolgozott ki, és nem volt hajlandó a parlamentben elmondani a vért, könnyeket ígérő churchilli beszédet. Aztán persze támogatta az elkerülhetetlen megszorításokat, de ennek a feltétele Békesi távozása volt. Az is emlékezetes, hogy tartóztatta fel miniszterelnöki közbelépéssel a HungarHotels privatizációját: Orbán Viktor sem járt volna el másként. Aztán mégis felgyorsult a privatizáció. Ekkor az SZDSZ egyik szarkasztikus megjegyzésekre különösen hajlamos vezetője (nem írom le a nevét, mert a kijelentés csak szóban hangzott el, és csak a tartalmát tudom idézni, a szavakat nem), megjegyezte: Horn gazdaságpolitikája olyan, mint a családé, amelynek a gazdasági nehézségek ellenére sikerül egyensúlyban tartani a háztartási kiadásokat. Minden hónapban eladnak valamit a nagymama ezüstkészletéből.  

Az SZDSZ elvi kérdést csinált belőle, hogy a koalíció pusztán a maga kétharmadával ne alkotmányozzon. Csak az kerülhet az alkotmányba, amit több ellenzéki párt is támogat. Akkor még a Fidesz nem távolodott olyan messzire az eredeti alapelveitől. Az alkotmányelőkészítő bizottságban, főként az SZDSZ és a Fidesz együttműködése révén, sokszor az MSZP és a Kisgazdák ellenében sikerült létrehozni a megfelelő többséget, az alkotmánykoncepció a plenáris ülés elé került, olyan formában, hogy az MSZP is támogatta. Horn Gyulának azonban nem tetszett, kevesellte a szociális tartalmú deklarációkat. Horn és néhány további miniszter szavazata híján a javaslat nem kapta meg a kétharmadot, az alkotmányozás kútba esett. 2011-ben persze a Fidesz kihajította volna a köztársaság alkotmányát, akkor is, ha az előkészítésében maga is részt vett, de legalább azt nem mondhatta volna, hogy holmi sztálinista tákolmány kerül a szemétkosárba.

Nem is említem a fegyveres testületek hivatásos állománynak jogállásáról szóló törvényt, amely a honvédségtől a vámőrségig olyan egységes, privilégiumokkal felruházott, de parancsteljesítésre kötelezett szervezetté ötvözte az összes fegyveres testületet, beleértve a fegyvertelen tűzoltóságot is, hogy Farkas Mihály, Jaross Andor és Hende Csaba együtt járhatták volna el a kozáktáncot örömükben.

Végezetül Horn találta ki, hogy az ügydöntő népszavazás érvényességéhez nem kell ötven százalékos választási részvétel. Így akarta prezentálni a NATO-nak, hogy a magyar népesség hatalmas többséggel támogatja a csatlakozást a katonai szövetséghez. A mutatvány sikerült, bár a szavazásra jogosultaknak a fele se ment el szavazni. (A NATO-népszavazáson, 1997-ben a jogosultak 49,24 százaléka, az EU csatlakozásról szóló szavazáson 2003-ban 45,62 százaléka vett részt.) A szavazásra valójában nem volt szükség, de a horni újítás révén 2008-ban a Fidesz megnyerhette a „szociális népszavazást” (a nemmel szavazók nélkül nem lett volna meg az 50 százalékos részvétel), és kitörhette Gyurcsány nyakát.

„Végül Antall: Adenauer Nyugat-Németországában lehetett bárki náci múlttal politikus, képviselő, miegymás – de akkor kőkemény szabályokat kellett betartani” – felelte Zolnay János arra a megjegyzésemre, amelyben Antallt olyan konzervatív demokratának mondtam, amilyen Adenauer, De Gaulle volt. Majd így folytatta: „Ez is afféle distinkció, amit a magyar jobboldal nem végzett el – mint ahogyan a szocik sem. Ők is királyi átmenetet akartak – csak ők 1938 és 1990 között. Antall frakciójában nemcsak Csurka ült, hanem több tucatnyi tőrőlmetszett fasiszta – a KDNP-ről már nem is beszélve. Antall nem ismerte fel, hogy azonnal meg kellett volna szabni az antifasiszta minimum kritériumait, és azt »fejvesztés terhe mellett« betartatnia övéivel. Nem tette, mint ahogyan a szocik sem voltak képesek szimbolikus határokat húzni. Antall sem nyitotta meg az ügynökaktákat – hanem időnként előhúzott egyet-egyet, ahogyan érdekei éppen kívánták –, Horn sem. Horn azonban nagyobb formátumú politikus volt, mert képes volt külügyminiszterként és kormányfőként meghatározó nagy döntéseket hozni, míg Antall nem.”

Antall egy népnemzeti-szocialista, harmadikutas csoportból, ahová vendégségbe hívták meg, olyan pártot csinált, amely messziről úgy nézett ki, mintha nyugat-európai típusú kereszténydemokrata párt lenne. Antall nélkül Pozsgay elnök és Csurka főtáltos mellett Bíró Zoltán lett volna a zsebminiszterelnök – a történeti intézet, amelyet a Fidesz létrehozott a számára, majd ki fogja mutatni, hogyan döfte hátba a népet-nemzetet Antall, természetesen a cionista SZDSZ, azaz Aczél György tervei szerint. Ebben a pártban, amelyben – mint Kónya Imre írta – mindenkiben volt valami Csurkából, aligha lehetett volna kőkemény korlátokat szabni az alapítók elé. „A többi csurkista Antallal marad” írtam a Beszélőben, 1993. június 5-én, amikor Csurka néhányadmagával távozott az MDF-ből. Mindazonáltal Antall (továbbá Sólyom és Tölgyessy) nélkül sosem született volna meg az a köztársasági alkotmány, amelyet most visszasírunk. De nem született volna meg az MDF-SZDSZ – a Fidesz által paktumnak nevezett – megállapodása sem.

1990 júniusában a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének moszkvai ülésén Antall tett javaslatot a VSZ katonai szervezetének feloszlatására. Jeszenszky Géza külügyminiszter 1990. június 27-i brüsszeli látogatásával indult meg a kormányszintű kapcsolatfelvétel Magyarország és a NATO között. Az első alapszerződést egy trianoni „utódállammal”, nevezetesen Ukrajnával ugyancsak az Antall-kormány írta alá 1991. december 6-án. A szerződés a területi követelésekről való lemondást is tartalmazta, így az MDF huszonöt tagja ellene szavazott.

Az persze nyilvánvalóan jogsértő volt, ahogy Antall Torgyán lejáratása kedvéért átnézette a Belügyminisztérium zárt archívumában a kisgazda képviselőkre vonatkozó állambiztonsági iratokat, de azt, hogy nem nyitotta meg az ügynökaktákat, nem lehet a szemére vetni. Az információs önrendelkezési jog elvét ugyanis – német mintára – elsőként az Alkotmánybíróság 1994. decemberi határozata fogalmazta meg. Az első ügynöktörvény kizárólag az országgyűlési képviselők és más fontos közszereplők III/III-as múltjának az ellenőrzéséről szólt, a teljes iratnyilvánosság gondolata korábban fel sem merült, ilyen értelmű javaslatot az első parlamenti ciklusban egyik párt sem nyújtott be.

Az 1990-es évek elején nagyon rossz véleményem volt Antallról. Kis János elvét sem fogadtam el, hogy az 1990-es választás után a rendszer ellenzékéből a kormány ellenzéke lettünk. Úgy véltem, továbbra is az ellenzéke vagyok az Antall–Boross-féle rendszerrnek, és többé-kevésbé ezt a vonalat követte a Beszélő is. A véleményem az MDF 1993. januári országos gyűlése idején kezdett megváltozni, amikor Antall kikészítette Csurkát, és megindította kiszorítását az MDF-ből. Ekkor kezdtem elfogadni, hogy a demokráciának többféle felfogása lehetséges, hogy Antall is a demokrácia keretei között igyekszik politizálni, ha konzervatív, tekintélyelvű demokrácia-felfogása nagyon távol áll is az enyémtől és a legközelebbi barátaimétól.

Utóbb további érveket találtam Antall mellett, sőt ilyesmiket gondoltam már korábban, 1989–1990 fordulóján is, csak a választási harc zajában elfelejtettem őket. Magyarországon a szocializmus évtizedei alatt mindenki, aki kicsit is részt vett a közéletben, baloldali volt. (Remekül írta ezt meg Tamás Gáspár Miklós Búcsú a baloldaltól című, széleskörű felháborodást kiváltó esszéjében, amely a szamizdat-Beszélő utolsó előtti, 26. számában jelent meg.) Baloldali volt az is, aki a létező szocializmus miden formáját elutasította. Hagyjuk most az antikapitalizmus és a harmadikutasság kérdését, arról már volt szó. Csak arról beszélek, hogy az évek folyamán mi mindent hittünk el, vagy, hogy hitelesebben mondjam: én magam mi mindent hittem el. Volt idő, amikor elhittem, hogy a Német Szövetségi Köztársaság felfegyverzése a német revansizmus előtt nyitja meg az utat. Elhittem, hogy az NDK el–nem–ismerése a realitásokkal nem számoló reakciós szűklátókörűség. Hosszú ideig elhittem, hogy a NATO és a Varsói Szerződés két egyképpen rossz katonai tömb, egyszerre kellene megszüntetni őket. Elhittem, hogy a nukleáris fegyverkezés veszélybe dönti a világot. Elhittem, hogy az amerikaiaknak nincs semmi keresnivalójuk Vietnamban. Mindezt elhitte a nyugati baloldal nagy része is. Ma már elég világos, hogy a baloldalnak ez a része folyamatosan tévedett, bedőlt a szovjet propagandának. A német fegyverkezés és a NATO védte meg Európa nyugati felének a szabadságát. Az NDK el nem ismerése adott erkölcsi és jogi alapot Németország újraegyesítésére. A nukleáris fegyverkezés mentette meg a világot a harmadik világháborútól. Vietnam volt a szovjet terjeszkedés utolsó sikere. Nem tudom, hogy Antall az adott időben mit gondolt ezekről a dolgokról: nem ismertem, 1989 előtt a nevét sem hallottam. De abból, ahogy politikai jelentkezése első pillanatától a CDU-val, az európai kereszténydemokratákkal keresett kapcsolatot, hogy Ludwig Erhardot tekintette politikai példaképének, de abból is, hogy bár szenvedélyesen érdekelte a politika, és múzeumigazgatói pozíciója alapján akár meg is tehette volna, semmiféle reformcsoportban nem volt benne (persze a demokratikus ellenzékben sem, jóllehet olvasta a Beszélőt), kiviláglik, hogy a nyugat-európai konzervatív jobboldal volt a politikai otthona. Hiába volt a pártjában népszerű, a magyar politikában magányos maradt.

Mi, a pártállam demokratikus ellenzéke, nem találtuk meg vele a hangot, egyre inkább őt tekintettük a fő ellenségünknek, még akkor is, amikor fizikailag is halálos betegen, élet-halál harcot vívott a pártja egészét átszövő szélsőjobboldallal. Igaz, ő is viszolygott tőlünk.

Így esett, hogy a demokrácia védelmében épp az MSZMP KB volt tisztviselőjével szövetkeztünk. Egy olyan emberrel, aki valójában nem is értette, mi az, hogy jogállam, mi az, hogy a törvények uralma, mert számára a politika mindig csak erőviszonyok kérdése volt. Ez világosan kiolvasható abból a közös interjúból, amelyet a Beszélő szerkesztősége az akkori ellenzéki pártelnökökkel, Horn Gyulával, Orbán Viktorral és Tölgyessy Péterrel készített (1992. 10. szám). Vajon nem használt volna-e inkább a demokrácia ügyének, ha nem teszünk egyenlőségjelet Antall és Csurka közé? De Antall és Balsai közé sem. Mert az embereket nem csupán a politikai felfogásuk köti össze, vagy választja el egymástól, hanem a tisztességük is.

Beszélő, 2013. augusztus 7.

16 149 karakter