Kőszeg Ferenc honlapja

Az auschwitzi múzeumban felhalmozott mindennapi tárgyak „lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi” írta Pilinszky János. Az élet – Adorno ellenében – igazolta, hogy Auschwitz után is van élet, hogy lehet verset írni Auschwitz után is. Ennek az egyik legerősebb bizonyítéka Izrael létrejötte és fennmaradása.

Auschwitz után

Ami Auschwitz után történt – vélte Adorno –, élesen elválik attól, ami előtte volt. A holocaust tapasztalata megalapozza bizalmatlanságunkat az egész kultúrával szemben, beleértve a kultúra kritikáját is, hiszen annak tárgya elvakít, és eltereli tekintetünket a valós iszonyattól. Ezt a szemléletet fejezi ki Adorno 1949-ben papírra vetett, viharos vitákat kavaró és agyonidézett mondata: „Auschwitz után verset írni – barbárság”.  

A gondolkodó maga is tisztában volt kijelentése ellentmondásos voltával, hiszen véleményét látványosan cáfolta a háború után kibontakozó irodalom, amelynek egyik meghatározó témája éppen a holocaust volt, közelebbről pedig a német lírában Paul Celan nyelvteremtő költészete. Verdiktjét Adorno úgy vonja vissza, hogy közben kitágítja a jelentését: „Az évelő szenvedésnek éppen úgy joga van a kifejezésére, ahogy a megkínzottnak joga van az üvöltésre; meglehet, tévesnek bizonyult, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni. De nem téves a kevésbé kulturális kérdés, lehet-e élni Auschwitz után, élhet-e teljes életet, aki véletlenül megmenekült, holott el kellett volna pusztulnia.” Auschwitzcal a világ túlélte a saját pusztulását, állítja Adorno; az 1962-ben írt esszéjében használt szó, az Untergang éppúgy jelent pusztulást, mint hanyatlást, alámerülést, alkonyatot. Auschwitzcal a világ természetesen nem pusztult el, hiszen létezik, ahogy a költészet is létezik. De a szenvedés, amit az áldozatok átéltek, és aminek a világ szemtanúja lett, a kreatúra szenvedéseinek örök jelképe. „Auschwitz ma múzeum”, írta Pilinszky, a katolikus költő, aki a világlírában is az elsők között ismerte fel Auschwitz egyetemes jelentését. A múzeumban felhalmozott mindennapi tárgyak „lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi”. „Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét” – írja ugyancsak Pilinszky, mintha Isten maga is részese lenne az auschwitzi szenvedésnek. A Ravensbrückben meggyilkolt fogoly pedig legyőzi a halált: harmadnapon feltámad, mint maga Krisztus. 

Auschwitznak ez a jelképes – filozófiai, költői és vallásos – értelmezése. Emellett azonban léteznek történeti és politikai értelmezések is. Az evilági értelmezés jegyében nem mondhatjuk azt, hogy aki túlélte Auschwitzot az nem élhet teljes értékű életet, hiszen mindannyian ismerünk vagy ismertünk embereket, akik visszajöttek Auschwitzból, családot alapítottak, dolgoztak, tanítottak, könyveket írtak. Akiknek szülei, testvérei, házastársa, gyermekei lettek a holocaust áldozatai, sosem tették túl magukat veszteségük fájdalmán, mégis többnyire megpróbáltak együtt élve a fájdalmukkal – tovább élni. Auschwitz történeti értelemben is jelkép, a dél-lengyelországi kisváros a holocaust, a zsidóság ellen elkövetett népirtás összefoglaló neve lett. Az azonban, hogy Auschwitz örök és egyetemes jelképpé vált, nem jelentheti azt, hogy történeti értelemben összehasonlíthatatlanná minősült, a személytelenül, nagyüzemi módon végrehajtott tömeggyilkosság olyan példájává, amely nem vethető össze a népirtás más, történelmi példáival. Köves Slomó írása éppen a zsidó hagyományból hoz példát az összevetésre: Hámán gonosz törekvését a zsidóság teljes kiirtására a huszadik századi holocausthoz „hasonló történetnek” nevezi, amelyet a zsidó közösségek Eszter könyvének felolvasásával idéznek emlékezetükbe miden évben purim ünnepén.

A zsidóság ellen elkövetett népirtás ténye meg a civilizált világ rossz lelkiismerete, hogy akkor sem nyújtottak menedéket az oltalmat keresőknek, amikor az üldözők gyilkos szándéka már félreérthetetlen volt, minden bizonnyal hozzájárult, hogy az ENSZ közgyűlése 1947-ben jelentős szótöbbséggel elfogadta a független zsidó állam létrejöttét kimondó határozatot. A szégyenérzetnek szerepe volt abban is, hogy a háborúban vesztes fél ezúttal nemcsak a győztes államoknak fizetett jóvátételt, hanem kártérítést fizettek közvetlenül az áldozatoknak és az áldozatok túlélő hozzátartozóinak, meg az államnak is, amelyet jelentős részben a túlélők hoztak létre: Izraelnek. A kártérítés éppen olyan szerves része az igazságtétel folyamatának, mint az emlékezés az emberiesség elleni bűntettekre, és mint az elkövetők megbüntetése. A náci háborús bűnösök felelősségre vonása a zsidóság ellen elkövetett népirtásnál szélesebb körre terjedt ki: elítélték a hadijog súlyos megsértésével elkövetett háborús bűncselekményeket és egy sor egyéb bűncselekményt, amelyeket a tettesek a nácizmus jogrendjének a védelmében követtek el. Megszűnt a háborús és emberiesség elleni bűncselekmények elítélésének időbeli korlátja is. Létrejött a nemzetközi bíróság a Ruandában majd pedig a volt Jugoszláviában elkövetett bűncselekmények kivizsgálására és a tettesek – köztük kormányfők – megbüntetésére. Végül pedig Hágában létrejött a Nemzetközi Büntetőbíróság, amely a háborús és emberiesség elleni bűncselekmények legfőbb kezdeményezőit és végrehajtóit is hivatott elítélni. Történeti és büntetőjogi értelemben tehát Auschwitz nem tekinthető kivételes és reményeink szerint soha meg nem ismétlődő bűncselekménynek. Emberiesség elleni bűncselekményeket nagy számban követtek el a második világháború befejezése óta is: ezek feltárása, a bűnösök felelősségre vonása indokolttá teszi, hogy a nemzeti törvényszékeken kívül működjön nemzetközi büntető bíróság is, amely képes arra, hogy a nemzeti elfogultságokon, az egyes államok politikai érdekein túlemelkedve ítélkezzen.  A magyar Alkotmánybíróság – úgy vélem – szűkösen értelmezte az elévülés szabályát, döntésével lehetetlenné téve a kommunista diktatúra védő szárnyai alatt elkövetett súlyos bűncselekmények tetteseinek megbüntetését. 

Az igazságtételt, szerte a világon – s Magyarországon különös látványossággal – silány politikai vita követte és követi arról, hogy a XX. század két gyalázatos totalitárius rendszere, a nácizmus és a kommunizmus közül melyik követelt több áldozatot, és melyiknek az áldozatai érdemlik meg inkább, hogy gyásszal, de nem egy esetben szégyenkezve őrizzük meg emléküket. Az ország szinte háborús politikai megosztottsága oda vezetett, hogy a jobboldali rendszerek áldozatait csak a baloldalon, a baloldaliakét csak a jobboldalon tekintik mártírnak, és szánalmas versengés folyik, hogy melyik szörnyállamnak volt több, illetve kevesebb áldozata. Holott egy demokrataként gondolkodó ember számára egyképpen törvénytelenség áldozata a munkaszolgálatosként elpusztult zsidó orvos, mint a szovjet bíróság látszateljárása alapján kényszermunkára ítélt és éhen veszett katona.

Auschwitz örökre megmarad egyrészt, mint a határtalan kiszolgáltatottság, másrészt, mint az embert gyilkoló géppé silányító hatalom jelképe. De Izrael létjogát nem a zsidóság szenvedéstörténete alapozta meg, hanem az, hogy a szenvedések közepette is, történetének belső törésvonalai ellenére is megmaradt összetartozó emberek közösségének. Hogy a szenvedésekre nem panaszkodással, tragédiájának lobogtatásával válaszolt, hanem azzal, hogy a kétezer évig tartó államnélküliség után képes volt modern államot létrehozni. De a politikai és gazdasági sikereknél, a katonai győzelmeknél is nagyobb csoda talán, hogy a héber nyelv, amely száz éve még holt nyelv volt, mint a római katolikus egyház latinja, ma milliók anyanyelve.   

Egység, 2016. november
7 249 karakter