Kőszeg Ferenc honlapja

Orbán menekültellenes politikája rontja Magyarország megítélését a fejlett világban. Az 1867-es kiegyezéssel nem állt helyre Szent István királysága. Seton-Watson brit újságíró, a magyar nemzetiségi politika bírálója 1907-ben megírta, Magyarország független államként nem életképes. A béketárgyalások idején Seton-Watson az etnikai határok mellett érvelt – sikertelenül.

Nekünk Trianon kell!

A politikailag konstruált világtársadalom távlata nem tűnik annyira utópisztikusnak, ha figyelembe vesszük, hogy az emberi jogi retorika és politika az elmúlt néhány évtizedben ténylegesen hatékonnyá tudott válni globálisan.

Jürgen Habermas:
Esszé Európa alkotmányáról, 2011.
 (Papp Zoltán fordítása)

A reálpolitika fölényes megszállottjai csak mosolyognak a feltételezésen, hogy az emberi jogoknak, általában a morális elveknek bármi szerepük lenne a politikai döntések kialakításában, a történelem alakulásában. Lehet, hogy igazuk van. Azt azonban, éppen cinizmusuk alapján, ők is elismerik, hogy a döntések elfogadtatásában, népszerűsítésében jelentős szerepe van a morális retorikának. A fehér ember terhes kötelességének tana milliókat tett a gyarmatosítás sok esetben önfeláldozó hívévé, a proletáriátus világtörténelmi küldetésébe vetett hit százmilliókkal fogadtatta el milliók legyilkolását, köztük akár a sajátjukét is.

Hírünk a világban

A mi mostani miniszterelnökünk Európa fenegyereke, olyan, mint a tigris Gryllus Vilmos gyerekdalában: „Jön a tigris, jön a tigris, / Nála erősebb nincs is”. Egy gazdaságilag nem különösebben jelentékeny, kis ország ritkán szerepel tartósan a világlapokban és a kormányok közötti kommunikációban. Nehéz is megmondani, mikor volt Magyarországnak ilyen rossz híre a világban. A fehérterror idején? A Nagy Imre kivégzését követő hetekben? Pillanatnyilag úgy tűnik, mintha a röszkei kerítés híre e két történelmi gyalázatét is felülmúlná.

Amióta menedéket keresők százezrei érkeznek Európába Orbán a menekültellenes politika szókimondó szószólója, a menekülők ellen folytatott rezsiháború leghangosabb prófétája lett.  „Az Európai Unió – írta szerkesztőségi cikkében a The Washington Post [2015.] szeptember 16-án – elmulasztja, hogy a Szíriából és máshonnan érkező menekülthullámra az alapvető értékeinek és az emberi jogi elkötelezettségének megfelelő választ adjon. Ehelyett eltűri, hogy politikáját eltérítse az útjából az egyik legkisebb tagállama, Magyarország, amelynek miniszterelnöke nem a 21. század, hanem az 1930-as évek Európájának gyűlöletes ideológiájához igazodva cselekszik.” „Orbán Viktor a pattogó jelszavak és az egyszerű igazságok embere ­– írta 2015. szeptember 13-án Thomas Gutschker, a Frankfurter Allgemeine vasárnapi online mellékletének politikai rovatvezetője.  Mindenre van kész megoldása. Menekülthullám? Építsünk kerítést. Engedetlen menedékkérők? Zárjuk be őket.  A magyarok legutóbbi ötlete: aki egy Szírián kívüli‚ biztonságos menekülttáborból „jön Európába, nem jogosult a védelemre, hiszen‚ csak jobban akar élni, mint a táborban“.

Csakhogy a Fidesz-kormány pattogó akciói egyáltalán nem tartják vissza a menekülőket. „Regisztrálják őket – írja már idézett cikkében Thomas Gutschker –, és mennek tovább. Sem Ausztria, sem Németország nem fog menedékkérőket visszaküldeni Magyarországra. Tekintettel az ottani emberhez nem méltó körülményekre ezt az itteni bíróságok is megakadályoznák. (…) Orbán ezzel számol. Nem állja útját, hogy a menekülők eljussanak az Európai Unióba. Csak annak állja útját, hogy visszaküldjék őket Magyarországra. A magyar az európai szolidaritás potyautasa. Nem tartja magát a közös szabályokhoz: az emberáradatot tovább tolja Bajorországba.

A Fidesz ideológusai, Orbán, Kövér László úgy vélik, új korszak köszönt Európára, a liberális demokrácia korszaka véget ér, helyette a tekintélyelvű nacionalizmus lesz az irányadó ideológia. Egyelőre azonban azok a hangok erősödnek, amelyek felteszik-e a kérdést, van-e helye az Európai Unióban Orbán országának? Megtehetik-e egyes egykori kommunista országok, hogy kivonják magukat a közös tehervállalásból?

A középkori királyság álma

Az önértékelés zavarainak és velük kapcsolatban a sérelmi reakcióknak óriási hagyománya van a magyar históriában. Az egyik súlyos, következményeit tekintve talán a legsúlyosabb téves helyzetmegítélés a magyar történelem egyik virágkorát, a dualizmus korát kísérte. Deák, Eötvös, Andrássy nemzedéke, akik a kiegyezést létrehozták, tisztában voltak vele, hogy Magyarország nagyfokú belső autonómiája ellenére független ország-ként nem létezhet. 1848–1849 történetéből azt is megtanulták, hogy biztosítani kell a nemzetiségek jogegyenlőségét. A társadalom azonban nem vette tudomásul – voltaképpen máig sem vette tudomásul –, hogy Szent István királysága 1541-ben megszűnt, és legfeljebb közjogi fikcióként állítható helyre. Egy ország, amelyben a lakosság több mint a fele különböző nyelveken beszél, és különböző nemzetiségekhez tartozik, a nemzeti eszme elődlegességének korszakában nem lesz olyan nemzetállam, mint Németország vagy Franciaország. A magyar politikai osztály azonban rendületlenül hitt abban, hogy Magyarország harminc millió magyar országa lesz, és arról is szívesen ábrándozott, hogy a Magyar-Osztrák Monarchia székvárosában, Budán a 20. század közepén a Habsburg-Lotaringiai-házból való II. Árpád fog uralkodni. II. Árpád persze csak A jövő század regényében, Jókai romantikus utópiájában szerepel, az ellenben, hogy a budai királyi palotát Hauszmann Alajos vezetésével úgy építették át, hogy nagysága és pompája túlszárnyalja a bécsi Hofburgét, azt jelzi, hogy a magyar politika irányítói komolyan hittek benne, a kettős monarchia súlypontja Magyarországra kerül át. „Magyarországnak aránylag igen rövid idő alatt Ausztria és a balkáni népek fölé kell helyezkednie” idéz Szekfű Gyula a Magyar történet VII. kötetében (396. oldal) Beksics Gusztáv író, publicista Mátyás király birodalma és Magyarország jövője című, 1905-ben megjelent művéből.

„Faji problémák”

A közvéleményt különösen érzékenyen érintették a külföldről jövő, külföldön is feltűnést keltő bírálatok. Leginkább akkor, ha ezek a magyarországi nemzetiségekről, a nemzetiségek diszkriminációjáról, nemzeti törekvéseik rendőri üldözéséről szóltak. A bírálót a magyarság ellenségének, sőt a magyarság ellenségei fizetett ügynökének kiáltották ki. Robert William Seton-Watson jómódú skót családban született 1879-ben. Oxfordi évei után Berlinben, Párizsban és Bécsben folytatta történeti és politikai tanulmányait. Mint öntudatos skót érzékenyen reagált a nemzeti kisebbségek szabadságának korlátozására. Bécsben osztrák politikusokkal, újságírókkal ismerkedett meg, s nagyon sok rosszat hallott tőlük a magyarokról. Informátorait elfogultaknak találta, a helyszínen akarta megismerni a magyarországi állapotokat. 1906-ban jött először Magyarországra, amikor az ellenfél nélkül maradt „szövetkezett ellenzék” az országgyűlési választáson fölényes győzelmet aratott. A Függetlenségi Párt sikere felszította a nemzeti szenvedélyeket. A brit megfigyelő hamarosan úgy találta, hogy a magyarok még sokkal inkább elfogultak mind Ausztriával, mind a magyarországi nemzetiségekkel szemben, mint az osztrákok a magyarokkal szemben. Tapasztalatairól terjedelmes, sok statisztikai adatot felhasználó könyvben számolt be, amely Racial Problems in Hungary címmel 1908-ban jelent meg Londonban. (A racial a korabeli nyelvhasználatban nem fajit jelent, hanem etnikait, nemzetiségit.) Könyve bevezetőjében elmondja, hogy megfigyelései lerombolták régóta meggyökeresedett hitét a magyar szabadságban és toleranciában. Művében – írta – a „szomorú állapotot” kívánta bemutatni, amilyenné „a magyar sovinizmus süllyesztette a magyar államot”. Amit leír, az szinte csak bosszantásnak tűnik, ha azzal vetjük össze, hogyan bántak a magyarokkal Szlovákiában 1945 és 48 között, vagy Erdélyben Ceaușescu rémuralmának korszakában. A jogállam viszonyai között nevelődött brit számára azonban éppen az „a legsötétebb pont”, hogy mindeközben érvényben van az 1868. évi XLIV. törvénycikk (és több hozzá kapcsolódó törvény), amelyek a nyelvhasználat, az oktatás, a jogszolgáltatás és a közigazgatás területén teljes egyenlőséget biztosítanak a nemzetiségeknek. A könyvet lezáró statisztika szerint nemzetiségi izgatás miatt 357 per folyt román, 568 pedig szlovák vádlottak ellen.

Hlinka arcai

Seton-Watson műve részletesen foglalkozik a csernovai mészárlás néven ismertté vált esettel, amely bejárta a korabeli európai sajtót. Az esemény előzménye, hogy Andrej Hlinka katolikus pap a rózsahegyi városi tanács tagjaként erőteljesen fellépett a városi korrupció ellen. Liptó megye lakosságának ekkor 92 százaléka szlovák volt, mégis rendkívüli eseménynek számított, hogy a következő helyi választás során Hlinka fellépése következtében többséget kaptak a szlovák jelöltek. Az 1906-os országgyűlési választáson a biztos befutónak számító néppárti jelölttel szemben egy szlovák orvos lépett fel, dr. Šrobár, a Hlinka által alapított Szlovák Nemzeti Párt színeiben. Győzelmét csak úgy sikerült megakadályozni, hogy a telefonon odahívott főszolgabíró sorra járta a város zsidó boltosait, és felszólította őket, hogy szavazzanak a magyar jelöltre. Hlinka szülőfalujában, Csernován közadakozásból templomot építtetett; a falu lakói azt kívánták, hogy, hogy a templomot Hlinka szentelje fel. Csakhogy a püspök a papot, politikai szerepvállalására hivatkozva, két héttel a választás előtt eltiltotta az egyháziszolgálattól. Hlinka és a volt képviselőjelölt, dr. Šrobár ellen, a magyar nemzetiség elleni izgatás miatt büntetőeljárás is folyt. Az 1906. november 26-án kezdődött perben a rózsahegyi bíróság Hlinkát két év, Šrobárt egy év szabadságvesztésre ítélte. Időközben Csernován elkészült az új templom, felszentelésére 1907. október 27-én Rózsahegyről a faluba indult két pap: Pazúrik és Fischer. A falu közelében több száz fős tömeg állta el a kocsi útját. A csendőrcsapat parancsnoka észrevette, hogy az egyik tüntető felemel egy követ, és megparancsolta az egyik csendőrnek, hogy lőjön rá. Ehelyett általános lövöldözés kezdődött, 15 ember meghalt. A zavargás résztvevői közül 38 vádlottat ítéltek börtönbüntetésre, a csendőröket a katonai bíróság felmentette. Az ügynek igen nagy volt a nemzetközi visszhangja, a bécsi Birodalmi Tanácsban több, a magyar kormányt bíráló interpelláció is elhangzott. Ezeket a magyar országgyűlés azzal utasította vissza, hogy egy másik ország (t. i. Ausztria) törvényhozásának nincs joga beleavatkoznia egy független állam belügyeibe. Könyvét a szerző – magyarul – „A Hungar Nemzetnek” ajánlotta. A dedikáció azt jelzi, hogy Seton-Watson, akár a horvát politikai irodalom a XIX. század első felében, brit mintára megkülönböztette a hungarus és a magyar megjelölést: Szent István koronájának alattvalói a natio Hungarica tagjai, de nem magyarok, és nem is akarnak magyarrá lenni. Pályafutásának első szakaszában a skót-brit szerző ezt a felfogást szegezte szembe az 1890-es évektől egyre erőteljesebb magyarosítási törekvéssel, amelyet mélységesen elítélt és értelmetlennek is tartott. Írásai nyomán azonban az angol közvéleményben egy ennél egyszerűbb kép rögzült: a saját nemzetiségeivel szemben kíméletlen, soviniszta érdekből a saját törvényein is keresztülgázoló magyar társadalom képe.

A „Faji problémák” első lapján Andrej Hlinka képe látható.  A mai olvasó persze tudja, hogy a pap-politikus, aki az angol szerző leírásában a szlovákság jogainak bátor harcosaként jelenik meg, Csehszlovákia létrejötte után a szélsőséges szlovák nacionalizmus képviselője volt: szembefordult a magyarokkal, csehekkel és mindenekelőtt a zsidókkal. „Én vagyok a szlovák Hitler – hirdette egy népgyűlésen 1936-ban, –, olyan rendet csinálok itt, mint Hitler Németországban.” Hlinka következő harminc évét Seton-Watson persze nem láthatta előre. Azt azonban talán láthatta volna – s ezt magyar bírálói a szemére vetik –, hogy nem vette észre, a magyar közállapotok kisebbségi bírálói többségükben éppen olyan soviniszták, mint a magyarok: nem jogegyenlőséget akarnak (Deák még azt akart), nem kisebbségi jogvédelmet, hanem olyan önrendelkezést, amely fölényt biztosít számukra az új kisebbségekkel szemben.

2007 1907-ből nézve

Minden kritikája ellenére Seton-Watson a Monarchia fennmaradásának a híve volt, és Magyarországot sem akarta feldarabolni. De a nemzetközi politikát reálisan ítélte meg talán reálisabban, mint a magyarországi nemzetiségeket. The Future of Austria-Hungary and the Attitude of the Great Powers (Ausztria-Magyarország jövője és a nagyhatalmak hozzáállása című 1907-ben angolul és németül megjelent kis könyve két fontos figyelmeztetést tartalmaz. Az egyik az, hogy a Központ Hatalmaknak, azaz lényegében Németország és a Monarchia kettősének nincs számottevő szövetségese, így háború esetén veresége a brit-francia-orosz szövetséggel szemben, Németország gazdasági és katonai ereje ellenére, szinte borítékolható. A másik, hogy Ausztria és Magyarország különválása esetén a közhittel ellentétben Ausztria életképes lenne, Magyarország azonban nem. Ha Magyarország magára marad, szomszédai nyomban érvényesítenék területi igényeiket. S ott van a megoldatlan nemzetiségi kérdés. „Belső harmónia mindaddig nem lehetséges, amíg a nemzet egyik fele a másik fele bekebelezését tekinti legfőbb életfeladatának, amíg az egyik népfaj rendelkezik a politikai és közigazgatási hatalom monopóliumával”. Mindezt ilyen világosan lehetett látni 1907-ben! És akkor vannak politikai erők, amelyek még 2007-ben is azt képzelik, hogy a történelmi Magyarország Károlyi és a polgári radikálisok defetizmusa következtében omlott össze.

A szarajevói merénylet és a Szerbiának átnyújtott osztrák-magyar ultimátum után Seton-Watson leszámolt mind a Monarchia föderális átalakításának, mind a történelmi Magyarország békés átalakításának a reményével. 1918 decemberében memorandumot készített Magyarország jövendő határairól. (Lásd Beretzky Ágnes R. W. Seton-Watson és a trianoni békeszerződés című tanulmányát, Valóság, 2013. I-VI.) Az 1919 januárjában megnyíló békekonferencián csak magánemberként volt jelen, de tekintettel tárgyismeretére és személyes kapcsolataira a delegátusok rendszeresen kikérték a véleményét. Ennek ellenére javaslatai, amelyek az etnikai elvre épültek, és az volt a céljuk, hogy csökkentsék a nemzetiségek létszámát az egyes államokban (azaz elfogadásuk Magyarország számára kedvezőbb lett volna, mint a trianoni határok) a békeszerződésben kevéssé érvényesültek. A politikusok számára fontosabb volt a vesztesek, Németország és Magyarország gyengítése, mint az újabb etnikai konfliktusok megelőzése.

Aesopus békája

A magyar társadalmat megdöbbentette a trianoni döntés. Pedig a lehetősége ott lebegett az ország felett már egy évtizeddel korábban is. Csak a magyar társadalom, a magyar politika nem akart tudomást venni róla.

Legutóbb a kormány Javier Salona kijelentésén háborodott fel: mint az unió egykori kül- és biztonságpolitikai főképviselője, ő volt, aki beengedte Magyarországot az unióba, de „már rosszul van tőle”, azaz megbánta tettét. Mintha megint 1990 februárjában volnánk. Akkor egy potsdami konferencián, a még létező NDK területén a NATO jövőjéről volt szó. Vajon szükség van-e még a NATO-ra hisz a Varsói Szerződés bizonyosan meg fog szűnni? Illetve nem volna-e indokolt, hogy a szovjet tömbből kiszabadult országok csatlakozzanak a nyugati katonai szövetséghez?Ekkor Christoph Bertram kért szót, a Die Zeit nagy tekintélyű diplomáciai levelezője. Ez a NATO olyan, mint egy előkelő klub, mondta.Nem kellene ezt se feloszlatni, se kibővíteni. Jól megvagyunk egymás közt. Lehet, ma sokan ezt gondolják az Európai Unió régi tagországaiban is. Solana az ő véleményüket fogalmazta meg.

Az Európai Parlament többsége egyelőre nem támogatja azt a javaslatot, hogy kezdődjék vizsgálat, abban a kérdésben, hogy Magyarország magatartása a migránsokkal szemben súlyosan sérti az Európai Unió alapvető értékeit. De azért nem múlik el nyomtalanul, hogy a francia elnök felvetette, gondolkodjon el az EU tagságról, aki nem osztja az európai értékeket. Az osztrák kancellár pedig azt javasolta, pénzügyi eszközökkel kell megbüntetni azokat az országokat, amelyek kivonják magukat a közös felelősségvállalás alól.

A magyar társadalmat megdöbbentette a trianoni döntés. Pedig a lehetősége ott lebegett az ország felett már egy évtizeddel korábban is. Csak a magyar társadalom, a magyar politika nem akart tudomást venni róla.

Ha növekszik is az euroszkeptikusok aránya, befolyása, Habermas elgondolása az európai alkotmányról, amelynek középpontjában az emberi jogok állnak, korántsem utópia. Vagy sokkal kevésbé utópia, mint Orbánék álma a Magyarország nyomában masírozó illiberális nemzetállamokról. Ahogy 1920-ig kevesen gondolták végig, hogy a független Magyarország kis ország lesz, ma sem veszi senki komolyan, mi lenne, ha Magyarország a kormánya makrancoskodása következtében kipottyanna az Európai Unióból. Pedig az csak a legkisebb kellemetlenség lenne, hogy nem lehetne félévente újra köveztetni a városok főterét. Ellenben sorba kellene állni schengeni vízumért, talán még magának Rogán Antalnak is.

Aesopus békája felfútta magát, hogy akkora legyen, mint az ökör. Aztán szétpukkadt. A mese értelmét Pesti Gábor így foglalta versbe:

Kicsinnek kicsinségén meg kell elégedni,
És ereje felett nem kell senkinek erőlkedni,
Hogyha mint béka, nem akar úgy veszkedni

A cikk a Heti Világgazdaságban terjedelmi okokból rövidítve jelent meg

Heti Világgazdaság, 2015. október 17.
17 577 karakter