Kőszeg Ferenc honlapja

Örökké a nőkkel bajoskodott, írta Ottlik Géza Szeredy Daniról. Én meg az orvosokkal bajoskodtam sokat, különösen ahhoz képest, hogy most, amikor ezt írom, 2019. március 19-én hamarosan nyolcvan éves leszek, és – hogy lekopogjam – éppen nincsen semmi komolyabb bajom. Viszont annyi rosszat írtam, no, nem az orvosokról, hanem a magyar egészségügyről, hogy méltányos, ha ezt a ciklus egy derűs történettel fejezem be, amelynek, máig, jó a vége. 

Derűs történet a gerincműtétemről

Dr. Mák Ibolya (1935–2015) emlékének*

„Az író elmesél valamit, ami mindenkivel megtörténhetik, abból a rendkívül figyelemre méltó alkalomból, mikor éppen vele történt meg.”

Karinthy Frigyes 

ELSŐ RÉSZ

A legnagyobb sebész

Indulat nélkül nem lehet publicisztikát írni, vagy legalábbis nem érdemes. Régebben a rendőri erőszak keltett bennem gyűlöletig növekvő indulatot, az embertelenség a menedékkérőkkel szemben, de talán még az embertelenségnél is inkább az álszentség. Az álszenteskedés miatt érzett dühöm egyre inkább az egészségügyre terelődött át. Molnár Lajos egészségügyi reformja idején egy kerületi rendelőintézetben a szokásosnál is többet kellett várni, a hangulat feszült volt. Aztán kijött a rendelőből egy nővér, és üvöltözni kezdett, hogy azért kell annyit várni, mert a miniszter egy csomó fölösleges adminisztrációt kényszerít rá az orvosokra. Holott csak arról volt szó, hogy a társadalombiztosítás több mint félmillió potyautast cipelt magával, és a miniszter azt akarta elérni, hogy a biztosított a sürgősségi ellátás kivételével igazolja a biztosítási jogviszonyát. Hiszen az se sérelem, ha a buszon az ellenőr kéri az utas jegyét. 

A nővér persze csak azt kiabálta, amit az orvosoktól hallott. Később azonban egy egyetemi tanár arról próbált meggyőzni, nincs olyan szabály, hogy a betegnek felárat kell fizetnie azért, hogy a választása szerinti orvos kezelje. Pedig neki mint intézetvezetőnek ismernie kellett volna jogszabályt. Csakhogy a számla ellenében fizetendő felár lefaragott volna az adómentes hálapénz összegéből. De az indulatomat Betegség, halál – orvosok címmel hét évvel ezelőtt kiírtam magamból (Élet és Irodalom, 2010. augusztus 19.), már igazán lehiggadhatok. Annál is inkább, mert most derűsen szeretnék írni újabb egészségügyi kalandjaimról. Méltányos is volna, hogy pozitívan szóljak végre orvosokról. Hiszen orvosoknak köszönhetem az életem, két értelemben is. Egyrészt mert szüleim, apai nagyapám orvosok voltak. Másrészt mert húszéves koromban az elvérzés küszöbén egy orvos mentette meg az életemet. Molnár Béla, akiről egy másik kiváló sebész, Ungár László azt mondta, ő volt a valaha élt legnagyobb magyar sebész.

(Tizenhét éves koromban kiderült, hogy nyombélfekélyem van. Akkoriban erre még nem léteztek hatásos gyógyszerek. Ittam a Salvus vizet, miközben egy osztálytársammal együtt az érettségire készültünk. Időnként úgy fájt a gyomrom, hogy hasra feküdtem, és párnákat gyűrtem magam alá: a nyomás kicsit enyhítette a fájdalmat. Amikor túl voltam az érettségin és az egyetemi felvételin, vérezni kezdett a gyomrom, egy hónapig feküdtem a Szabolcs utcai kórházban. Ez a kórház voltaképpen jól jött. A friss zárójelentéssel mentem a sorozásra, olyan katonakönyvet kaptam, hogy háború esetén hátországi szolgálatra vagyok alkalmas. Minthogy a háború, bár sokszor a fejünk felett lógott, végül nem tört ki, a katonasággal több dolgom nem volt. De még többet ért, hogy amikor 1957. október 21-én egy jóval korábbi röpcédulázás miatt letartóztattak, a kórházi papírok hatására a Gyűjtőben töltött első éjszakán megúsztam a bemutatkozó gumibotozást. Pedig rajtam kívül csak azokat nem verték meg, akik korábban az Andrássy út 60.-ban is voltak. Aztán amikor másnap mégis kaptam egy emberes pofont, az egyik zárkatársam elnézően jegyezte meg: az Andrássy úton az volt a pihenés, amikor pofoztak. A börtönben töltött két hónap alatt a gyomorfájásaim alábbhagytak, de 1959 februárjában a gyomrom újra vérezni kezdett. Nem volt szabad ágy, így Biedermann főorvos szobájában fektettek le, éjjel pedig Biedermann és Molnár Béla egy baráti kártyapartiból jövet benéztek a kórházba, és engem is meglátogattak. Akkoriban nem volt olyan rendkívüli eset, hogy a főorvos éjjel bement az osztályára, hogy megnézze, minden rendben megy-e. Én azonban annak köszönhettem a látogatást, hogy a nagyapám a hajdani Zsidó Kórházban idősebb kollégája volt a későbbi főorvosoknak. A vérzés csillapult, a két doktor nyugodtan ment haza. Másnap, vasárnap délután azonban drámai fordulat állt be. A fekély felszakított egy ütőeret, hamarosan az elvérzés határán voltam. A két főorvos nyomban visszajött a kórházba. Gyorsan, gyorsan, fenyeget a mors, mondta az egyik fiatal orvos a másiknak, aki a vénámat preparálta, hogy bekösse a transzfúziót. Halkabban mondta a második az elsőnek: latin szakos, érti. De én már nem voltam magamnál, semmit se hallottam. Molnár Béla odament anyámhoz: – Mindent meg fogok próbálni – mondta. Ebben benne volt a felkészítés arra, hogy nem kerülök ki élve a műtőből. Aztán az éjszaka közepén magamhoz tértem, inni kértem, de persze nem kaphattam vizet. Arról álmodoztam, ha majd szabad innom, kiiszom az üveget, amelyből csöpögött belém az infúzió. Egy hét múlva meg is kóstoltam, persze ihatatlan volt. „Házunk reklámja”, mondta rólam Herczeg docens, Molnár Béla helyettese. Aztán a szomszéd ágyra egy erőteljes, igen kövér parasztember került. Túl volt egy súlyos műtéten, úgy láttam, javult az állapota. – Sok reklámja van a háznak – próbáltam udvariaskodni a docenssel. Ó azonban szomorúan rázta a fejét. – Ez még nem – felelte halkan. Amikor néhány nap múlva felülvizsgálatra visszamentem a kórházba, a szomszéd ágy üres volt. – Tegnap meghalt – mondta az egyik nővér.)

A tartásom mindig rossz volt, anyám gyógytornára járatott, akkoriban, az 1940-es évek végén, az államosítás előtt még létezhettek magántornatermek mindenféle hátizom-erősítő gépekkel. Utáltam odajárni, a medencében sem szerettem ide-oda úszni, csak a Balatonban, messze túl a megengedett határon, meg evezni, valahonnan valahová. Az iskolai gyógytorna felmérésen M. Lórit, a legjobb tornászt kötelezték, hogy járjon gyógytornára, engem meg nem. Ebből gondolom, hogy akkor még, a felmérés percnyi idejére, ki tudtam húzni magam. Aztán úgy tizennégy éves korom körül azt vettem észre, hogy a jobb oldali medencecsontom sokkal kijjebbre és feljebb került, mint a bal oldali. Orvos sosem magyarázta meg, mi történt akkor, szinte napok alatt. De nem értettem, az anyám hogy nem veszi észre, hogy a felsőtestem jobbra dől, vagy miért tesz úgy, mintha nem venné észre. Mert egyébként mindent észrevett, és fogorvos létére a belgyógyászati betegségeket is elég jól diagnosztizálta. Egyetlen magyarázatot találtam. Azt, hogy tudta, a gerinc kialakult deformitását egyáltalán nem, vagy csak nagyon nagy erőfeszítés árán lehet korrigálni (műtéti megoldások akkor még nem léteztek), ő pedig nehezen fogadta el, hogy valamit nem lehet megoldani.

Kétfajta ortopédiai betegség

Sok évtizeddel később szakszerűen leírták az állapotomat, a diagnózis lényeges elemei harminc év alatt sem változtak: kyphoscoliosis dorsolumbalis, azaz a gerinc háti és kereszttáji görbülete, spondylosis, vagyis a csigolyák közötti kis ízületek degeneratív elváltozása, arthrosis, magyarán porckopás és reflux, tehát a gyomorsav éjszakai visszaáramlása a nyelőcsőbe. Mindez persze nagyon komoran hangzik, de azért olyan súlyos panaszaim nem voltak, hogy ne tudtam volna némi humorral felfogni a betegségeimet. Az első komolyabb fájdalom úgy harmincéves koromban kapott el. A hexenschuss (boszorkánylövés) nevében is őrzi mágikus eredetét: a fájdalom, amely erőteljes férfiakat is arra kényszerít, hogy megalázó testtartásban, kétrét görnyedve közlekedjenek, nyilvánvalóan nem származhat másból, mint szemmel verésből, amire a boszorkányok köztudomásúan képesek. Mindazonáltal nem varázslóhoz meg nem is csontkovácshoz fordultam, mert a boszorkányokban hittem ugyan, de a varázslókban nem. Egy ortopéd orvost kerestem fel, aki varázslónak bizonyult, mert a derékfájásom a pillantásától elmúlt. Betegpályafutásom során – mint az olvasó majd látni fogja – nem egy elragadó orvossal találkoztam (igaz, néhány kétbalkezes csibésszel meg szadista elmebajossal is). A doktor, akiről utóbb megtudtam, hogy ortopédusok több generációja vallotta mesterének, nyomban a szívembe lopta magát. – Látni – mondta –, hogy a foglalkozásom az irodalomhoz kapcsolódik (könyvkiadói szerkesztő voltam), olyan plasztikusan tudom elmondani a panaszaimat. A legkorszerűbb angol ortopédiai tankönyv szerint – folytatta – alapjában kétfajta ortopédiai betegség van. Az egyikkel semmit sem lehet kezdeni. A másik esetében elegendő, ha a betegnek megmondják a betegség nevét. Magának mind a kettő van, úgyhogy az egyiknek megmondom a nevét: paresztézia. Többé-kevésbé megértettem, hogy a szó valamiféle mellékérzületet jelent; ez megfelelt annak a mindennapi tapasztalatomnak, hogy ha a körmömet végighúztam a jobb, majd a bal combom külső oldalán, a bal oldalon valami furcsa, az ellenoldalitól eltérő érzés keletkezett. Mindenesetre elégedett voltam. Egyrészt mert azt gondoltam, semmit sem kell tennem, a derékfájásom elmúlt, és egyúttal kiderült, hogy a furcsa érzés nem holmi bolondéria, képzelgés, hiszen még tudományos görög–latin neve is van.

Az 1970-es évek végére elég aktív részese lettem a demokratikus ellenzék mozgalmának, ráadásul aláírásokat is gyűjtöttem Havel és társai prágai elítélése ellen, a főnökeim bőven kaphatták rólam a jelentéseket. Az Európa Könyvkiadónál ez annál is egyszerűbb volt, mert mint a 90-es években kiderült, maga az irodalmi vezető írta a jelentéseket a beosztottairól. 1980-ban kirúgtak, hirtelen bőven lett időm, hogy kezeltessem a hátam betegségeit. Első alkalommal vagy három hetet töltöttem a Gellért Gyógyfürdő kórházában. Volt torna, masszázs, víz alatti masszázs erős vízsugárral, rövidhullám, bizsergető elektromos kezelés, súlyfürdő plusz még háromnegyed óra úszás a fedett medencében meg fél óra a gőzben. Ezt aztán félnapos kezelések formájában többször megismételhettem. A gőzfürdőzés az 1990-es évek elején nem volt zavartalan öröm, akkoriban ugyanis a Gellért törzsközönsége főképp MDF-esekből állt, akik persze nyomban felismertek, hiszen SZDSZ-es országgyűlési képviselő voltam. 70 fokos szárazgőzben az ember mindenre inkább vágyik, mint politikai vitákra agresszív konzervatívokkal. A masszőr viszont harcos liberális volt: időnként olyan szenvedélyesen érvelt közös meggyőződésünk mellett, hogy teljesen abbahagyta a masszírozást. Át is pártoltam a Lukácsba, illetve a Széchenyibe, bár időközben a politikai viták elültek: már nem voltam képviselő. A zárójelentésbe minden alkalommal beleírták, hogy „panaszai kis fokban enyhültek”.  Ennél többet nem is vártam.

A tréfás gerinc

A gerincem nemegyszer megtréfálta az orvosi-egészségügyi szakmát: a gerincem nevében is szégyelltem magam. Egy röntgenes nővér beállította a felvételt, én meg valami olyasmit motyogtam, vigyázzon, hogy a gerincem rajta legyen a képen. A nővér persze lebarmolt, ne beszéljek marhaságokat. Türelmesen vártam a folyosón, nem kellett sokáig várnom, a nővér hívott, a gerincem nagy része lemaradt a képről. 2003 decemberében egy urológus sajnálkozva közölte, az ultrahangos vizsgálat szerint a jobb vesém hiányzik, bele is írta a leletbe: „Jobb veseágy üres.” De ne aggódjak, egy vesével is jól lehet élni. Tiltakoztam, igenis két vesém van, ha csak egy lenne, az eddig már kiderült volna. Ingerülten izotópos vizsgálatra küldött. A 2003 februárjában kelt leletből kiderült, az összvesefunkcióból a bal vese részesedése 57 százalék, a jobbé 43 százalék. Doktorom nem volt rest, gépében márciusi dátummal kijavította a saját decemberi leletét: a gerinc deformitása miatt „a jobb vese nem a megszokott helyen helyezkedik el”.

A reflux miatt elrendelt endoszkópos vizsgálat nem kellemes dolog, a beteg tehetetlenül öklendezik, miközben ledugják a torkán a szondát. A kedves orvos elnézést kért a kellemetlenségért. – Nem olyan rossz ez, az ember legalább nyugodtan öklendezhet. Ez a Fidesz első kormányzásának harmadik évében történt, 2001 nyarán. A doktor együttérzést várva pillantott rám: – Mondja, meddig maradnak ezek még?

A vérnyomásom rendetlenkedett, járás közben időnként meg kellett állnom, levegő után kapkodtam. 2004 nyarán kivételesen magánbetegként jelentkeztem egy ismert nevű szívgyógyász főorvosnál. Egy szobabicikli segítségével terheléses EKG-t csináltatott, ez néhány perc alatt annyira kimerített, hogy le kellett állnom. Nyomban készen volt a verdikt: szívkatéterezés, sztentek behelyezése a beszűkült koszorúerek tágítására. Míg a beavatkozásra vártam, leült mellém egy másik orvos, ő fogja bevezetni a katétert a szív közelébe. – Úgy tudom – mondtam óvatosan –, vannak olyan sztentek, amelyek valamilyen hatóanyagot bocsátanak ki, ezeknek a hatása sokkal tartósabb, mint a sima sztenteké.  – Igaz – felelte a doktor –, de ilyeneket a társadalombiztosítás terhére csak az egyetem Kardiológiai Intézetében adnak. Mi is be tudjuk ültetni, de akkor utólag ki kell fizetni az árát. – Mennyi? – kérdeztem. – Legalább három kell, az akkor másfél millió forint. Nem volt másfél millió forintom. De különben is: miért fizessek ennyit, amikor húsz percre innen megcsinálják ingyen is. Na jó, némi hálapénz ellenében. Különben is, én egy vizsgálatra jöttem be, nem egy kisebbfajta műtétre, ami ráadásul ennyi pénzbe kerül. Hangosan azonban csak annyit mondtam: – Majd meglátjuk! Maga a katéterezés semmiség volt, ráadásul a képernyőn láthattam a koszorúereket, ha valóban azokat láttam: úgy néztek ki, mint a lengedező vízinövények a Balatonban. Egy pillanatra bejött a főorvos, ránézett a képernyőre. – A maga koszorúerei teljesen rendben vannak, nincs szükség sztentekre. A tervezett három nappal szemben már másnap kitettek a kórházból. Reggel megkérdeztem az osztályos orvost, akkor mégis mitől fulladok. – Annak sok oka lehet – felelte a doktor rejtelmesen. Aztán behozták a főorvos által írt recepteket: – Na, tipikusan a főnök gyógyszerelése – mondták a fiatal orvosok, és jóízűt kacagtak. Pedig nem volt igazuk. A gyógyszer-kombináció bevált: a vérnyomásom rendbe jött. Lementem a műtő előterébe, némi hálapénzt akartam adni az orvosnak, aki a szívkatéterezést megcsinálta, de nem fogadta el. Utána megkerestem a főorvost, közben a hálapénzét negyvenről húszezerre csökkentettem, hisz másfél nap alatt öt percre láttam. – Nem tudom átvenni – mondta a borítékra pillantva –, már be vagyok mosakodva. – Mi lenne, ha letenném az asztalra? – Remek ötlet – felelte a főorvos felragyogó arccal. Néhány évvel később elvetődtem a kerületi rendelőintézet kardiológiájára. – A szívének nincs semmi baja – mondta az ottani orvos. – A gerince nyomja a tüdejét, onnan vannak a szívpanaszai. De ma már vannak gyógyszerek erre is. – Eszembe jutott, hogy egy tüdőszűrés alkalmával a röntgenes orvosnő megjósolta: – Magának ez a ferde gerince úgy össze fogja nyomni a tüdejét, hogy húsz éven belül úgyis megfullad. Azóta harmincöt év telt el.

Az ortopéd orvos, aki a csontritkulásomat kezelte, beutalt a gyulai kórház mozgásszervi rehabilitációs részlegébe. Az élettársam, Anikó néhány hónappal korábban elesett, combnyaktöréssel operálták. Igénye a rehabilitációra megalapozottabb volt, mint az enyém. Egy kétágyas szobát kaptunk, 2009 májusában három kellemes hetet töltöttünk a szépséges alföldi városban. Hogy Anikónak garat- és nyelőcsőrákja van, csak augusztusban derült ki. A jellegzetes tüneteket, a fogyást, a nyelési nehézségeket az orvosok sem vették észre. Csak megérkezésünkkor tudtuk meg, hogy a kórház és az országos hírű várfürdő között elszámolási háború dúl. A fürdő szerint a vizes kezelések költségeit a kórháznak kell állnia, a kórház szerint a fürdőnek, amely kap erre pénzt a társadalombiztosítástól. Egy fürdőkórház víz nélkül olyan, mint a napfürdő esőben. Találkoztunk a fővárosból beutalt ismerősökkel: ők megkapták az előírt fizikoterápiás kezeléseket, de a városban kellett szobát bérelniük, nem lehettek a kórház betegei. A mi kórházi kezelésünk napi egy órát se vett igénybe, viszont kaptunk szobát és kosztot ingyen, délután pedig jegyet váltottunk a fürdőbe, úsztunk, pancsoltunk, és bámultuk az ősöreg juharfát, amely alatt Erkel állítólag a Bánk bánt komponálta. Ekkor értettem meg, hogy a magyar egészségügy eljutott a tökéletes elmebaj állapotába.

A nappali elmebajt jól egészítette ki az éjszakai elmebaj. A kórházi részleg vezetése ugyanis szívélyesen engedélyezte, hogy éjszakánként a főorvosi szobában használjam a számítógépet. A berlini Horch und Guck (Fülelj és leskelődj) című, a Stasi történetével foglalkozó folyóirat számára írtam egy cikket az 1990 előtti demokratikus ellenzék mindennapi életéről. A német szerkesztők arra voltak kíváncsiak, hogyan lehetett illegális folyóiratot kiadni egy olyan pletykás városban, ahol a német megszállás idején a nácik ellen szervezkedő katonatisztek titkos találkozójára késve érkező tábornokot a kávéház katonaviselt pincére ezzel a legendássá vált mondattal fogadta: – Méltóságos uram, alázatosan jelentem, az összeesküvő urak már távoztak. A szakállas történethez hozzáfűzhettem egy ellenkező értelmű újabbat. A Beszélő egyik szerkesztője bizalmasan megsúgta Orosz Istvánnak, hogy ő tudja ám, ki a Beszélő nyomdásza, de a nevét természetesen nem mondhatja meg. Orosz, aki dunabogdányi házában szigorúan rejtett körülmények között sokszorosította a folyóiratot, ebből meggyőződhetett róla, hogy a történelmi traccskultúra ellenére a demokratikus ellenzék kulcsemberei az életbe vágó titkokat azért képesek megőrizni. Mire az orvosilag értelmetlen kórházi tartózkodásunk véget ért, én is elkészültem a cikkemmel.

Magyar Narancs, on-line, 2017. május 25.

MÁSODIK RÉSZ

Agysorvadás

Hol kezdődik egy történet? Az én gerincem története úgy nyolc éves korom körül kezdődött, amikor a rossz tartásom miatt gyógytornára kellett járnom, amit utáltam, és ha csak tehettem elblicceltem. Ha viszont a történetet a korszerű vizsgálati módszerek hazai elterjedésével indítom, akkor a kezdő év 2006, a főszereplő pedig kezdetben nem is a gerincem, hanem a koponyám. Holott addigra már jártam ortopédusoknál, reumatológusoknál, átestem csontritkulás elleni kúrán és fizikoterápiás kezelésen. Való igaz, a Magyar Helsinki Bizottság rendezvényein, amelyeken elnökölnöm kellett, rendszeresen elaludtam. Én ugyan nem láttam ebben semmi kórosat, hiszen Kosztolányi elbeszéléséből tudtam, egy elnöknek az a dolga, hogy mihelyt megnyitotta az ülést, elaludjon, és pontosan akkor ébredjen fel, amikor be kell zárnia az ülést. Kollegáim egy része azonban úgy látta, árt a bizottság tekintélyének, ha az elnök alszik az elnöki asztalnál. 

Anarchikus alvási szokásaim meg a deformált gerincem mindenesetre elegendő okot adtak egy alaposabb kivizsgálásra. Akkoriban úgy látszik, még nem terjedt el a hisztéria, hogy a korszerű diagnosztika eszközeit a társadalombiztosítás terhére csak korlátozott számban szabad igénybe venni, (ami persze gyorsítja a népességfogyást és emeli a kezelési költségeket). 2006 tavaszán mindenesetre H. főorvos asszony egymáshoz közeli időpontban rendelhetett meg egy koponya majd egy gerinc MR-t. – Amikor medika voltam – mondta az akkor középkorú orvosnő elragadtatott hangon, miközben leültetett a számítógép elé –, ezeket az agyszeleteket csak preparátumokon láthattuk. Fantasztikus, hogy most itt van előttünk az élő, működő agy, maga pedig itt ül mellettem, és nézi a saját agyát. „Atrophia cerebri”, olvastam a leleten. Annyit megértettem, hogy a két szó agysorvadást jelent. A doktornő megnyugtatott: hatvan éves kor felett az agytömeg csökkenése természetes, nem jár feltétlenül a funkció károsodásával. Gondoltam, produkálnom kellene magam, elmondhatnék például egy verset, de nyomban megijedtem, egy ilyen produkcióval csak azt bizonyítanám, hogy tényleg bolond vagyok. A doktornő a naptárjára pillantott, meglehetősen távoli időpontra rendelt vissza. - Az egy szerdai nap - mondtam, inkább hasból, mint utánaszámolva. – Igen – mondta a doktornő – szerda. Aztán elismerően bólintott: - Úgy látom, a maga agyának még van miből sorvadnia. A főorvos asszony EEG-re küldött, innen az akkor még létező OPNI (magyarán a Lipótmező) alvásdiagnosztikai laboratóriumába irányítottak tovább. Ide azonban már nem mentem el. Úgy gondoltam, ha egyes kollégáimnak kínos, hogy az elnökük alszik, nem várom meg a hetvenedik évemet, a 2006-os év végével lemondok a tisztségemről. Attól kezdve ott és annyit alszom, amennyit akarok, kivéve persze, ha vezetek. Ha akkor kimegyek a Lipótmezőre, már akkor megismertem volna azt az orvosnőt, aki e történet utolsó részének az egyik főszereplője lesz.

Gyöki compressio

A gerinc MR szemügyre vétele nem volt ennyire kedélyes. Röntgenfelvételeken már láttam a gerincemet, az is elég rémületes volt, de a röntgenkép mozdulatlan. Az MR-nél azonban változik a látószög, a távolság, az egész olyan, mintha filmet néznék, amelyen félbevágott marhák himbálóznának mészároskampókon. A neurológus főorvos asszony volt az első, aki elmondta, már vannak műtéti technikák, amelyekkel egy olyan gerincet is meg lehet operálni, amilyen az enyém.  – De nem hiszem – tette hozzá –,  hogy volna Magyarországon sebész, aki el merné vállalni, hogy megoperálja. Vajon miért nem? 

A kereszttáji fájdalmaim hol erősödtek, hol gyengültek, ez korábban sem volt másként.  Az MR leletben az állt, hogy a II. és a III. ágyéki csigolya közötti „porckorongon körkörös prothrusio (kiboltosulás) látszik, amely mindkét intervertebrális forament (csigolyaközi nyílást) szűkíti.” De az is benne volt, hogy a kiboltosulás „gyöki compressiót nem okoz”. A 2016-os MR alapján ellenben a leletező orvos „gyöki compressiót” ismert fel. A gerincvelőből a beszűkült nyílásokon át kilépő ideggyökök a csonthoz szorulnak: ez okozza az éles, szűnni nem akaró fájdalmat. Tíz évvel korábban a fájdalom még magától is alábbhagyott, én pedig annyira megfeledkeztem a kiboltosult porckorongról, hogy az év végi búcsúbulin úgy roptam a táncot, mintha nem is a nyugalomba vonulásom alkalmából, hanem holmi egyetemi szigorlat sikerét ünnepelve vigadoznánk. Időnként rám tört a fájdalom, de aztán elmúlt. 

2015 tavaszán azonban nem múlt el. Fájt makacsul, kíméletlenül. Ha az embernek a gerince fáj, a világ nyomban teli lesz gerincbetegekkel. Találkoztam egy ismerősömmel, ritkán szoktam látni, ezúttal azonban az volt az első szava, hogy gerincsérvvel operálta egy kitűnő idegsebész, megadta a telefonszámát is. A szakmájában országos hírű főorvos 2015 áprilisában kórházi osztályán fogadott, csináltatott egy röntgent, alaposan megvizsgált, majd véleményezés céljából tovább küldött az illetékes országos intézet ortopéd sebészéhez. Az ambuláns lapra ráírta: „Jelenleg idegsebészeti teendőt nem igényel.” A beutaló alapján megkeresett ortopéd sebész asszisztensnője kissé méltatlankodva azzal hárított el, hogy a főorvos úr a társadalombiztosítási ellátás keretében felnőtt beteget már egyáltalán nem fogad. Ellenvetésemre, hogy magánbetegként keresném fel, az intézetbe hívott be, 2015 júniusára. „Korrekciós gerincműtét nem jön szóba, gerincsebészeti beavatkozást indokló elváltozás nem igazolható” – foglalta össze a doktor orvosi véleményét. Szóban még hozzátette: Meg lehetne operálni a maga gerincét. De nem élné túl.  Rajongok az ilyen Oscar Wilde vagy Molnár Ferenc színpadára illő orvosi véleményekért, idézgettem is valahányszor megtehettem. Közben persze tudtam, hogy a doktornak igaza van: a tíz órás altatást igénylő műtétbe ötven évesnél idősebb beteg esetében nem szabad belevágni.    

2015 februárja és 2017 áprilisa között a reumatológus-ortopéd-idegsebész-gerincsebész szakmai körből tizenkét orvossal találkoztam. Ez az ambuláns lapok tanúsága szerint huszonegy orvos-beteg találkozót jelentett, nem számítva, hogy közben rendszeresen jártam egy tapasztalt reumatológushoz, akivel a kapcsolatunk időközben barátivá emelkedett, 2016 áprilisában pedig három héten át kezeltek a Széchenyi Gyógyfürdő nappali kórházában, ahol heti öt napon át volt torna, masszázs, fizikoterápia. Csak éppen a fájdalom nem enyhült a baloldali forgóm táján meg a bal lábamban. - Úgy érzem magam, mint a kis hableány – feleltem, ha valamelyik orvos megkérdezte, milyen fajta fájdalmat érzek. A tekintetükben láttam, azt gondolják, ennek a pasasnak nem a gerincével, inkább az agyával lehet baja, ha bottal járó öregember létére hableánynak képzeli magát. Pedig csak Andersen meséjére utaltam: a kis hableány érzi úgy, mintha kés élére lépne, miután a tenger boszorkánya könyörgésére emberi lábbá varázsolta a hableány halfarkát. Csakhogy a manapság ötven éves főorvosok gyerekkorukban inkább a gonosz Darth Vader történetét ismerhették meg, a kétszáz éves hableányra már senki se emlékezett. De én se voltam pontos. Nem a talpamon éreztem a kést, hanem a derekam alján, a bőröm alatt. Ott viszont pontosan meg tudtam volna mutatni, hol a kés éle, hol a hegye. Családi megállapodás értelmében hetenként egyszer vagy kétszer én hoztam el az unokámat a Nagyvárad tér közeléből a Zugligeti út környékére, többnyire a délutáni csúcsforgalomban. Nemcsak a derekam sajgott az üléstől, de néha alig bírtam felemelni a bal lábam, hogy lenyomjam a kuplungot, márpedig a csúcsforgalomban félpercenként váltanom kellett.

Ópium

Tizenhét éves koromban, eredeti megjelenése helyén, a Nyugatban olvastam el Csáth Géza Ópium című novelláját. Akkor hihetetlenül vonzónak tetszett, hogy folyamatos ópiummámorban az ember tíz év alatt húsz millió évet élhet át. A valóságban nekem a kábítószerek sosem jöttek be, a marihuánás cigarettától, minthogy nem dohányzom, csak köhögtem, a hasisos sütitől Amsterdamban nem éreztem semmit, a holland varázsgombától pedig rosszul lettem – elmehetnék élő reklámnak Balog Zoltán minisztériumába, vagy Orbán Viktor kabinetirodájához, mert a jó pálinkát én is kedvelem. Minthogy a hagyományos fájdalomcsillapítók semmit se használtak, az egyik orvos ópiát tartalmú tapaszt írt fel. Ebből három naponként két csíkot ragaszthattam fel a bőrömre. Néhány hét múlva  ennyi kevésnek bizonyult, többet azonban csak rákbetegeknek szabad felírni. Növelés helyett csökkenteni próbáltam az adagot, ekkor viszont az elvonási tüneteket ismertem meg: szédültem és eszelősen csapkodtam a karommal. Inkább fájjon, gondoltam, de az ópiumot nem kezdem újra. 2016 novemberében értem a mélypontra. Kétszer elestem a lakásban, nem történt semmi bajom, de nyilvánvaló volt, hogy az egyensúly-érzékem megbomlott. Harmadszorra az utcán estem el, látszhatott rajtam, hogy bizonytalanul járok, ahogy átmentem az úttesten, egy autó öt méterrel a zebra előtt megállt: a vezető nyilván sejtette, hogy ez az ember el fog esni. A járdát még elértem, de ott megbotlottam, a bal karom eltört, a fejemet pedig bevertem egy platánfába, amelyet a városrendezők még nem vágtak ki. Elismeréssel, szinte irigykedve gondoltam a legjobb gyerekkori barátomra. 1956 őszén ő volt az első, aki a középiskolás diákparlament ülésén kimondta: vonuljanak ki a szovjet csapatok Magyarországról. Amerikában sikeres pszichiáter lett, volt vagy négy felesége, hét gyereke, teniszezett, síelt, vitorlázott. Aztán elmondta, gerincfájdalmai vannak, nem akar fájdalmakkal, mozgáskorlátozottan élni, mindent elrendezett, öngyilkos lesz. Tudtam, hogy nem szájaskodik. Egy év sem telt el, megérkezett a halálhíre.

„Ismertem az apádat”

Az egészségügyben talán nem is a piacgazdasági jellegű furcsaságok – a hálapénz, a magánpraxis meg a társadalombiztosítás összecsúszása – hozzák létre a legkacskaringósabb egyenlőtlenségeket. Hanem a feudálszocializmus fennmaradása. Az, amit Mikszáth olyan remekül megírt az Új és régi ember című tárcanovellájában. A modern tisztviselő egy teljesen jogszerű korrekciót a telekkönyvben közeli barátja számára is csak a hivatali előírások megtartásával hajlandó végrehajtani, noha ez hetekig is eltarthat. A régi ember ellenben nyomban elintézi a kiigazítást, bár az ügyfélnek csak az apját ismerte. Hajlanék rá, hogy a régi embernek adjak igazat, hiszen vele könnyebb az élet. De mi lesz azokkal, akiknek a tisztviselő az apját sem ismerte?

A létező szocializmus végeláthatatlan korszakában gyakran használták a „szocialista összeköttetés” kifejezést: a hatalmi helyzetből, összefonódott érdekviszonyokból kialakult kapcsolatrendszert jelentette, amely némelyeknek lehetővé tette, hogy olyan javakat, előnyöket is megszerezzenek, amelyek másoknak nem álltak rendelkezésére. A Fidesz-uralom kormányzati irányelvet csinált a szocialista összeköttetések nemzeti változatából. Ami az átlagemberek számára lopás, visszaélés a hatalommal, az a Fidesz-Révaik számára őrségváltás, a megalvadt struktúrák felszámolása. De van az összeköttetések rendszerének egy jóval általánosabb, jelentése. Egy társadalmi közegbe tartozunk, egyívásúak vagyunk, egy iskolába jártunk, ismertem az apádat. Végül a gerinckezelésem ügyét is ezek a kapcsolatok lendítették előre. Hála Istennek, teszem hozzá hátfájós opportunistaként.

Egyre többektől hallottam, hogy a gerincvelőből kilépő idegek fájdalmát enyhítik a központi idegrendszer betegségeire ható gyógyszerek. A lányom már sokadszor sürgetett, hogy keressem meg közeli barátnőjét, hajdani iskolatársát, aki neurológus szakorvos. Végül időpontot is megbeszélt a számomra. A doktornő alaposan megvizsgált, gyógyszert is írt. De ennél fontosabbnak bizonyult, hogy megtette, amit tíz év óta egyik orvos sem: beutalt egy MR vizsgálatra. Nem is kellett nagyon soká várnom: alig egy hónap múlva, 2016. október második felében megtörtént a vizsgálat. A laboráns, aki a gépet kezelte, elismerően bólintott: - Na, magának van egy gerince! 

Ismét egy gerincbetegtől kaptam a tanácsot, hogy kit keressek meg. A fő- orvos, akitől időpontot kértem, az MR alapján három fájdalmas pontot határozott meg. Ezeken a pontokon tudja a fájdalmat úgynevezett gyöki blokád révén átmenetileg megszüntetni, vagy legalább jelentősen mérsékelni. A blokád-injekciókat az intézetben, műtéti körülmények között, röntgen alatt kell beadni. Erre 2016. november második felében került sor, az első injekció azonban nem enyhítette a fájdalmat. Megbeszélésünknek megfelelően december első hetében tértem vissza a főorvos rendelőjébe, nyomban bejelentettem, hogy vállalom a második injekciót is, örülnék, ha erre már december közepén sor kerülhetne. – Az sajnos lehetetlen – mondta a főorvos – az intézet ebben az évben már csak életveszély esetén fogad betegeket, leghamarább újév után jöhetek. Ellenkezni próbáltam, hiszen az még majdnem egy hónap. A jelenlegi fájdalommal, különösen, hogy nem akarok kábító hatású fájdalomcsillapítót használni, nehéz meglenni. A fejemben ott kóvályog az orvosi szakma parancsa: Salus aegroti suprema lex esto. A beteg java legyen a legfőbb törvény. A fájdalom enyhítése nyilván a beteg java és jussa. De nem hivatkozom erre, hiába is tenném, a főorvos jelzi, az intézet vezetése döntött így, ő nem tehet ellene semmit. Január elején megkapom a második blokád-injekciót. A tű mozgásából úgy érzem, a fájdalmat gátló hatóanyag most a helyére került. Ahogy kifelé mennénk a kórházból, látom, Éva, az élettársam üdvözöl valakit, örömmel ölelik át egymást. Kiderül, Éva középiskolai osztálytársa, egykor közeli jó barátnője, neurológus és pszichiáter. Később az is kiderül, ő az a doktornő, akihez tíz évvel ezelőtt alvásvizsgálatra kellett volna mennem a Lipótra, de nem mentem. Éva odaadja neki az MR-t, a doktornő megígéri, hogy néhány nap múlva telefonál. A fájdalom az injekció hatására most valóban enyhül, de a fájdalommentes periódus csak néhány napig tart. Az interneten találok egy adatot, hogy a gerinc mellé, a bőr alá be lehet ültetni egy kanült, az ára elég borsos, de annak a segítségével magam adagolhatom a fájdalomcsillapítót. A hajdani osztálytárs telefonál, hozzájárulok-e, hogy az MR-t megmutassa kollegájának, az intézet idegsebészeti osztálya professzori rangú vezetőjének. Hogyne járulnék hozzá Az osztályvezető főorvos üzen, ha gondolom, jelentkezzem be a magánklinikán, ahol hetenként egyszer rendel. A megbeszélés rövid és hatékony. Az éles fájdalomnak két oka lehet: az ideggyökre nehezedő nyomás, vagy az, hogy a gerinc görbülete megfeszíti az ideget. Az első esetben a műtét valószínűleg segít, a második esetben nem, az esély tehát ötven-ötven százalék. Ha ezt a megoldást választom, keressem a főnővért az idegsebészeti osztályon, és kérjek időpontot belgyógyászati kivizsgálásra. Mint az efféle döntési helyzetekben, a reumatológus tanácsát kérem. – Minden eddigi megoldás, beleértve a kanült, a fájdalomcsillapításról szólt – mondja orvosi tanácsadóm, akinek a szakszerű és baráti véleményében megbízom. – Ez az első javaslat oki kezelésre. Ha a siker esélye csak ötven százalék, akkor is érdemes megpróbálni. Teljesen egyetértek vele. Ismerőseim kérdezgetnek, nem szorongok-e a műtéttől. Viccesen próbálok válaszolni: szorongjon a sebész, én aludni fogok.

Összekészített csomaggal

Harmadnapra kapok időpontot  belgyógyászati konzíliumra A főnővér  nem tudja megmondani, mikor lesz a műtét. Ez egy országos intézmény, magyarázza, bármikor, vidékről is érkezhetnek sürgős esetek. Az osztály orvosai naponta, kora délután döntenek a másnapi műtétekről, ha megvan az időpont, telefonál, akkor este nyolckor vagy másnap reggel hatkor kell jelentkeznem az osztályon, álljak mindig készen. Morbid analógia jut az eszembe, 1937-ben, a Szovjetunióban várták így, összekészített csomaggal minden este a nómenklatúra tagjai, mikor jön értük az NKVD, mert az állambiztonságiak nem vártak, amíg a nép ellensége pakolászik. Ezt persze nem mondom, bántó lenne. De a fellépés határozottságában érzem a hatalom örök fölényét.

Öt hét telik el, egy délután telefonál a főnővér, este nyolcra várnak, másnap lesz a műtét. Közben elvállaltam, hogy megnyitok egy fesztivált, bírósági tárgyalásra készülök. Ezt próbálom elmondani a főnővérnek, de csak annyit felel, tíz percen belül szóljak vissza, különben lemondják a műtétet, és esetleg csak hónapok múlva kerülök sorra. Öt percet sem gondolkodom: jelentem, hogy nyolckor ott leszünk a kórházban. 

Kétágyas szobába kerülök, Éva segít bepakolni a szekrénybe, kapok valami nyugtatót, pillanatokon belül elalszom. Fél hatkor ébredek, letussolok. negyed hétkor megjelenik a betegszállító, a karjába kap, áttesz a tolókocsira. Zegzugos folyosón haladunk, liften megyünk a mélybe, a műtő előterében állunk meg. Odajön egy orvos, bemutatkozik, ő az altató. Többre nem emlékszem. A kórteremben ébredek fel, tizenkettőkor. Bejön Éva, tíz óra óta ült a váróteremben, előbb nem engedték be. Jól érzem magam, lábra állnom azonban csak másnap szabad. Másnap teszek néhány lépést, az első élményem, hogy nem érzem a késszúrást a bal forgómnál. Szerencsésebb vagyok, mint a kis hableány. A professzor odamegy Évához, műtét közben egy porckorong-sérvet is talált, azt az MR sem mutatta meg. Pedig az fájhatott ennyire. Aztán engem is megnéz. Megemlítem, arról volt szó, hogy négy napon belül elhagyhatom a kórházat. Csakhogy az húsvét vasárnap, kiengednek-e? – Majd a gyógytornász megnézi, ha jól tudja mozgatni a lábát, elmehet. Húsvét vasárnap valóban kiengednek. Et resurrexit tertia die, mormolom magamban profán módon Pilinszkyvel. 

A kórházban azt az utasítást kaptam, hogy ne üljek sokat. Éva korholása ellenére két éjszakát ülök végig a számítógép előtt. A harmadik napon úgy fáj a derekam, mintha nem is lett volna műtét. Reumatológus barátom és tanácsadóm megnyugtat: persze, vigyázz magadra, de az ülés azért nem teszi semmissé a műtét eredményét. – Hogy lehet, hogy két évig tartott, amíg eljutottunk a műtéthez? – kérdezem. – Hiszen a zárójelentés szerint elvégzett műtét tankönyvi anyagként szinte szó szerint olvasható az interneten. – A tankönyvben az van benne, hogy az ideggyök két csigolya közé szorul. A te gerinced nincs benne a tankönyvben. Két kiváló sebész utasította el a műtét gondolatát. Nem azért, mert nem olvasták a tankönyvet. Hanem mert számoltak a műtét kockázatával. Aki megoperált, az is számolt vele. De bízott a szemében és a kezében.

És igaza lett.

* Amikor 1963-ban a Szépirodalmi Könyvkiadónál kaptam állást, egyúttal tagja lettem a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) és az újságírók külön egészségbiztosító intézetének, amelyet akkor még Újságírók Szanatórium Egyesületének (ÚSZE) hívtak. Nem sokkal később a MÚOSZ könyvkiadói tagozata megszűnt, így újságíró-szövetségi tagságom véget ért, de a rövid életű tagság arra jó volt, hogy még évekig elbliccelhettem a belépést a szakszervezetbe. Az ÚSZE-tagság ugyanis megmaradt, bár az intézmény új neve a társadalombiztosítás Újságíró Tagozata (ÚT) lett. Kétségtelen, kiváltságos szervezet volt, de nem olyan mértékben, mint a pártnómenklatúra vagy a belügy külön egészségügyi rendszere. Személyes tapasztalataim szerint a legkellemesebb egészségbiztosítási rendszerként működött. A beteg szabadon választhatott az ÚT könyvecskéjében felsorolt orvosok között, és ha a gyerekek lázasak voltak, Bogárdi Mihály főorvos (sajnos elhunyt) kijött hozzájuk. A rendszerváltás után az ÚT lehetett volna a versengő biztosítókra épülő betegbiztosítás modellje. Ehelyett felszámolták, utolsó főorvosát, Mák doktornőt pedig háziorvossá gleichschaltolták, bár rendelője továbbra is a MÚOSZ székházában volt. A főorvos asszony élete utolsó előtti napjáig rendelt. Egyképpen odafigyelt betegei testi és lelki egészségére. Én nagyon sokat köszönhettem neki.

Magyar Narancs, 2017. május 25.

37 862 karakter