Kőszeg Ferenc honlapja

2000-ben a lemondott Magyar Bálint helyére Demszky Gábor és Fodor Gábor pályázott a Szabad Demokraták Szövetsége elnöki tisztségére. Elnökjelöltként Demszky ellenezte a liberális párt szoros szövetségét az MSZP-vel, amely az 1994-es koalíciókötés nyomán jött létre. A kérdés megosztotta a párt tagságát. A cikk Demszky elnökké választása mellett érvel. A választást Demszky nyerte meg, de tisztségéről másfél év múltán leköszönt.

Ég a ház!

Nagy mázlim volt, hogy az első részletesebb tudósítást Demszky pártmegújítási elképzeléséről Svájcban olvashattam, a Neue Zürcher Zeitungban. A nagy hagyományú napilap, amelynek címe mellől az egykori Népszabadság sosem hagyta volna el a „polgári” jelzőt (s amelynek polgári voltát talán még Kövér László sem vonná kétségbe), alig palástolt elfogultsággal írt a dinamikus főpolgármesterről, aki az 1994–98-as koalícióba belerokkant pártját megpróbálja ismét önálló, esetleg a mérleg nyelve szerepének betöltésére is alkalmas politikai erővé formálni. A kampánynyitó összejövetelen, a Dunapark kávéházban, régi-régi ismerősök jöttek felém, akiket 1988 tavaszán ismertem meg, amikor egy kisvárosi tanár, egy fiatal jogász számára korántsem volt kockázatmentes elhatározás, hogy barátai, kollégái körébe meghívjon egy olyan lefeketedett ellenzékit, amilyen én is voltam akkor. Akkora volt a tömeg, hogy se látni, se hallani nem lehetett semmit. Az 1988-as indulás hangulatát éreztem. Azt képzelten, mindenki azt érzi, amit én.

Nem így volt persze. Nyomban elkezdődött... no, nem a pezsdítő vita, hanem a nyámmogás, sopánkodás. Ezzel a szövegével még kormányon tartja a Fideszt. Diktátori hatalmat akar a pártban. Führerelv! Az önkormányzati lobbi hatalmát fogja erősíteni. Mit kezd a sikerével? Orbán Viktor kettő ... Milyen ismerős ez az örökös sunnyogás. „Ezek akik még a saját gyűléseiket sem tudják megszervezni, sose lesznek képesek pártot alapítani, mondták 1988 szeptemberében.” „Puccs, titokban csinálták, Kis Jancsi New Yorkban nem is tud róla”, futott végig a városon a párttá alakulás küszöbén. „Jó ötlet a népszavazás, de ne fogjunk bele, mert úgyse tudjuk összegyűjteni a százezer aláírást”. „Tölgyessy Antall ügynöke, titkos kereszténydemokrata, végromlásba viszi az SZDSZ-t.” „Tölgyessy hívei: B-közép az SZDSZ-ben.” „Össze kell fogni mindenkivel, szocialistákkal, kommunistákkal, mert jön Csurka és a szélsőjobboldal.” „Borossék államcsínyre készülnek, nem is lesz több szabad választás.” „Lépjünk csak be a koalícióba, legfeljebb majd kilépünk belőle.” Vélemények mindig mindenről, végleges és megfellebbezhetetlen vélemények, hisz mi vagyunk a szürkeállomány pártjának szürkeállománya, kérlelhetetlen elemző szellemek, független gondolkodók, kívülünk Mucsa. De azért figyeljünk jól, nehogy egy hangyányit is eltérjünk a mainstreamtől, mert véletlenül még mást találunk mondani, mint amit most éppen szokás, aztán majd néznek ránk, és nézhetjük...

Anti-Tamás

Először jött Bauer Tamás. TGM (ahogyan Fodor Gábor is) valójában az ő érveit visszhangozzák. Fáradhatatlanul sorjázó levelei legújabbikában, mint mindig, világosan szólt és meggyőzően érvelt az igaza mellett, noha – mint többnyire – ezúttal sem volt igaza. Ezt írta, miközben az SZDSZ három százalékon állt: „Csak az lehet célunk, hogy 2002-ben a Fidesz kibukjon a hatalomból.” Ez ugyebár kétféleképpen valósulhat meg: vagy az MSZP és az SZDSZ koalíciója, vagy az MSZP abszolút többsége révén. Az előző persze jobb volna, de az utóbbi is jobb, mintha a Fidesz kormányon marad. Lehet, hogy így van. Csak az a baj, hogy ez a politika nem az SZDSZ politikája. Ha az SZDSZ nem jelent alternatívát, akkor a választók – biztos, ami biztos – csakis az MSZP-re fognak szavazni. Különösen akkor, ha az ellenzéki együttműködés előre jelzi, Kovács László még abszolút többség esetén is ad egy-két tárcát az SZDSZ-nek. Nem kell, sőt nem is kívánatos egyesülni ahhoz, hogy az SZDSZ, mint az MSZP örök szövetségese, a szocialisták kegyelméből létezzék. Lásd a szabaddemokrata testvérpárt, a német FDP sorsát a CDU oldalán.

Tamás Gáspár Miklós nagy ívű invektívája látszólag Demszky ellen szól, valójában, mint a címe – A történet vége – is mutatja, az egész SZDSZ-t búcsúztatja, már nem is fájdalmasan, inkább zsigeri utálattal. Egyébként, inkább brahmsi, mint beethoveni módon, úgy hatodszor-hetedszer vág bele a fináléba. Mely egyre inkább őróla szól.

Orbán, Torgyán, Csurka pártja – csupa vezérpárt (Führerpartei) – mondja TGM. Aztán melléjük csapja Demszkyt és Németh Miklóst is, ők szintén vezérek lennének a maguk pártjában. An-tan-té-nusz, ki marad a végén: Kovács László! Kívülről nézvést kétségkívül Kovács László a leginkább elfogadható MSZP vezető. De Demszky ellenében? Ez megint csak Demszky igazát támasztja alá: aki csak az MSZP-ben bizakodik, az politizáljon az MSZP oldalán. Manapság jó kedélyű házibulikon amúgy is divatos az Amuri partizánokat énekelni. Bízvást használhatjuk hát a klasszikus nyelvet: TGM objektíve a likvidátorok szekerét tolja. Azaz lényegében egy gyékényen árul Orbánnal és Kövérrel.

Bizony velük. Hiszen a Fidesz tesz meg évek óta mindent, hogy a magyar politikai életet véglegesen kétpólusúvá – kétpártivá – formálja. A Kisgazdapárt épp úgy vagy még inkább felmorzsolódik a koalícióban, mint az SZDSZ 1994 és 1998 között. Kövérék átkozódva, fenyegetőzve és ígérgetve állják útját, hogy az MDF és a Néppárt – két szavazói támogatással alig rendelkező párt – közeledjen egymáshoz, és a jobboldalon netán újjáéledjen egy második komolyan vehető párt. A Fidesz felelősségét nem csökkenti ugyan, de azért ne feledjük el, hogy a liberális közép eltüntetésében óriási szerepet játszott az SZDSZ politikája is.

A párton belüli pluralizmus eltiprásának példájaként TGM az Orbán–Fodor konfliktust említi. Pedig említhette volna a Tölgyessy-ügyet is. TGM kacér őszinteséggel megvallja, mekkora szerepe volt a Tölgyessy elnökké választásakor háttérbe húzódó SZDSZ-vezetésnek és személy szerint neki magának abban, hogy a platformszabadság meg „a liberális véleményformálók médiabefolyása” felhasználásával megbuktatták Tölgyessy Pétert, „az SZDSZ szabályosan megválasztott elnökét”. Mindezt persze lehet másképp is olvasni, nemcsak a párton belüli véleményszabadság szép példájaként. Nekem 1991–92 eseményei akkor is és azóta is inkább azt példázzák, miképpen veheti semmibe egy írástudó pártelit azoknak a többségi akaratát, akik a tollat csupán arra használják, hogy a szavazólapon x-et rajzoljanak választottjuk neve mellé. Persze, ha ezek az emberek nem egyenlők az írástudókkal, akkor minden rendben van. Akkor már csak azt nem tudom, mi a baja TGM-nek Tisza Pistával.

By the way: 1998 óta mintha az SZDSZ-ben is bánnák egy kicsit, hogy olyan sommásan kikészítették Tölgyessyt. Mert azért az valóban jó, ha egy demokratikus pártban vannak irányzatok. Akkor ugyanis van kiknek előrelépniük, ha a domináló irányzat kudarcot vallott. Akkor 1998-ban nem kellett volna elnökké választani Magyar Bálintot, aki az SZDSZ erős embereként az első számú felelőse volt annak a politikának, amelynek a sikertelensége Kuncze Gábort azonnali lemondásra késztette.

Demszky megválasztása az önkormányzati lobbit fogja erősíteni, jövendöli TGM aggodalmasan. Pedig „a hibásan megtervezett önkormányzati rendszer” „a korrupció legfőbb forrása”. Ez hogyan derült ki egyszeriben? Eddig úgy tudtam, hogy az 1990-ben létrehozott önkormányzati rendszer a SZDSZ egyik történelmi diadala, amelyet sikerült megóvni mind az Antall javasolta főispánoktól, mind a megyerendszer konzervatív és szocialista lobbistáitól. Eddig úgy tudtam, az SZDSZ védelmezi az önkormányzatok költségvetési támogatását a mindenkori kormány pénzelvonó kapzsiságával szemben. Eddig úgy tudtam, a korrupciót egyebek közt az összeférhetetlenség laza szabályozása, a kormányzati tevékenység nyilvános ellenőrzésének hiánya, a politikai és a gazdasági hatalom 1988–89-ben kialakult összefonódása, a rendvédelmi szervek működését övező katonai titkolódzás meg e szervezetek rendi szellemisége teszi lehetővé.

Eötvös és barátai centralisták voltak, tudjuk meg TGM-től. Centralista volt még XIV. Lajos, Robespierre, Joszif Visszarionovics Sztálin és a Minisztertanács Tanácsi Hivatala, amely 1972-től kezdve – Ceaușescu előfutáraként – levezényelte a halálra és beolvadásra ítélt kistelepülések szisztematizációját.

Miért Demszky?

TGM büszke úrlovasnak nevezi Demszkyt, ha jól érzékelem, gunyoros éllel. A lovakról nem tudok semmit, de vitorlázni vitorláztam Demszkyvel („O navis ... etc.”), méghozzá viharos erejű szélben. Úrhajósi képességeit mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nem törtük össze a hajót, noha én voltam a mannschaft.

A neve természetesen kezdettől fogva ott volt a szóba jöhető főpolgármester-jelöltek névsorában, de az SZDSZ akkoriban – tartsuk távol a pártcsatározásokat a várospolitikától! – nem politikust akart látni a főpolgármesteri székben. Aztán a szakember jelölt az SZDSZ ügyvivők előtt kijelentette: mindent el fog követni a győzelemért, de ha történetesen az MDF jelöltje győzne, az se baj, mert az is nagyon jó mérnök.

Demszky, érveltem mellette, sportember,. A politikai versenyhez éppúgy hozzátartozik a győzni akarás, mint a sportversenyhez. Tessék elképzelni, hogy valaki a szemére veti Kovács Ágnesnek vagy Csollány Szilveszternek, miért akar feltétlenül az uszodában, vagy a gyűrűn győzni, hiszen vannak az életben más értékek is. Demszky azóta két közvetlen választáson igazolta a győzni akarás erejét.

Demszky a demokratikus ellenzékben is a maga útját járta. Nem tartozott a Beszélő köréhez, amely elsősorban Kis János révén széles körű értelmiségi kapcsolatrendszerrel rendelkezett, Nagy Jenő társaságában a saját szakállára kezdte a szamizdatkészítést. Ő volt az első, aki rájött, hogy ezt is csak piaci alapon lehet csinálni: a nyomdászokat, a stencilgépek kezelőit, akiktől munkát vár, és akik az állásukat kockáztatják, tisztességesen meg kell fizetni. Ehhez pedig el kell adni a kiadványokat, gyorsan, üzleti mennyiségben.

Az ellenzéki szolidaritás Demszky felfogásában nem zárta ki a versenyt. A Hírmondó megjelentetésével konkurenciát támasztott a Beszélőnek. Nemegyszer előfordult, hogy valaminek a kiadásával megelőzött más szamizdatkészítőket, vagy közreadott olyan anyagokat, amelyeknek a megjelentetését politikai vagy személyes okból a Beszélő-kör nem helyeselte. Különállásából mégsem lett kívülállás, nem sodródott bele a „plebejus” ellenzék sértődött csoportjába, amelynek egyes tagjai, ha nem szálltak ki teljesen a politikából, manapság a Fidesz jobb oldalán vagy a MIÉP-ben találhatók. A Beszélő előállításában Demszky hosszú időn át nem vett részt: a két apparátust már csak konspirációs okokból is, külön akartuk tartani. Miután Orosz István, a Beszélő nyomdásza Angliába emigrált és hosszas keresés után sem találtunk a folyóirat számára biztos műhelyt, 1986-tól a Beszélőt is Demszky állította elő. Ódzkodásunk ellenére nélkülözhetetlen lett számunkra.

Amikor 1989 nyarán, egy év után hazatért Amerikából, az SZDSZ élén a döntéseket részint már olyan emberek hozták, akik nem tartoztak a demokratikus ellenzék legszűkebb magjához. „Nem megsértődni kell” – mondta Demszky – „Nélkülözhetetlenné kell tennünk magunkat”. 1990 őszén az önkormányzati választáskor már nélkülözhetetlen volt. Ma, ha az SZDSZ túl akarja élni zuhanását, ismét nélkülözhetetlen. Vajon ez a fogalom mond-e valamit „az önmagukba vetetett szilárd hitetlenség” (TGM) óvodás prófétáinak?

Kíváncsi volnék, hogy azok a derék értelmiségiek, akik örökösen „a demokratikus ellenzék” értékeit kérik számon az SZDSZ politikusain, mit vethetnek Demszky szemére?

Ma a fővárosban egy hajléktalannak több esélye van rá, hogy ágyhoz, ellátáshoz jusson, egy családot kevésbé fenyeget, hogy tartozásai miatt kilakoltatják, mint az ország legtöbb városában. Pedig az 1990-ben megválasztott SZDSZ-es polgármesterek jó részét sem a fővárosi, sem az SZDSZ-es szolidaritás nem tartotta vissza attól, hogy a fővárosi szociálpolitika ellenében érvényesítsék nem is a kerületi érdekeket, hanem a saját rendpárti elveiket. Nekik ugyanis nem voltak szetás hagyományaik. Solt Ottilia, akit Demszky máig is szókratészi értelemben vett daimonjának tekint, nem fukarkodott az SZDSZ-politikusok bírálatával. A főpolgármesterről ellenben ezt írta: „Demszky Gábor az első nevezetes politikus, aki a legszélesebb nyilvánosság előtt kijelentette: van olyan dolog a világon, amelyben tévedett. Rosszul döntött és a rossz döntését korrigálni akarja. [Ez a képesség] talán az egyén függetlenségéből származik. A szuverenitásból. Amit nem örököl az ember, hanem tanul. Demszky, az az elmúlt tíz év talán mégsem volt fölösleges.” (Kösz, Demszky. Beszélő, 1991. július 6.)

Szuverenitását bizonyítja számomra, hogy az SZDSZ vezető politikusai közül elsőként de facto megkövette Tölgyessy Pétert, leült vele vitázni a nyilvánosság előtt, és visszahívná szerveződő csapatába. Az viszont már Tölgyessy szuverenitását igazolja, hogy Fidesz-képviselő létére és az ajánlat visszautasítása ellenére vállalta a nyilvános szereplést Demszkyvel.

Valóban vége?

Az SZDSZ „kettős kötöttségű” híveinek kár azzal ijesztgetniük magukat, hogy Demszky a végén még a Fidesszel lép koalícióra. Orbán és Kövér előbb vállalja a kisebbségi kormányzást a MIÉP külső támogatásával, vagy akár az ellenzékbe szorulást, de talán még a nagykoalíciót is, mint az együttkormányzást az SZDSZ-szel. Legkevésbé Demszkyvel, akitől még tartanak is, valamivel több joggal, mint elődeitől vagy riválisától.

Reálisan ma Demszky arra törekedhet, hogy az SZDSZ a 2002-es első fordulóban 12-15 százalékot érjen el. Hosszú távban gondolkodik, nem ragad le 2002-ben. Demszky abból a lelki összeborulásból akarja kiszabadítani az SZDSZ-t, amelyet a Charta hozott létre a szocialistákkal 1992–93-ban. Önálló, harmadik, polgári liberális erőt akar teremteni, egy liberális, polgári Magyarország érdekében. Ennyit mond, ennyit akar, nem többet. De azért ez – az ellentábor felhördülése bizonyítja – nem kevés.

Az SZDSZ-nek mindig is az volt baja, hogy nem akadt a pártot megszemélyesítő első számú politikai vezetője. Az első és utolsó igazi vezető, Kis János nem vállalta, hogy a parlamenti frakció élére álljon. Kuncze megszemélyesítette a pártot, de alatta a vezetés kollektívabb, azaz felelőtlenebb volt, mint bármikor. Pető Iván, mint Tölgyessy írta, inkább egy igazgatótanács elnökeként állt a párt élén, nem politikai vezetőként. Magyar Bálint, az SZDSZ igazi erős embere, éveken át a háttérben maradt, s végül afféle csődgondnoki szerepben állt a megvert párt élére, eleve átmeneti időre. Ha Demszky elnök lesz, helyreáll az európai politikai életben szokásos rend: a párt megszemélyesítője és politikájának első számú meghatározója ugyanaz az ember lesz. Ilyen értelemben volt politikai vezető Konrad Adenauer vagy Willy Brandt, Margaret Thatcher, Charles de Gaulle, François Mitterrand. A Führertől nem abban különböztek, hogy nem voltak vezérek, hanem abban, hogy le lehetett őket váltani.

A történelem nem négy évig tart. Az SZDSZ számára ma a legfontosabb feladat, hogy újraépítse a magyar politika elveszett harmadik szektorát. E politika alternatívája az önfeladás és/vagy kihullás a parlamentből.

Tetszenek emlékezni Brecht versére: Buddha példázata az égő házról. A biztonság kedvéért ide írom a vers néhány sorát, valamint – a magyar közírók gyakorlatával ellentétesen – a fordító, Hajnal Gábor nevét: „Nemrég láttam egy házat. Égett. A tetőt / Nyaldosta a láng. Odamentem és megláttam, / Hogy emberek vannak még benn. Az ajtóból bekiáltottam, / Hogy ég a tető, és felszólítottam őket, / Gyorsan menjenek ki. Ám az emberek / Nem siettek. Egyik megkérdezett, / Miközben szemöldökét perzselte már a hőség, / Mi van odakünn, nem esik-e az eső, / Nincs-e szélvihar, s másik házat hol találnak, / S még kérdeztek tovább. Nem válaszoltam, / Hanem kimentem. Ezek gondoltam én, / Bennégnek mind, míg kérdezősködnek.”

Népszabadság, 2000. március 9.

15 445 karakter