Kőszeg Ferenc honlapja

Az urbánusnak is nevezett liberális ellenzék és a népi ellenzék találkozását 1985 júniusában sokan az ellenzék történetének egyik legnevezetesebb eseményeként tartják számon, amely a két tábor együttműködésének ígéretét hordozta. Számomra az előadások és a viták szövegének elolvasása inkább az jelentette, hogy a két közösséget áttörhetetlen világnézeti fal választja el, az együttműködés közöttük s jövőben sem lesz lehetséges.

Nahát, már harminc éve

A monori tanácskozás évfordulója
Ágoston Éva emlékének

„Ma volt 150 éve tegnap"
   Petri György: Örökhétfő

1985 nevezetes magyarországi eseményei közül a június 14–16-i monori tanácskozásnak volt a legnagyobb a nimbusza.  Aczél György mindent tudni akart a tanácskozás eseményeiről. Az állambiztonságiaknak főhetett a feje, hová helyezzék el monorierdei sátorban a lehallgató-készülékeket. A felvétel szerencsére megmaradt, Rainer M. János a huszadik évfordulóra megjelent kiadásban ennek alapján pótolta a monori jegyzőkönyv 1986-os szamizdat kiadásából hiányzó részeket.

Amikor elvállaltam a jelen cikk megírását, a kíváncsiság is dolgozott bennem. Ellenőrizni akartam magam, helyesen tettem-e, hogy korábbi írásaimban (Monor üzenete, Beszélő, 1990. április 6.; A vég kezdete?, Beszélő, 1999. május)  vitába szálltam a mítosszal, hogy a Monoron létrejött párbeszéd a további együttműködés, egy majdani ellenzéki népfront lehetőségét, ígéretét hordozta. Hiszen ennek a jegyében dolgozott 1987–88 fordulóján a demokratikus ellenzék hónapokon át azon, hogy összeszerelje a már megalakult Magyar Demokrata Fórum, az „urbánusnak” is nevezett liberális ellenzék (és további ellenzéki csoportok) közös ernyőszervezetét, a Szabad Kezdeményezések Hálózatát. Csurka kajánul kivárta, hogy a szorgos urbánusok meg a közéjük küldött jó szándékú nagykövete, Kiss Gy. Csaba mondatról mondatra vitázva kidolgozzák az új szervezet alapító felhívását, s csak akkor üzente meg vigasztalhatatlan legátusával, hogy NYET. Állításom az volt, a monori jegyzőkönyvekből világosan kitetszik, a két tábor különböző alapfogalmakban gondolkodik, különbözőek a politikai céljaik, különböző a nyelvük, tartós együttműködés nem képzelhető el köztük. Vajon ha harminc év múltán újra elolvasom a monori szövegeket, ugyanazt fogom gondolni, mint tizenhat vagy huszonöt évvel ezelőtt? Elolvastam őket, és lényegében ugyanazt gondolom. Vajon, az is plágium-e, ha az ember a saját szövegeit lopja el önmagától?   

„Maradék nélkül egyetértek”

Nem voltam ott Monoron. Tekintettel a két ellenzéki csoport kényes egyensúlyára, a szervezőknek ki kellett dekázniuk, hogy a két táborból hányan lehetnek ott a tanácskozáson. Kis János előadó volt, Solt Ottilia a SZETÁ-t képviselte, a Beszélő szerkesztőségének egy további hely jutott, amelyért Haraszti Miklóssal és Szilágyi Sándorral hárman versengtünk. Azt javasoltam: sorsoljunk. Haraszti nyert. De talán hasznomra vált, hogy nem voltam jelen a kempingben. Valószínű, hogy a táborhangulat engem is elandalított volna, és aligha tudtam volna olyan szkeptikusan megítélni a történteket, mint pusztán a jegyzőkönyvek alapján. 

Most elsőre az tűnt fel, milyen diplomatikus udvariassággal beszélnek az opponensek és a felszólalók az előadókról, egymásról.  „Az elhangzott előadás diagnózisával maradék nélkül egyetértek” – kezdi opponensi véleményét Csurka István Új magyar önépítés című előadásáról Szabó Miklós. Aztán még fokozza is: „Nem csupán egyetértek, az nagyon kevés.” Holott Csurka azt mondja: „A mai magyar társadalom a rossz, egyoldalú, megalkuvó, de ugyanakkor sok vonatkozásban eredményes és hasznos kényszeregyezség társadalma. Ez a kényszeregyezség a forradalom és szabadságharc leverése után köttetett.” Szabó Miklósnak ellenben, nemcsak itt, Csurkával szemben, de a társadalom többségével szemben is visszatérő állítása, hogy a forradalom leverése után a magyar társadalom „kapitulált – nem kompromisszumot kötött. Aki mindent felad (…): kapitulál és nem kompromisszumot köt”. Csurka keserű szavakkal írja le a kényszeregyezség nyomán létrejött, népbetegséggé vált nihilizmust. Szabó Miklós azonban költői képek nélkül is keményebben bírálja a társadalmat, mint Csurka. A hatalom – mondja Szabó Miklós –, amely egyetértésre nem számíthatott, arra törekedett, hogy apolitikussá tegye az embereket, „közömbössé minden politika iránt, hogy ezen belül közömbössé váljanak korábbi ügyükkel szemben is, hogy közömbössé váljanak retorziót szenvedett társaik, a sittesek, a kirúgottak, mindezek hozzátartozói, a korábbi meggyőződésük nyomán talajvesztettek iránt. Elsősorban, hogy megszűnjön az elnyomás közegében természetes szolidaritás.” Igen, a menedékkérőket „idegenrendészeti intézkedésként” küldjük vissza Afganisztánba, Szíriába, Irakba, a háborús öldöklésbe vagy a tenger fenekére. Igen, a cigányok gyerekei járjanak gettóiskolába, dögöljenek éhen. Igen, a szegény betegek ne jussanak orvoshoz, hiszen, akinek semmije sincs, az annyit is ér. Ezekben az igenekben ma is benne van a Kádár János ellenforradalmi évtizedeinek nevelése. „Annak az engedelmes, szorgos, szolid állampolgárnak az életelveit kell kidolgozni – írja Csurka –,  aki a hatalom, az uralom kérdéseit nem vitatja, s ezáltal nem is készteti félelem szülte, idegesen erőszakos lépésre a hatalmat, de aki a saját belső függetlenségét, önépítő munkáját, egyéni életének a kiterjedését maga szabja meg.” Ez a Csurka által képviselt ellenzékiség kulcsmondata 1985-ben. Ez az, amit Szabó Miklós teljes egészében elutasít. A hatalmi szférából való önkéntes visszavonulás, a terület átengedése, mondja Szabó Miklós, nem a társadalmi önépítés része, hanem az 57-es kapituláció folyománya. A közszférából kivonuló önépítéssel a történész a jogtudat és a szolidaritás elvét szegezi szembe. A hatalom kerülni akarja a feszültséget, ezért a társadalom közegellenállása sokszor meghátrálásra készteti. „Az elveszített méltóság másból, mint ellenállásból nem születhet”. Csurka egyébként valaha jobb író volt annál, hogy ne lett volna tisztában azzal, hogy az általa javasolt belső önépítést legfeljebb egy birtokos nemes valósíthatta meg az önkényuralom éveiben, a létező szocializmus viszonyai között ez a magatartás nem követhető. Az egyetlen hőse, aki megpróbálkozik vele, szelíden beolvas az egyetemi tanulmányi osztály rettegett vezetőjének, a könyvtárban kikéri Trockij összes műveit, aztán pályáját a Dunán folytatja, egy uszályhajó kormányosaként.

A diplomatikus hangvételt minden bizonnyal a monori tanácskozás kezdeményezője, fő szervezője sugallta a résztvevőknek. Donáth 1937-ben résztvevője volt a Márciusi Frontnak, amely egy másfél éves időszakra egy szervezetbe tömörített népi írókat és kommunista fiatalokat. Donáth egész életében arra törekedett, hogy ismét létrehozza a hajdani egységet, de tisztában volt vele, mennyi érzékenység, előítélet állja útját törekvésének. Nyomban Szabó Miklós opponensi felszólalása után Csengey Dénes kért szót, s – logikus módon – megkérdezte, mi az összejövetel célja. Tekinthetjük az összejövetelt, mondta Csengey, értelmiségiek tanácskozásának, amelyen a jelenlévők kicserélik tapasztalataikat. Gondolhatjuk úgy, hogy a magyar értelmiség egészét, vagy mérvadó csoportját képviseljük, és valamilyen attitűd, közmegegyezés kialakítására törekszünk. Végül gondolhatjuk, hogy az álláspontunk annyira koherens, hogy közös vállalkozás, politikai cselekvés épülhet rá. Donáth röviden és határozottan válaszolt: az összejövetel célja a három lehetőség közül az első, a gondolataink kicserélése. Donáth pontosan tudta, és az előkészítő munka csak megerősíthette ebben, hogy a jelenlévők nagyon különböző álláspontokat, politikai törekvéseket képviselnek. Már az is nagy dolog, hogy leültek beszélni egymással, közös attitűdöt még elgondolni is képtelenség. Ezt fejezte ki Fekete Gyula majdnem durva kifakadása, amikor Solt Ottilia azt javasolta, a jelenlévők fogadjanak el közös nyilatkozatot a munkanélkülieket sújtó kényszermunka-törvény ellen: „Nem vagyok kész semmiféle közfelkiáltásra olyan dologban, amelyben nem vagyok tájékozott. Én először személyesen szoktam tájékozódni minden olyan dologban, ahol közfelkiáltani is hajlandó vagyok.”

És a szocializmus?

A közgazdászok vitájában, vagy inkább egyetértő beszélgetésében kézenfekvőnek tetszett, hogy a gazdaság stagnálásából, az államadósság növekedéséből az egyetlen kiút a piac felszabadítása, a vállalatok önállósodása, versenye. Azt persze minden közgazdász tudta, hogy hiába a vállalati önállóság, hiába a verseny, a puha költségvetési korlát nem szűnik meg, amíg az állam nem engedheti csődbe menni a nagyvállalatokat, a pazarlás, a túlfoglalkoztatás nem ér véget, amíg a vagyonnak nincs igazi gazdája. A következő gondolat a magángazdaság felszabadítása lett volna, magyarán a kapitalizmus restaurációja. De ezt a jelenlévő közgazdászok nemcsak azért nem hozták szóba, mert 1985-ben efféle javaslat teljesen irreális volt, hanem azért sem, mert a piacgazdaságot akarták ugyan, de a kapitalizmus visszaállítása a legtöbbjük számára továbbra is tabu maradt.  A kapitalizmus rehabilitálása a lelkekben csak 1989-ben történt meg. Manapság viszont az antikapitalizmus rehabilitálásának vagyunk tanúi. Monoron ennek is volt előzménye.

Értékpusztulásról beszélünk, mondta Csengey Dénes. Milyen értékek pusztulnak? Az első a szocializmus. De vajon a megvalósult formákkal kapcsolatos tapasztalatok alapján fel kell-e hagyni ezzel a történelmi kísérlettel? A második a nemzeti identitás. Ennek nem lehet egyetlen tartalma a kisebbségek védelme. A kisebbségek védelme „nem helyettesítheti a nemzeti gondolatnak az egész magyarságot magába foglaló jövőképzetét”. Végül „fellazulóban van az a meggyőződés vagy az a hit, hogy lehetséges az ember számára sorsa gazdájává előlépni a társadalomban”. Ezekkel a kérdésekkel a monori tanácskozás nem foglalkozott. A rendszerváltás pedig csak az alkotmányos rendszert építette ki, de alig vett tudomást az emberek vágyáról, hogy igazságos társadalomban éljenek, hogy a sajátjuknak érezzék az országot, és hogy higgyenek abban, hogy nem bábuk ismeretlen erők kezében. Vajon nem ezekre a megválaszolatlan kérdésekre adott a Fidesz talmi választ, amikor meghirdette a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, amikor felmagasztalta a gondoskodó államot, amely stadiont épít, rezsit csökkent, közmunkát biztosít, és visszaszorítja a bankok személytelen hatalmát?

Kiürült sátor

„Bevallom, a legnagyobb zavarban vagyok. Előadásom érdemi vitája – úgy érzem – elmaradt” – ezekkel a szavakkal kezdte Kis János a válaszát az előadását követő vitára. Pontosabban arra, hogy az előadást alig követte vita, pedig Kis János előadása volt az egyetlen, amely arról szólt, ami miatt a tanácskozást érdemes volt megszervezni. Tudniillik arról, hogy tehet-e valamit a társadalom, hogy mit tehet a társadalom annak érdekében, hogy abból, amit akarunk, megvalósuljon annyi, amennyit meg lehet valósítani. Kis János véleménye szerint az informális, eseti engedmények kora lejárt. A magángazdaság kialakult formáira szüksége van az országnak: ezek nem működhetnek jogi garanciák nélkül. Külön kell válnia a közjognak és a civil jognak. Jogi szabályoknak kell meghatározniuk, mit jelent a párt vezető szerepe. Mindez közel állt ahhoz, amit Szabó Miklós mondott a jogtudatról. És szöges ellentétben azzal, amit Csurka hirdetett a magánszférába visszahúzódó ember önépítéséről. Kis János előadásának vitájára a harmadik napon került sor, a jelenlévők már szedelőzködtek, hogy hazafelé induljanak. De a vita nem ezért maradt el. Hanem azért, mert az ott maradók sem láttak a javaslatokban cselekvési lehetőséget. 1985 júniusában még úgy tetszett, a lényegi változások valahol a távoli messzeségben lebegnek. Pedig két év sem kellett hozzá, hogy a Társadalmi Szerződés törvényt követeljen a pártról és Kádár János távozását követelje. Hogy pártcsíraként létrejöjjön a Magyar Demokrata Fórum, Csurka pedig a visszavonuló önépítés helyett pártszervező körútra induljon az országban.  Ott Monoron csak egy dolgot lehetett – volna – biztosan tudni. Azt, hogy hiába a fogadkozások, hiába ígérték meg egymásnak, hogy legközelebb külön ülést szentelnek a most elmaradt vitának a cigány kisebbség helyzetéről, ezek az emberek soha többé nem fognak egy sátorban ülni.

A monori tanácskozás előtt úgy két héttel Kis János megkérdezett, nem tudok-e valakit, aki stencilre írná a monori előadásokat és az opponensi véleményeket. Olyan valaki kellene, aki nemcsak gépelni tud, de hallgatni is. Tudtam ilyet. Idősebb hölgy volt, gépíró egy napilap szerkesztőségében, a demokratikus ellenzék támogatója, hívő katolikus, aki szentként tisztelte a meggyilkolt Popiełuszko atyát. Elvitte a kéziratokat, egy hét se telt el, hozta az eredetiket meg a stencilre írt, sokszorosítható változatot. Munkájáért egy fillért sem fogadott el. Amikor átvettem az iratköteget megkérdezte: – Mondja, ezt a Csurkát miért hívják meg? Ez egy nyilas. – Tiltakoztam. – Ugyan – folytatta. – Én idősebb vagyok magánál. Olvastam annak idején a Virradatot meg az Egyedül Vagyunk-at. Ismerem a hangjukat. Ez az a hang. Ágoston Évának hívták.

Ágoston Éva (kép az interneten nem található róla):
„Mondja, ezt a Csurkát miért hívják meg? Ez egy nyilas.” (1985)

Élet és Irodalom, 2015. június 26.
13 239 karakter