Kőszeg Ferenc honlapja

Taxisblokád 1990 – őszi zavargások 2006: hasonlóságok és különbségek. Tellér Gyula elmélete: a Kádár rendszer „megalvadt struktúrái” megőrizték hatalmukat; javaslata: összefogás a megalvadt struktúrák ellen. A sérelmek hagyománya. A Gyurcsány-kormányt nem új forradalom fenyegeti, hanem a reformok kifulladása és egy elvesztett referendum.

Kell-e új forradalom?

Az 1956. októberi „sajnálatos események" (OSE, ha valaki még emlékszik rá) ötvenedik évfordulója alkalmából bekövetkezett újabb sajnálatos események elkötelezett résztvevői meggyőződéssel vallják, hogy 1989–1990-ben nem is volt igazi rendszerváltozás, kiteljesítéséhez tehát vagy új forradalomra, vagy legalábbis tartós Fidesz-kormányzásra van szükség. Ez a szöveg, mármint a tökéletlen rendszerváltásról szóló, szinte egyidős a rendszerváltással, csak akkoriban még az SZDSZ-radikálisok gondolták így (például a hetilap Beszélő szerkesztőinek egy része), később pedig a jobboldal jobboldala.

A taxisblokád: hasonlóságok és különbségek

Az SZDSZ-radikalizmus forrása két egybevágó tapasztalat volt: az MDF vezette koalíció kormányának álságos, posztkádári retorikája, amellyel megpróbálta elleplezni a társadalom gazdasági helyzetének drámai romlását, és az, hogy a hivatalokban, a gyárakban továbbra is ott ültek a Kádár-rendszer funkcionáriusai, technokratái. Kis János az SZDSZ elnökeként a „rendszer ellenzékéből a kormány ellenzéke lettünk" jelszó kiadásával próbálta nyomban a választások után elejét venni a párthívek veszedelmes türelmetlenségének. A radikális türelmetlenség azonban egybevágott az ország csalódottságával: a rendszerváltás egyelőre a munkahelyek elvesztését és a reálbérek csökkenését jelentette. A csalódottságot tükrözte az igen alacsony (40,20, illetve a második fordulóban 25,86 százalékos) részvétel az önkormányzati választáson és a kormánykoalíció pártjainak súlyos veresége.

Elég volt egy szikra, egy hazugság – a benzin árát a kormány ígérete ellenére jelentősen felemelték –, hogy a taxisblokád órák alatt megbénítsa az országot. Pető Iván az SZDSZ székházából mobiltelefonon irányította a taxisokat, állították utóbb a politikai legendagyártók, holott 1990-ben még nem volt mobiltelefon Magyarországon. A taxisok CB-rádión érintkeztek egymással, ez a technikai fölény tette őket képessé a gyors önszervezésre. Az SZDSZ vezetését éppúgy váratlanul érte és megdöbbentette az ország megbénulása, mint mindenki mást; a válság közepette a párt ügyvivői elsősorban az erőszak kerülését követelték, és tárgyalást javasoltak a taxisokkal, bár a párt sajtótájékoztatóján a kormány átalakítása és három miniszter (Horváth Balázs, Kádár Béla és Rabár Ferenc) menesztése is szóba került.

A párt választói és aktivistái azonban, hasonlóan a társadalom többségéhez, a saját vágyaik kifejeződését látták az engedetlenségi mozgalomban, és csodát vártak tőle: a kormány bukását, gyors, radikális igazi rendszerváltást. Pedig az önkormányzati választások eredménye, a régi falusi tanácselnökök jelentős részének polgármesterré választása azt is jelezte, hogy a választók nem kívánják olyan hevesen a volt kommunista vezetők elűzését, mint a politikai gyűlések résztvevői.

Az SZDSZ elitje nem várt csodát, de a történtek után még inkább elviselhetetlennek érezte, hogy az MDF, amely a tavaszi választások első fordulójában csak hajszállal előzte meg, halogatja a gazdaság átalakítását, lassítja a privatizációt, és ahelyett hogy megvalósítaná a pártállam bomlása idején eltervezett reformokat, a Horthy-rendszer intézményeit éleszti újjá.

„Október vége megmutatta – írta Bauer Tamás 1990 decemberében a Beszélőben –, hogy az országban politikai válság van. (...) A kormány nem a parlamenti többségét, hanem a társadalmi elfogadottságát vesztette el." A megoldás a nemzeti egységkormány volna, amely egyeztetett programmal, szakemberek vezette minisztériumokkal meghatározott, egy-másfél éves időre átveszi az ország vezetését az előrehozott választásokig. A cikk kimondatlan üzenete az volt: Antall Józsefnek mennie kell. Tamás Gáspár Miklós a Beszélő karácsonyi számában ugyanennyi időt adott a kormánynak. „Az MDF-kormány elvesztette a nép bizalmát. (...) Ha kimondjuk, hogy 1991 őszén vagy 1992 tavaszán új parlamenti választásokat kell tartani, reményt kínálunk a kétségbeesett politikai közvéleménynek." A párt november 30-án kezdődött küldöttgyűlésén erőteljesen jelen volt az azonnali változást sürgető türelmetlenség, de – egy rövid időszakot kivéve – nem ez lett a párt meghatározó politikája. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az új MÚK, a taxis-blokád tavaszi újrakezdésének vágyálma irreális. Újabb taxisblokád nem lesz, egyebek közt azért, mert már volt.

Parlamenti demokráciában az utcán nagyon sok mindent lehet követelni, de szinte semmit nem lehet megoldani. S baj van magukkal a követelésekkel is. Mert túl azon, hogy ne legyen – annyival – drágább a benzin, azt az általános elégedetlenséget, amely a társadalmat a taxisok mellé állította, nem lehetett alkotmányos követelésekké formálni. A kormány nem bukott meg, a radikalizmus viszont kihúzódott az SZDSZ-ből, és elindult jobb felé. A MIÉP tartaléka a kiábrándult SZDSZ-esek, mondta egyszer Csurka István. Azóta a MIÉP is felszívódott, a jobboldali radikalizmus azonban elevenebb, mint valaha. (Az SZDSZ összezsugorodását azonban semmiképpen nem lehet a radikálisok távozásával magyarázni. 1994-től kezdve igen sokan elhagyták a pártot olyanok is, akiknek a szemében – bár nem voltak csodaváró radikálisok – az SZDSZ volt a rendszerváltás következetes és hiteles pártja. De ez már egy másik történet.)

A hasonlóságok az 1990-es őszi és a 2006-os őszi válság között kézenfekvőek; a fentebbi idézetek azt jelzik, hogy az analógiák a politika magasabb szintjén is felfedezhetők. De jelentősek a különbségek is. A taxisok által gyakorolt erőszak, ahogy egy polgári engedetlenségi mozgalomhoz illik, passzív volt. 1990-ben a kormány végül engedett az SZDSZ nyomásának, a köztársasági elnök felszólításának, és nem próbálkozott az amúgy is vonakodó rendőrség bevetésével – így a négy napig tartó válságnak különösen az első két napján az oldottság hangulata áradt szét az országban. Az emberek szerették a rendőröket, a rendőrök élvezték, hogy szeretik őket, senki nem sietett, Budapest levegője belélegezhetővé vált. Ez a hangulat csak növelte a mozgalom eleve nagyobb támogatottságát, és elszigetelte a kormány erőszakot, megtorlást követelő híveit. A blokád nem politikai követelések támogatására jött létre, s az ellenzék sem szervezett rá politikai eseményeket. Ellenkezőleg: az SZDSZ végig azt hangoztatta, hogy a benzinár felemelése nem kerülhető el.

Ezzel szemben szeptember 18-án, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésének másnapján nem csupán jobboldali publicisták írták, hanem Pokorni Zoltán, a Fidesz alelnöke jelentette ki, hogy Gyurcsány Ferenc morálisan megsemmisült, majd pedig az ellenzék két frakcióvezetője, Navracsics Tibor és Semjén Zsolt nyilatkozott, hogy a kormánynak mennie kell. Bár egy kisebb csoport már 17-én este tüntetett a Kossuth téren, a 18-án este kezdődő tömegtüntetés az ellenzék politikai követelésének adott hangot. A parlament bizalmi szavazása után Orbán Viktor hívta követőit naponta ismétlődő tömeggyűlésekre a parlament elé. A tüntetések végig erőszakosak voltak. Nemcsak a Szabadság téren, hanem már 17-én este a Kossuth téren is: a tüntetők behatoltak a parlament előtti lezárt területre.

Az utcai mozgalom nem egyesítette a társadalmat, hanem növelte a megosztottságát, az erőszak képei a többséget elidegenítették mindenfajta utcai megmozdulástól. Csak a rendőrség bosszúnak tetsző brutális fellépése a Szabadság téri csődjét követő héten, majd pedig október 23-án, tette lehetővé, hogy ismét az ellenzék ragadja magához a szót, és a politika témája ne az ellenzék kormánybuktatási kísérletének kudarca legyen, hanem a rendőri erőszak. Egyebek közt ezért minősül politikai melléfogásnak, hogy Kuncze Gábor SZDSZ-elnök és Demszky Gábor főpolgármester az országos rendőrfőkapitány által elrendelt, illetve a kormány kezdeményezésére megindult, továbbá az ügyészség folytatta vizsgálatok értékelésének elébe vágva kiállt a budapesti rendőrfőkapitány mellett.

Az ellenzéki politika jelszót adott a radikális tüntetőknek: Gyurcsány mondjon le. De mi vitte az utcára a tüntetőket, mi kelti bennük az indulatot? Aligha pusztán a morális felháborodás Gyurcsány hazugsága miatt, hiszen átlátszóan hamis helyzetértékelésre („rosszabbul élünk, mint négy éve") és hamis ígéretekre épült a Fidesz választási kampánya is. Gyurcsány szokatlanul nyers beismerése akár még rokonszenvet is ébreszthetett volna iránta. Az indulat máshonnan, mélyebbről jött. 

Egy régi vita visszhangja

Az SZDSZ történetének egyik legérdekesebb vitája – mint a Beszélő 1991. februári számából kiderül – a taxisblokád utóéletének jegyében Tellér Gyula és Kis János között zajlott le a parlamenti frakció 1991. január 18–20-ai ülésén. A rendszerváltás csak fent, a politikában történt meg, állította Tellér Gyula, a középszinten nem. „A Kádár-rendszerben uralkodó csoportok, elitek azonosságának és a szervezetek teljes vagy csaknem teljes változatlanságának képét látom a tudományos életben, a fegyveres testületeknél, (...) az újjáalakuló közigazgatásban és még szembeszökőbben a vállalati és szövetkezeti szférában, az érdekképviseleteknél, a tömegtájékoztatás nagy szféráiban, abban, amit helyi társadalomnak szokás nevezni, hogy csak néhány példát mondjak." Bár a választások előtt valamennyi párt „nagytakarítást" ígért, a választások után a két nagy párt, az MDF és az SZDSZ a Kádár-rendszer „megalvadt struktúráinál" keresett támogatást egymással vívott harcához. Miközben zsugorodnak a jövedelmek, romlik az életszínvonal, „azok, akikben a társadalom alsó szintjén lévők számára mindennek az oka megtestesül, akiknek mindez köszönhető, jobban vannak pozicionálva, mint valaha, nagyobb biztonságban érzik magukat, mint valaha". Az SZDSZ-nek a „megalvadt struktúrák" fogságában élő, a változásokban érdekelt alsó rétegekhez kell fordulnia, őket kell "nekivezetnie a megalvadt struktúráknak". A hallgatag többséget ki kell szabadítani önnön passzivitásából, és meg kell szabadítani attól, hogy „egy gigantikus méretű apa” képzetétől várják sorsuk jobbra fordítását.

A helyzetkép, amelyet Tellér felvázolt – mondta Kis János –, meggyőző, következtetései azonban tévesek. Magyarországon a forradalmi átalakulás vértelen volt és rövid. A társadalom széles rétegei nem vettek részt benne. Bár a társadalom elégedetlen azzal, hogy a hatalmi átrendeződés felületi maradt, a mozgósításra nem fogékony. Mozgósítás helyett inkább az intézmények átalakítására kell törekedni: a demokrácia és a piacgazdaság szükségképpen kialakítja a maga új elitjét.

Tellér Gyula 1994-ben elhagyta az SZDSZ-t, a Fidesz politikai elemzője, Orbán Viktor tanácsadója lett. Valószínűleg nem alaptalan a feltételezés, hogy meghatározó szerepe volt Orbán Viktor társadalomképe és az abból következő politikája kialakításában. A polgári körök mozgalma is a helyi társadalmak átpolitizálásához, megszervezésének aprómunkájához biztosít keretet. A közös nevező, hogy Magyarországon csak részlegesen következett be a rendszerváltás, a kommunisták a politikai fordulat ellenére megtartották formális és informális hatalmukat.

De vajon mit jelent ez a szentencia, és mi következik belőle, miután a magyar társadalom 1994-ben nagy többséggel képviselőkké választotta a Kádár-rendszer funkcionáriusait, s ezek a funkcionáriusok, ha az idő múltával csökkenő arányban is, mind a 2002-es, mind a 2006-os választások eredményeképpen ma is jelen vannak a politikai döntéshozatalban? Aligha mondhatjuk tehát Tellér Gyulával, hogy a megalvadt struktúrák szorításában élők az egykori kommunistákban látják balsorsuk okozóit, ha minduntalan újraválasztják őket. Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy azért döntenek így, mert megítélésük szerint nincsen jobb kínálat a számukra.

Tizenöt év alatt a magyar gazdaság kapitalista magángazdasággá vált. Bár számos egykori funkcionáriusnak és kádárista technokratának sikerült politikai hatalmát gazdasági hatalommá alakítania, ma a piacon kénytelenek ugyanúgy viselkedni, mint a piac bármelyik szereplője. A politikai intézmények egy része átalakult, más része nem alakult át. A rendőrségi törvény például, amelyet hat párti egyeztetés után, elenyésző számú ellenszavazattal fogadott el a Boross-kormány idején az Országgyűlés, átmentette a rendőrség centralizált, hierarchikus struktúráját, katonai elkülönültségét, amely lehetővé teszi, hogy mindenfajta külső ellenőrzést elhárítson. Mindezt csak megerősítette a Horn-kormány idején elfogadott szolgálati törvény. A fikciót, hogy a III/III-as csoportfőnökség kivételével az állambiztonsági szolgálat összes többi csoportfőnöksége és osztálya éppúgy a nemzet védelmében tevékenykedett, mint bármely jogállam titkosszolgálata, így mind a személyi állományuk, mind az iratanyaguk érinthetetlen, egyforma hévvel védte Boross Péter, Nikolits István és Kövér László. Doktrínáját a Fidesz csak a Medgyessy Péter ügynökmúltjában rejlő propagandalehetőség kedvéért adta fel.

Más intézmények viszont átalakultak. Hatalmas mértékben megerősödtek a történelmi egyházak, részint a Horn-kormány támogatásának köszönhetően is. Pluralizálódtak a szakszervezetek, és bár a versenyszférában gyengék, éppen az állammal szemben erősek, függetlenül attól, hogy baloldali vagy jobboldali kormány irányítja-e az államot. A kormány által szorgalmazott reformok, a patikaliberalizáció, a kórházak privatizálása éppen a versenyt engednék be abba a szférába, ahol eddig megalvadt struktúrák – a monopóliumrendszer és a merev hierarchia – uralkodtak. Persze viszolyogtató, hogy olyanok ünneplik az 1956-os forradalmat, akik 18 éve még odaadóan ellenforradalmaztak, és viszolyogtató egyes szocialista politikusok kádermentalitása és káderstílusa. De nem kevésbé viszolyogtató, amikor más egykori funkcionáriusok, akik történetesen a jobboldalhoz csapódtak, felfedezik magukban a hívő keresztényt, és hitbuzgalmi szónoklatokkal lepik meg a tévé előtt hüledező közönséget.

A sértettek lázadása

Az új rendszerváltás a politikai propaganda jelszava, valóságos tartalma csekély. Az utcán politizálók mégis rezonálnak rá. Nemcsak a radikális kődobálók, hanem a magukat mérsékeltnek tekintő Orbán-rajongók is. A tüntetők az 56-os felkelőkkel azonosítják magukat. Akiket a rendőrök megvertek vagy őrizetbe vettek, a forradalom mártírjainak dicsősége övezi. „Sehonnai bitang ember, / Ki most, ha kell, halni nem mer" – idézte egy reszketeg idősebb hölgy Petőfit egy vitadélutánon, amelyet Fidesz-képviselők részvételével rendeztek egy református templomban. 2002-ben választási csalással magyarázták a Fidesz vereségét. A párt vezetése hivatalosan elfogadta a választási eredményt, de nem bánta, hogy a csalás ellen tüntetők az utcára vonulnak. 2006-ban az MSZP győzelme olyan arányú volt, hogy nem lehetett csalásról beszélni. Orbánnak hatalmas ajándék volt az őszödi beszéd: újra kezdhette a kampányt gyűlölt ellenfele ellen, aki nemcsak a választáson, de már kettejük tévévitájában is legyőzte.

A Fidesz veresége s talán még inkább az MSZP győzelme rengeteg embert sértett. Sértette természetesen a Fidesz-klientúra tagjait, akik azt remélték, hogy visszavehetik előnyös pozícióikat az MSZP-SZDSZ-klientúrától. Sértette azt a középréteget, amely úgy érezte, előnyöket veszít el. Nem mintha az MSZP szociálpolitikája és gazdaságpolitikája – folytatva a kádári hagyományokat – nem a középosztálynak kedvezett volna például az áfacsökkentéssel vagy az evával. De a Fidesz deklaráltan tette ugyanezt: a családi adókedvezményhez vagy a lakáshitel-támogatáshoz kapcsolódó retorikája azt sugallta, az arra érdemesek kapnak kedvezményeket, nem a munkakerülő cigányok. De ezeknél a racionálisan leírható sérelmeknél súlyosabbak az érzelmi sérelmek: a baloldali koalíció győzelmével a hazafiatlan, a nemzet sorskérdései iránt közömbös erők jutottak hatalomra.

Ennek a meggyőződésnek is van valóságos érzelmi alapja. A Szovjetunióból vezérelt rendszer 1945 és 1989 között milliókat sértett meg valóságosan vagy érzéseiben. Nemcsak azok szenvedtek el sérelmeket, akik börtönbe vagy Recskre kerültek, akiket osztályidegennek vagy kuláknak minősítettek, akiknek elvették a földjét vagy a műhelyét, de azok is, akiknek zavartan kellett kerülgetniük az életrajzukban, hogy 1945 előtt a közigazgatásban dolgoztak, vagy katonaként Szerbiában, az orosz fronton szolgáltak. Ezeknek a sérelmeknek az emlékezete könnyebben hagyományozódik nemzedékről nemzedékre, mint a Kádár-rendszerben élvezett előnyöké, a biztos munkahelyé vagy a szövetkezeti lakásé. A sértettek és leszármazottaik mind potenciális Fidesz-szavazók, és pártjuk számíthat rájuk a tömeggyűléseken is. Sokkal több embert vertek meg október 23-án, mint ahányról tudunk, mondta egy felszólaló a fentebb idézett vitán, de a legtöbben nem mertek feljelentést tenni, mert a szüleiktől tudják, hogyan bánnak a bolsevikok azzal, aki panaszkodik rájuk. Való igaz, aki feljelentést tesz a rendőrök ellen bántalmazás miatt, kockáztatja, hogy őt meg hivatalos személy elleni erőszakkal fogják vádolni. A statisztikák szerint a bántalmazottnak tízszer több esélye van rá, hogy őt ítélik el, mint hogy a bántalmazó rendőrt. Ennek azonban kevés köze van az ötvenes évek bolsevista terrorjához.

Sérelemre sérelem, hogy a sérelmek okozóit nem vonták felelősségre. Mert Magyarországon soha semminek nincs következménye, szokták mondani. De a jobboldalon mást is mondanak. A zsidók bezzeg nemcsak kárpótlást kaptak, de bíróság elé állíthatták, halálra ítélhették azokat, akik állítólag ártottak nekik. Pedig a zsidók deportálásáról a magyarság egyáltalán nem tehet. Akik magyarokat gyilkoltak, magyarok életét tették tönkre, elégedetten emlékezhetnek a párt szolgálatában töltött éveikre, az elvtársaik pedig továbbra is basáskodnak felettünk. Ennyi elég az antiszemitizmus indokolásához, ha az antiszemitizmusnak egyáltalán szüksége van indokolásra. Persze az antiszemitizmust gyakran nem lehet formálisan bizonyítani: azzal a szélsőjobbon is tisztában vannak, hogy a nyílt zsidózás nem tesz jót a nemzeti mozgalom hitelének. De akik az Árpádsávos zászlót lengetik, pontosan tudják, hogy a másik is arra gondol, amire ők. Hogy a vörös-fehér csíkos lobogó nem Magyarországi Szent Erzsébet emlékezetét idézi, hanem Szálasi Ferencét. Aki az utolsó percig ellenállt a bolsevikoknak, és mellesleg gettóba záratta, a Dunába lövette a zsidókat. Mert: Sehonnai bitang ember...

Forradalom helyett

A taxisblokád nem ismétlődhetett meg, mert a csalódottság támasztotta érzéseket nem lehetett ésszerű követelésekké formálni. A szeptember-októberi tömegtüntetések viszont bármikor megismétlődhetnek, éppen mert formátlan indulat munkált mögöttük. A Fidesz azonban valószínűleg óvatosabb lesz, nem fog látványosan támogatni egy zavargásokba torkolló utcai megmozdulást. Magyarország nem Grúzia és nem Ukrajna, a kormány nem fog távozni, akármennyi ideig maradnak is a tüntetők az utcán. Sem az Európai Unió, sem az Egyesült Államok nem gyakorol nyomást a kormányra, hogy távozzon. A tavaszi választások lebonyolítása szabályos volt, minden egyéb magyar belpolitika. A taxisblokádot amnesztia követte, hiába vártak volna súlyos büntetéseket az MDF ultrái. Most az amnesztia nem lenne indokolt, mert aki kővel dob meg egy másik embert, akár rendőrt, akár civilt, büntetést érdemel. Tanácsot adni a bíróságoknak nem illik. De ha én lennék bíró, ebben a helyzetben a rendőröket nem tekinteném érdek nélküli tanúknak. Letöltendő szabadságvesztésre csak azt ítélném, akiről filmfelvételek bizonyítják, hogy sérülés okozására alkalmas tárgyat, követ, vasrudat, üveget dobott a rendőrök felé.

Gyurcsány számára a népszavazási kezdeményezés sokkal veszélyesebb, mint az utcai megmozdulások. Orbán megint dupla vagy semmit játszik. Ha a kiszámíthatatlan Alkotmánybíróság netán alkotmányosnak fogadja el a kérdéseket, nem kizárt, hogy a választópolgárok, akik éppen érezni kezdik a megszorító intézkedések hatását, elmennek szavazni. Ha pedig elmennek, kevéssé valószínű, hogy ne szavaznának a tandíj meg a vizitdíj ellen. A magam részéről mégis jobban bízom a választópolgárok, mint az alkotmánybírók bölcsességében. Eddig a magyar nép, az 1989-es népszavazás óta, mindig bölcsen szavazott, illetve bölcsen nem szavazott. A győztes referendum keresztülhúzza a kormányprogramot, a költségvetés átdolgozására kényszeríti a kormányt, és esetleg megkerülhetetlenné teszi új választások kiírását is. Egy sikertelen referendum viszont Orbánt hozná nehéz helyzetbe. A Fidesz-MPSZ elnöke jelentős mértékben megerősödött az önkormányzati választáson elért siker nyomán. De az új helyzet veszélyt is jelent a számára. Az önkormányzati vezetők pozíciója nem kizárólag az alvezéreit sűrűn cserélgető pártelnöktől függ, hanem a helyi közösség támogatásától. Egy újabb kudarc esetén tucatnyi Kósa Lajos foghat össze Orbán ellen.

A másik veszély, ami a kormányt fenyegeti, hogy a reformok kifulladnak, vagy nem hoznak érzékelhető változást. Hat hónap reformretorika után a közvélemény sokkal többet tud a megszorító, illetve az állami bevételeket gyarapító intézkedésekről, mint a reformok tartalmáról. A vizitdíj érthető, de kérdés, hogy reform-e. Amint fölöttébb bizonytalan az is, hogy a szabad orvosválasztás esetén fizetendő 30 százalékos költségtérítés kiváltja-e a hálapénzt, vagy csak növeli a beteg költségeit.

Annyi azonban bizonyos: nem új forradalom kell (a radikálisok forradalomvágyát egy Fidesz-kormány sem teljesítené be), hanem az, hogy a kormány az ellenzék folyamatos támadásai, a szakmai érdekcsoportok ellenállása ellenére keresztülvigye az államháztartás terheit csökkentő reformokat. Hogy szegényközpontú szociálpolitikát, ésszerűen működő egészségügyet teremtsen. Hogy megállítsa az iskolai szegregációt, amely 10-15 éven belül olyan feszültségek forrása lehet, hogy a fél ország Olaszliszkává változik. Ha a régóta halogatott változások nem kezdődnek meg, ha tovább folytatódik a pazarló költekezések és a fájdalmas megszorítások korszakainak az államszocializmus éveiből ismert ciklikus váltakozása, akkor három év múlva a választópolgároknak semmi okuk nem lesz arra, hogy többségükben ismét Gyurcsány Ferencre, és ne Orbán Viktorra adják a szavazatukat.

Idén a karácsonyi kivilágítás szebb és fényesebb, mint emlékezetem szerint bármikor volt. Aki végigmegy a Váci utcán vagy az Andrássy úton, el sem akarja hinni, hogy két hónappal ezelőtt itt utcakövekkel rohamozták meg a rendőrsorfalat, a rendőrök pedig könnygázzal, vízágyúval és lovasrohammal űzték a feldühödött, nekikeseredett embereket. De a fényár nem feledteti, hogy a városlakók, az országlakosok többsége tele van aggodalommal: megmarad-e az állása, hogyan fogja kifizetni a fűtésszámlát, ki tudja-e váltani a gyógyszereit? De nem csupán a magunk és a családunk megélhetéséért szorongunk. Hanem azért is, hogy túl leszünk-e valahára a mozgósítottság állapotán. Meddig kell elviselnünk, hogy a másik ember gyűlöl bennünket, és mi gyűlöljük a másik embert?

HVG, 2006. december 23.

22 661 karakter