Az 1918-as választás a Fidesz kérharmados győzelmével zárult. Ha a választás eredményét nem is, arányait jelentősen befolyásolta, hogy a kormányváltást hirdető pártok nem tudtak megegyezni a választási együttműködésben.
Kettévált országban
Ari Shavit, izraeli újságíró, az izraeli békemozgalom aktivistája Hazám, az ígéret földje című könyvében írja: „A jobboldal legerősebb érve a félelem. Nem beszélnek hangosan erről, mert szégyellnék ezt tenni, de a legmeggyőzőbb érvük, hogy mi félünk. Jogos érvelés ez. Én magam is tartok az araboktól.” (Bokor Pál fordítása) A magyar jobboldalnak is a félelem a legerősebb érve. Csak persze van egy óriási különbség. Izraelt arab országok veszik körül, amelyeknek összlakossága 350 millió, és amelyeknek egy részével Izrael évtizedek óta háborúban áll. A magyar jobboldal a migránsokkal riogatja az ország lakosságát, akik majd legyilkolják a magyarokat, megerőszakolják a nőket, és elfojtják a keresztény kultúrát. Csak az a probléma, hogy Magyarországon nincsenek migránsok. Sikerét Orbán nagyrészt mégis a migránsoktól való félelemnek köszönheti.
A vasárnapi választás hirtelen megvilágította, amit amúgy is tudtunk: a magyar társadalom végletesen kettéhasadt. A budapesti közönség, nemcsak az értelmiség, de a fővárosi választópolgárok nagy része is, beleélte magát, hogy bukik a Fidesz. Az emberek valósággal meg voltak sértve, amikor a mindig szakszerű, és többnyire megbízható prognózisokat szolgáltató Medián néhány nappal a választás előtt azt jelezte, hogy Orbán valószínűleg megőrzi a kétharmados többségét. Valószínű, hogy a saját társadalmi közegünkből nem érzékeljük, sőt elképzelni sem tudjuk, hogy a kisvárosi vagy falusi társadalomban milyen viszolyogtató érzést kelt az ellenzéki sajtó vagy a facebook gúnyolódása Orbán Viktoron. Számukra Orbán a magányos hős, aki megment bennünket a migránsoktól, Sorostól, Brüsszeltől és az ENSZ-től. Ez az illúzió dacot vált ki minden bírálattal szemben. Azt se hiszik el, amit a saját bőrükön tapasztalnak: a trafikmutyit, a kivételezést a hatalomhoz közel állókkal, a nyilvánvaló korrupciót. Pedig egy pillanatra még mintha maga Orbán is elhitte volna az ellenfeleinek, hogy inog a hatalma: ez váltotta ki belőle az eszelős gesztusokat, a fenyegetőzést, a zsoldosozást. Paranoid gesztusai a bukására készülőket megerősítették hitükben, hogy valóban bukni fog.
Leginkább azonban a hivatásos politikusok kerültek vágyképeik fogságába. A választás délelőttjén megnéztem az interneten három miniszterelnök-jelölt – Karácsony Gergely, Szél Bernadett és Vona Gábor vitáját. Te jó ég, gondoltam, ezek elhitték, hogy tényleg miniszterelnök-jelöltek. Pedig még ha bekövetkeznék is, hogy a Fidesz elveszti az abszolút többségét, nincs rá eset, hogy a három politikai csoport bármelyike kormányképes többséget szerezzen. Márpedig a közérzületnek, hogy a Fidesz leválthatatlan az a legfontosabb forrása, hogy az ellenzéki pártok egymással versengenek, miközben a támogatottságuk a közelébe sem ér a Fideszének.
A parlamenti patkó a 2008 április 8-i választás után
A nyomasztó eredmény után a kormányváltók bűnbakot kerestek, és hamar meg is találták az LMP-ben. A kritika nem alaptalan, hiszen az LMP merevsége, elkésett feleszmélése miatt budapesti mandátumok vesztek el. Valójában a hervasztó eredményért valamennyi ellenzéki pártot felelősség terheli. Vona Gábor a fentebb említett tévé műsorban egy ólomkatona kérlelhetetlenségével mondta el, hogy semmilyen párttal nem egyeztet. De a baloldalon is teljes elutasítás fogadta a Jobbikkal való egyeztetés gondolatát. Nácikkal nem egyezkedünk, írták le többen a facebookon, főképp budapestiek, akiket amúgy sem fenyegetett a veszély, hogy Vona Gábor pártjára kellene szavazniuk..
A szavazás másnapján végignéztem a 106 választókerületben mandátumot nyert képviselők listáját: 91 fideszes állt szemben összesen 15 képviselővel, akik más pártok színeiben vagy támogatásával kerültek be a parlamentbe. Utána végignéztem azoknak a fideszes győzteseknek a névsorát, akik nem kapták meg a szavazatok ötven százalékát. Visszamenőleg persze könnyű okosnak lenni. A végeredmény felől nézve az jött ki, hogy ha létrejön egy országos megegyezés, és a kormányváltó jelöltek kölcsönösen visszalépnek a legesélyesebb javára, akkor bekerülhetett volna a parlamentbe további 10 jobbikos, 6 DK-s, 5 MSZP-Párbeszédes, 2 LMP-s és az Együtt 1 jelöltje, azaz összesen 24 kormányváltó, a fideszesek száma pedig 67-re apadt volna. Ha így alakul, az abszolút többségüket megőrzik, de a kétharmadnak búcsút mondhatnak. Ezt a lehetőséget vesztegették el a kormányváltó pártok, azzal, hogy nem vették komolyan, amit Gulyás Márton javasolt, és amire Márki-Zay Péter példát is adott.
Kevés dologban értek egyet Vona Gáborral, de mondott valamit, amiben sajnos igaza lehet. Ez a választás, állította, két generációra dönti el Magyarország sorsát. Két generáció az ötven év. 2012 óta sejtem, hogy Magyarország helyreállította történelmi hagyományát, hogy az országot egy leválthatatlan óriáspárt kormányozza akkor is, ha papíron többpártrendszer van. A kétharmad birtokában Orbán megbosszulja, hogy néhány hétig rettegnie kellett. És olyan közjogi berendezkedést fog bevezetni, amely parlamentáris demokráciának látszik, de a Vezér hatalmát semmi sem veszélyeztetheti.
hvg, 2018. április 12.
5 018 karakter