Kőszeg Ferenc honlapja

Havas Gábor 1944. október 14-én született. Hetvenedik születésnapjára barátai, kollégái, tanítványai online emlékkönyvet állítottak össze. A vállalkozást sikerült titokban tartani az ünnepelt előtt. A két kötetes gyűjtemény a személyes jellegű írások mellett számos új kutatási eredményeket bemutató tanulmányt tartalmaz a magyarországi szegénységről, a cigányok helyzetéről, az iskolai szegregációról. Az itt következő írás a gyűjtemény bevezetője. 

Album amicorum – Barátok könyve

Emlékkönyv Havas Gábor hetvenedik születésnapjára

Együtt

„A Beszélő szerkesztőségében lenni jó. A szedők rakott krumplit főznek, a tördelők sört bontanak, s mire a képviselő főmunkatársak megérkeznek a Parlamentből, ha a lap nem is, a vacsora készen van.” – Ez a két mondat Bizalmas házi közlemény címmel a Beszélő 1990. szeptember 22-i számában jelent meg.  Bár azóta huszonnégy év telt el, hatan a lap egykori munkatársai közül – Havas Fanny, Révész Sándor, Simonyi Kati, Zolnay János, Zádori Zsolt és e sorok írója – ismét együtt vagyunk. Velünk van Bernáth Gábor, Lengyel Gabi, Matern Éva is: sok évtizedes barátság, egyetértés és együttműködés alapján itthon vannak ők is. A hangulat olyan, mintha most is a Déry Miksa utcai szerkesztőségben lennénk, és hajtanánk, hogy az éjszaka közepén csak elvihessük a betördelt újságot a Szikra lapnyomdába. Huszonnégy év telt el; éppen ebben az időszakban, az első önkormányzati választást megelőző kampány idején jelent meg az Apák és fiúk című propagandaförmedvény. „A történelmi tények felfordításának a technikáját a bolsevik hatalomátvétel folyamatában fejlesztették ki” – írta Révész Sándor Tisztán látó szemek éjszakája című cikkében, ugyancsak a szeptember 22-i számban. Akkor még hozzátehette: „ez a folyamat nem juthat messzire, amíg van független bíróság Magyarországon, amely a rágalomról megállapítja, hogy rágalom, és amíg nincs hivatalos történetíró bizottság, amely a tudományt, az igazság kutatását a politika szolgájává alázza.” Igen, akkor a bíróság még kimondta, hogy az irat merő hazugság, gazdáit pedig eltiltotta a terjesztésétől. Akkor még nem számoltak fel eredményesen működő kutatóintézeteket, és nem állítottak fel a helyükbe újakat, amelyekben érdekeltek más érdekeltek megrendelésére állítják elő az eleve kész eredményeket. Bizony, akkor még bizakodóak voltunk, és ha láttuk is az 1989–1990-ben létrehozott demokrácia hajszálrepedéselit, hittünk benne, hogy a választásokon megnyilvánuló népakarat helyrehozza az építmény hibáit. Huszonnégy év telt el. Solt Ottilia, Nagy András, Eörsi János, Kisbali László, Fekete Éva már nem lehet velünk. Odaveszett a bizakodás is. Ezeken az estéken a hangulat mégis mintha a régi volna: rakott krumpli nem készül ugyan, de akad némi pogácsa, gyümölcs, néhány doboz sör meg egy-két palack száraz bor (piros, fehér, vagy zöld helyett rozé). Szikráznak az ötletek, jól érezzük magunkat, együtt lenni jó. Csak egy valaki hiányzik azok közül, akik jelen lehetnének. Pedig ha velünk volna, ő lenne a társaság középpontja. De nem lehet köztünk. Sőt, a jelenlétében említeni sem szabad az összejöveteleket. Hallgatniuk kell a családtagjainak, a munkatársainak, akikkel nap, mint nap együtt van. Hiszen emlékkönyv készül, születésnapi meglepetés. Havas Gábor hetven éves lesz.    

Max Weber 1970-ben

Kemény István halálakor nekrológja első bekezdésében Havas Gábor mestere Max Weberről írott mondatait idézte: „Tárgyilagosságra törekvés a tendenciák megítélésében, ugyanakkor szenvedélyes állásfoglalás a szabadság, a humánus értékek, a szabad és univerzális érdeklődésű emberi személyiség mellett; hit abban, hogy a jövő nem egyértelműen meghatározott, hanem az lesz, amivé az emberek teszik, és mégis vagy talán éppen ezért komor pesszimizmus a humanizmus ügyét illetően.” Ez a jellemzés – írta Havas a Beszélő 2008. májusi számában – Kemény Istvánra is illik. Legfeljebb a „komor pesszimizmus” kifejezést – tette hozzá – kellene „erős kétségekre” cserélni. A hetvenedik születésnap alkalmából elmondhatjuk: Kemény Istvánnak ez a Max Weber mögé rejtőző, szemérmes önjellemzése Havas Gábornak is tudósi, homo politicus-i, emberi „ars poeticája”. Esetében, attól tartok, a „komor pesszimizmus” enyhítése nem indokolt. Ha valóban így van, akkor ez a komor, s mind komorabbá váló pesszimizmus nem csupán Havas személyiségéből, családjának a lelki alkatát is befolyásoló történetéből következik, hanem a rendszerváltozás után megélt tapasztalataiból is. 

„A 40-es évek végétől a 60-as évek elejéig tartó hibernálás után – folytatódik a Kemény-nekrológ – a lassan éledező és még mindig szigorú korlátok közé szorított magyar szociológiában az elsők egyike volt, aki kutatásaiban következetesen alkalmazta a kulturális antropológia fegyvertárát: az elmélyült terepmunkát, a résztvevő megfigyelést, a mélyinterjút.” A szovjet rendszer összeomlása óta kutatók és közírók tömege töprengett azon, hogyan volt lehetséges, hogy a rendszer, amely még a megsemmisülése előtti pillanatban is hihetetlenül erősnek tűnt, amely hatalmas fegyveres erővel, mindenütt jelenlévő pártapparátussal és besúgóhálózattal rendelkezett, egyik pillanatról a másikra, szinte váratlanul, háború és forradalom nélkül összecsuklott, mint egy ponyvasátor. A reálpolitika hívei meggyőződéssel hangoztatják, hogy a magyarázat a rendszer gazdasági kimerülése, a fegyverkezési versenyben elszenvedett vereség, továbbá Reagan és Gorbacsov megegyezése. Mindez persze igaz, bár a gazdasági kimerüléssel kapcsolatban kételyeket ébreszt, hogy a diktatórikus rendszer anélkül, hogy gazdasági elmaradottságából kilábalt volna, képes regenerálódni. A reálpolitika dogmatikusai azonban nem akarják tudomásul venni, hogy a gazdasági és politikai összeomlást megelőzte a rendszert legitimáló ideológia összeomlása. A Marxra és Leninre hivatkozó, de leginkább sztálini társadalomkép csak kizsákmányolókat és kizsákmányoltakat, tőkéseket és proletárokat ismert, a tőkés társadalomról pedig azt állította, hogy az válságból válságba tántorogva menetel a teljes elszegényedés, a csőd felé. Mindennapi szinten természetesen milliók tudták, hogy ebből a társadalomképből semmi sem igaz. Mégis az egész szocialista világban feltámadó szociológia és közgazdaság-tudomány kellett hozzá, hogy rendszerszinten kimutassa, a szocialista gazdaság szükségképpen marad el a piacgazdaság mögött, hogy a tervgazdaság nem tervszerű, a társadalom pedig nem az osztályharc teóriája szerint működik. Kemény kutatásai megmutatták – hadd folytassam ismét a Kemény-nekrológ szavaival –, hogy „a társadalom tagjai és különböző csoportjai a »szabad kezdeményezéseket megbénító« politikai viszonyok közepette is megpróbáltak érvényt szerezni a saját hagyományaikból táplálkozó értékrendjüknek és igényeiknek, kicsikarni a maguk számára legalább némi autonómiát”. Az autonómiának ez a megőrzése, amely dacol a diktatúra hatalmával, ellentmond a „komor pesszimizmusnak”. Ugyanakkor azonban ott van a széleskörű vizsgálatokkal bizonyított tény, hogy az államszocializmus nem volt képes felszámolni a szegénységet, a cigányok etnikai diszkriminációját, amelyet csak súlyosabbá tett a hagyományos mesterségek, a hagyományos életformák erőszakos felszámolása. A hatalommal szembeszegülő érdekérvényesítésre pedig nemcsak a jogfosztottak képesek, hanem, s még sokkal inkább, a hatalom egy-egy részterületének birtokosai. A gazdasági vezetők körében végzett vizsgálatok azt bizonyították, a reformok nem a vezetők állítólagos kontraszelekciója miatt futnak zátonyra, hanem épp ellenkezőleg: a vezetők nagyon tudatos és nagyon fifikás ellenállása miatt. A reformok az érdekeiket sértik. De hosszabb távon sértik a reformokat meghirdető politikai hatalom érdekeit is: a rendszert a rendszer keretein belül nem lehet megreformálni. A létező szocializmus pedig a rövidlátó döntéseivel a jövő katasztrófáit is megalapozza.  „Előre látható, hogy egy-két évtized múlva felesleg képződik tanulatlan munkaerőből, és ez a felesleg elhelyezhetetlennek fog bizonyulni” – írta Kemény 1970-ben. Napjainkban, amikor a tanulatlan munkaerő szaporítása, a szorongató mai helyzet ismeretében is újra kormányprogrammá válik, dermesztő elolvasni Kemény majd fél évszázados jövendölését. 

Havas Gábor, Solt Ottiliával együtt részese volt Kemény vizsgálatainak, s az idők folyamán Kemény legfontosabb munkatársaivá váltak. Keményt kiszorították a kutatásból, kiüldözték az országból. Tanítványaira azonban roppant ismeretanyagot hagyott a szegények, a cigányok helyzetéről. És rájuk maradt a meggyőződés is, hogy a hatalom reformígéretei semmit sem érnek. Ugyanebben az időben alakult ki az 1975-ben aláírt Helsinki egyezmény nem-kormányzati értelmezése. Ha a szovjet kormány aláírta a megállapodást, amely biztosítja a lelkiismereti szabadságot és az eszmék szabad áramlását, nézzük meg, mi történik, ha élünk az egyezményben leírt jogokkal, hirdette meg néhány moszkvai ellenzéki 1976-ban. A közgazdasági-szociológiai meg az emberi jogi-filozófiai rendszerkritika találkozása hozta létre – a szovjet, a lengyel, a csehszlovákiai ellenzéki mozgalom nyomán – a magyar demokratikus ellenzéket. Ennek volt az első, összehangolt tevékenységet folytató szervezete a Szegényeket Támogató Alap, majd pedig a Beszélő, az AB Kiadó meg a többi cenzúrázatlan irodalmat közreadó csoport. Persze, nem ezek a kis baráti körök döntötték meg a rendszert. De létezésük híre, példája, tevékenységük üzenete százezrekhez, talán milliókhoz jutott el. Ha nem is maradt volna el, nélkülük a rendszer összeomlása, a rendszerváltozás is más lett volna. Ezt érdemes újra meg újra elmondani manapság, amikor a rendszerváltás viccszó lett, a SZETA és a szamizdat nem is feledésbe, inkább jól kifundált süllyesztőbe került, a demokratikus ellenzék nevét pedig olyan politikai csoportok sajátítják ki, amelyeknek tradícióihoz édeskevés közük van. 

Katalógus

A hetvenedik születésnap jó alkalom volna, hogy összefoglaló tanulmány készüljön Havas Gábor munkásságáról. Ezt azonban egyelőre senki sem tudta megírni. Hiszen a fentieknél sokkal részletesebben kellene szólni benne Kemény István kutatásainak jelentőségéről, a szegénység újrafelfedezéséről, a cigányok helyzetének a feltérképezéséről. Szólni kellene a SZETA-ról, amely Kádár Magyarországán az első ellenzéki politikai mozgalom volt. A Beszélőről, Havas Gábor csendes jelenlétéről, háttérmunkájáról a szamizdat Beszélő éveiben 1981 és 1989 között, majd pedig meghatározó szerepéről a hetilap szerkesztésében. Szólni kellene a miskolci Gettó-ellenes bizottságról, az 1990 táján létrejövő roma szervezetekről. Az SZDSZ szociálpolitikai programjáról, Havas politikusi éveiről. A Wesley János főiskola jelentőségéről a szociálismunkás szakma megújításában. A Roma Polgárjogi Alapítványról, a Romaversitasról. De talán nincs is szükség efféle tanulmányra, hiszen az emlékkönyvben külön írások szólnak a felsorolt témák jó részéről. Lehet, hogy egy átfogó tanulmány egyoldalú összefoglalása lenne annak, amit most számos szerző a maga nézőpontjából ad elő. Persze vannak fájdalmas hiányok is. Révész Sándor tanulmánya és a hozzá kapcsolódó szöveggyűjtemény izgalmas képet ad Havas újságírói munkájáról. De nagyon hiányzik egy hasonló tanulmány Havas Gábor szociálpolitikusi tevékenységéről, szerepéről az SZDSZ szociálpolitikai programjának létrejöttében, képviselői kezdeményezéseiről a szociális törvényhozás területén, parlamenti felszólalásairól, álláspontjáról az országgyűlés szociális bizottságának vitáiban.     

Nagyon sokat tanultam a Havas-emlékkönyvben sorakozó művekből. Hadd mondjam el néhány személyes benyomásomat. Havas Gábor kemény harcot folytatott az intelligenciatesztek ellen, amelyek figyelmen kívül hagyva a gyerekek eltérő kulturális hátterét, sőt sokszor az anyanyelvét is, „tudományos” alapon utalták kisegítő iskolákba a cigány gyerekeket. A kultúrantropológus Michael Stewart gondosan adatolt, s éppen ezért olvasmánynak is izgalmas esettanulmánya egy német cigányasszony történetét beszéli el: a náci hatóságok 1940-ben intelligenciateszt alapján a kényszersterilizációját rendelték el. Német egyetemek, felkészült kutatókat foglalkoztató „fajbiológiai” intézetek működtek együtt a bűnügyi rendőrséggel és Himmler hivatalával a döntés végrehajtása érdekében Ugyanakkor a nácizmus diadalmas korszakában is voltak bírók, akik nem adták fel szakmai tisztességüket, és a rájuk nehezedő nyomás ellenére, újra meg újra hatályon kívül helyezték a hatóságok döntését. Az asszony életét azonban ez sem mentette meg…

Kis János Tulajdon és igazságosság című tanulmánya a legáltalánosabb gondolati kerete mindannak, amit Havas Gábor egész pályája során vallott és tett. Az emberiség több mint kétszáz éve felismerte, hogy a francia forradalom hármas jelszavából a szabadság és az egyenlőség szemben állnak egymással: a szabadság felszámolja az egyenlőséget, az egyenlőség kikényszerítése megszünteti a szabadságot, s végül nincs se szabadság, se egyenlőség. Ez nem pusztán filozófiai felismerés, hanem mindannyiunk legszemélyesebb élettapasztalata. Kemény István, Havas Gábor munkássága, a SZETA tevékenysége, a romák diszkriminációja elleni küzdelem, a szociálismunkás képzés mind erről szólt: hogyan lehet megőrizni a szabadság teljességét és biztosítani közben, ha nem is az egyenlőséget, de az esélyek egyenlőségét. Mert a szabadságra és az esélyek egyenlőségére való törekvés nélkül az emberi méltóság is kiüresedett szó lesz. Akkor pedig mi végre vagyunk a világon? 

Manapság annyira felháborodunk „kortunk és pármányunk” politikáján, szövegein és rendelkezésein, hogy már-már elfelejtjük, milyen világban éltünk a szovjet rendszer évtizedei alatt. De olvassuk csak el Magyar Bálint 1986-ban írt, mindeddig kiadatlan tanulmányát a dunavecsei járás 1951-es begyűjtési kampányáról: nyomban belénk hasít, mit művelt az elnyomás rendszere a kiszolgáltatott emberekkel. S nem is a rendszer általános működése a leginkább vérlázító, hanem a rendszer aprócska szolgáinak, magánszorgalmú kutyáinak a lihegő igyekezete, hogy megfeleljenek feletteseik igényeinek, hogy bebizonyítsák: ők is, ők is „szem a láncban”.    

Az 50-es évek padláslesöprő falupolitiká-ját a 60-as, 70-es évek „településfejlesztési koncepciójának” a politikája követte. Amikor 1988 júniusában százezres tömeg tüntetett a Hősök terén a romániai falurombolás ellen, sokan emlékeztettek arra, hogy a falurombolás Magyarországon negyedszázaddal korábban megkezdődött, és részben le is zajlott. A településfejlesztési koncepció kategóriákba sorolta a településeket: ennek következtében kistelepülések egész sorában szűntek meg a közintézmények, az önálló tanács, az iskola, az orvosi rendelő. 1970-től a Baranya megyei Gyűrűfű az elnéptelenedett falvak jelképévé vált. Csakhogy, figyelmeztet a Zádori Zsoltnak adott interjúban Juhász Pál, „Gyűrűfű azért tudott megszűnni, mert jómódú volt (…). Gyűrűfűn nem voltak szegények, így aztán el tudott menni az egész falu. A többi, kevésbé módos vagy szegény faluból pedig elmentek, akik tehették, s a portáikra pedig szegények költöztek. Ezek a falvak nem szűnnek meg, csak éppen elszegényednek, mert fokozatosan egyre szegényebbekre cserélődik a lakosságuk. A kutatás során vált nagyon világossá nekem a cserélődésnek ez a lefelé nivellálódó jellege az útvégi falvakban.” Ebben az időben készültek Schiffer Pál emlékezetes filmjei, a Cséplő Gyuri, (amelynek még Kemény volt a közreműködő szakértője), a Kovbojok, a Nyugodjak békében,  A Dunánál. Elkészültük mögött ott voltak a paraszti élet változásait kutató szociológusok, Havas Gábor, Juhász Pál, Magyar Bálint. „Pillanatok alatt kiderült – mondja Juhász Pál –, hogy Gábor tudja a leggyorsabban szállítani a stábnak (…) azokat a helyzeteket, konfliktusokat, amelyek megteremtik a nézhető filmhez szükséges feszültséget.” Elbert Márta egy Pozsony megyéből kitelepített parasztasszonyt idéz, akivel 1982-ben Havas Gábor készített interjút. „Csebényben a svábok vótak az őslakosok. Akiket ’45-ben a grófi birtokokról, meg a pusztákról telepítettek ide, azok magyarok vótak. Azokból lett a kisbíró, meg az urak itten. Akiket kitelepítettek innen svábokat, azoknak a tulajdonját nekünk írták át, a mi nevünkre. (…) Így üresítették ki a lakást, meg még olyat is csináltak, hogy a magyar nemzetiségűt is kitelepítették. Amikor a svábokat elvitték két-három falura innét, visszagyüttek a házukba. A nagyapa lakott itt a két unokával, meg a mi házigazdánk. Amikor minket ide letettek, én sírtam, ő bemutatkozott, mer ő vót ennek a háznak a házigazdája. Mondom, maga a háziúr? Ő meg, hogyan gyüttek ide? Hogyan? Csak nem gondolja, hogy otthagyom a szülőföldemet, a jó házat, elgyüvök ebbe a békatelepbe.”  „Gábor másik számomra fontos »hozzáadatott értéke« a kutatáshoz – mondja Juhász Pál – a sváb falvak utóélete volt. Megint csak arról van szó, hogy az ember, persze, hallott egy s mást erről, de előtte nemigen tudta, a folyamat igaziból mit jelent. A háború után volt egy erőltetett cserélődés, a kihajított svábok helyére valódi parasztpolgárok érkeztek Csallóközből, akik abba a kínos lélektani helyzetbe kerültek, hogy világosan látták, a párhuzam nyilvánvaló: ugyanazt csinálják itt a svábokkal, mint velük tette a csehszlovák állam szülőföldjükön, vagyis önhibájukon kívül egyszerre kerültek az áldozat és a rabló szerepébe.” Sokan áhítják vissza az 1930-as évek falukutató irodalmát. Persze az 1970-es, 80-as évek szociológiai kutatásait bemutató (s szinte szamizdatnak minősülő, kéziratként terjesztett) tanulmányok nem olyan irodalmi művek, mint a Puszták népe vagy a Cifra nyomorúság. De a belőlük kirajzolódó társadalomkép nem kevésbé életközeli. És nem kevésbé drámai.

Távolabbi – látszólag távoli – tájra visz Kiss Ilona Orpheus Jakutföldön című esszéje. A havi Beszélő egykori főszerkesztője arról ír, hogyan próbálta a szovjet kultúrpolitika nem létezővé minősíteni a 80-as évek avantgard művészetét. Meg kell vallanom, az esszében említett művészek – Szergej Anufirjev, Viktor Szkerszis, Irina Nahova, Georgij Kizevalter, Konsztantyin Zvezdocsatov és a többiek – nevét sosem hallottam. De amit ellenük tettek, a betiltások, a lejárató kampányok, elhallgatások, öngyilkosságok krónikája nagyon is ismerős. Ahogy ismerős az is, ahogy a putyini Oroszországban megint nemlétezőnek tekintik a 80-as évek ellenzéki művészeit. Ebben az írásban sem távoli tájról van szó, hanem nagyon is a mi ügyünkről.    

Az újságíró Havas Gáborról fentebb már volt szó. Itt hadd tegyek hozzá annyit, nagyon örültem, hogy a szöveggyűjteményébe belekerült a Vannak kiutak című írás. Ezt hárman jegyeztük: Gábor mellett Solt Ottilia és én. Arra már nem emlékszem, technikailag hogyan zajlott a közös cikkírás, aligha úgy, hogy hárman fogtuk a tollat, vagy felváltva ütögettük a számítógépet. Az azonban biztos, hogy a cikk tartalmát alaposan megvitattuk, egyeztetett álláspontot írtunk le. (Így volt ez a szamizdat Beszélő szerkesztőségi cikkei esetében is.) Az együttes írás azt jelzi, hogy az ambíciónk néhanapján túllépett egy hírlap szokásos feladatkörén: nemcsak tájékoztatni akartunk, nemcsak a véleményünket akartuk elmondani, de hatni próbáltunk az SZDSZ politikai döntéseire. Cikkünk 1991 őszén íródott, nagyon távol voltunk még attól, hogy kormányzati szerepről, koalíciókötésről elmélkedjünk. Azt tartottuk fontosnak, hogy az SZDSZ ne zárja ki a nyitás lehetőségét se az MSZP, se az Antall-vezette MDF felé. Láttuk a roppant nehézségeket, akármelyik lehetőséget választjuk. Leírtuk, mit várunk el az esetleges partnertől, hogy a közeledés lehetségessé váljon. De megpróbáltuk végiggondolni azt is, hogyan kellene változnia az SZDSZ politikájának, mentalitásának, ha valóban a nyitás mellett döntünk, és nem kívánunk elsorvadni a társtalan liberalizmus magányában. Huszonhárom év után talán elmondhatjuk, túl könnyen engedve a külső nyomásoknak túlságosan hamar zártuk le a vitát. S nem társtalanul ugyan, de egyre törpülő társként, értékeinktől egyre távolabb kerülve elsorvadtunk így is. 

Ezzel már átléptünk a mába. Az oktatási blokk négy írása (Kertesi Gábor–Kézdi Gábor, Altwicker-Hámori Szilvia–Köllő János, Lengyel Gabriella és Matern Éva esetelemzése) Liskó Ilona és Havas Gábor oktatásszociológiai kutatásaihoz, az iskolai szegregáció kérdésköréhez kapcsolódik. Bernáth Gábor–Kadét Ernő–Sárközi Gábor írása a múltból a jelen felé haladva tekinti végig a romák életbeli és különösen iskolai elkülönítésének történetét. Romák és nem romák hagyományos telepi, erdőszéli elkülönülését az aprófalvak, a városszéli szegénynegyedek „elcigányosodása” váltotta fel; ezt örökíti a jövőre az iskolai elkülönítés, amely immár a kormányzati politika részeként valósítja meg Kemény István jóslatát, a tanulatlan munkaerő rohamosan bővülő újratermelését, amely közmunkás-rabszolgákkal látja el az állam dagályos presztízsberuházásait. Farkas Zsuzsanna írása ennek az ellenkezőjéről szól: egy olyan cigány család több generációjának a történetét beszéli el, amelynek sikerült az integráció; az írás címe: Ezerből egy… Vitányi Iván tanulmánya a kultúra és a demokrácia kapcsolatáról lehangoló tanulsággal zárul. „A magyar jobboldalban kialakult az a gyakorlat – írja Vitányi –, hogy hatalmát a magyar társadalom történelmileg átélt traumáira és vágyaira építse. (…) Jól tudván, hogy aki ebbe a hitvilágba beleáll, az zárójelbe fogja tenni a valódi kérdéseket, a demokráciát, a gazdaság modernizálását, a társadalom kulturális megújulását, és szerepet vállal az álnemzeti álszabadságharc hibás arcvonalában.”  

A parlamentáris demokrácia létrejöttét követő években volt egy időszak, amikor felcsillant a remény, hogy roma szervezetek és liberális politikusok együtt lépnek fel az elkülönítés szelleme, a rasszizmus ellen. Ezt az időszakot idézik fel Daróczi Ágnes, Setét Jenő írásai. De ezek is arra futnak ki, hogy az illúziók szertefoszlása után (és Solt Ottilia halála után) csupán Havas Gábor az, aki személyiségével, kikezdhetetlen tartásával őrzi ezt a hagyományt, a remény emlékét. Erről szól más oldalról Szelényi Iván emlékezése arról, hogyan száradt el egy elcigányosodott falu, Csenyéte újjáélesztésének kísérlete. És Havas személyiségéről szólnak azok az írások is, amelyek a régi meg a még régebbi korszakokat idézik, mint Máté Tóth Zsuzsa vagy Csongor Anna emlékezése, vagy Tatár Babetté, Demeter Ágostoné, (aki romani nyelven írta meg a maga családtörténetét) a Wesely János főiskola, Orsós Júliáé, a Romaversitas egykori diákjaié, akik úgy érzik, a későbbi pályájukat meghatározó útbaigazítást Havas Gábortól kapták. Közéjük tartozik Breitner Péter is, bár ő nem emlékeket idéz, hanem tanulmányt közöl a hajléktalanokról. De a társadalmi probléma lebontását az érintett személyekig a Wesley-ben tanulta. Rupp Kálmán, a régi barát, aki a születésnap alkalmából titokban tért vissza Magyarországra, hogy az ünnepelt számára az ittléte is meglepetés legyen, szorongató hitelességgel írja le a lélekben megőrzött barátság és az elkerülhetetlen eltávolodás kettősségét. 

Még egy írást kell felidézni a kettős kötet esszéi közül: Szalai Júliáét. A szociológus – egyetlenként az emlékkönyvben – azt a kérdést veti fel, mit tett hozzá a SZETA a szociológia tudományához. A szegénység létének feltárásával és a szegények érdekében tett erőfeszítéseivel Solt Ottilia és Havas Gábor csoportja nemcsak politikai tilalmakat hágott át, de átlépett a Max Weber-i elven is, amely szigorúan elválasztja a megfigyelést és a beavatkozást. Esetükben azonban ez a hatásköri túllépés a tudományt is gazdagította, olyan összefüggésekre világított rá, amelyek elrejtőztek a puszta megfigyelés elől. Mégis a SZETA úgy vált történelemmé, hogy az akadémiai tudomány elmulasztotta felmérni, mit köszönhet a SZETA szociológusainak. Nem végezte el önnön lelkiismeretvizsgálatát abban a kérdésben, mit mulasztott el annak idején a SZETÁ-val szemben.    
   

Arisztokrata

Az emlékkönyveket valaha album amicorumnak, a barátok könyvének hívták. Aztán elterjedt – még az angol nyelvterületen is – a német kifejezés: Festschrift, ünnepi irat. Az első változat személyes, az ünnepeltet köszöntő bejegyzéseket tartalmaz, a másik tudományos értekezéseket, amelyeknek az ajánlásával a szerzők az ünnepelt előtt tisztelegnek. A mi kettős kötetünkben mind a két változat benne van, az első kötet inkább személyes jellegű, a második inkább problémacentrikus.  De még a legszemélytelenebb tudományos elemzésnek a mögöttes anyagában is van valamilyen személyes elem: Havas Gábor személyiségének a hatása. 

Milyen ember Havas? Én vagyok a legkevésbé alkalmas, hogy erre a kérdésre válaszoljak. Ugyanis amióta ismerem, féltékeny voltam rá. A verseny, amelyet az ő tudta nélkül folytattam vele, arról szólt, kit tekint Solt Ottilia első számú barátjának. Gábor esélyei sokkal jobbak voltak, sokkal régebben ismerték egymást, közös volt a szakmájuk, együtt vettek részt Kemény vizsgálataiban. Nekem viszont felsőbbrendű énem volt Ottilia, és ezt ő is tudta jól. Igaz, közben még legalább két másik felsőbbrendű énem is volt, akik nagyon különbözőek voltak, nem is ismerték egymást, és valószínűleg mindenről egészen mást gondoltak. Viszont Ottilia volt a felsőbbrendű ének közül az egyetlen nő, és egy nő még felsőbbrendű énnek is fontosabb, mint egy férfi.

A személyes emlékezéseket is főként nők írták Havasról. A tanárról, a kutatóról, a politikus aktivistáról szólnak, de nem lehet nem kihallani belőlük a rajongást, amely nem áll távol a szerelemtől. Egy Havasnál vagy negyven évvel fiatalabb nő egy estét töltött Havassal együtt egy társaságban, s utána elárulta nekem, ha nem volna szerelmes a férjébe, nyomban beleszeretne Havasba. Mondhatni, minden nő szerelemes volt belé. A megközelíthetetlen kőszikla kisugárzása sokkal erősebb, mint Don Juan örökös széptevése.

Sosem voltam terepen vele, de az elbeszélésekből azt gondolom, épp úgy nem volt gondja a kapcsolatteremtéssel, ahogy Ottiliának sem. 1986-ban Ottiliával együtt utaztunk Ózdra, hogy adatokat gyűjtsünk az új jogszabály, a munkanélküliséget börtönnel fenyegető „szigorított javító-nevelő munka” alkalmazásáról. Senkit sem ismertünk, elképzelni nem tudtam, hol találunk embereket, akiktől információt szerezhetnénk. Sétáltunk az utcán, Ottilia vártalanul odament egy idősebb cigány asszonyhoz, aki éppen a szemetet öntötte bele egy utcai kukába. Öt perc sem telt el, már bent voltunk a lakásban, kávét kaptunk, süteményt és mindenkinek volt egy ismerőse, akinek a fiát, vejét, öccsét börtönbe zárták, mert nem kapott munkát. A bizalom megszerzéséhez nem kellett más, csupán az, hogy a megkérdezettek érezzék, a kérdezőt tényleg érdekli az, amit válaszolnak.

Havas Gábort a komor pesszimizmus, amelyről Kemény Max Weberrel kapcsolatban beszél, keménnyé és sérülékennyé tette. Keménysége azonban nyomban eltűnt, ha interjút készített, ha szegényekkel, rászorulókkal beszélt. Keménységét ekkor feloldotta beleérző képessége, azonosulása a beszélgetőpartnerével. Alig hiszem, hogy effajta képesség nélkül bárki is dolgozhat szociológusként terepen. 

De láttam haragosnak és mélyen megbántottnak is. Egy vasárnap, késő délután ért el a hír, hogy Ottiliát, akiről tudtam, hogy Szlovákiába indult, súlyos autóbaleset érte, a kocsiban két gyerek meghalt. Amikor másnap találkoztunk, Havas halkan, szinte magában szitkozódott. „Ottilia, ezekkel a szegényházi megoldásaival…” sziszegte fuldokolva, elcsukló hangon. Igen, Ottilia egy lelkes szabaddemokrata ócska Trabantján indult el kora áprilisban a Tátra felé. Tudtuk, Ottilia nem fél semmitől. De más dolog nem félni az állásvesztéstől, a letartóztatástól, és más dolog beülni egy kocsiba, amely minduntalan lefullad az országúton, és vészhelyzetben se bír gyorsulni. Gábor első válasza Ottilia tragédiájára, a düh volt, a lefojtott felháborodás. Egy évvel később, az első szabadon választott parlament utolsó ülése után az SZDSZ képviselői egy pohár borral búcsúztak egymástól, s különösen azoktól, akik nem indultak a következő választáson.  Úgy éreztem, Gábor elvárja, hogy az SZDSZ vezetői, régi kollégái, odajönnek hozzá és megköszönik, hogy kidolgozta az SZDSZ szociális programját. Várta, de nem jött oda senki. Talán feledékenységből, talán mert addigra kiélesedett a viszony a pártvezetés és a Beszélő között. Nem tudom. Csak a komor rosszkedvére emlékszem. 

Ottiliát én mindig nagyasszonynak láttam. Nem afféle talmi nagyasszonynak, aki pattog a cselédeivel, és lekezelően bánik azokkal, akik függenek tőle.  Hanem olyannak, aki attól nagyasszony, hogy mindig meg lehet bízni benne, aki óvja azokat, akik segítséget kérnek tőle, aki hiteles tanácsot ad a hozzá fordulónak a legnehezebb helyzetben is. Ilyen értelemben látom arisztokratának Havas Gábort. Olyannak, akinek a véleménye mindig fontos. Akit lehet és érdemes követni. Akit semmiségekkel nem lehet kihozni a sodrából, de a sértést nem nyeli le. Akit megsérteni legfeljebb ostoba ripőkök merészelnek.

A Beszélő hetilap már régóta megoldhatatlan pénzügyi nehézségekkel küzdött, csupán a Postabank könnyű kézzel osztott anyagi támogatása tartotta életben. Mint országgyűlési képviselő szívesen lemondtam volna a főszerkesztői címről, de akiknek átadhattam volna, Ottilia és Gábor, maguk is képviselők voltak. Az 1994-es választáskor eljött az alkalom, Ottilia és Gábor nem indult, csak én maradtam képviselő. 1994. június 14-én bejelentettem a lemondásomat. Ottilia a baleset után nem vállalta a megbízást, Havas lett a főszerkesztő. A Postabank időközben holdingba szervezte az általa támogatott lapokat, a holding élére pedig ki mást… egy ostoba ripőköt nevezett ki. 

Sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége. A ripők engem mint az SZDSZ egyik alapítóját holmi celebnek képzelt, és velem úgy, ahogy türtőztette magát. Hanem azt nem fogta fel, kicsoda Havas. Magához rendelte, és goromba (ráadásul teljesen alaptalan) szemrehányásokat tett neki, hogy a lap előállítása túl sokba kerül. Havas nem hallgatta tovább, nyomban lemondott a főszerkesztői megbízásáról. Így szűnt meg a hetilap. 

Petőfi is lemondott a tiszti rangjáról, amikor Klapka hadügyminiszter (helyettes) kekeckedett vele. Aztán civilként visszament a frontra. Noha ő se volt született arisztokrata.

***

A kettős kötet szerzőin, az emlékkönyv fentebb felsorolt kezdeményezőin kívül külön illeti köszönet a korrektorokat, Máté Tóth Zsuzsát, Szendrői Árpádot, Sződy Macót, a tördelőt, Simonyi Katalint és Pintér Józsefet, a kötetek tervezőjét, tipográfusát. Valamennyien a Beszélő hetilap munkatársai voltak, s a munkát valamennyien azért vállalták el, mert ma is becsülik, ma is szeretik a volt kollégát, az egykori vezető szerkesztőt: Havas Gábort.

Végezetül hadd soroljam fel azokat, akiket nem említhettem meg a fenti előszó Katalógusában, mert mire az írásaikat megkaptam, már továbbítottam a magamét a korrektorokhoz: Dinók Henriett, Száraz András, Szegedi Dezső, Török Ferenc, Ürmös Betti, Vásárhelyi Judit. Ahogy egyvégtében elolvastam őket, ismét elfogott az ámulat, milyen sokféle emberrel tud Havas Gábor hangot találni, milyen sokféle emberre tud maradandó hatást gyakorolni.  Átlépve nemcsak a családi háttér különbözőségén, hanem azon is, amit manapság a legnehezebb átlépni. Azon, hogy a politika útjai távolra vittek egymástól olyan embereket, akik valaha egy közösségbe tartoztak.

Isten éltessen, Gábor! 

2014. október 14.
30 597 karakter

http://beszelo.c3.hu/onlinecikk/album-amicorum