Kőszeg Ferenc honlapja

A demokratikus ellenzék több alkalommal is megünnepelte a forradalom évfordulóját. Az első félnyilvános megemlékezésre (1981-ben, a huszonötödik évfordulón) Eörsi János és Betlen Anna lakásán került sor. Az eseményt Krassó György szervezte, a forradalom történetéről és céljairól Szabó Miklós beszélt. A harmincadik évforduló alkalmából magyar, csehszlovákiai lengyel és kelet-német ellenzékiek felhívást adtak ki, amelynek aláírói a magyar forradalom hagyományát „közös örökségnek” és „közös buzdító erőnek” nevezték. A harmincadik évfordulón, Eörsi István lakásán került sor az első tudományos konferenciára a forradalomról. A húsz évvel ezelőtti konferencia emlékére ugyanitt rendezett összejövetelt a Szabó Miklós Alapítvány. Pontosan tíz nappal a forradalom hivatalos évfordulója valamint az évfordulóhoz kapcsolódó tömegdemonstrációk és utcai zavargások után. Az összejövetelnek együttesen volt témája a múlt: a forradalom, az 1986-os konferencia és a jelen: az ötvenedik évforduló.

A harmincadik évforduló huszadik évfordulóján

Különféle örökösök

Maga Eörsi István sem találhatott volna ki groteszkebbet. Az irdatlan, üres téren, szoros rendőri őrizet alatt, a posztkommunista neobarokk táncrendje szerint királyok, hercegek, grófok tisztelegnek a felkelt nép emléke előtt. A forradalmat ünneplő politikai elit jelentős részben olyan emberekből áll, akik még 1988-ban is nyomban rendőrt hívnak, ha valaki a fülük hallatára, a nyilvánosság előtt forradalomnak nevezi az ellenforradalmat. Messze tőlük, kívül a rendőrgyűrűn valamint a kő- és tojásdobálás hatótávolságán, Árpádsávos zászlók alatt üvöltözik és tombol az új forradalmat követelő „nép”, amely az 56-os felkelők utódjának képzeli magát. De vajon nincs-e igaza? Van egy kézenfekvő, roppant egyszerű válasz, amellyel mi, liberális demokraták, akik a forradalom leverésétől a rendszerváltásig tartó harminchárom év alatt megpróbáltuk megőrizni vagy feltámasztani a forradalom emlékét, könnyen megnyugtathatjuk magunkat. A felkelés az önkényuralom, az idegen megszállás ellen lehet reménytelen, értelmetlen, de mindenképpen legitim. Ezzel szemben az, aki erőszakos eszközökkel akarja távozásra bírni a szabadon és törvényesen megválasztott kormányt, az az alkotmányos rend ellen támad, vagyis bűncselekményt követ el. S cselekményéhez pszichikai támogatást nyújt az is, aki bár tartózkodik az erőszaktól, a legitimnek hirdetett politikai cél érdekében érthetőnek minősíti az erőszakot. Ez a felfogás koherens és védhető, de nevében el kell ítélnünk olyan történelmi eseményeket, mint De Gaulle puccsa 1958-ban, amely csúf volt és álnok, de megmentette Franciaországot az anarchiától és talán a polgárháborútól is. Sőt el kell vetnünk, hogy Franciaországnál maradjunk, a párizsi diákfelkelést is, amely annak idején kedves volt a szívünknek, és amely jelentős mértékben átalakította a francia társadalmat.

Nem maradhatunk meg tehát a legitimitás kérdésének a keretei között, nem kerülhetjük meg a politikai kérdést. Lehetnek-e örökösei a forradalomnak a forradalom egykori ellenségei? Lehetnek-e örökösei a demokráciát és többpártrendszert követelő forradalomnak azok, akik elvetik az alkotmányos demokrácia intézményeit? De persze az így megfogalmazott kérdés eleve prekoncepciót tartalmaz. Az egyik oldalon azt fogják mondani, a forradalom leverése árán létre jött rendszer tisztségviselőiként az idejét múlt rendszer mélyre ható átalakításán dolgoztak. A másik oldalon pedig azt, hogy a fennálló rendszer az alkotmányos demokrácia megcsúfolása, céljuk tehát ugyanaz, ami a forradalomé volt: a demokrácia helyreállítása. Visszazökkenünk tehát ahhoz a kérdéshez, amely kimondatlanul 1956 óta, a nyilvánosság előtt, pedig 1990 óta foglalkoztat sokunkat: milyen is volt a forradalom?

Cellatársaim

1983-ban, a szamizdat Beszélő 8. számában, amely Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének negyedszázados évfordulójára jelent meg, így írtam: „A felkelés idején és a vádlottak padján együvé kerültek volt kommunisták és klerikálisok, baloldaliak és jobboldaliak. Rájuk emlékezve nem kívánunk különbséget tenni közöttük: mindannyian egy ügy mártírjai, akár egyetértünk politikai nézeteikkel, akár nem.” A rendszerváltás előtt sosem beszéltem erről, de a rendszerváltás után, amikor már kicsapott az utcára a harc a forradalom örökségéért, leírhattam, és le kellett írnom, kik voltak a cellatársaim 1957 októberében a Gyűjtőben. Egyikük meggyőződéses náci volt: a polgári demokrácia jó dolog, magyarázta, csak az a baj, hogy a ruszkik nem félnek tőle. Hitlertől, attól féltek. A másik nem volt ilyen elméleti ember, viszont tizennégy éves korában önként jelentkezett a Waffen-SS-be. A harmadik, világháborús hadirokkant és Corvin-közi felkelő, kemény szavakkal utasította el Mindszenty „restaurációs” beszédét, eszményképe mégsem a demokratikus szocializmus volt, hanem a nomád magyarok ősi egyistenhite. „Szubjektív jegyzetemben”, amelynek címe a fenti kérdés volt, (Beszélő, 1992. október 24.) arra próbáltam emlékeztetni a hetilap olvasóit, hogy a mi 56-unk, csupán a mi 56-unk, és a rendszerváltás után már nincs arra se okunk, se jogunk, hogy kizárólagosnak tekintsük a forradalom „revizionista”, baloldali vagy liberális olvasatát.  Öt évvel később, egy berlini konferencia kedvéért visszatértem a témához. Ekkor – a saját korábbi cikkemből idézve – megpróbáltam sorra venni, hogyan formáltuk a magunk képére a forradalmat. A berlini felszólalás után úgy véltem, nem fogok visszatérni a forradalom témájához. Amit elmondhattam, elmondtam. Így hát most, amikor az 1986-os lakáskonferencia huszadik évfordulója alkalmából ismét a forradalomról, a forradalom utóéletéről kell beszélnem, méghozzá olyanok körében, akiknek az életében a forradalom, a forradalomhoz való viszony meghatározó jelentőségű volt, és egy olyan pillanatban, amikor a félszázados évforduló nyilvános megünneplése szégyenletesnek és nevetségesnek bizonyult mind a jobb-, mind a baloldalon, megint csak nem tehetek mást, mint hogy összefoglalom az egykori  állításaimat, legfeljebb indulatosabban és még rosszabb  kedvvel, mint tíz évvel ezelőtt.

A forradalom baloldali olvasata

A kádárista propagandával, a Fehér könyvek hazugságot hazugságra halmozó mocskolódásaival szemben kialakítottunk magunkban egy önvédelmi 56 képet, amelynek elemei mind összefértek szemléletünk baloldali, demokratikus hagyományaival. Évtizedeken átívelő fegyelemmel ragaszkodtunk ehhez a képhez, és minden feliratát úgy értelmeztük, hogy ne kerüljenek ellentétbe a saját legendáriumunkkal. Pedig a „soha nem látott nemzeti egység” mítoszát már a forradalom napjai megcáfolták. Igaz, október 23-a délutánján még az egyetértés mámorában ment az utcára kétszázezer ember, de e Rádió előtt már vitába keveredtek a demokratikus szocializmusról álmodozó diákok meg azok, akik nemcsak Piros László rákosista belügyminiszter, de az egész „piros” rendszer távozását követelték. Az utcai harcok idején az úribb kerületekben a „csendes többség”, amelyre most, Nixon nyomán a baloldali kormány hivatkozik, ragaszkodott hozzá, hogy a zárják be a házak kapuját, nehogy fegyveresek jöjjenek be, és még lövöldözni kezdjenek a békés lakások ablakából. Aztán megindult a pártosodás meg a pártok versenye a székházakért, és elkezdtek feltámadni a Horthy-rendszer végképp eltűntnek vélt szimbólumai. Talán nem is lett volna velük semmi baj, a baloldal tudatában azonban egy olyan világot idéztek fel, amelyet ezen a térfélen teljes egészében elutasítottak. Jobb volt tehát ezekről a mozzanatokról mihamarabb megfeledkezni, hogy aztán annál nagyobb legyen a meglepetés, amikor 1990-ben ugyanezek a jelképek és eszmék ismét életre keltek.         

A Kádár-rendszer ellenforradalmazott, holott „1956-ban senki sem akart kapitalista restaurációt”. Ez az állítás később odáig bővült, hogy 1956 volt a világtörténelem egyetlen szocialista forradalma. De milyen alapon állíthatja bárki is, hogy a kapitalizmus elutasítása kizárólag baloldali eszme? A nyilasok is antikapitalisták voltak: nemcsak a zsidó nagytőke hatalmát akarták megtörni, de hevesen támadták a feudális nagybirtokrendszert is. A nácik szembe állították a ragadozó tőkét a teremtő tőkével: teremtőnek csak azt a tőkét ismerték el, amely a nemzet – értsd: az állam, a kormány, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt – érdekei, igényei, majd egyre inkább utasításai szerint fejtette ki tevékenységét. Napjainkban mindenekelőtt a nemzeti radikalizmus antikapitalista, de kordában tartaná a piacot meg a külföldi befektetőket a mérsékelt jobboldal is.  1956-ban nem derült ki, hogy mit jelent a felkelők antikapitalizmusa. Bizonyos, hogy senki sem kívánta a régi tőkések, különösen a nagytőkések visszatértét. Az üzemekben a jugoszláv mintára megalakult munkástanácsok kezdték gyakorolni a tulajdonosi jogokat.   Ha győz a forradalom, legalább a kezdeti időkben vélhetőleg olyan gazdasági rendszer jött volna létre, amely elfogadja a magángazdaságot, de elutasítja a reprivatizációt és korlátozza a tőkefelhalmozást. Egy ilyen gazdasági rend lehet szociáldemokrata jellegű, de lehet korporatív, jobboldali is. Ebben a tekintetben igen tanulságos Bibó István Kibontakozási javaslat-a. Bibó tíz évig nem is módosítható alkotmányban kívánta rögzíteni az államosítások nyomán kialakult tulajdonviszonyok megőrzését, a tulajdonszerzés korlátozását, és ennek az alkotmánynak a védelmében a szabadságjogokat is erőteljesen korlátozta volna. Bibó írása persze a forradalom leverése után keletkezett, kompromisszumos ajánlatként, abban a naiv hitben, hogy a szovjet világhatalmat a szocializmus vívmányai érdeklik, nem pedig a birodalom fenntartása. De nehéz megmondani, hogy a javaslatból mennyi volt a helyzetnek tett engedmény, és mennyi tükrözte Bibó törekvését, hogy megtalálja a harmadik utat a kizsákmányoló kapitalizmus és a szabadságot elfojtó államszocializmus között. Ha 1956-ban létre jön egy pluralista, de a magángazdaságot eredményesen korlátozó rendszer, azt csak egy világnézetileg keményen elkötelezett állam tarthatta volna fenn. S nyitott kérdés, hogy ennek az államnak a világnézete a bibói harmadikutasságra épült volna, vagy pedig valamiféle keresztény és népnemzeti korporatista harmadikutasságra.

A forradalom baloldali olvasatához tartozik a közvetlen demokrácia szervei, mindenekelőtt a munkástanácsok szerepének felnagyítása. Az újbaloldali világmagyarázat szerint a forradalom  spontán módon létrejött szervei meg a kormány kettőssége révén a közvetlen demokrácia és a képviseleti demokrácia újfajta kombinációja kezdett kialakulni. A Beszélőnek, Szilágyi Sándornak adott interjújában (7. szám, 1983) Rácz Sándor a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács egykori elnöke önmagát idézi: „Elment az eszetek? Ráértek pártokat szervezni, amikor ezer más, fontosabb dolog van?” – kérdezte 1956, október 30-án Nagy Imre előszobájában az új pártok szervezőitől. Hasonlóképpen vélekedett az Északkelet-magyarországi Nemzeti Tanács, amely november 2-án kinyilvánította, hogy az idő még nem érett meg a pártok megalakulására. Vagyis amikor a Nagy Imre-kormány eljutott végre a forradalom egyik fő követelése, a többpártrendszer elfogadásáig, a közvetlen demokrácia szószólói gyanakvásukat fogalmazták meg a formálódó pluralizmussal szemben. Ez inkább a kétfajta hatalom kezdődő konfliktusát sejteti, mint újfajta kombinációját.   

A forradalom nyomán keletkezett hatalmi vákuumban százával, vagy ezrével jöttek létre a hatalomgyakorlás helyi szervei, a forradalmi bizottságok, nemzeti bizottságok, nemzeti bizottmányok. A munkástanácsok jelentősége az országos politikában november 4-e után nőtt meg, amikor a forradalmi kormány megszűnte után a munkástanácsok csúcsszervei váltak a Kádár-kormány egyedüli tárgyalópartnerévé. Ekkor egy pillanatra – a decemberi sortüzekig – úgy tűnhetett, lehetséges valamiféle megegyezés a birodalmi hatalom és a választott hatalom között. A demokratikus ellenzék számára a munkástanácsok léte nem a munkásdemokrácia romantikus-újbalos álmának megvalósulását jelentette, hanem a kompromisszum 1956-ban elszalasztott, de feleleveníthető lehetőségét. Erre emlékezve javasolt a Beszélő köre a Társadalmi szerződésben hatalommegosztást a párt és a társadalom – de mondhatnánk így is: a korona és a parlament, a monarchia és a nemzet – között. „A Munkástanács – mondta Rácz Sándor a már idézett interjúban – mint egy pecsét hitelesítette az egész forradalmat: hogy ez nem huligánok, hanem munkások felkelése volt”. A rendszerváltáskor meghökkentünk Rácz Sándor romantikus keresztény kollektivizmusán vagy Dénes János nemzeti radikalizmusán. Pedig ők valószínűleg munkástanács-vezetőkként sem gondolkoztak másként. Pálforduláson mi, liberális baloldaliak estünk át, akik – egyébként helyesen – szakítottunk a munkástanács-romantikával, a saját szégyenlős harmadikutasságunkkal, és a csúf, de életképes kapitalizmus mellé álltunk. 56-ban nem volt antiszemitizmus, győzködtük magunkat szorongva. Valóban nem nagyon volt, nem volt látványosan, ami Rákosi, Gerő és Péter Gábor után egyenesen meglepő. (Bár Ungváry Rudolf épp a minapi cikkében – Népszabadság, október 28. – emlékeztetett arra, hogy Miskolcon az ávósokkal együtt meglincseltek egy embert, pusztán a zsidó származása miatt.) Hiába volt a kivégzettek között Angyal István, Földes Gábor, Gímes Miklós és meg jó néhány zsidó származású ember, hiába játszottak meghatározó szerepet a részben zsidó származású revizionisták a forradalom előkészítésében, a forradalom a zsidók többségében inkább félelmet keltett, és ezt így tartotta természetesnek a közvélemény is. A színes léggömb, hogy a szocializmus véget vet az antiszemitizmusnak, sőt a zsidók és nem zsidók közötti különbségtételnek is, kipukkadt. Ezt jelezte, hogy a forradalom után zsidók, köztük egykori zsidó kommunisták is, a megmaradt magyarországi zsidóság arányszámánál jóval nagyobb arányban hagyták el az országot. Akik 1956 után visszatértek a pártba, vagy ezután léptek be, már nem a teljes integrálódás reményében tették ezt, hanem mert úgy vélték, amíg az oroszok itt vannak, nem lesz újabb holocaust.

Mindezt nem azért írom le, hogy utólag igazat adjak a most csendben lapulóknak, aki az Árpádsávos zászlók alatt tüntetők láttán a kezüket dörzsölik, és azt mondják, lám, mégis igaza volt Kádáréknak, 1956-ban Magyarországon fasiszta, nyilas ellenforradalom volt. Ez hazugság. Az azonban igaz, hogy 1956-nak többféle olvasata van, és a baloldali vagy liberális olvasat éppúgy nem lehet kizárólagos, ahogy a jobboldali sem. Egy azonban közös, vagy az kellene, legyen minden olvasatban: Magyarország a zsarnokság, az idegen elnyomás ellen lázadt fel. Maga a felkelés, és a győzelem rövid pillanata a sokszoros túlerővel szemben „világcsoda” volt, ahogy Arany János írta 1848–49-ről, „düh, káprázat, országos vakremény” (Petri György) vulkánkitörése.  Ezt kellett volna tudnunk közösen megünnepelni.

Magánlakásban

1988. október 23-án felálltam egy padra, és azt kiabáltam, jövőre már szabadon fogunk ünnepelni. Egy évvel később rosszkedvűen hallgattam, hogy Szűrös Mátyás élteti a forradalmat. Aztán azon viccelődtem, a társadalom számára október 23-a csak azt jelenti, hogy két héttel előbbre hozták november 7-ét. Máskor viszont amellett érveltem, nem volna szabad teljes egészében átengednünk 56-ot a jobb oldalnak.  Ragaszkodnunk kellene a magunk 56-os tradíciójához. Szeretném ezt gondolni, szeretnék emellett érvelni ma is.

Csakhogy mára a helyzet sokkal rosszabb. A szocialista baloldal hiteltelen állami ünneppé degradálta az évfordulót. A radikális jobboldal médiaszaggató happeninget csinált belőle. Az úgynevezett mérsékelt jobboldalnak pedig az egész csak arra volt jó, hogy újabb nyomatékot adjon folyamatos feszültségkeltő kampányának, és ismét az egész nép vezéreként prezentálhassa táborának Orbán Viktort.

A Szabó Miklós Alapítvány megemlékezésére azért került sor egy magánlakásban, mert húsz évvel ezelőtt is itt volt az 56-os konferencia. De vajon hol másutt kerülhetett volna sor rá? Vajon van-e még nyilvános hely Budapesten, ahol azt az 56-ot, amelyet 1981-ben, 1986-ban megünnepeltünk, most is megünnepelhetnénk, méltósággal és biztonságban? És vajon van-e még annyi elszánt híve a demokratikus ellenzék és az SZDSZ szellemében felfogott 1956-nak, hogy megtöltsenek egy nyilvános tere? Vagyunk-e még annyian, mint 1988-ban, amikor június 16-án, dacolva az oszlató ékben felvonuló rendőr-motorosokkal, mi népesítettük be a Batthyány-mécses környékét és a Szabadság teret, hogy meghallgassuk Mécs Imre és Kis János beszédét? Vagy húsz év múltán ismét egy magánlakásba szorultunk? Nem azért, mert nem szabad másutt ünnepelnünk. Hanem mert nincs kedvünk kardlapozó rendőrök védelmező gyűrűjében ünnepelni. Vagy, mert ennyien maradtunk, mi, régi, rutinos emlékezők.

Élet és Irodalom, 2006. november 10.
16 609 karakter