Párhuzamos törmelékek

Kovács Péter, a későbbi kiváló művészettörténész, középiskolás korom legközelebbi barátja volt. Rajta keresztül ismertem meg a nagybátyát, Pilinszky Jánost is. Most mégis, kitűnő önéletrajzi könyvéből tudtam meg, hogy közös kamaszkorunk idején mennyi mindent nem tudtam róla.

Kovács Péter: Pilinszky közelében
Vigilia Kiadó, 2015

„Kőszeg Ferinek, életem egyik legközvetlenebb tanújának, baráti öleléssel” – ezt írta könyve első oldalára a szerző. A recenzensek íratlan etikai kódexe szerint, nem illik recenziót írni olyan könyvről, amelyben magunk is szerepelünk. Nem is recenziót készülök írni. Hanem mit? Kiegészítést? Arra a könyv nem szorul rá. Az elbeszélésben lépten-nyomon felbukkannak események, amelyeket Péterrel közösen éltünk át, történetek, amelyekre ugyanúgy, másképpen vagy egyáltalán nem emlékszem. Mostani könyvének első ciklusát Péter Törmelék címmel adta közre 2006-ban, külön kötetben. Amit új könyve mellé tehetek, nem kiegészítés, nem korrekció, hanem egy lehetséges párhuzamos életrajz néhány darabkája. Párhuzamos törmelékek.

*A Pilinszky közelében című kötet bemutatója. Kovács Péter és Jelenits István piarista szerzetes*

Valamennyiükért rajongtam

1945-ben – írja Péter – „a két édesanya, kölcsönös rokonszenvet érezve” egymás mellé ültetett bennünket a (Cukor utcai) „székesfővárosi községi elemi népiskola” első osztálya középső padsorának első padjába. Ezt a történetet annyiszor hallottam Pétertől is meg az édesanyjától, Erika nénitől is, hogy nem tudom megítélni, én is így emlékszem-e rá, vagy csak az elbeszélésre emlékszem. Az első elemiből leginkább arra emlékszem, hogy valaki beszólt Vilma néninek, a tanítónőnek, mehet a fizetéséért. Vilma néni kirohant az osztályból, és jó másfél óra múlva jött vissza. A felvett fizetésével ugyanis nyomban elment bevásárolni, mert délutánra ugyanaz a pénz a felét érte. A nagy infláció kellős közepén jártunk, én szorgalmasan gyűjtöttem egy dobozba a millpengőket, hogy majd milyen gazdag leszek, ha vége az inflációnak. Mindent összevéve azt hiszem, buta gyerek voltam.

Péter másodikba az angolkisasszonyokhoz járt, utána a piaristákhoz, csak ötödikben lettünk újra osztálytársak. Addigra a Cukor utcai elemi a Pedagógiai Főiskola gyakorló általános iskolájává alakulva az ugyancsak belvárosi Irányi utcába költözött. Az osztálylétszám az akkori viszonyokhoz képest is magasnak tűnt: negyvennél többen voltunk. Péter csak annyit ír, hogy az általános iskola utolsó három évét a Lónyay utcai általános iskolában fejezte be. Számomra tizenegy évesen is félreérthetetlen volt, hogy az osztályban szelekció zajlik. Nem a tanulmányi eredmények alapján, hanem származási alapon, a gyerek családjának politikai megítélése alapján. Rettegtem a lehetséges szégyentől, hogy az én nevemet is felolvassák a távozásra kényszerülők között. Erre nem került sor, Péternek azonban mennie kellett. Az én szüleim orvosok voltak (pontosabba az anyám, mert az apám nem tért haza a doni munkaszolgálatból), azaz értelmiségi származásúnak számítottam, ez olyasmi volt, mint később a tűrt kategória a kultúrában. Péter édesapja mint „horthysta” postatisztviselő valószínűleg az egyéb (kispolgár) vagy éppen az X (osztályidegen) kategóriába tartozott. Ráadásul anyám 1956-ig párttag volt, Péter családját viszont a klerikális reakció táborába sorolták. Péterrel legközelebb második gimnáziumban kerültünk össze. Mint az Eötvös Gimnáziumból fegyelmi okból eltanácsolt diák, afféle gyanús idegenként léptem be 1954 decemberében a Trefort utcai iskolába, ahová egyébként régóta szerettem volna átkerülni. Bemerészkedtem az osztályba, az egyik fiú a nevemet kiáltotta. Ekkor kezdődött gimnáziumi kamaszbarátságunk, amely az egyetemi évek alatt is fennmaradt. Kora délelőtt vagy későn este bármikor átmehettem hozzájuk a Molnár utcába. Hamarosan megismertem a család tagjait, Péter könyvének szinte valamennyi szereplőjét, s más és más módon ugyan, de valamennyiükért rajongtam. Imádtam azt is, hogy nem különültek el a napszakok: olykor délelőtt mentem oda, máskor késő délután, mégsem volt benne semmi meglepő, hogy Péter édesanyja épp a takarítás kellős közepén tartott. Többnyire valami vékony otthonka volt rajta, úgy éreztem, megörült, hogy jött valaki, abbahagyhatja a takarítást, leülhet beszélgetni. „…nővérem egy sellő szépségével uralkodott felettem” – idézi Kovács Péter Pilinszky emlékezését. Kilépve az angolkisasszonyok szigorú iskolájából már tizenegy-tizenkét éves korában hódolók csapata várta. Egy alkalommal hívatlan tanúja voltam apa és fia beszélgetésének arról, hogy Péter a tévedésnek bizonyult finn-ugor szak helyett más szakon folytassa az egyetemi tanulmányait. Úgy rémlik, mintha az apa, Kovács Barnabás tanácsolta volna, vagy inkább csak megerősítette Péter elhatározását, a finn helyett a művészettörténetet vegye fel. Meglepő és irigylésre méltó volt a számomra az a komolyság, a kölcsönös figyelem, ahogy a döntést Péter megvitatta keveset beszélő, zárkózott édesapjával.

Gyakran jártam Mári néni – Baitz Mária - Petőfi Sándor utcai lakásában is: itt lakott a költő imádott édesanyjának három lánytestvére. Tete néni – Baitz Erzsébet – a szervita rend női ágának magyarországi alapítója és főnöke volt. Ebben az időben már nem tudott járni, szemüvege egyik lencséjét homályos üveg helyettesítette, de ahogy Mári néni vagy Bébi néni (Baitz Borbála) a kerekesszékben betolta a szobába, olyan volt, mint egy trónon ülő fejedelemasszony. „Bébi – írta nagynénjéről Pilinszky János – egy szerencsétlenség folytán örökre megrekedt a gyerekkorban (…) Én az ő nyelvét beszélem, valójában az ő félig artikulált dadogása az én anyanyelvem, költészetem forrása.” A nővérek közül Mári nénivel volt leginkább kapcsolatom, imponált, hogy a költő éteri családja körében két lábbal állt a földön, és jelentős mértékben hozzájárult a család anyagi biztonságának fenntartásához. Úgy képzeltem, kölcsönösen kedveljük egymást.

Egészen más

Kovács Péter elbeszélése megzavarta bennem ezt a kamaszkoromból megőrzött idilli képet. Petőfi Duna-parti szobra mellett sétálva Mári néni elmagyarázta a négyéves Péternek, Petőfi nagy magyar költő volt. „Jancsi is költő” – mondta erre a kisfiú: már akkor büszke volt a nagybátyjára, akit testvérének tekintett. Mári néni nem bírta válasz nélkül hagyni a gyerek szavait: - Ja – felelte –, pénzköltő. A könyv azonban ennél a szakállas szójátéknál súlyosabb összecsapásokról is hírt ad. Dr. Kovács Barnabást, aki eredetileg is nagyváradi volt, a visszacsatolás után a Posta Váradra helyezte, Péter ott volt kisgyerek. 1944-ben az orosz csapatok közeledésekor költöztek vissza Budapestre. Kovácséknak, tekintettel a családapa magas minisztériumi beosztására, tágas lakást utaltak ki a belvárosi Deák Ferenc utcában: egy kiköltözésre kényszerített zsidó nagypolgári lakását. „Nem tudjátok gyerekek - mondta Pilinszky évtizedekkel később Péternek és a feleségének, Mártának – mit küzdöttem azért, hogy ne költözzünk a Deák Ferenc utcába! Senki, senki, még Anya sem értett meg. Talán még leginkább apád. De ő is csak hallgatott.” Ez a konfliktus ismétlődött meg tíz évvel később, amikor Pilinszky feleségül készült venni Márkus Annát, a zsidó származású festőnőt. A tervezett házasság ellen legélesebben Tete kelt ki, de mellé állt Mári néni is: a két nővér mindenekelőtt Pilinszky édesanyját próbálta rávenni, hogy lépjen fel fia elhatározása ellen. „A zsidó szó – írja Kovács Péter – egyszer sem hangzott el (…), annál többször az idegen és az egészen más.” Jancsi nem csodálkozott nagynénjei tiltakozásán, írja Kovács Péter. Ismerte a keresztény magyar középosztály mentalitását.

A nagyváradi gettó déli határa a Szeptember 6. és a Tompa Mihály utca volt, a gettósítás 1944. május 3-án vette kezdetét. „Mi ott laktunk a Szeptember 6. utcában, s Kenesére legkorábban 1944. május végén utazhattunk el! - írja Kovács Péter. Hogyan volt lehetséges erről évtizedeken át egyetlen szót ki nem ejteni?!”

Hajnalig ébren

Péter társadalomrajza azonban mást is megmutat. Nevezetesen felvillanó képekben érzékelteti azt az éveken keresztül tartó rettegést, amelyet a keresztény magyar középosztály – de korántsem csak a középosztály, hanem a társadalomnak valószínűleg a többsége – élt át a malenki robottól az egyházi intézmények szétverésén, a kitelepítésen, az internáláson és az 56-ot követő megtorláson át egészen az 1960-as évek közepéig. A hat gyerekes Kovács nagypapa egészen alacsony sorból küzdötte fel magát a Posta egyik legfőbb vezetőjévé; 1944 őszén kényszernyugdíjazták, mert lepofozott a lépcsőn két postást, akik holmi „maskarában” – nyilas egyenruhában! – léptek be a Magyar Királyi Posta épületébe; a háború után ettől a nyugdíjától is megfosztották. A Kovács-nagyszülőknek el kellett költözniük Budapestről, Solymáron éltek, ide fogadták be 1953-ban addig kitelepített unokaöccsüket. A korán elhunyt Pilinszky nagypapa öccse jogász létére fizikai munkásként dolgozott a csatornázási műveknél. Az ő Maja nevű lánya volt az, aki 1956-ban novemberében, erre én is jól emlékszem, eltűnt; sokára derült ki, hogy az oroszok hurcolták el, karácsonyra tért haza egy munkácsi börtönből. Baitz Erzsébetet az állambiztonsági szervezet a rend feloszlatása (1950) után is szemmel tartotta. Péter erről nem ír, de Fekete József A szervita rend magyarországi története 1867-től 1950-ig című doktori disszertációjából (http://doktori.btk.elte.hu/hist/feketejozsef/diss.pdf) tudható, hogy az állambiztonsági szervezet ügynököt küldött a Petőfi Sándor utcai lakásba, hogy jelentéseket készítsen a rendalapító nővér és az akkor már több évtizede Magyarországon élő olasz pap, Marchi Cirill kapcsolatáról. A „Béla” fedőnevű ügynök, azaz Hajdusik József szervita rendi szerzetes 1957. február 28-án kereste fel először a célszemélyeket. Feladata az volt, hogy az amerikai nagykövetségre menekült Mindszenty hercegprímásról gyűjtsön adatokat. Fekete József értékelése szerint „Béla” jóindulatú ügynök volt, jelentéseiben a célszemélyek kritikusan beszélnek Mindszenty nézeteiről, a követségről folytatott egyház szervezői tevékenységéről. Folyamatos rettegésben élt maga Pilinszky is. „Bátyám, hátát a fölpolcolt párnáknak támasztva, néha-néha elbóbiskolva hajnalig – világosodásig – ült az ágyában; rádiózott, olvasott, cigarettázott – írja könyvében Kovács Péter. – Később értettem meg, hogy nem álmatlanságban szenvedett, hanem az elhurcolás rémétől rettegve az éjszaka zajait figyelte”. A konszolidált 70-es években pedig Pétert próbálták – presszióval, fenyegetéssel – beszervezni. Nemet mondott, de utána hónapokra ideggyógyintézetbe került. Jelentések pedig még 1989-ben is készültek róla. A félelemnek, a kiszolgáltatottságnak ezek a nemzedékeken át hagyományozódó élményei nem hagyhatók figyelmen kívül, ha azon töprengünk, hogyan törhetett felszínre nemcsak Magyarországon, hanem valamennyi egykori szovjet rendszerű államban egy olyan agresszív, rasszista jobboldaliság, amely a nyugati világban a második világháború után kiveszni látszott. Pilinszky világviszonylatban is az elsők között jelenítette meg a holokauszt iszonyatát, méghozzá egy olyan időszakban, amikor a holokauszt fogalma a mai értelemben még nem létezett, és amikor a háború felidézésének középpontjában sokkal inkább a dicsőséges hadi tettek álltak, a brit, a sztálingrádi vagy a Csendes óceáni csata, mint Auschwitz és a népirtás. Az embertelenség gyújtópontjai nem történelmi és földrajzi messzeségben vannak, hanem bennünk, a közvetlen közelünkben, a hozzánk legközelebb állók múltjában és szívében is. Tete rendháza, a rákospalotai kastély paradicsomi világ, de egyúttal az iszonyat színtere. „Akkor nem tudtam, de a kolostor börtön is volt, fiatalkorú prostituáltak börtöne. Utóbb arról is tudomást szereztem, hogy büntetésül a mosókonyhában lánckarikához kikötötték őket”– mondta el Pilinszky egy 1980 júniusában megjelent interjúban (Beszélgetések Pilinszky Jánossal. Magvető, 1983, 128. oldal). Mári néni nyomban nővére védelmére kelt, a költőnek kellett mentegetőznie. A rabruhás kamaszlányok szeretete a kisgyerek Pilinszky első szerelmi élménye. „ Üss le. A bajuszod tovább nő, / nekem viszont van egy-két olyan emlékem, / hogy pontosan tudom a különbséget / a természetes testmeleg / és a szerelem melege között. // Pedig én csak öt éves voltam, / s a lány tizenhat”. (Számomra a Vázlat című versnek ez a pár sora vakító cáfolata Czeizel Endre orvos-genetikus és egykori tévé-sztár egyszerűsítő, sőt együgyűsítő képletének, miszerint Pilinszky bonyolult viszonyát a nőkhöz eltitkolt-elfojtott homoszexualitása magyarázza.)

A fogorvosom fia

Pilinszkyvel 1956 és 1962 között gyakran találkoztam, jól emlékszem felcsapó hangjára, nevetésére, fejtegetéseire, amelyekben sokszor alig lehetett különválasztani a komoly véleményt és az iróniát. Ott vannak a X lábú germánok, mondta a Lukács fürdő közönségéről, azok megállás nélkül pancsolnak a vízben, mint a kacsák. Az O lábú sztyeppei lovas népek ellenben irtóznak a víztől. Aztán mintha hiányozna még valami az ad hoc népkarakterológiából elgondolkozva hozzátette: Meg vannak az egyenes lábú latinok, azok álldogálnak a tengerparton, nézik a vizet, de nem mennek bele. Dosztojevszkijt idézte. Valaki rettenetes bűnt követ el, aztán elmegy egy sztarechez, az meg áldásra emeli a kezét, és azt mondja: Már majdnem szent! Most is a fülemben van a magasba röppenő hangja, hogy elismétli a sztarec szavait. Nem mertem megkérdezni, melyik regényben fordul elő ez a jelenet. Utószó című versét nálunk olvasta fel. Döbbenetes erővel tudott verset mondani, az Utószó pedig az egyik legnagyobb verse. 1962 szeptemberében jelent meg az Új Írásban, a felolvasásra valamivel a megjelenés előtt kerülhetett sor. Egy új költői korszak kezdetét véltem felfedezni benne. A Harmadnapon verseiben a szárazon izzó, forró nyár dominál, „égő kerubok / a bedeszkázott szálkás ketrecekben” (A szerelem sivataga), „Merőleges déli meleg / zuhog a szétszórt kabinokra” (Impromtu), „Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek / és mozdulatlan égő ketrecek” (Apokrif): „a levegőtlen prés” világa. Az Utószó az Apokrifot folytatja, de „A falakon hideg lobog”, és „Mindenfelől az irgalomnak / marék havát nyújtja felém / egy halott város a halottnak”. A levegőtlen prés eltűnt, de ami utána következik, az még kietlenebb, még kegyetlenebb.

Anyám és Pilinszky kölcsönösen kedvelték egymást, anyám kezelte Pilinszky fogait. A fogra helyezett koronát enyhe kalapácsütéssel szokták a helyére igazítani, hogy rácsússzon, és szilárdan üljön a fogon. Pilinszky foga azonban meg lehetett lazulva, mert az enyhe ütésre koronástul, gyökerestül kiesett. Apokaliptikus élmény volt, mondta a költő. Anyám úgy érezte, számára is.

Hagyatékából előkerült egy levél, tudomásom szerint még nem jelent meg. Pilinszky Párizsból írta Frankfurtba 1972. február 11-én; anyám akkor már ott élt.

A LEVÉL

Drága Lili!

Köszönöm újabb levelét; fölötte örültem a hírnek, hogy esetleg Párizsban találkozhatunk. Hogy van? Soha semmit se ír magáról.

Amit magamról írhatok: némileg jobban vagyok már, s újra dolgozom. Két angol nyelvű kötetemet készítem elő, s egy magyar nyelvű essay-kötetbe kezdtem bele. Majd meglátjuk.

Németnyelvű kötetemet félretettem Magának. Az ilyesmiben olyan barbár vagyok: nem tudom hogyan kell postára adni. Egy okkal több, hogy Párizsba jöjjön; legalább megismeri majd Juttát is. A pénzt így vagy úgy elintézzük – ahogy Maga jó orvosom, hiszem, hogy mindig jó kliense is voltam.

Drága Lili, még egyszer köszönöm baráti kedvességét, s várom Párizsba,

igaz szeretettel: Jancsi

Bementem a Hungária kávéházba; hetenként többször is megtettem ezt, hiszen abban az épületben dolgoztam, a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Az egyik asztalnál ott ült Pilinszky, két számomra ismeretlen férfival, de ott ült kedves barátném, örökös traccspartnerem, Marion is. Leültem hozzájuk, nem maradhattam sokáig, valahová mennem kellett. Miután elmentem az egyik férfi megkérdezte, ki volt ez az ember.

– A fogorvosom fia – felelte Pilinszky.

Élet és Irodalom, 2015. október 2.

15 664 karakter