Kőszeg Ferenc honlapja

A külföldiekre vonatkozó jogszabályoknak az első Fidesz-kormány által 2001-ben benyújtott és hamarosan elfogadott módosítása már előre jelezte, milyen lehet a Fidesz politikája a külföldiekkel, a menekülőkkel. Pedig akkor még nem volt menekültválság, szó sem volt a menedékkérők tömeges beáramlásáról.

Mégis, kinek az érdeke?

Az ember attól ember, hogy embernek születik, nem pedig attól, hogy beírják a születési anyakönyvbe. A menekült, attól menekült, hogy hazájában faja, vallása, nemzetisége, valamilyen társadalmi csoporthoz való tartozása vagy politikai nézetei miatt üldözik, illetve megalapozottan fél attól, hogy üldöznék, ha visszatérne hazájába, nem pedig attól, hogy a menekültügyi hatóság menekültnek ismeri el. A menekültügyi hatóságnak csupán az a feladata, hogy megállapítsa: a kérelmezőt valóban a fentebb felsorolt, a Genfi Egyezményben rögzített okok késztették-e menekülésre, és nem állnak-e fenn olyan körülmények, amelyek a menekültkénti elismerést kizárják. Az osztrák menedékjogi törvény majdnem szó szerint ezt fogalmazza meg: A hatóságnak menedékjogot kell biztosítania a kérelmezőnek, ha hihető, hogy származási országában üldöztetés fenyegeti. A német törvény menedékre jogosultakról beszél. A magyar menedékjogi törvény ellenben a Genfi Egyezmény szerinti menekült-meghatározásához hozzáteszi: „feltéve, hogy az érintett kérelmére a menekültügyi hatóság menekültként elismerte”. Vagyis ember az, aki embernek született, feltéve, hogy a hatóság születési anyakönyvi kivonattal látta el.

Az országgyűlés egy négy elemből álló törvényjavaslat-csomag vitáját kezdte meg a héten  [2001. március 7-én]. Módosul a menedékjogi, az állampolgársági és a határőrizetről szóló törvény, teljesen új lesz az idegenrendészet szabályozása. Az európai uniós csatlakozás folyamatában még az idén, sőt lehetőleg még az év első felében le akarják zárni a belügyi és igazságügyi jogszabályok összehangolásáról szóló tárgyalásokat – így a kormány képviselői –, ezért sürgető a törvények mielőbbi módosítása. A sietség akkora, hogy a módosított határőrizeti törvény rendezi például a schengeni belső határon áthaladó vízi járművek kikötési szabályait. Vajon mire gondolt a törvényalkotó? A Fertő-tóra vagy a Rába felső folyására, amely leginkább gumicsónakkal hajózható? Az új idegenrendészeti törvény felsorolja az Európai Gazdasági Térség állampolgáraira vonatkozó beutazási és tartózkodási kedvezményeket. Az összes efféle szabály majd csak az EU csatlakozást kihirdető törvénnyel lép hatályba, leghamarabb három-négy év múlva. Olyan ez, mint amikor a háziasszony a tavaszi nagytakarításkor odaadóan fényesíti a kilincset: a férje úgy tervezi, ősszel meghívják vacsorára az új főnököt, akinek a kinevezését régóta rebesgetik…

De akármilyen sebességgel haladunk is a jogharmonizáció felé, az a feltéve az ottmarad. Mint egy zászló jelzi, Genfi Egyezmény ide, európai integráció oda, semmi se jár, minden adható. A döntés joga a hivatalé.

A menekülőt a civilizált államoknak nemzetközi egyezmények értelmében be kell engedniük. Egyébként azonban – így szokták mondani – azt, hogy kit enged be, kit nem, minden állam szuverén módon dönti el. A példa az angol immigration officer, aki a kikötőben a gyanús jövevényt könyörtelenül visszaparancsolja az ütött-kopott gőzösre. Ezt a viszonyt fejezi ki a magyar törvény: „a vízum kiadásának megtagadásáról szóló határozat ellen államigazgatási úton jogorvoslatnak helye nincs”. Csakhogy a mai Európában ez nem egészen így van. A szomszédos Ausztria nem különösebben nagyvonalú idegenrendészeti törvénye például felsorolja, milyen okokból kell, és milyen okokból lehet megtagadni a vízumot, majd hozzáteszi: a tartózkodásra jogosító engedély humanitárius okból ilyen esetekben is megadható. A magyar törvényalkotóknak első számú mintául szolgáló német törvény a tartózkodáshoz való igényjogosultságáról beszél, amelyet csak törvényben meghatározott okból lehet a külfölditől elvenni. Lehet, hogy az osztrák és a német jog nem harmonizál az uniós joggal? De akkor hogyan lehettek az unió tagjai?

Az európai idegenrendészeti törvények hangsúlyozzák az intézkedések következményeit, nem lehetnek aránytalanul súlyosak, nem rombolhatják szét a külföldi családi életét. Ez különösen indokolttá teszi, hogy döntés előtt a hatóság megvizsgálja a külföldi személyes felelősségét, felelőssége mértékét.

Minden ország védi lakosait a fertőző betegségektől; a kórokozó-hordozók egyetlen országban sem kívánatosak. Az elfogadásra váró törvényjavaslat szerint a külföldinek nem a magatartása, hanem mindenekelőtt az állapota számít. A tartózkodási engedély kiadása vagy meghosszabbítása megtagadható, ha a külföldi „közegészséget veszélyeztető betegségben szenved”. A német törvény szerint ellenben a külföldi akkor utasítható ki, ha „magatartásával a közegészséget veszélyezteti”.

Nemrégiben az idegenrendészeti hatóság megtagadta egy HIV pozitív afrikai férfi tartózkodási engedélyének a meghosszabbítását, noha megélhetése, lakása Magyarországon biztosított, betegségét nem kapta meg a magyar felesége, nem örökölte közös, magyar állampolgár gyermekük. Döntését a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal főosztályvezetője az ÁNTSZ szakhatósági véleménye alapján hozta meg, „élve a jogalkotói felhatalmazással, egyéni mérlegelés alapján”, de egyébként személyre szabott indokolás nélkül. Az egyéni érdek és a (vélt?) közérdek vitájában az elsőbbség csakis a közérdeké – a Hivatal által értelmezett közérdeké – lehet. Honnan is ismerős ez a felfogás?

Nemrég megjelent cikkében (Rosszkor, rosszat, rosszul, 2001. március 5.) Nagy Boldizsár meggyőzően bizonyította, a menekültekre – és általában a külföldiekre – vonatkozó jogszabályok jelentős mértékű átalakítását uniós elvárások nem indokolják; a sietős törvényalkotás nyomán létrejövő joganyag semmivel sincs közelebb az egységesülő Európa jogrendjéhez, mint a jelenlegi.

Európa törvényei között mindenre lehet mintát találni. Mintha a jogalkotó összecsipegette volna a leginkább korlátozó szabályokat a bőséges joganyagból. Az átvett jogszabályokból közben kihagyta az egyén, és hatalmasra növelte a Hivatal jogait. A törvény a Hivatalt csak szigorra kötelezi: „ki kell utasítani”, „meg kell tagadni”. Olyan szabályt, hogy „biztosítani kell”, hogy „nem vonható meg”, az új joganyag sem tartalmaz.

Szellemi elődje a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal (1945-ig Haóság), 1931–1990. Ez a Hatóság szervezte a rendezetlen állampolgárságú külföldiek, zömmel zsidók, kitoloncolását 1941-ben. Az „idegenrendészeti intézkedés” a Kamenyec-Podolszkij-i tömegmészárlásba torkollott.   1946–1990 között a Hivatal az állambiztonsági szervezet közvetlen irányítása alatt állt.

Az új és módosuló törvényekből egy hatalmas hivatali szervezet tömbje rajzolódik ki. A Belügyminisztérium 2000 januárjában felállított Bevándorlási és Állampolgársági Hivatala már jelenleg is közös főhatósága az idegenrendészetnek, a menekültügynek és az állampolgársági ügyintézésnek. Az új jogszabályok hatályba lépésével, azaz 2002. január 1-től a Hivatal alárendeltségébe kerül húsz rendőr-főkapitányság idegenrendészeti osztálya, és szakmai irányítása alá a Határőrség idegenrendészete. Ez utóbbi egyúttal börtönhatóság is lesz. Az idegenrendészeti őrizetbe kerülteket ugyanott és ugyanazok a határőrök fogják őrizni, csak ezen túl már fegyverhasználati joggal, akik eddig a közösségi szállásokon elhelyezett külföldieket őrizték. A Hivatal fogja ellenőrizni a külföldieket, munkatársai ebből a célból ügyészi, bírói felhatalmazás nélkül beléphetnek minden olyan magánlakásba, ahol feltételezésük szerint külföldi tartózkodik. A hatóság helyi szervénél kell (akár 1989 előtt) három napon belül bejelentkeznie minden külföldinek, aki magánszálláson, például a rokonainál lakik. Az érvényes okmánnyal nem rendelkező külföldit a rendőr vagy a határőr az idegenrendészeti hatóság területi szervéhez állítja elő; ott tartják majd fogva szükség esetén tizenkét órán át. Nem lehet vajon, hogy ennek a monstre Hivatalnak a mihamarabbi – még a ciklus végét megelőző – felállítása az a hajtóerő, amely a jogharmonizáció retorikájába burkolva a szervezeti érdeket – sietségre készteti a kormányt és az országgyűlést?

Az idegenrendészeti törvény indokolása arra hivatkozik, hogy az új szervezet mintája a holland hivatal, amelynek még a neve is azonos a magyaréval. Azt az indokolás nem említi, hogy Hollandiában az érdemi állásfoglalást egy, a hivataltól független Tanácsadó Bizottság alakítja ki: a döntésre jogosult államtitkár többnyire a bizottság véleményét hagyja jóvá. Ahogy Ausztriában is: a Szövetségi Menekültügyi Hivatal döntése ellen a kérelmező a Független Menekültügyi Szenátushoz nyújthat be fellebbezést, amely bírói testületként működik, és nem áll a kormány irányítása alatt.

Az új törvények révén az idegenrendészet kikerül a rendőrség, illetve a határőrség kötelékéből, és civil hivatali szervezetként működik. Kétségtelen, régi törekvés teljesül ezzel. Pozitív a változás még akkor is, ha tudjuk, hogy mind a központi, mind a területi idegenrendészeti hatóság munkatársai nagyrészt úgynevezett berendelt rendőrök lesznek. Magasabb fizetést, betegségük esetén több táppénzt fognak kapni, mint a velük azonos munkakörben dolgozó civil köztisztviselő kollégáik. A vezetők pedig ötven évesen kvietált rendőrök lesznek, akik a köztisztviselői fizetésük mellett a rendőri nyugdíjukat is élvezik, bár a jövőben a szerződésüket évente meg kell újítaniuk. Mindez az 1996-ban elfogadott szolgálati törvény következménye, átka…

De hiába a civilesítés, a külföldiek ellenőrzésével kapcsolatos feladatok nem annyira a holland IND, inkább egy régi magyar hivatal, a KEOKH, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság emlékét idézik fel. Az idegenrendészet vezetői még a BM útlevélosztályán tanulták a szakmát, a főnökük Drucker Tiborné volt, aki szakmányban írta alá a kedves értesítéseket: „Kiutazása közérdeket sért…”
Ezeket a döntéseket, szokták mondani, nem ő hozta, még csak nem is az Útlevélosztály, hanem a III/III. Ők csak megírták, aláírták a határozatot. 

De hiszen, ez még a nagyobb baj, rosszabb örökség. A német menedékjogi törvény értelmében a Szövetségi Menekültügyi Hivatal döntéshozó tisztviselői nem utasíthatók: döntéseiket olyan független módon hozzák meg, mint a bírók. A belügyminiszter irányítása alatt működő menekültügyi megbízott feladata, hogy a bíróság előtt megfellebbezze a Hivatal döntéseit, mert a bírói jogállású köztisztviselők, hiába tartoznak a belügyi tárcához, igen gyakran hoznak olyan határozatokat, amelyekkel a belügyminiszter nem ért egyet.

Magyarországon, a NATO-bombázások idején befogadottként ismerték el a Jugoszláviából menekülőket. A kérelmezők az etnikai tisztogatás illetve a háború elől menekültek, a magyar törvény értelmében menekültként vagy menedékesként kellett volna elismerni őket. Az utóbbira nem volt mód, a menedékeskénti elismeréshez a kormány határozatára lett volna szükség, a kormány azonban nem hozta meg ezt a sokak által sürgetett határozatot. A menekültkénti elismerés viszont túl sok jogot adott volna a jövevényeknek. Így a Belügyminisztérium belső utasítása alapján 1400 kérelmező lett befogadott s csupán 37 menekült, holott a befogadotti elismerést a törvény nem alapozta meg. Tudjuk, hogy nem a törvény szerint járunk el, mondták a menekültügy hivatalnokai, de mi köztisztviselők vagyunk, nekünk az utasításokat kell követnünk. Tudjuk, hogy nem a törvény szerint járunk el, mondták a határőrök, amikor 1998 augusztusában az országos rendőrfőkapitány és a Határőrség országos parancsnoka intézkedése nyomán, jogszabályi felhatalmazás nélkül több ezer emberre rázárták a közösségi szállás kapuját. Tudjuk, de mi katonák vagyunk, nekünk a parancsot kell teljesítenünk. 

Köztisztviselők, katonák. Berendelt rendőrök, nyugalmazott rendőrök. Az utasítás felette áll a törvénynek, a szervezet és a szervezet által felismert közérdek felette áll az egyén jogainak.

Megyünk Európa felé, de büszkén visszük magunkkal a totális állam hatalmas örökségét.

Népszabadság, 2001. március 17.
11 294 karakter

Nagy Boldizsár március 5-én, a parlamenti vita megkezdése előtt közzé tett cikke ütős érvekkel bizonyította, hogy a küszöbön álló uniós csatlakozásra hivatkozó érvek, nem indokolják az elsietett törvényhozást. Az 1997-ben aláírt és 1999. május 1-én hatályba lépett Amsterdami Szerződés a menekült- és bevándorláspolitikát, valamint a külső határok ellenőrzését az Európai Unió közös ügyévé tette. Nincs tehát értelme a csatlakozás előtt új menedékjogi törvényeket alkotni, hiszen a csatlakozás után  a hazai törvényt mindenképpen meg kell változtatni,  a meglévő törvény szigorító módosítása – céltalan. Expozéjában a törvényjavaslatot előterjesztő belügyminisztériumi államtitkát, Kontrát Károly, majd a kormánypárti képviselők kimondva-kimondatlanul mind Nagy Boldizsár érveivel vitatkoztak, azt próbálták igazolni, hogy a módosító csomag előterjesztése és elfogadása szükséges. Az én írásom még a törvény elfogadása előtt, de a törvény által teremtett új helyzetet írta le. Vendégként bementem a parlamentbe, végighallgattam a vitát megelőző napirend előtti felszólalásokat, az interpellációkat és az azonnali kérdéseket, majd a vitát, amiért bejöttem, és boldog voltam, hogy már nem vagyok képviselő, és a vita végeztével szabadon távozhatom.