Kőszeg Ferenc honlapja

2005. november 20–22-én a Magyar Helsinki Bizottság konferenciát rendezett az emberi jogok helyzetéről. Az összejövetel egyúttal megemlékezés volt a húsz évvel korábban megrendezett alternatív kulturális fórumra, amelyet a hatóságok akkor, 1985-ben sunyi módon betiltottak. A 2005-ös konferenciára Budapestre érkezett Václav Havel, Karol Schwarzenberg, a Nemzetközi Helsinki Szövetség korábbi elnöke, Szergej Kovaljov, a szovjet szamizdat kezdeményezője, Jurij Orlov, a Moszkvai Helsinki Csoport alapítója, mindketten sok évet töltöttek szovjet kényszermunka-táborokban. Az 1985-ben a hivatalos sajtó az alternatív konferenciáról nem írhatott. De a hvg és a Hetek kivételével nem foglalkozott a konferenciával és vendégeivel a sajtó 2005-ben sem. Tilalomról ekkor természetesen szó sem volt. De neves médiaszemélyiségek azt mondták, a mi hallgatóink, nézőink Havel kivételével ezeket az embereket nem ismerik, nem is érdeklődnek irántuk. Nincs szükség cenzúrára. Elegendő a sajtó, az újságírók közönye és gőgje. Akit ők nem ismernek, nyilván nem is fontos ember, azt a nézőiknek, olvasóiknak sem érdemes megismerniük…

Sötétség és fennhéj

Képzeljük el, micsoda szenzáció lenne, ha egyszerre Budapestre jönne Beckenbauer, Pele és Cruyff vagy Paul McCartney, Mick Jagger, Tina Turner, és együtt fociznának, illetve együtt zenélnének a Puskás Ferenc Stadionban, a Pap László Sportarénában. Nem is kell olyan nagyon megerőltetnünk a képzeletünket, hiszen – ha nem is együtt – jártak Pesten, volt is körülöttük szenzáció, ahogy illik. Nem kell hozzá sportújságírónak vagy popszakértőnek lenni, hogy az ember tudja, kik ezek, mit jelent a nevük, még ha a fénykoruk óta eltelt is húsz-harminc esztendő.

Nos, [2005.] november 20–22-én a totalitárius állam, a szovjet típusú politikai berendezkedés, vagy ha jobban tetszik, a bolsevizmus, a kommunizmus elleni harc legendás nagyjai jártak Budapesten, akik a maguk idejében nem kevésbé nagyszerűen tették a dolgukat, mint Pelé vagy Mick Jagger, de még az életüket is kockáztatták érte. A Magyar Helsinki Bizottság által kezdeményezett konferencia legismertebb vendége kétségkívül Václav Havel volt. De rajta kívül még voltak itt mások is, akiknek a megszólalása a magyar médiában szenzáció lehetett volna. Csak hát ennek az észrevételéhez némi hírérzék kellene. Annak a felismerése, hogy nemcsak az a hír, ami tegnap már benne volt a tévében, vagy az, hogy tegnap mit vágtak egymás pofájába a médiának játszó sztárpolitikusok.

Egy nappal a konferencia nyitóestje előtt felhívott a tévé egyik népszerű magazinműsorának szerkesztője. Foglalkoznának a konferenciával, mondta, de csak akkor tudják megtenni, ha interjút készíthetnek Havellal. Nem rendelkezem Havel idejével, szabadkoztam, nem tudom, hogy a meghirdetett sajtótájékoztatón kívül kíván-e újságírókkal találkozni. De ha őt nem lehetne megnyerni, itt van még… és soroltam a neveket. Ezeket a mi nézőink nem ismerik, mondta a szerkesztő, inkább büszkén, mint sajnálkozva. Hangjából kihallani véltem, hogy fogalma sincs róla, kiknek a nevét említettem, de ez csak megerősítette a meggyőződésében, hogy nem is érdemes tudni róluk.

Idősebb külpolitikai újságírók talán még emlékeznek rá, micsoda elragadtatással ünnepelte a szocialista sajtó 1975 nyarán a Helsinki Záróokmány aláírását. Hiszen a megegyezés pótolta a valójában nem létező jaltai egyezményt, diplomáciai formában szentesítette Európa megosztottságát, és utólag áldását adta Csehszlovákia lerohanására. Ehhez képest súlytalannak tűnt a néhány utalás az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára, és a kijelentés, hogy a részt vevő államok tiszteletben tartják a lelkiismeret, a vallás és a meggyőződés szabadságát, továbbá a kisebbségek jogait. Érthető, hogy a nyugati sajtó inkább bírálta a megegyezést, az Amerikába száműzött Szolzsenyicin pedig egyenesen árulásnak nevezte.

A korszakos felismerések sokszor rendkívül egyszerűek, ezért is hívják őket Kolumbusz tojásának. Ha a szovjet kormány aláírta, hogy biztosítják a kisebbségek jogait és a vallás szabadságát, nézzük meg, így tesz-e valójában. A Moszkvában 1976 májusában megalakult „Közéleti Csoport a Helsinki Szerződés Érvényesülésének Elősegítéséért” 1977 márciusáig tizenkilenc terjedelmes jelentést készített a Szovjetunióban elkövetett jogsértésekről, a vallási és etnikai kisebbségek – pünkösdisták, krimi tatárok – üldözéséről. Ekkor a csoport tagjait letartóztatták, és sokévi kényszermunkára ítélték őket, másokat pedig arra kényszeríttettek, hogy hagyják el az országot. Közben azonban sorra alakultak a Helsinki csoportok a Szovjetunió más tagköztársaságaiban, majd pedig az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. A jogsértéseket, amelyeknek a feltárásában ezek a társadalmi csoportok meghatározó szerepet játszottak, nem lehetett többé belügyként kezelni. A gyarapodó információk alapján az amerikai politika eszelős zsarnoknak minősítette a város- és faluromboló Ceaușescut, akinek a szovjet vezetéssel kötekedő külpolitikáját éveken át ünnepelték. Horn Gyula külügyi államtitkárt John Whitehead amerikai külügyminiszter-helyettes 1988-as budapesti látogatásakor tételesen számoltatta el a Magyarországon észlelt jogsértések ügyében. A helsinki egyezmény valószínűleg a diplomáciatörténet elfeledett eseménye lenne, ha a megállapodásnak az az alulról jövő, „civil” értelmezése, amelyet a Moszkvai Helsinki Csoport kezdeményezett, nem hatol be az államközi kapcsolatokba, és nem hatja át a nemzetközi érintkezés nyelvét. Paul McCartney csodálatos zenész, Pelé zseniális futballista. De Jurij Orlov és Ludmilla Alekszejeva, a Moszkvai Helsinki Csoport alapítói a szó szoros értelmében megváltoztatták a történelem menetét. Tisztelet a kivételnek: a HVG meg a Hetek interjúk készített Orlovval. De nem akadt egyetlen újságíró sem, aki eléjük tartotta volna a rádió mikrofonját, eléjük állt volna egy tévékamarával. Sokkal érdekesebb volt arról huzakodni, hogy populistának tartja-e Havel Orbán Viktort.

A média szenzációt akar – ez természetes törekvése. Csak persze észre kell venni, miben rejlik a szenzáció. Szergej Kovaljov, aki még Orlovnál is hosszabb időt töltött szovjet kényszermunka-táborban, Varsóban, a lengyel Szolidaritás megalakulásának 25. évfordulóján rendezett világra szóló ünnepégen (amelyről vezető magyar napilapok úgy számoltak be, mintha valamilyen helyi érdekű szakszervezeti jubileumról lett volna szó), feltette a kérdést: Putyin elnök azzal dicsekszik, hogy KGB tiszt volt. Vajon mit szólt volna a világ, ha egy német kancellár állította volna magáról büszkén, hogy az SS-nél vagy a Gestapónál szolgált? Ha ezt elismétli, mondjuk, A szólás szabadságában, szavai az egyetértés és a felháborodás viharát zúdították volna a műsorra, a nézettségét azonban biztosan növelték volna. Csak azt volna jó tudni, hogy azért nem kérdezték Kovaljovot, mert tartottak a vihartól, vagy mert eszükbe se jutott, hogy egy ilyen „ismeretlen” orosz mondhat valami érdekeset. 1985-ben a hazai sajtó elhallgatta, hogy Budapesten a hivatalos Kulturális Fórummal egy időben volt egy Alternatív Kulturális Fórum is, amelynek résztvevői a cenzúráról, írók (köztük Havel) bebörtönzéséről, száműzetéséről, az erdélyi magyar kisebbség helyzetéről beszéltek. Akkor kemény cenzúra volt, efféle „magánrendezvényekről” – hiába vettek részt rajta világhírű írók – nem lehetett írni. De miért nem kérdezték meg most Jeri Labert, az alternatív fórum egykori szervezőjét? Vagy Karl von Schwarzenberget, a másik szervezőt, aki „figurának” sem akárki, hiszen a magyar történelemből ismert nevet visel, herceg és nagybirtokos létére éveken át volt a Nemzetközi Helsinki Szövetség elnöke, a rendszerváltás után Havel elnöki hivatalát vezette, jelenleg pedig a cseh Szenátus tagja.

Miért nem, miért nem?

Ki tudok találni egy „ideológiai” magyarázatot. A konferencia arról is szólt, hogy milyen szerepet játszott az emberi jogok ügye és az emberi jogok ügyét képviselő demokratikus ellenzék a rendszerváltást előkészítő folyamatban. Ezt a kérdést és a benne rejlő választ a mai politikai élet szereplői nem kedvelik. A jobboldal azért nem, mert a baloldali, kommunista diktatúrával – állítják ma – értelemszerűen csak a jobboldal fordulhatott szembe, a jobboldalra viszont olyan nyomás nehezedett, hogy kénytelen volt tétlenséget vagy akár egyetértést tettetve álcázni magát. A baloldal pedig azért nem, mert mára maguk is elhitték, hogy a rendszerváltást a reformkommunisták vitték véghez. Ezen a térképen a rendszerrel nyíltan szembeforduló, liberális-demokrata elveket valló demokratikus ellenzéknek nincs helye. Ez magyarázza, hogy Orlovot, Kovaljovot a jobboldali sajtó sem kereste meg. Hiába töltöttek éveket szovjet börtönökben, most mégis a liberális Helsinki bizottság vendégeiként érkeztek Budapestre, vagyis nem lehetnek olyan virtigli antikommunisták, mint a pártállami sajtó időközben jobbra fordólt egykori munkatársai.

Szép lenne, ha így lenne. De attól tartok, nincs így. Az érdektelenség meg a közöny mögött nincs mélyebb ok, csupán maga a közöny és az érdektelenség. Az önelégült, büszke mit sem tudás.

Népszabadság, 2005. december 7.
7 940 karakter