Kőszeg Ferenc honlapja

Az egykori barátok és harcostársak, Orbán Viktor és Simicska Lajos között kitört személyes és politikai háború legismertebb eseménye, hogy Simicska 2015. február 8-án trágár szóval g-nek nevezte Orbánt. Az Orbán ellenes hadjáratot Simicska azzal folytatta, március 8-án Orbán besúgó múltjáról kezdett beszélni. Simicska semmit sem mondott, ami korábban kósza feltételezésként ne hangzott volna el. Minthogy azonban a bennfentes Simicskának hitele volt, a sajtó Simicska kijelentéseit szenzációs leleplezésként tálalta. A történtekről voltak korábbi ismereteim, ezért megpróbáltam Orbán „beszervezése” körül történteket a dokumentált tények és a saját tapasztalataim alapján, valósághű módon leírni. A cikk megjelenése után többen szemrehányást tettek, hogy miért veszem védelmembe Orbánt. Azt válaszoltam, valakinek a lejáratását hamis információk alapján akkor sem helyeslem, ha a lejáratás célszemélye politikai ellenfelem.

Társadalmi kapcsolat

 
Titkosszolgák és futóbolondok

Az SZDSZ és a Fidesz 1990. január 5-én közös sajtótájékoztatón mutatta be az iratokat és videofelvételeket, amelyek azt bizonyították, hogy az állambiztonsági szolgálat továbbra is folytatja az immár legálisan működő pártok, társadalmi szervezetek megfigyelését, telefonjaik lehallgatását, s eközben tonnaszámra semmisíti meg addigi tevékenysége bizonyítékait. A Dunagate néven elhíresült ügy dokumentumait Végvári József állambiztonsági őrnagy Lovas Zoltán újságírónak, a Fekete Doboz munkatársának adta át, Lovas Zoltán juttatta el őket hozzám, minthogy akkor tagja voltam az SZDSZ vezető testületének. Mindezt csak azért érdemes felidézni, mert a Dunagate ügy egy időre ismertté tette a nevem. 1990 januárjában nap, mint nap megkerestek részben bűnbánó állambiztonsági tisztek, részben megfigyeltek. Az előbbiek között voltak tisztességes emberek, akik őszintén szembe néztek a múltjukkal, mint például Bajcsi István, aki terjedelmes és hiteles interjút adott a Beszélőnek (1990. 5-6-7. szám) a tevékenységéről, utána pedig távozott a közéletből, meg voltak olyanok is, akik vélhetően egy újabb állambiztonsági „játszma” részeseiként álinformációkkal próbáltak megetetni. A megfigyeltként jelentkezők között is voltak, akiket a megfigyelésük következtében súlyos igazságtalanságok értek, de voltak nyilvánvaló paranoiások is. Például az az elgyötört férfiú, aki elmondta, viszonya van a legjobb barátja feleségével, de csak azért engedett a csábításnak, mert a gellérthegyi munkásőr-bázisról besugarazták.

E hírek-álhírek sorozatában kaptam az információt Orbán Viktor és az állambiztonsági szervezet kapcsolatáról is. A történetet több, vélhetően álnéven bemutatkozó tiszt egybehangzóan mondta el. Az egységes „narratíva” épp úgy lehet a hitelesség, mint az összebeszélés bizonyítéka. Akkoriban még nem csengett le a kampány, amely Orbán 1989. június 16-i beszédét követte. Számomra Nagy Imre és mártírtársai újratemetése az ellenzéki rendszerkritika és az 1956-os hagyomány állami kisajátításának kezdete is volt, annak a jele, hogy feltámadóban van a nyársat nyelt ünnepélyesség, amelyet Szekfű Gyula hajdan magyar neobarokknak nevezett. Ezt a kínos-kellemetlen érzést leginkább Orbán beszéde ellensúlyozta, az ellene folyó kampányt az elbukó rendszer utóvédharcának tekintettem. Nem tudhattam, hogy az Orbán Viktorral kapcsolatos információk igazak-e, illetve a céljuk nem Orbán lejáratása-e. Ezért a hallottakat csak az SZDSZ legszűkebb vezetői körének adtam tovább, s abban maradtam velük, hogy bizonyítatlan és bizonyíthatatlan híreszteléseket nem hozunk nyilvánosságra.

„… jelenségek felderítése”

A történet egyébként, ahogy az 1990 januárjában elmondottakra visszaemlékszem, a következő volt. Orbánt, az akkori idők gyakorlatának megfelelően, miután felvették az egyetemre, behívták katonának: szolgálati idejének nagyobbik részét az egyetem megkezdése előtt kellett teljesítenie. Ekkor hívatta magához az állambiztonsági szervezet tisztje: többször beszélgetett vele, úgynevezett társadalmi kapcsolatként kezelték. Az egyetem elvégzése után a Fidesz-vezetőként már országosan ismert Orbánt ismét behívták katonának. Az állambiztonsági tiszt megint felkereste, ekkor azonban Orbán mindenfajta kapcsolatot elutasított. Hogy egy sorkatona ne legyen hajlandó szóba állni az állambiztonsági szolgálat katonai szerve – a III/IV Csoportfőnökség – tisztjével, akitől a csapatparancsnokok is rettegtek, még 1989-ben is rendkívüli esemény volt, állította az informátorom, ezért terjedt el széltében-hosszában az állambiztonsági szervezeten belül. Mert a titoktartási kötelezettség a szervezeten belül is érvényes volt, a tartótiszt csak az elöljárójának számolhatott be az informátoráról. A valóságban persze, mint Bajcsi interjújából tudhatjuk, ezt a szabályt is a gulyáskommunizmus lazaságával tartották tiszteletben.

Kenedi Jánosnak az volt a véleménye, hogy az átvilágítási törvényt a beszervezett hálózati személyeken túl a társadalmi kapcsolatokra is ki kell terjeszteni: ismert értelmiségieket, vezető állású embereket többnyire nem szerveztek be ügynöknek, de társadalmi kapcsolatként esetleg fontosabb információkat szállítottak az állambiztonsági szervezetnek, mint a hálózati személyek. Kenedinek igaza volt, a javaslatát mégis elleneztem. Az állambiztonsági szervezet rengeteg embert keresett meg, kit a munkahelyén, kit eszpresszókba invitálva. A megkeresettek a valóságos nevükön szerepelnek az iratokban, hisz fedőnevet csak a folyamatos együttműködést vállaló hálózati személyek kaptak, és többnyire társadalmi kapcsolatként jelölik meg őket. Azt azonban, hogy miképpen válaszoltak az állambiztonsági tiszt kérdéseire, akkor sem tudhatjuk biztosan, ha a beszélgetésről készült feljegyzés netán fennmaradt. A tiszt ugyanis a maga észjárása szerint, a maga nyelvére fordította le a hallottakat.  Akit valaha kihallgatott már a rendőrség, az tudja, milyen távol áll a jegyzőkönyv szövege attól, amit a kihallgatott elmondott, és milyen nehéz bármiféle helyesbítést elérni. A társadalmi kapcsolat esetében a feljegyzést az információt adó nem is látja, az állambiztonsági tiszt tehát úgy fogalmaz, ahogy szellemi képességeiből és íráskészségéből telik.

Az állambiztonsági iratok, amelyeket Orbán Viktor a Vadai Ágnes kérdéseire adott válasz mellékleteként nyilvánosságra hozott, többé-kevésbé igazolják az 1990-es állambiztonsági szóbeszéd első felének az állításait. A Belügyminisztérium III/IV-es Csoportfőnöksége, azaz a katonai elhárítás tisztje, az előírásoknak megfelelően, először javaslatot tett „társadalmi kapcsolat létesítésére” a jogásznak készülő sorkatonával, majd az ezt követő priorálás után jelentette, hogy a kapcsolat 1981. október 20-án létrejött. Célja a „államellenes és a határkörünkbe utalt más bűncselekmények, valamint a KISZ-t károsan befolyásoló jelenségek felderítése”. Ugyanebből az iratból derül ki, a kapcsolat 1982. augusztus 1-jén megszűnt, minthogy a katona leszerelt. A társadalmi kapcsolatok létesítésének távlati célja az előfelvételisek körében az volt, hogy a leszerelt katona már beszervezett hálózati személyként kezdje el egyetemi pályafutását. Az egyetemi besúgók átlagosan öt év múlva kikoptak a szerepükből, folyamatosan kellett tehát az utánpótlásról gondoskodni. Az már egy jóval későbbi, 1987 augusztusában kelt iratból derül ki, hogy „Dr. Orbánt 1982-ben beszervezési céllal tanulmányozta a BM III/III-2 osztálya, de a beszervezéstől elálltak”.  A jelentésben szereplő „ifjúságvédelmi” osztály feladata az egyetemi besúgóhálózat kézben tartása és fejlesztése volt. Hogy Orbán beszervezésétől miért álltak el, az nem derül ki a jelentésből. Az azonban igen, hogy néhány hónappal a leszerelése után, 1983. március 15-én, tehát még első éves korában a Batthyány-mécsesnél rendzavarást követett el. Vagyis együtt zavarta a rendet a demokratikus ellenzékkel (a mostani liberális ellenségeivel), amely akkoriban már minden évben „rendzavarással” ünnepelte meg március 15-ét.

A történet második részére, a hajdani együttműködés kemény megtagadására, nem láttam írásos dokumentumot, sőt az esemény megtörténtével kapcsolatban is kételyek merülnek fel. Nem a megtagadással, hanem a kezdeményezéssel kapcsolatban. Hiszen az idézett 1987-es jelentésből is kiderül, hogy Orbán ellenzéki tevékenységét folyamatosan nyomon követték. 1988. március 30-án megalakult a Fiatal Demokraták Szövetsége, egy hétre rá pedig megkapták érte a szokásos rendőri figyelmeztetést. Vajon kinek juthatott eszébe, hogy ilyen körülmények között megpróbálja feléleszteni a „társadalmi kapcsolatot”, amelyet már 1982-ben sem sikerült életben tartani? De ha az egész csak legenda, mi késztette az állambiztonság vezetőket, hogy kitalálják vagy hírleljék a történetet, amely az ő pofára esésükről szól? Egyetlen magyarázat kínálkozik. Még 1989-ben sem bírták felfogni, hogy egy baka kerek perec nemet mondjon a rettegett katonai elhárítás tisztjének. Amikor pedig megtörtént, akkora volt a megdöbbenés, hogy képtelenek voltak hallgatni róla. Hiába írták a jelentések tömegét „a KISZ-t károsan befolyásoló jelenségekről”, hiába kergettek hatalmas nyomozóbrigádokkal egy-egy magányos röpcédulázót, a magyar társadalom állapotáról voltaképpen nem tudtak semmit. Ezért folytatták – ahogy Szily László szórakoztató módon megírta – sorkatonák megkörnyékezését és beszervezését 1989-ben, ezért írták az állambiztonsági jelentéseket még 1989 decemberében is, amikor már arra sem maradt idejük, hogy legépeljék őket.
 

Füllentők és bugyuták

Simicska Lajos, bármekkora szenzációt csinál is belőle a sajtó, semmi olyat nem mond, ami 2012-ben ne lett volna ismert és dokumentált. Az sem szenzáció, hogy Orbán szólt Simicskának, hogy jelentenie kell róla: ezt sokan megtették, besúgó és besúgott meg is beszélték, mi legyen a jelentésben.  Van azonban a gazdasági masztadonnak egy kijelentése, amely kétségessé teszi szavai hitelességét.  „Úgy tudom, semmi sincs rólam. Ez csupán azért furcsa, mert saját szememmel láttam az aktát 22 évesen”. Simicska 1960-ban született, huszonkét éves 1982-ben volt. Az állambiztonsági aktáknak még a létezése is államtitoknak minősült, hiszen az egész állambiztonsági szolgálat elrejtőzött a rendőrség háta mögött. Kevéssé valószínű, hogy bárki, aki a kezébe foghatott egy állambiztonsági aktát, kockáztatta volna, hogy éppen a célszemélynek mutassa meg.

Az ember csak ámul és csodálkozik. Vajon hányszor lehet még sajtószenzáció egyazon ügyből? Vajon hányszor lehet még azzal riogatni a magyar társadalmat, hogy a külföldre került állambiztonsági iratokkal fogják zsarolni a magyar politikusokat. Holott százszor bebizonyosodott, nemhogy holmi társadalmi kapcsolat, de a feketén-fehéren bebizonyosodott ügynökmúlt sem árt se püspököknek, se polgármestereknek, sőt egy miniszterelnöknek is csak akkor, ha pártjukbéli vetélytársai amúgy is meg akarnak szabadulni tőle.

A hatalmas állambiztonsági szervezet, írtam fentebb, mindenre odafigyelt, csak azt nem vette észre, hogy megbukott a rendszer, s így az ő szolgálatuknak is vége. Csakhogy miközben Bajcsi főhadnagy 1989 decemberében az utolsó jelentését körmölte, a teherautók pedig fegyvernek álcázva szállították az iratokat az ócsai állambiztonsági objektum kazánjába, mind a szolgálat zavartalan működéséért, mind pedig a zavartalan iratmegsemmisítésért dr. Stefán Géza, a budapesti rendőrfőkapitány állambiztonsági helyettese volt a felelős. Aztán Keleti György honvédelmi minisztersége idején ő lett a III/IV. jogutódja, a Katonai Biztonsági Hivatal főigazgatója.

Vajon melyikünk volt a bugyuta? Az állambiztonsági szervezet, amely nem vette észre a rendszere összeomlását, vagy pedig én meg az a sok millió honfitársam, akik azt hittük, hogy a rendszer valóban összeomlott?

Népszabadság, 2015. március 11.
10 726 karakter