Kőszeg Ferenc honlapja

Kevés dolog mutatja jobban a Fidesz „nemzetpolitikájának” álszentségét, mint a délszláv háborúk elől Magyarországra menekült vajdasági magyarok ügye. A 2004-es eredménytelen népszavazás óta a Fidesz-propaganda hazaárulónak, a nemzet ellenségének minősít mindenkit, aki nem ért egyet azzal, hogy a határon túli magyarok megkaphatják a magyar állampolgárságot akkor is, ha nem szándékoznak áttelepülni Magyarországra. 2000-ben a Fidesz-kormánynak egy sokkal kisebb horderejű kérdésben kellett döntenie: ekkor a határon túli magyarok kárára döntött.. A vései menekülttáborban élő vajdaságiak megrendítő segélykiáltása késztetett arra, hogy a Magyar Helsinki Bizottság elnökeként nyílt levélben kérjek támogatást a hazánkban tartózkodó vajdasági magyarok számára Az akkor hatályos törvény felhatalmazta a kormányt, hogy törvényben foglaltaknál kedvezőbb feltételekkel biztosítsa a kérelmezők egyes csoportjai számára a bevándorlási-letelepedési engedélyt. A kormány válaszát a javaslatra Felkai László, a Belügyminisztérium államtitkára közölte velem: Arról szó sem lehet! A kedvezményes letelepedési engedélyt végül a következő kormány belügyminisztere, Lamperth Mónika adta meg a vajdasági magyaroknak. A kérelmezők létszáma időközben 500-ról 140-re apadt.

„Miért nem ad Magyarország feltételeket az élethez?” 

Levél a Magyarországra menekült vajdasági magyarok ügyében 

CÍMZETTEK:
Csoóri Sándor, Magyarok Világszövetsége
Szabó Tibor, Határon Túli Magyarok Hivatala
Ágoston András, Vajdasági Magyar Demokrata Párt
Kasza József, Vajdasági Magyar Szövetség
dr. Páll Sándor, Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége

Tisztelt elnök urak!
November közepén negyvenhat, a vései (Somogy megye) menekülttáborban élő vajdasági magyar levélben fordult a magyar kormány tagjaihoz, az Országgyűléshez, a katolikus egyházhoz, egyes sajtóorgánumokhoz és emberi jogi szervezetekhez. „Szeretnénk megtudni, hogy nekünk, Jugoszláviából űzött vajdasági magyaroknak miért nem ad Magyarország feltételeket az élethez?” – kérdezik a levélírók. „Mi is érző és gondolkodó emberek vagyunk, akik szeretnének normális életet élni, és hasznossá válni a társadalom számára. A magyar menekültek reményt vesztve várják a megoldást, mert a tábori élet nagyon nagy megpróbáltatás.”

A befogadástól a kitoloncolásig

A délszláv konfliktus kezdetekor Antall József miniszterelnök bejelentette, Magyarország befogadja a jugoszláviai háború menekültjeit. 1991 nyara és 1996. január 15-e között 74 ezer ember részesült ideiglenes védelemben.

A horvátországi majd a boszniai háború lezárultával az „ideiglenes védelmet élvezők” – a közkeletű, de ma már hivatalos elnevezés szerint: a menedékesek – visszatértek hazájukba, vagy továbbmentek más országokba. 1998 nyarán már csak 1710 menedékes tartózkodott Magyarországon, közöttük 335 horvátországi és 514 vajdasági magyar. 1998 őszéig a horvátországi magyarok is hazautaztak. Egyre nagyobb számban érkeztek viszont az új háború elöl menekülők: koszovói albánok, vajdasági magyarok. Ellentétben Horvátország, és Bosznia-Hercegovina állampolgáraival, meg újabban a koszovói albánokkal a vajdasági magyarok nagy részének nem volt és jelenleg sincs lehetősége a hazatérésre.

Részint azért nem, mert féltek és félnek a szerb lakosság és a szerb hatóságok ellenséges fellépésétől, a „hazaáruló” kisebbséget sújtó diszkriminációtól, a hadköteles korú férfiak pedig attól is, hogy katonaszökevényként kezelik őket, akár megkapták a behívót, akár nem. De ezeknél a félelmeknél is keményebb akadálya a hazatérésnek, hogy a jugoszláviai hatóságok nem engednek be senkit, aki nem rendelkezik érvényes jugoszláv úti okmánnyal: az elveszett, lejárt úti okmányokat nem pótolják, az erre vonatkozó kérelmeket egyszerűen válasz nélkül hagyják. A debreceni, a békéscsabai befogadó állomáson élő vajdaságiak közül többen elmondták: hiába volt még érvényes az útlevelük, a Magyarországon született gyerekeiket útlevél híján nem engedték át a határon.

A magyar Külügyminisztérium az elmúlt években számos alkalommal tett – hiábavalónak bizonyuló – diplomáciai erőfeszítéseket, hogy azok a jugoszláv állampolgárok, akik haza akarnak utazni, megkapják a hazatérési engedélyt államuk hatóságaitól. Ugyanekkor a Belügyminisztérium azzal kísérletezett, hogy toloncegyezményt hozzon létre Magyarország és Jugoszlávia között. 1998-ban magas rangú belügyi küldöttség járt ebben az ügyben a szomszédos országban. Azt kell mondanunk: a koszovói albánoknak, a vajdasági magyaroknak az volt a szerencséje, hogy a jugoszláv kormány elutasította ezeket a próbálkozásokat. A toloncegyezményeknek ugyanis – némileg egyszerűsítve – az a lényege, hogy az ország az állampolgárait, akkor is átveszi a másik állam hatóságaitól, ha azok nem akarnak hazatérni, és nem is rendelkeznek a hazatéréshez szükséges úti okmányokkal.

Csak egy rendelet

A menedékesek ideiglenes védelmét és az ehhez kapcsolódó ellátásokat a kormány 1998. március 6-án kelt rendelete 1998. június 30-i hatállyal megszüntette. Két héttel a határidő lejárta előtt, június 16-án a leköszönő kormány a védelem megszűntét október 31-re halasztotta. Nyitva maradt a kérdés, mi történjék azokkal a menedékesekkel, akik nem tudnak hazatérni, de a helyzetük előreláthatólag október végéig sem fog rendeződni.

A bosnyák menedékeseknek a kormány – a Belügyminisztérium 1989 szeptemberében kelt Előterjesztése alapján – 1999 nyaráig újabb haladékot adott. A 90 százalékban magyar nemzetiségű jugoszláv állampolgárok helyzetüket vagy az idegenrendészet vagy a menedékjog szabályai szerint rendezhetik. Magyarán: vagy tartózkodási, bevándorlási engedélyt kérnek, vagy menedékjogot. Csakhogy – így az Előterjesztés – például azoknak a vajdasági magyaroknak az esetében, akik a befogadó állomásokon élnek, „a helyzetük idegenrendészeti eszközökkel való rendezésére aligha van mód”. A bevándorlási kérelem teljesítésének ugyanis mellőzhetetlen feltétele a magyarországi lakhely és megélhetés. Az ezt igazoló iratok híján a kérelmet hatóság érdemi vizsgálat nélkül elutasítja. Nem kerülnek közelebb a megoldáshoz azok sem, akik a menekültkénti elismerésüket kérik, minthogy „a Genfi Konvenció alapján erre kevés esélyük van”. Az Előterjesztés egyetlen reménysugarat csillant meg: „felmerülhet (...) – különös tekintettel a koszovói eseményekre – a befogadottá nyilvánítás, amely elsősorban a befogadó állomáson élők esetében jelent – igaz, csak átmeneti időre – megoldást”.

A helyzet világos, reális leírása ellenére az Előterjesztés homályba burkolta a várható következményeket: státusuk megszűnte után a volt menedékes vajdasági magyarokból jogellenesen Magyarországon tartózkodó külföldi lesz, akik munkát nem vállalhatnak, szociális támogatást nem kapnak, gyerekeik iskolába nem járhatnak, s a zsúfolt közösségi szálláson kell élniük beláthatatlan ideig. Elmulasztotta az előterjesztő Belügyminisztérium azt is, hogy megvalósítható megoldást javasoljon a kormány számára.

Az idegenrendészeti törvény felhatalmazza a kormányt, hogy a kérelmezők rendeletben meghatározott köre számára bevándorlási kérelmük elbírálásakor a törvényben foglaltaknál kedvezőbb feltételeket állapítson meg. 

Mindössze annyira lett volna szükség, hogy a kormányrendelet kimondja: a közigazgatási hivatal a volt menedékeseknek akkor is megadhatja a bevándorlási engedélyt, ha megélhetésük, lakhatásuk a kérelem elbírálásakor nincs biztosítva. A bevándorolt külföldiek ugyanis minden külön engedély nélkül vállalhatnak munkát, és szükség esetén szociális ellátásban is részesülnek. Bevándoroltként a külföldiek – mindenekelőtt a magyar nemzetiségűek, akiknek nem kell nyelvi problémákkal megküzdeniük, – a megindulhatnak a beilleszkedés, a végleges letelepedés útján.

A kézenfekvő megoldás helyett a minisztérium 1999 decemberében, amikor már dagadt a botrány, tűzoltómódszerekkel próbálkozott, civil és karitatív szervezetektől, egyházaktól kért segítséget. (A baptisták és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség vállalta is, hogy szállást és étkezést nyújt a vajdasági magyarok egy része számára.) De ha ezekkel a módszerekkel sikerül is átmenetileg javítani a volt menedékesek helyzetét, itt vannak már az újak, akik 1998–1999-ben menekültek el a Vajdaságból a koszovói válság, a katonai behívó, majd pedig a bombázások elől. Akik azért jöttek Magyarországra, mert a magyar politikusok szavait úgy értelmezték, hogy a Magyar Köztársaság védelmezi a határon túli magyarokat. (A negyvenhat vései aláíróból húsz már az utóbbiak közül került ki.) 2000 nyarán, amikor a befogadottként elismert külföldiek egy évre szóló védelme lejár, egyszerre zúdul majd a menekültügyi hatóságokra az újonnan érkezettek és az időközben befogadotti státuszt kapott volt menedékesek gondja. Az ugyanis kevéssé valószínű, hogy sokan lesznek közülük, akik képesek lesznek nyárig otthont, megélhetést teremteni maguknak.

„A Koszovóban folyó szórványos összecsapások ...”

A menedékjogi törvény nemzetközi egyezményre, a Genfi Konvencióra épül, az pedig kizárja, hogy a befogadó országok nemzetiségük, vallásuk alapján különbséget tegyenek a menekülők között. Joggal hivatkozik tehát a Belügyminisztérium arra, hogy a menedékjogi eljárás során nem lehet kedvezőbb elbánásban részesíteni a magyar nemzetiségűeket.

A magyar menekültügyi hatóságok igen komolyan vették a diszkrimináció tilalmát: 1998 márciusa és 1999 márciusa között a vajdasági magyaroktól éppúgy megtagadták az indokolt védelmet, mint a koszovói albánoktól. Holott az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága 1998 folyamán több ízben, így például augusztus 25-i állásfoglalásában kifejtette: „Bár általában a sorozás előli szökés vagy dezertálás önmagában nem elegendő alap a menekültkénti elismerésre, a Jugoszláv Hadseregbe való besorozás elől szökésben lévők vagy a hadseregből dezertálók esetében a menekültkénti elismerést megalapozhatja, hogy a szolgálat ellentétben áll a kérelmező politikai, vallási vagy morális meggyőződésével, és nincsen alternatív polgári szolgálatra lehetőség, illetve az, hogy a kérelmező nem akart olyan katonai akcióban részt venni, amelyet a nemzetközi közösség elítél, mivel az ellentétes az emberi magatartás alapvető szabályaival.”

A magyar menekültügy tisztségviselői nem vettek tudomást erről az ENSZ-állásfoglalásról, ahogy nem vettek tudomást arról sem, hogy az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága 1998. március 9-étől több alkalommal felszólította a Genfi Egyezményhez csatlakozott államokat: ne utasítsák ki a koszovói válság miatt menekülőket, még akkor sem, ha menedékkérelmüket elutasították. Az ENSZ főtitkárának 1999. március 17-én kelt jelentése megállapítja, hogy a Koszovóban „folytatódó harcok szinte semmisé tették az 1998. októberi tűzszüneti egyezményt” (az úgynevezett Milosevics-Holbrbooke megállapodást). A Menekültügyi és Migrációs Hivatal ügyosztályain azonban, mintha nemcsak az ENSZ dokumentumokat nem olvasták volna, de a hazai napilapok kül- és belpolitikai rovatait sem. Az előbbiek ugyanis folyamatosan tájékoztattak az 1998 márciusa óta folyó koszovói harcokról, a Koszovóban elkövetett tömeggyilkosságokról, az utóbbiak pedig rendre ismertették például magyar kormánytagok kijelentéseit a vajdasági magyarokat sújtó diszkriminációról, a koszovói katonai szolgálat fenyegetéséről.

Sz. Róbert 1995 szeptemberében katonai behívója megérkezése után menekült Magyarországra. A debreceni táborban belső rendészként dolgozott. Menedékes státusza megszűntekor menedékjogot kért, tekintettel arra is, hogy 1998. október 10-én szülei szabadkai lakására újabb behívó érkezett. Kérelmében emellett arra is hivatkozott, hogy „magyar nemzetisége és katolikus vallása sem segítette helyzetét”. Szökése óta a katonai rendőrség rendszeresen keresi szabadkai lakásukon. Csakhogy a szülők, akik szintén magyar nemzetiségűek – így a Menekültügyi és Migrációs Hivatal debreceni ügyosztályán fogalmazott határozat indokolása, „bántódás nélkül élnek Szabadkán”. Nem esett bántódása a Temerinben élő nagymamának sem. A kérelmezőt tehát csupán „koránál fogva a hadkötelezettségi törvény előírásai miatt keresik”. „Sz. Róbert kitoloncolása esetén kínzásnak, embertelen bánásmódnak nem lenne kitéve”, ezért a hivatal nem csak a menekültkénti elismerést tagadja meg, de a kitoloncolás végrehajtásának sem látja akadályát. Még szerencse, hogy Sz. Róbertnek nem volt útlevele, így kitoloncolását a magyar rendőrség vagy a határőrség meg sem kísérelhette.

H. Lajos zentai születésű huszonhárom éves fiatalember 1998. október 17-én útlevéllel érkezett Magyarországra, és két napon belül menedékjogot kért. 1995-ben sorkatona volt, kérelme benyújtásakor attól tartott, hogy ismét behívják, és Koszovóba küldik. 

A Menekültügyi és Migrációs Hivatal békéscsabai ügyosztályán 1998. december 9-én kelt határozat a menekültkénti elismerést azzal az indoklással tagadta meg, hogy a kérelmező félelme „időközben megalapozatlanná vált, a Milosevics-Holbrooke megállapodást követően a szerb katonai vezetés megkezdte a csapatok kivonását Koszovóból. Ez a politikai változás nem valószínűsíti azt, hogy a kérelmezőt Koszovóba vinnék harcolni. A katonai szolgálat teljesítése pedig az alkotmány előírásaiból adódó kötelessége.”.

B. Zoltán kérelmét ugyancsak a békéscsabai ügyosztály azzal az indoklással utasította el, hogy a koszovói szolgálattól való félelem nem megalapozott, mert a „Koszovóban folyó szórványos összecsapások az UCK és a szerb biztonsági erők, nem a Jugoszláv Hadsereg katonái között zajlanak”. Ez a határozat 1999. március 1-jén kelt!

Befogadottak...

A kérelmezők következetes elutasítása 1999. március végéig tartott. Mintegy két héttel a jugoszláviai bombázások megkezdése után szinte minden jugoszláviai kérelmezőt befogadottként ismertek el – feltéve, hogy nem tűnt el az eljárás befejezése előtt. 1999. november 30-áig albán nemzetiségű kérelmezők esetében 585, magyar nemzetiségűek ügyében 570 eljárás végződött befogadotti elismeréssel. A statisztikai adatok a kérelmek számát jelzik, a családok közös kérelmet nyújthatnak be. Az albán befogadottak létszáma folyamatosan csökken, legtöbbjük igyekszik visszatérni Koszovóba, s ennek jelenleg csak technikai akadályai vannak. Az 1998-99-ben érkezett befogadottként elismert vajdasági magyarok létszáma körülbelül 1000 fő. És ez a szám aligha lesz kisebb.

A nagy befogadási hullám sodrában befogadottként ismerték el azokat is – például Sz. Róbertet –, akiknek a kérelmét korábban visszautasították. A határozatoknak ez a színe változása jelzi, hogy a hivatal nem annyira a törvény, hanem inkább a belügyminisztériumi direktívák alapján dönt.

Befogadottként a menedékjogról szóló törvény értelmében azt lehet elismerni, akit országában halálbüntetés, kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód fenyeget, noha politikai, vallási, etnikai okból nem üldözték, és nem is háború vagy polgárháború elől menekült. A törvény szerint befogadotti státus, azaz a legalacsonyabb szintű védelem illetheti meg a szaud-arábiai marhatolvajt, akinek hazájában levágnák a kezét, a törökországi kurd terroristát, akit Törökországban feltehetőleg megkínoznának, vagy a szovjet megszállás alatt működött afgán állambiztonsági szervezet tisztjét, akit az iszlám fundamentalisták meggyilkolnának. A befogadottak letelepedését a hatóságok nem támogatják, beilleszkedésük a magyar társadalomba nem kívánatos. Ezt a védelmet nyújtottuk 1999 áprilisa és kora ősze között mind a vajdasági magyaroknak, mind pedig a koszovói albánoknak, akiknek a jogaiért szövetségeseink háborút indítottak Jugoszláviában. (A menedékes státus megadásának lehetőségéről a kormánynak kellett volna döntenie – ezt javasolta a Menekültügyi Főbiztosság is –, de ilyen értelmű kormányhatározat nem született.)

És mégis azok a szerencsések, akik megkapták legalább a befogadotti státuszt, és ha jövedelem, munkalehetőség nélkül is, ha a táborhoz kötve is, de jogszerűen tartózkodhatnak Magyarországon egy éven át. Mert voltak, akik kimaradtak a szórásból, túl korán, vagy túl későn kértek menedékjogot, és elutasították őket, vagy különböző okokból egyáltalán nem adtak be kérelmet. Ők most jogellenesen Magyarországon tartózkodó külföldiként a határőrség valamelyik közösségi szállásnak nevezett gyűjtőtáborában élnek.

S. Sándor 1991 szeptemberében jött Magyarországra, menedékes státuszt kapott, és a Menekültügyi és Migrációs Hivatal tolmácsaként dolgozott. 1998. november 30-án nem kért menedékjogot. Neki a Vajdaság a hazája, mondta, és vissza is akar menni, mihelyt vége lesz a Milosevics-rendszernek. Minthogy S. Sándor már sem menedékes, sem menedékkérő nem volt, a Menekültügyi és Migrációs Hivatal bicskei befogadó állomása kezdeményezte az idegenrendészeti eljárás lefolytatását. A Fejér Megyei Rendőr-főkapitányság a már több mint nyolc éve hazánkban élő magyart kiutasította az országból, és egy évre beutazási tilalmat rendelt el vele szemben, noha természetesen a határozat aláírója is tudta, hogy a kiutasítási határozatot nem lehet végrehajtani, hiszen S. Sándornak nincs és nem is lesz érvényes jugoszláv útlevele. A jogellenesen Magyarországon tartózkodó, kiutasított külföldit ezután a határőrség szombathelyi közösségi szállására szállították. A külföldiek itt 10-12 ágyas szobákban laknak, ruháikat az ágy alatt tárolják, a mellékhelyiségekben úszik a szennylé, egészségügyi szűrés nincs, senki sem tudja, kinek van tbc-je, AIDS-e, leprája...

A Magyar Helsinki Bizottság 1999. november 15-én két magyar családdal is találkozott a szombathelyi közösségi szálláson. G. Józsefék 1993 óta éltek menedékesként Magyarországon. Gyermekük Magyarországon született. 1998. november 30-a után ők is menedékjogot kértek, a többi befogadottal együtt Vésén helyezték el őket. Itt kapták meg az értesítést, hogy befogadottkénti elismerésüket megtagadták. A Somogy Megyei Rendőr-főkapitányság kiutasító határozatának kézhezvétele után kommandósok szállították a családot Szombathelyre. Megtagadták a befogadotti elismerést az 1992 óta Magyarországon élő D. Béláéktól is, és közölték velük, hogy hamarosan el kell hagyniuk a békéscsabai befogadó állomást. D.-ék attól rettegve, hogy közösségi szállásra kerülnek, nekivágtak a világnak. Körmenden igazoltatták, majd „tiltott határátlépés kísérlete” miatt kiutasították és a szombathelyi közösségi szállásra vitték őket. Tekintettel a megszigorított idegenrendészeti szabályra G.-ék és D.-ék az utcára sem mehetnek ki. D.-ék gyermekei, a 17 éves Dániel és a 12 éves Krisztina iskolába sem járhatnak. (A két családot időközben humanitárius engedményként visszavitték a befogadó állomásra, helyzetüket ez azonban nem rendezi.)

Családtag...  jogellenesen

Mind a magyar családjogi törvény, mind az Emberi Jogok Európai Egyezménye alapjogként biztosítja a családi élethez való jogot, és az állam kötelességévé teszi, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel védje a család együttélését. Az államnak ez a kötelezettsége akkor is fennáll, ha a család egyik tagja más állam polgára. A német idegenrendészeti törvény például kimondja, hogy azt a külföldit, aki német állampolgárral családi életközösségben él, csak kivételes esetben lehet kiutasítani az országból, például akkor, ha szándékos bűncselekmény miatt háromévi vagy annál hosszabb szabadságvesztésre ítélték. Természetesen minden állam ügyel arra, hogy senki se játszhassa ki, például névházasság révén, az idegenrendészeti szabályokat, ezért a hatóságok általában ellenőrzik, hogy az életközösség valóban fennáll-e.

A magyar idegenrendészeti szabályok (a bevándorlásra vonatkozó szabályok kivételével) – példátlan módon – nem vesznek tudomást arról, hogy a külföldinek magyar állampolgár házas- vagy élettársa, esetleg magyar állampolgár gyermeke van. Természetesen az is elfogadhatatlan, ha egy magyar állampolgár „valódi külföldi” házastársát utasítják ki pusztán azért, mert az igazolt jövedelme a rendőrség megítélése szerint nem elegendő a család eltartásához (!), vagy egyszerűen azért, mert lejárt a tartózkodási engedélye. Felháborító, ha egy „valódi külföldi” házastársának mondják bizalmasan az idegenrendészeten, hogy menjen csak Líbiába vagy Angolába a férjével, ha annyira ragaszkodik hozzá. (Ezt a tanácsot többen megfogadták.) De még inkább abszurd a családi kötelék semmibe vétele, ha a külföldi éppen olyan magyar, mint a magyar állampolgár, csak éppen a határ túlsó oldalán született.

M. Ferenc 1992 óta menedékesként élt Magyarországon, 1994 óta egy Kiskunmajsához tartozó tanyán lakott magyar állampolgár élettársával. A menedékes státusz megszűnése után, 1999. január 19-én a rendőrök, mint jogellenesen Magyarországon tartózkodó külföldit a tanyájukról vitték el, a Bács-Kiskun Megyei Rendőr-főkapitányság pedig kiutasította, és kötelező tartózkodási helyéül a határőrség kiskunhalasi közösségi szállását jelölte ki a számára. 

V. Dániel katonaszökevényként menekült Magyarországra, menedékes státuszt kapott. Évek óta együtt él N. Csilla magyar állampolgárral Lakitelken, közös gyermekük magyar állampolgár, két és fél éves. V. Dániel 1999 februárjában egy igazoltatásnál „lebukott”, kiutasították, és ugyancsak a kiskunhalasi közösségi szálláson helyezték el. Innen került – tekintettel a jugoszláviai háborúra – a Menekültügyi és Migrációs Hivatal debreceni befogadó állomására.

Az efféle esetek sokaságából is kirí G. Józsefé. A „külföldi” 1981 (!) óta él Magyarországon, itt kötött házasságot, felesége magyar állampolgár, három gyermekük van, a Csongrád megyei Székkutason laknak. 1991-ig G. József rendszeresen visszajárt a határ túlsó oldalán lévő szülőfalujába, 1991-től azonban, a katonai behívástól tartva, nem mert hazamenni. Minthogy lakása, megélhetése biztosítva volt, nem jelentkezett a menekültügyi hatóságoknál. 1998-ban egy igazoltatás során „lebukott” A Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság nem vizsgálta, G. József családi helyzetét, hanem elrendelte kiutasítását, kötelező tartózkodási helyül pedig számára is a kiskunhalasi közösségi szállást jelölte ki. 1999 április végén a Csongrád Megyei Főügyészség kezdeményezésére a határőrség a kiskunhalasi közösségi szállás nagyobbik épületét mint huzamos emberi tartózkodásra alkalmatlan szálláshelyet bezárta; a rendőrség ekkor, a határőrség nyírbátori közösségi szállásán jelölt ki G. Józsefnek új kötelező tartózkodási helyet. 

A közösségi szálláson való elhelyezés mind G. József, mind pedig M. Ferenc, V. Dániel esetében, jogsértő volt. Az idegenrendészeti törvény akkor hatályos szövege szerint ugyanis a kötelező tartózkodási hely csak akkor jelölhető ki közösségi szálláson, ha a külföldi „megfelelő lakással, anyagi fedezettel vagy jövedelemmel, az eltartására köteles meghívóval, illetőleg eltartásra kötelezhető hozzátartozóval nem rendelkezik” (43. § (3) bekezdés). A Magyar Helsinki Bizottság az idézett törvényhely alapján kérte, hogy G. József számára kötelező tartózkodási helyül a saját székkutasi lakását jelöljék ki. A Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság azonban – megelőlegezve a szigorító törvénymódosítást, amely csak 1999. szeptember 1-jén lépett hatályba –, úgy vélte, a közbiztonság érdeke megkívánja, hogy G. József családjától, gyermekeitől, munkájától távol, államköltségen és fogvatartottként éljen Nyírbátorban. A történet sötét humorához tartozik, hogy mire 1999. június 18-án megszületett a rendőrség elutasító válasza, G. Józsefet – hála a bombázásoknak – már elismerték befogadottként, sőt a Menekültügyi és Migrációs Hivatal még ahhoz is hozzájárult, hogy Vése helyett Székkutason lakjon, együtt a családjával.

Elnök urak!

A magyar Alkotmány kimondja: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását”.

Ez a felelősség nem érhet véget akkor, amikor a határon túli magyar Magyarország területére lép. S különösen nem érhet véget akkor, ha a határon túli magyar a Magyar Köztársaság védelmét kérte.

Önök, akik olyan szervezetek élén állnak, amely az összmagyarság, a határon túli magyarok, a vajdasági magyarok képviseletét vállalta, nem lehetnek közönyösek a bizonytalanságban élő, a magyarországi intézmények, a magyar közvélemény segítségét váró vajdasági magyarok sorsa iránt, akkor sem, ha jelenleg a számuk nem haladja meg az 1200-1400 főt.

Arra kérjük Önöket, vessék latba tekintélyüket, hogy a magyar kormány elszánja magát a jogszabályok szükséges módosítására, és megalkossa a régen hiányzó rendeletet, amely lehetővé teszi, hogy a hazatérni nem kívánó, de nem is képes vajdasági magyarok bevándoroltként, az állampolgárság megszerzésének reményében, dolgozhassanak, élhessenek közöttünk. Hívják fel a nagy egyházak figyelmét, hogy vállaljanak feladatokat a menekültekről, a menedékkérőkről és kiváltképp a magyar nemzetiségűekről való gondolkodásban. Érzékeltessék a hatóságokkal: az idegenrendészeti eljárásban, a külföldiekkel való bánásmódban sem mellőzhetők az emberiesség követelményei, a külföldiek esetében sem szűnik meg például a családi együttélés tiszteletben tartásának állami kötelezettsége. De érzékeltessék azt is: a határon túli magyarokat a hatóságok nem tekinthetik egyszerűen külföldinek. A határon túli magyarok munkavállalási engedélyt kérőként, de még az idegenrendészeti eljárásban is honfitársaink, „akiket a határ hagyott el.”

Budapest, 1999. december 29.

Válaszukat várva, tisztelettel: 
Kőszeg Ferenc
elnök, Magyar Helsinki Bizottság

Népszabadság, 2000. január 29.
23 992 karakter

A Népszabadságban a nyílt levél együtt jelent meg a címzettek válaszával. A vajdasági magyar szervezetek vezetői felháborodásukat fejezték ki a nyílt levélben leirt visszásságok miatt; Ágoston András azt javasolta, hogy azok a vajdasági (és kárpátaljai) magyarok, akik kérik, gyors eljárásban kapják meg a magyar állampolgárságot.  „A tények megdöbbentőek, sőt égbekiáltóak” – írta válaszában Csoóri Sándor, és jelezte, hogy leírtak ügyében a Magyarok Világszövetsége levéllel fordul a magyar kormányhoz. (Tudomásom szerint Csoóri beszélt Pintér Sándor, de a helyzeten közbenjárása sem változtatott.) A nyílt levél utóéletének még volt egy. elágazása: a Kurdisztáni Információs és Kulturális Iroda vezetője tiltakozott az ellen, hogy a nyílt levél a kurdságot a terrorizmussal azonosítja. Válaszomban megpróbáltam tisztázni, a levél ilyen állítást nem tartalmazott. (Népszabadság, 2000. február 7.)   Szabó Tamás válaszában azt írta, hogy a Magyarországra menekült vajdaságiak helyzete belügyi kérdés, amelyben a Határon túli Magyarok Hivatala nem illetékes.