A Belügyminisztérium kommunikációs főigazgatója az Emberi Jogok Napja alkalmából Közleményben tudatta a sajtóval, hogy a minisztérium messzemenően tiszteletben tartja az emberi jogokat, különös tekintettel a menedékkérők jogaira (Népszabadság, 2004. december 11.). Két jogvédő szervezet, a Magyar Helsinki Bizottság és a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület néhány példával érzékeltette, hogy ez nem egészen így van: Magyarországon a menedékkérőknek – beleértve a magyar nemzetiségűeket is – alig van esélyük arra, hogy védelemben részesüljenek, és be tudjanak illeszkedni a magyar társadalomba. De nincsenek jobb helyzetben azok a külföldiek sem, akik családi közösségben élnek magyar állampolgárokkal: nem kapnak tartózkodási engedélyt, felszólítják őket az ország elhagyására, még akkor is, ha kiskorú gyermekeik magyar állampolgárok, és ők maguk magyar nemzetiségűek (Menekültek kiszolgáltatottsága. Népszabadság, 2004. december 23. lásd az előző írást a honlapon.) A jogvédők állításai megalapozatlanok, reflektált a cikkre nyilatkozatában Dr. Végh Zsuzsanna, a BM Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) főigazgatója. Egyebek közt cáfolta, hogy a Szerbiából érkező magyar nemzetiségű menedékkérőket „automatikusan visszaküldenék” származási országukba (Népszabadság, 2004. december 28.)
Védjük vagy elhárítjuk a menekülőket?
Válasz a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal főigazgatójának
A nyilatkozatban minden igaz, amiről a főigazgató asszony nem beszél. Amiről ellenben beszél, az többnyire nem úgy igaz, ahogy a nyilatkozatban – a megjelent szöveg tanúsága szerint – elhangzott. Nem állítottuk például, hogy a Szerbiából érkező magyar nemzetiségű menedékkérőket automatikusan visszaküldik. Csupán idéztünk egy határozatból, amely szerint G. E., akit elmondása szerint szülővárosában, Bácska-Topolyán magyar nemzetisége miatt több alkalommal sértegettek, bántalmaztak, majd életveszélyesen megfenyegettek, nem ismerhető el menekültnek, sőt kiutasításának sincs jogszabályi akadálya, mert „hivatalos információ szerint Szerbia és Montenegró biztonságos származási országnak tekinthető.” A magyar tömegtájékoztatás újra meg újra híreket ad a vajdasági magyarellenes atrocitásokról, a magyar kormány külügyminisztere Brüsszelben tiltakozik az ellen, hogy a szerb hatóságok nem lépnek fel hatékonyan az erőszakos cselekmények ellen. A BÁH ügyintézője számára mégis mindez csak szórványos, egyedi eset, amely nem alapozza meg az üldöztetéstől való félelmet. A határozatot Dr. Garamvölgyi Ágnes, a BÁH Menekültügyi Igazgatóság vezetője megbízásából Kátai József, a Délalföldi Regionális Igazgatóság menekültügyi osztályvezetője írta alá. Ugyanő volt az, aki 1998–99-ben, néhány héttel a NATO-bombázások megindulása előtt zsinórban utasította el a Jugoszláviából menekülők, főként koszovói albánok kérelmét arra hivatkozva, hogy a koszovói helyzet rendeződőben van. Ezt csak azért említem itt, mert érzékeltetni szeretném, hogy a menekültügyi hatóságoknak és e hatóságok egyes döntéshozóinak magatartása nem kormányfüggő, és nem magyarellenes, hanem egy olyan felfogás megnyilvánulása, amely a menekültügyet elsősorban menekültelhárításnak tekinti. A pontosság kedvéért, a számok nyelvén: idén november végéig 37 magyar nemzetiségű szerb állampolgár kért menedékjogot Magyarországon. Hét személyt ismertek el menekültként, nyolcat elutasítottak, heten az eljárás közben eltűntek, tizennégy kérelmező ügye egy hónapja még függőben volt.
A főigazgató asszony nyilatkozata szerint nem igaz, hogy a 144 befogadott jogállású vajdasági magyarnak csupán töredéke kapta meg a miniszter méltányossági döntése alapján biztosított tartózkodási (helyesen: letelepedési) engedélyt. Valójában már nyolcvanan megkapták. Bennünket a BÁH a cikk megírása előtt arról tájékoztatott, hogy az ügyintézés folyamatban van, de eddig viszonylag kevesen kapták kézhez az engedélyt. Lehet, hogy a kiadott engedélyek száma az elmúlt két hétben nyolcvanra nőtt. Csakhogy a nyolcvan is töredék, de töredék a 144 is ahhoz az 540 vajdasági magyarhoz képest, akiknek a letelepítése ügyében 2000-ben az akkori kormány nem volt hajlandó méltányossági döntést hozni. A hiányzó négyszázból egyesek bizonnyal saját erőből megszerezték a letelepedési engedélyt. De Sz. József, pedig már közel volt ahhoz, hogy rendezze a helyzetét, váratlanul öngyilkosságot kísérelt meg, s végül megnyomorodva szállították vissza bácskai szülőfalujába. Sz. Róbert tíz Magyarországon töltött év után feladta a küzdelmet, és visszament Szabadkára. Cs. Ottiliától és ismeretlen számú társától viszont, akiktől időközben – „tekintettel a szerbiai helyzet rendeződésére” – megvonták a befogadotti státuszt, a BÁH tisztviselői át sem vették a kérelmet, hiszen a miniszteri méltányosság kizárólag a befogadottakra vonatkozott. A szerb hatóságok sokuknak nem adnak hazatérési okmányt. Számukra tehát marad a jogállás nélküli tartózkodás Magyarországon. Annyit ugyanis Cs. Ottilia a főigazgató asszony által emlegetett egy éves moratórium lejártakor sem fog keresni, hogy jövedelmét a BÁH elegendőnek tekintse egy háromfős család, (egy alkalmi munkákat vállaló férj és egy még tanuló lány) eltartására. Íme, a magyarázat a kérdésre, hogy illegális erdélyi vendégmunkások helyett miért inkább kínai vállalkozók éltek a moratórium adta lehetőséggel, vagyis azzal, hogy egy év múltán igazolják, rendelkeznek a letelepedés feltételeivel: legális jövedelemszerző tevékenységből biztosítani tudják a maguk és a családjuk lakását, megélhetését.
Közvetlenül az uniós csatlakozás után, május 7-i sajtótájékoztatóján dr. Végh Zsuzsanna a menedékkérők számának emelkedését jövendölte. Most a szám csökkenését azzal magyarázza, hogy a menekültek számára Magyarország uniós tagállam létére sem célország. Ez így van, és e ténynek versenyt örül a BÁH és a mindenkori kormány. Csakhogy nem az Szlovákia és Csehország sem. Mégis, miközben Magyarországon 2003-ban 2400-ra csökkent, ezekben az országokban tíz- illetve tizenegyezer fölé emelkedett a menedékkérők száma. Valami különlegesnek mégiscsak kell lennie tehát a magyar szisztémában, ami meghaladja a Kelet-Közép-Európában szokásos idegen- és menekültellenességet.
Népszabadság, 2004. december 30.
6 107 karakter
Honlapomnak az a célja, hogy írásaimat tegyem elérhetővé az érdeklődők és netán az utókor számára. A BÁH főigazgatójával folytatott levelezésemhez szorosan hozzátartozik Cs. Ottilia levele Petrétei József igazságügyi és rendészeti miniszterhez, amely drámaian mutatja be a bürokratikus akadályokat, amelyekkel egy magyar családnak meg kell küzdeni azért, hogy Magyarországon élhessen. Az olvasó persze azt mondhatja erre, a határon túli magyaroknak megadott magyar állampolgárság túlhaladottá tette ezt a problémát. Hadd ismételjem meg véleményemet, amely egyúttal a Magyar Helsinki Bizottság álláspontja is volt. Azoknak a határon túli magyaroknak, akik Magyarországon akarnak élni, alanyi jogon jár a magyar állampolgárság. Azoknak ellenben, akik szülőhelyükön kívánnak maradni, a magyar állampolgárság csak jelkép. Egyúttal azonban szavazatukkal befolyásolni tudják, melyik párt alakíthat kormányt, mennyi adót fizessenek, milyen szociális ellátásban részesüljenek a Magyarországon élők, holott döntésük következményeit, minthogy egy másik országban élnek, nem érzékelik. Ezért helytelennek tartom, hogy olyan emberek, akik vitathatatlanul a magyar nemzethez tartoznak, de nem élnek Magyarországon, megkapják az állampolgárságot és vele a szavazati jogot. Az, hogy a magyar törvényhozás biztosította számukra az állampolgárságot nem a nemzet összetartozását fejezte ki, hanem a kormányzó párt pillanatnyi érdekét szolgálta.
Cs. Ottilia levele Petrétei József
igazságügyi és rendészeti miniszterhez
Tisztelt Miniszter úr! Budapest, 2006. július 12.
Remélem, hogy sok más, nem kevésbé fontos teendője mellett időt tud szentelni levelem elolvasására, ami által egy tizenhárom éve Magyarországon tartózkodó vajdasági magyar család helyzete elmozdulhatna a holtpontról. Történetünket az alábbiakban foglalom össze.
Magyarországra 1993. szeptember 14-én érkeztünk Újvidékről, a jugoszláviai háború kényszerű katonai besorozásai és a nemzetiségünk ellen irányuló zaklatások miatt: apósom, Cs. Ferenc (szül. 1914. nyomdász, a budapesti Athenaeum Nyomdában is dolgozott), férjem, Cs. Gábor (szül. 1962. festőművész, szabadúszóként többek közt az Újvidéki Színházban és a Fórum Lap- és Könyvkiadónál is kiállította műveit), lányunk, Cs. Timea Aliz (szül. 1985. főiskolai hallgató) és jómagam, Cs. Ottilia (szül. 1963. külkereskedelmi levelező és angol fordító). Jelentkeztünk a Belügyminisztérium menekültekkel foglalkozó illetékes hivatalánál, amely akkor az Andrássy úton működött. Itt „ideiglenes menedéket élvezőként” ideiglenes tartózkodási engedélyt kaptunk. Ez azt jelentette, hogy a menekült státuszt elnyerőkkel ellentétben nekünk munkavállalási engedélyre volt szükségünk ahhoz, hogy dolgozhassunk, és családi pótlékra nem voltunk jogosultak. Igyekeztünk legális munkahelyet találni, hogy beadhassuk kérelmünket a letelepedési engedélyre, és hogy fedezzük a személyes iratok fordításához, az orvosi vizsgálatokhoz és a különböző illetékekhez szükséges költségeket. Csalódásunkra képesítésünk, korunk és igyekezetünk ellenére sem jutottunk könnyen munkához, illetve, ha sikerült, a munkaadók nem akartak bejelenteni, vagy bejelentettek, de a fizetés minimális volt. Ráadásul sokszor csak nekem volt hivatalos munkám, mert férjem építőipari cégeknél dolgozott, ahol nem mindig jelentették be – ezzel is rontva esélyünket a letelepedési engedélyre. Így hitelfelvételi lehetőség, ill. bármilyen financiális segítség híján az elmúlt évek során annyi pénzt felemésztett a lakásbérleti díj, hogy abból már egy saját lakást vásárolhattunk volna, és még a letelepedési engedély költségeire is jutott volna. Ráadásul 1997-ben az akkor bérelt lakásból ki kellett költöznünk, mivel azt a tulajdonos el szerette volna adni. Új bérlemény keresésére egy hónap állt rendelkezésünkre, de ez sikertelen volt: főleg azzal az indokkal utasítottak el, hogy gyermekes család nem jöhet számításba. Hogy legyen fedél a fejünk felett, a Bicskei Befogadó Állomás igazgatójánál kérelmeztük ideiglenes elhelyezésünket. Itt kérelmeztük menekültkénti elismerésünket is, de ezt érthetetlen okból elutasította a Hivatal. Ugyanakkor, mint később megtudtuk, a miénkhez hasonló helyzetben lévő vajdasági magyarok (akik a Befogadó Állomáson laktak) ezt a státuszt egy évvel azelőtt megkapták.
Apósom, aki 1914-ben született Óbecsén, 1997. november 22-én meghalt. Őt magyar katonaként Monorról Cegléden, majd Kecskeméten át egy gyűjtőtáborba vitték, innen pedig 1945 elején oroszországi fogságba hurcolták, amit csodával határos módon élt túl. Mivel áthelyeztette magát egy jugoszláv brigádba (akiket előbb engedtek el), 1946 tavaszán visszatérhetett szülőföldjére. Újvidéken kihallgatták, majd hazaengedték. Felesége, aki budapesti születésű magyar állampolgár volt, később Szabadkán csatlakozott hozzá.
1998. október végén kiköltöztünk a Bicskei Befogadó Állomásról. Még mindig nem volt meg minden feltétel a letelepedési kérelem beadásához. Ha nem lett volna szükségünk munkavállalási engedélyre, nem lett volna ilyen nehéz számunkra az elhelyezkedés: a munkáltatók többsége nem hajlandó egy hónapig várni, amíg a munkavállalási engedélyt kiadják, addig találnak olyan munkavállalót, akinek ilyenre nincs szüksége. Ha nem lenne szükség a külön engedélyre, nagyobb lenne a mozgásterünk a munkaerőpiacon, és jobban fizetett állást is betölthetnénk, ami által növekednének esélyeink a letelepedési kérelem elbírálásánál. 1998. január 1-jétől menedékesként végre engedély nélkül is vállalhattunk munkát. Az év végével azonban maga a menedékes státusz szűnt meg, így nemcsak a munkavállalási lehetőség, de magyarországi tartózkodásunk is bizonytalanná vált: attól kellett tartanunk, hogy magyar létünkre visszatoloncolnak bennünket Szerbiába. „Szerencsére” 1999 márciusában kitört a koszovói háború, s ekkor – sok száz vajdasági magyarhoz hasonlóan – mi is megkaptuk a befogadotti státust. Ennek alapján évente, illetve félévente megkaptuk a tartózkodási engedélyt. 2001 decemberében beadtuk a letelepedési engedély iránti kérelmet, de 2003-ban – minthogy a hiánypótlási felhívásnak nem tudtunk eleget tenni – kérelmünket elutasították.
2003. március végén újból hosszabbításra jelentkeztünk a Belügyminisztérium Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal illetékes igazgatósága menekültügyi osztályán. Itt szóban közölték velünk, hogy befogadotti státuszunk megszűnt, ezután a Hivatal idegenrendészeti osztályán kell jelentkeznünk. Minderről semmilyen írásos határozatot nem kaptunk. Az idegenrendészeti osztályon közölték velünk, hogy mivel befogadott jogcímen már nem tartózkodhatunk az országban, felvesznek egy jegyzőkönyvet, és ügyünket – a lejárt útleveleinkkel együtt – átadják a kiutaztatási osztálynak. Leírattak velünk egy kérelmet is Szerbia külképviseletéhez, amelyben kérjük útlevelünk kiállítását hazatérés céljából. Felesleges hangsúlyoznom, hogy ez lesújtott bennünket. Ekkor már tíz éve Magyarországon tartózkodtunk, itt volt az életünk, ide kötött bennünket minden. Lehetetlen volt visszatérni, otthon és munka nélkül gyakorlatilag hajléktalanokká váltunk volna. Ettől az időponttól kezdve egy éven keresztül nem értesítettek bennünket a fejleményekről, csupán minden hónapban meg kellett jelennünk a Hivatalban a tartózkodási engedély meghosszabbítása céljából. Közben rettegtünk, hogy a következő alkalommal kiutasítási határozattal fogadnak bennünket. 2004 májusában azt ajánlották, hogy az úgynevezett amnesztiatörvény alapján kérjük további itt tartózkodásunk engedélyezését: ha egy év alatt meg tudjuk teremteni a letelepedéshez szükséges feltételeket, azaz lesz lakásunk, megfelelő megélhetésünk, és a rendelkezésünkre állnak a szükséges okmányok, ismét kérhetjük a letelepedési engedélyt. Bár tudtuk, hogy egy év alatt aligha tudjuk mindezt teljesíteni, nem tehettünk mást, júniusban beadtuk, és 2004 októberében megkaptuk az egy évre szóló tartózkodási engedélyt. Közben értesültünk róla, hogy azoknak a vajdasági magyaroknak, akik menedékesként, vagy befogadottként Magyarországon védelemben részesültek, de nem rendelkeznek a letelepedéshez szükséges feltételekkel, a belügyminiszter asszony méltányosságból megadja a letelepedési engedélyt. Amekkora volt az örömünk, olyan nagy volt a csalódásunk: a BM BÁH-ban ugyanis közölték velünk, hogy a miniszteri rendelkezés ránk nem vonatkozik, mi be sem adhatjuk a méltányossági kérelmet, mert a befogadotti státuszunkat korábban visszavonták.
Az amnesztia egy éve alatt a letelepedési engedély iránti kérelmet a rendes eljárás szabályai szerint nem tudtuk benyújtani, mivel ehhez érvényes útlevélre lett volna szükség, a mi régi jugoszláv útlevelünk érvényessége pedig már korábban lejárt. Az új útlevél illetékdíja a szerb külképviseleten személyenként 48 000 Ft; hármunk útleveléért 146 000 Ft-ot nem tudtunk kifizetni. 2005. október 17-én kérelmeztük további itt tartózkodásunkat, de érvényes útlevél híján ezt nem fogadta el a BM BÁH. December 6-i határidővel a hiánypótlására szólítottak fel. Ezt nem tudtuk teljesíteni, ezért kézhez kaptunk egy határozatot, amely szerint 2006. január 6-ig el kell hagynunk az országot. Fellebbeztünk, ennek alapján február 7-ig meghosszabbították a tartózkodási engedélyünket. Munkaadómtól csak január 16-tól kaptam szabadságot, ekkor egyszeri kiutazási engedéllyel (12 900 Ft személyenként), amelyet a szerb külképviselet állított ki, férjemmel Újvidékre utaztunk az útlevél beszerzése céljából, abban a hitben, hogy az útlevelet néhány nap alatt megkapjuk. Lányunk nem jött velünk, mert a BM BÁH ügyintézője azt mondta, neki nem kell kiutaznia, mivel az egyik szülő útlevelének bemutatása elegendő az ő további tartózkodási engedélyéhez. Ezen csodálkoztunk, hiszen a lányunk már nagykorú volt, de elfogadtuk a tisztviselő tájékoztatását, és örültünk is, hogy a lányunknak nem kell mulasztania a főiskolán.
Újvidéken újabb meglepetések fogadtak. Én egy hónap (!) várakozás után megkaptam a személyi igazolványt és az útlevelet, a férjem azonban még mindig Újvidéken van. Születésekor ugyanis – mint kiderült, sok más jugoszláv állampolgárhoz hasonlóan – nem vették fel az állampolgárok jegyzékébe. A régebbi gyakorlattal ellentétben jelenleg a személyi igazolvány és az útlevél kiállításához szükség van az állampolgárság igazolására is. Ezért előbb a belgrádi Belügyminisztériumhoz kellett kérelmet beadni az utólagos bejegyzés engedélyezésére. Férjem hetente kerete fel a kérelmet felvevő újvidéki rendőrkapitányságot, de az ügyintézők csak annyit tudtak mondani, hogy nem rajtuk múlik, és hogy ne járjon állandóan hozzájuk, majd értesítik, ha meglesz a határozat. A belgrádi Belügyminisztériumot viszont nem lehetett elérni telefonon. Útlevél híján vissza Magyarországra természetesen nem jöhetett. Végre hat hónapi várakozás után megkapta az értesítést, hogy elismerték az állampolgárságát. Most még körülbelül egy hónapot vesz igénybe, hogy az újvidéki rendőrség kiállítsa az útlevelet. Eközben az anyakönyvi kivonat kiadásához, fényképekhez, az ottani megélhetéshez pénzre volt szüksége. Férjem egyik barátjánál tartózkodik, de az ő megértése és vendégszeretete is véges. Jelenleg alkalmi festési munkákból tartja el magát. Igaz, újvidéki tartózkodása alatt volt két kisebb kiállítása is, de jövedelmet ez nem jelentett. Én Budapesten csak a saját kevéske fizetésemre számíthatok, így nagyon nehéz a napi szükségleteket és a lakás költségeit fedezni. Pillanatnyilag a McDonald’s étteremben dolgozom, a kiutazásom előtt egy hét szabadságot kértem, de végül egy hónapig kellett Újvidéken maradnom: ez alatt az idő alatt semmiféle jövedelmem nem volt. Így a családunk most szét van zilálva. Ráadásul, amikor visszajöttem Magyarországra, kiderült, hogy korábban a BÁH-nál tévesen tájékoztattak: a lányom hiába mutatta be az útlevelem másolatát, megmondták, hogy neki is saját útlevéllel kell rendelkeznie. Nem akartuk kockáztatni, hogy neki is Újvidéken kelljen várnia az ügyintézésre, ezért befizettem a 48 000 Ft-ot, így a lányom Budapesten kapta meg az útlevelét. Tehát most nekem meg a lányomnak megvan az útlevelünk, az én tartózkodási engedélyem november 30-ig, a lányom tanulmányi célú tartózkodási engedélye szeptember 31-ig érvényes. A férjem a művészeti tevékenységére tekintettel kapta meg a tartózkodási engedélyt, és talán hamarosan meglesz az útlevele is. Voltaképpen közel vagyunk tehát ahhoz, hogy benyújthassuk a letelepedési engedély iránti kérelmünket. Ugyanakkor nem tudhatjuk, hogy a Hivatal elégségesnek fogja-e tekinteni a jövedelmünket ahhoz, hogy megadja a letelepedési engedélyt. Férjemnek a művészi munkájából alkalmi jövedelmei vannak, a lányom még tanul. Rendszeres jövedelmem csak nekem van, ebből az egy jövedelemből élünk hárman évek óta.
Tisztelt Miniszter úr!
A törvény lehetővé teszi, hogy az illetékes miniszter a kérelmező egyéni körülményeire való tekintettel méltányosságból engedélyezze a letelepedést. Esetünkben a méltányossági eljárást megalapozza, hogy tizenhárom éve élünk Magyarországon, lányunk itt járt iskolába, itt érettségizett, itt folytat főiskolai tanulmányokat. Szerbiával minden kapcsolatunkat elvesztettük, ott senkink és semmink nincs, a lányunk a szerb nyelvet is törve beszéli. Felmenőink magyarul beszélő, magyar nemzetiségű magyar állampolgárok voltak. Férjem édesanyja a mai Magyarország területén élt magyar állampolgárként, csak az apósommal való házasságkötés után költözött át az egykori Jugoszlávia területére. Méltánytalannak érzem azt is, hogy 2004-ben – ellentétben a többi, egykori menedékes vajdasági magyarral – nem nyújthattuk be a méltányossági letelepedési engedély iránti kérelmünket, mert a Hivatal formális eljárás és indokolás nélkül már korábban megszűntnek nyilvánította befogadotti jogállásunkat. A fentiek alapján arra kérem Miniszter urat, hogy méltányossági alapon biztosítsa részünkre a letelepedési engedélyt.
Tisztelettel: Cs. Ottilia