Kőszeg Ferenc honlapja

Takács Etel 1921-ben született, 1992-ben hunyt el. A magyartanárok olykor gyanakodva szoktak beszélni azokról a kollégáikról, akiknek a nyelvtan-tanítás a fő erőssége. Takács Etel azonban olyan érdekesen tanította a nyelvtant, hogy még azok a gyerekek is odafigyeltek az óráin, akiket a magyar mint tantárgy egyáltalán nem érdekelt. Mellesleg kiválóan tanította az irodalmat is. A munkásságához méltó elismerést húsz évvel a halála után kapta meg: 2014-ben jött létre a nevét viselő pedagógiai alapítvány és a Takács Etel-díj.   

A Tanárnő

Takács Etel

Tanárnőnek szólítottuk, Etel néniről és hasonlókról szó sem lehetett. 1949-től 1953-ig voltam a tanítványa. Az iskolám, amely korábban a Székesfővárosi Községi Elemi Népiskola névre hallgatott, ekkor költözött át a Cukor utcából az Irányi utcába, és lett a Pedagógiai Főiskola gyakorló általános iskolája. Az iskolaév azzal kezdődött, hogy a tanulók egyharmadát más iskolákba irányították át, elsősorban a Lónyay utcába. A szelekció nem tanulmányi eredmények, még csak nem is a vélelmezett képességek alapján történt, hanem a szülők osztályhelyzete, feltételezett politikai felfogása alapján. Örültem, hogy az Irányiban maradhattam, de rosszul esett, hogy néhány osztálytársamtól, akikkel alsós korunkban összebarátkoztunk, valamilyen rejtélyes okból elválasztottak. Némelyikükkel aztán a középiskolában találkoztam újra. 

Elég sokat olvastam, tíz éves koromtól valamiféle irodalmár akartam lenni, megbűvölten bámultam Csernus Tibor képét, a Három lektort a Műcsarnokban, köztük szerettem volna lenni, mint Toldi az aranyos leventék között. (Ez a vágyam többé-kevésbé teljesült, a Szépirodalmi Könyvkiadónál Domokos Mátyás és Réz Pál kollégája lettem, a harmadik lektor, Vajda Miklós akkor már nem dolgozott ott.) Az irodalom tehát természetszerűen volt a kedvenc tárgyam, a Tanárnő azonban a nyelvtant is hamar megszerettette velem, és sok más osztálytársammal is. Leginkább a mondatelemzésekre emlékszem, az állítmányt kettős vonallal húztuk alá, az alanyt eggyel, a tárgyat szaggatottal. „Börtönéből szabadult sas lelkem” – milyen mondatrész a sas? – kérdezte a Tanárnő. Persze mindannyian beugrottunk, és kórusban vágtuk rá, hogy jelző. Aztán a Takács Etel néhány kérdéssel rávezetett, hogy állítmány. Ha a sas szót jelzőként hozzátapasztjuk a lelkem szóhoz, elvész a vers lüktetése, ritmusa. Nyelvészet nélkül nincs szövegértés, szövegértés nélkül a vers hatása sem lehet teljes. Sok évvel később Takács Etel tanulmányából (Magyar Nyelvőr, 1960 I. 45–52. oldal) tudtam meg, hogy a Születésnapomra című versében József Attila nem minősítette, mint sokan hiszik, csecsebecsének a művét: ez méltatlan lett volna a vershez is, de a költőhöz is. A költemény becse (alany) a meglepetés (állítmány), a csecse pedig a becse jelzője: ez József Attila. 

Ha már értjük a szöveget, akkor ott van még a fogas kérdés: a határozó vajon milyen határozó. Zöld nadrágban találkoztak. Ha ez helyhatározó, akkor egy nagy-nagy zöld nadrágot kell elképzelnünk, amelyben két ember hosszas bolyongás után végre összetalálkozik. A Tanárnő kedvtelve idézte az egymásba csimpaszkodó két példamondatot az állapothatározóra: „Halva találták Bárczi Benőt.” „Zölden ette a körtét.”  De mindez még csak az egyszerű mondat. Az alárendelt mondatok kis téglalapok formájában függenek a kör jelképezte főmondattól, a dupla, sima, szaggatott vagy hullámos összekötő vonalak mutatják, hogy alanyi, tárgyi, vagy más egyéb mellékmondatról van-e szó. A mellékmondattól újabb alárendelt mondatok függhetnek, amíg tele nem lesz a tábla. Egyszer egy magyarórán bejött az osztályba Fenyő tanár úr, aki kémiát tanított. – Te is kémiát tanítasz? – kérdezte a Tanárnőt, rápillantva a bonyolult ábrára, amely egy vegyület képletére emlékeztette. – Nem, logikát tanítok – felelte Takács Etel derűsen. A nyelvtanórái olyanok voltak, mintha valami izgalmas logikai játékot játszottunk volna. Ma úgy mondanák: puzzle-t. Az első szigorlatra tisztességesen végigolvastam Szabó Dénes A mai magyar nyelv című kétkötetes jegyzetét, ötösre vizsgáztam. Ahogy kiléptem a teremből, belegondoltam: voltaképpen egyetlen olyan kérdést sem kaptam, amelyre VI. általánosban ne tudtam volna válaszolni. A Tanárnő, úgy észrevétlenül, a magyartanári alapvizsga anyagát is megtanította nekünk. 

Egyszer a Tanárnő a tanári asztalon felejtette az önéletrajzát – akkoriban sűrűn kellett önéletrajzokat írni. Voltam olyan modortalan, hogy elolvastam a gépelt szöveget, aztán otthon elragadtatva újságoltam, hogy a Tanárnő gyárban dolgozott, huszonnyolc éves volt, mire befejezte az egyetemet. Azt képzeltem, eggyé akart olvadni a proletáriátussal, azért ment el gyári munkásnak. Történelmi ismeretek híján nem jöttem rá, hogy a faji törvények miatt kellett megszakítania az egyetemi tanulmányait: akkoriban a fasiszták a kommunistákat, a haladó embereket, továbbá, harmad soron, az üldözötteket üldözték, zsidókról nem esett szó. A nagymamám másként rakta össze az életrajzi információkat.  – Ezüstműves volt az apja – jegyezte meg –, biztosan zsidó. Úgy látszik, én már tízévesen is a szabad identitásválasztás híve voltam, sértődötten kérdeztem meg a nagymamámat, miért mondja ezt. – Mert az ezüstműves zsidó foglalkozás – felelte. – Az én apám is ezüstműves volt. 

Biológiatanár osztályfőnökünk, akit méretes hátsó fele alapján Farmotoros euglénának hívtunk, otthon maradt az újszülött gyermekével, az osztályfőnöki teendőket mintegy két éven át Takács Etel látta el. Igen sok volt a főiskolás tanárjelölt, egész héten át ők tanítottak. Akkoriban még szombaton is volt tanítás, de szombatonként nem jöttek jelöltek. Az aznap délelőtti két magyaróra a számonkérés idejévé változott.  A jelöltek sokszor adtak négyest, ötöst alig elégséges feleletekre, elnézték, ha valakinek nem volt meg a házi feladata. Szombatonként a Tanárnő újra kikérdezte a diákot, aki a megérdemeltnél jobb jegyet kapott, ellenőrizte, pótolta-e a diák a hiányzó házi feladatot. Empátiája és önironikus természete ellenére hihetetlen indulatok törtek elő belőle ilyenkor. Vörös lett a feje a dühtől, úgy kiabált, hogy mindannyian megdermedtünk a rémülettől. A fém tolltartóját olyan erővel csapta az asztalhoz, hogy amit törékeny volt benne, darabokra tört. Az egyik osztálytársam zokogva kérlelte, hogy ne adjon intőt. – Az apám beírta az ellenőrző könyvbe, hogy szíjjal fog megverni, ha legközelebb intőt kapok. A Tanárnőt az indulat hajthatatlanná tette: – Nem érdekel, ha szíjat hasít is a hátadból az apád. Nem tűröm, hogy a padtársadról az óra elején lemásolt firkát add be nekem házi feladatként. Azt hiszed, nem veszem észre? Érzéketlen lett volna? Évekkel később már tanárjelölt koromban látogattam meg a tizenkét osztályos gyakorló iskola tanárijában, az osztályozó konferencia előtti napokban. Takács Etel épp a matematika-tanárnővel vitatkozott a nyolcadikos osztálya tanulóiról: – Ez egy gyenge, beteg kislány.– magyarázta. – Nem lehet a bizonyítványában kettes. – Na, jó hármast adok neki – felelte a kolléganő. – Nem, négyest kell, adjál. – De hogy adhatnék négyest, nem tud semmit, még a kettest sem érdemli meg – érvelt a tanárnő. – Ha nem lesz jó rendű, semmilyen középiskolába nem veszik fel – mondta Takács Etel. – Csak gyárba mehet dolgozni, de azt egy hétig sem fogja kibírni. Nagyon kérlek, értsd ezt meg, és add meg neki a négyest. Amikor a többi tanár kiment, hozzám fordult: – Négy-öt ilyen gyerek van az osztályomban. Persze a középiskolából is ki fognak bukni, de legalább nyernek egy-két évet. A szüleik szegények, nem tűrik el, hogy a gyerek ne dolgozzon, ha iskolába se jár. A fizikai munkához viszont gyengék. Muszáj megpróbálni a középiskolát…

A politika mindenütt jelen volt. Nemcsak a gyerek-katonásdivá formált úttörő-mozgalomban, nemcsak a történelem- meg az irodalomórákon, de minden apró vitában, nézeteltérésben. Az egyik osztálytársam a fogalmazásában az ablakpárkányukra leszálló madarakról írt. A madarak békésen csipegetik a magokat, milyen szép lenne, ha az emberek is képesek lennének békében élni egymással. A Tanárnőt valósággal felbőszítette ez a bugyuta közhely. – Honnan veszed, hogy a madarak békében élnek egymással? – kérdezte emelt hangon. – A ragadozók megeszik a kisebb madarakat, de a magokat csipegetők is összeverekszenek a táplálékon. Éppen az emberek lesznek képesek arra, hogy békében éljenek egymással. De csak akkor, ha végképp felszámoltuk a kizsákmányolást. Ez pedig nem megy harc nélkül. 1952-öt írtunk, az osztályharc szüntelenül élesedett. Ebben a légkörben semmit sem lehetett józanul megvitatni. Pedig a kérdés, amelyet a fogalmazás pedzett, megérdemelt, volna egy tisztességes beszélgetést. Még ha csak tizenkét évesek voltunk is.

Fura világban éltünk. Az Államvédelmi Hatóság kihallgató szobáiban különösebb következmények nélkül agyon lehetett verni a gyanúsítottakat, erről persze akkor nem tudtunk. Az viszont elképzelhetetlennek tetszett, hogy az iskolában, legalábbis egy olyan elit iskolában, amilyen az Irányi utcai volt, egy tanár megüssön egy gyereket. Makarenko Az új ember kovácsa című könyvében leírja, hogy egy, egyetlenegy alkalommal megpofozta az intézete – elhagyott, csavargó-bűnöző gyerekek átnevelő otthona – egyik tanulóját. Ezt nevezték akkor makarenkói pofonnak, erről beszélgetett az osztály egy alkalommal a Tanárnővel. Takács Etel a könyv egy másik jelenetét idézte fel. Csalódásai közepette Makarenko annyira reménytelennek látja a helyzetét, olyan kilátástalannak az elvadult gyerekek átnevelésének a feladatát, hogy arra gondol, nem csinálja tovább, öngyilkos lesz. – Aki képes lenne akár az életét is feláldozni a rábízott gyerekekért, a makarenkói pofonra is csak annak van joga – foglalta össze a beszélgetés tanulságát a Tanárnő. A középiskolában a tornatanár hatalmas pofonokat kevert le a jól tornászó, erős fiúknak, azok imádták érte. Egyébként rendes ember volt, a gimnázium tanári karából az egyik legkorrektebb. Én is tiszteltem, bár engem sosem ütött meg. Hiszen még a kötélre is alig bírtam felmászni. 

Sztálin halálakor az egész iskolának ki kellett vonulnia a nemrégiben felállított Sztálin-szoborhoz. Menet közben fecsegtünk az egyik osztálytársammal, valamin elnevettük magunkat. Nyomban ott termett Kovács pajtás, az úttörővezető tanár, és megfenyegetett bennünket, súlyos következményei lesznek, hogy röhigcsélünk, amikor az egész ország Sztálin elvtársat gyászolja. A rendszernek bőven akadtak fanatikus hívei meg álszent hívei is. Takács Etel egyik csoportba sem tartozott. Azok közé tartozott, akik azokban az években még őszintén hitték, hogy a szocializmussal jobb, emberibb világ valósul meg. De az iróniáját meg valóságérzékét a hite ellenére sem vesztette el. 

Egyszer felvetette, hogy egy irodalomórára meghívja valamelyik író ismerősét. Első helyen Devecseri Gábort említette, akit még az egyetemről ismert. Hogy nekünk, tizenéves fiúknak növelje az érdeklődésünket, elmondta, hogy a költő mint a Néphadsereg őrnagya, valószínűleg egyenruhában látogatja meg az iskolát. Devecseri ugyanis (fülbe mászó gyerekversek írója, Homérosz ihletett fordítója), nagyon szeret egyenruhában járni, övvel, vállszíjjal, pisztolytáskával az oldalán. Az elbeszélésből lehetetlen volt nem kihallani az iróniát. Pedig egyébként tiszteltük a Néphadsereget. (A költő látogatása végül, nem tudom miért, elmaradt.)

Az osztály megnézte a kiállítást, amely az első ötéves terv majdani létesítményeit mutatta be. A kiállításról írott dolgozattal pályázni lehetett valamilyen iskolai vagy kerületi jutalomra. A Tanárnő tanítás után bent tartott az osztályban, azt mondta, a továbbítás előtt nézzük át együtt, mit kellene javítani a fogalmazásomon. Az észrevételei közül csak egyre emlékszem. A dolgozatot azzal fejeztem be, hogy öt év alatt többet fog fejlődni az ország, mint a felszabadulás előtt ezer év alatt. – Ez így nem lesz jó – mondta a Tanárnő. – Öt év alatt nem fejlődhet többet az ország, mint ezer év alatt. Én elszántan próbáltam védeni a mondatomat. Hiszen az ezer év, érveltem, nem hozott mást, csak „jajt, panaszt, könnyeket”, ahogy a köztársasági indulóban is benne van. – De gondold meg – felelte –, az ezer év alatt jöttek létre az utak, alakultak ki a városok, született meg az ipar: mindezt nem lehet öt év alatt túlszárnyalni. Be kellett látnom, igaza van, végül kiegyeztünk ötven évben.  A dolgozatért kaptam valamilyen igazgatói dicséretet, az ország ellenben az ötéves terv jóvoltából a csőd szélére került. Közben befejeztem az általános iskolát, a veszedelmes tévhitekből pedig kinőttünk én is meg Takács Etel is.

Kapcsolatunk az általános iskola befejezése után sem szakadt meg, bár rendszeres sem volt. Minthogy közel laktunk egymáshoz, olykor véletlenül találkoztunk az utcán, de néhányszor a csöppnyi lakásába is meghívott. Egyszer megkérdeztem, jól sejtem-e, hogy mi voltunk az első osztálya. Bólintott, némi nosztalgiával kezdett beszélni a hajdani osztályról, összehasonlítva a mi társaságunkat néhány későbbi osztályával.– Lehet-e egy osztályt egységként minősíteni – kérdeztem kételkedve –, hiszen minden osztályba sokféle gyerek jár, akik ráadásul többnyire véletlenszerűen kerülnek össze. A Tanárnő határozottan válaszolt: – Mégis egy osztálynak eléggé hamar kialakul a karaktere, amelyről úgy beszélhetünk, ahogy egy embert szoktunk jellemezni. Meggyőződéses liberálisok mereven tiltakoznak különböző közösségek általánosító megítélése ellen. E felfogás szerint nincs német precizitás, angol hidegvér. Takács Etel szellemében vitázom velük magamban. Az általánosításoknak is van létjogosultsága, csak csínján kell használni őket, és el kell kerülni, hogy általánosításnak minősítsük, ami valójában világnézeti alapú, gyűlölködő elfogultság. 

Egy másik alkalommal a tudományos munkáról beszélgettünk. – A „szolid” szavunknak a közkeletű tévhittel ellentétben semmi köze a szelíd szóhoz – mondta a Tanárnő. –  A latin solidus tömört jelent, olyan dolgot, amely egy anyagból való, minden része azonos állagú. A tudás vonatkozásában olyan tudást, amelynek valamennyi rétege azonos, szilárd tudásból áll. Egyetemista koromban – tette hozzá – egy, néhány évvel fölöttem járó diák volt, aki ilyen tudással rendelkezett: Szilágyi János György. Évtizedekkel később személyes kapcsolatba kerültem Szilágyi tanár úrral. Trencsényi-Waldapfel Imréről és a magyar erazmistákról mondtam valamit. – Tévedsz – javított ki a kilencvenkét éves tudós. – Amit mondasz, azt Thienemann professzor írta 1924-ben. Trencsényi-Waldapfel éppen ezzel vitázott az 1941-ben megjelent könyvében.

Utoljára 1982 táján találkoztam Takács Etellel. Mint afféle ellenzéki már elvesztettem a könyvkiadói állásomat, eladó voltam a Lenin körúti Erkel könyvesboltban. Akkoriban jelent meg a Rácz Endrével közösen írott Kis magyar nyelvtan újabb kiadása, a Tanárnő az ismerősei számára vásárolt néhány példányt a boltban. Egy pillanatra meglepődött, hogy eladóként lát viszont, de aztán megértette a helyzetet, és nem kérdezett semmit. Gratuláltam neki a könyv új kiadásához, amelyet a vevők sűrűn kerestek. Kicsit szomorkásan, de az ismerős öniróniával válaszolt: – 1959 óta annyit változott a nyelvtudomány. Olyan szívesen írnék egy új könyvet, annyi új dolgot tudunk a nyelvről De a kiadó azt mondta, az olvasók ezt keresik, nem szabad őket megzavarni… A kívánsága, ahogy ez lenni szokott, félig azért teljesült. Ha új könyvet nem is írhatott, a régit alaposan átdolgozhatta. Ma is ez jelenik meg újra meg újra.

1992 januárjában felhívtak, nem mondanék-e a volt tanítványai nevében néhány búcsúzó szót Takács Etel ravatalánál. A szerepre „protokollárisan” is alkalmasnak találhattak, hiszen éppen országgyűlési képviselő voltam. Másnap azonban újból felhívtak: mégsem kell a beszéd, a ravatalnál a Tanárnő főnöke, az Országos Pedagógiai Intézet főigazgatója fog beszélni. 

Ennél nyilván kurtábban, de úgy hiszem, húsz évvel ezelőtt a ravatalnál is azt mondtam volna el, amit most leírtam.  

Élet és Irodalom, 2012. október 26.

15 308 karakter