Másfél évvel Solt Ottilia halál után – végre! – megjelent Ottilia írásainak két kötetes gyűjteménye.
Egy időszerű könyvről
Méltóságot mindenkinek.
Összegyűjtött írások I–II. kötet
A Beszélő kiadása, 1998
Folyamatosan megfigyelték, követték, lakásában újra meg újra házkutatást tartottak, foglalkoztatási és utazási tilalommal sújtották, Solt Ottilia mindazt, amit a „puha diktatúra” a rovására elkövetett, derűsen élte át, iróniával, szinte humoros anekdotaként mesélte el. „Az igazi dzsungel nem a politikai rendőrség, hanem a közbiztonságiak vadászterülete” – írta 1988-ban, még a szamizdat Beszélőben. „Magyarország a politikai téren kívül rendőrállam igazán”. Solt Ottilia az elsők között vette észre, miképpen növekszik a politikai elnyomás lazulásával egyidejűleg a társadalom alsóbb rétegeire nehezedő rendőri nyomás, hogyan gyarapodik a pártfüggőségtől megszabaduló rendőrség túlhatalma.
E túlhatalom növekedéséről írta első cikkét a meginduló hetilap-Beszélőbe. „Legalább 30%-kal kell növelni a rendőrség költségvetését” – idézi Túrós András belügyminiszter-helyettes 1989. október 2-án megjelent nyilatkozatát. A közbiztonság romlására hivatkozva „immár a rendőrség is teljes fegyverzetben zárkózik fel az állami költségvetést ostromló lobbyk sorába”. „A rendőrség egyike a pazarló, rossz hatékonyságú intézményeinknek. Eddigi gyakorlatának újabb megfinanszírozásával éppoly kevéssé lesz eredményes, mint eddig volt.” (Magyar maffia, Beszélő, első próbaszám, 1989. október 23.) Ezek a mondatok éppen kilenc évvel ezelőtt íródtak. Vajon ma nem lehetne őket változatlan formában leírni?
Solt Ottilia összegyűjtött írásainak olvasóját lépten-nyomon ez a meglepetés éri: mennyire időszerűek a problémák, mennyire találóak az előrejelzések. Mit tehet az SZDSZ a kormánykoalíció tagjaként? „Tiltakozni tud és »nem«-mel szavazni” – kisebbségben – a kormányüléseken. Mennyivel több ez, mint amit ellenzékben csinálhatna? S mennyivel kevesebb? A jövővel.” (Akarni kell, ennyi az egész? 1995. január 19.) Vagy: „A koalícióba belépni könnyű volt, kilépni nehéz. Veszteség nélkül ezt megúszni nem lehet. De egy majdani polgári Magyarország érdekében a kegyelemdöfés pillanatát talán el lehet kerülni.” (Kulturkampf, 1995. február 16.)
Pedig Solt Ottilia baloldalinak vallotta magát, és híve volt az SZDSZ baloldali nyitásának. Csakhogy tisztában volt vele, az MSZP mint modern baloldali párt csupán liberálisainak képzeletében él. Valójában az MSZP „a politikai hatalomból kicsöppent gazdasági, kulturális és hivatalnokelit pártja. Tudja ezt jól minden politizáló polgár, mert ismeri a helyi politikája szereplőit, tudják a parlamenti képviselők, akik ismerik az MSZP-ből érkező indítványokat. Ezek soha, még véletlenül sem sértik a felső rétegek érdekeit.” (Egy válasz Vitányi Ivánnak, 1991. június 22.)
Kritikája az MSZP-vel, kritikája a koalíciókötéssel szemben a legkevésbé sem jelenti az 1990–94-es kormány politikájának elfogadását. Ellenkezőleg. A konzervatív kormányt egyformán hibáztatja a háború előtti tekintélyelvűség újjáteremtése és a kádárista államközpontúság életben tartása miatt. Antall Józsefet viszont inkább tragikus személyiségnek látja, aki báziskeresőben, meggyőződése ellenére teret engedett a szélsőjobboldal követeléseinek, és végül légüres térbe került a saját pártjában. Szinte mulatságosan „bejött”, amit a Fideszről írt 1991-ben; a fentebb idézett, Vitányi Ivánnal vitázó cikkben olvassuk: „A Fidesz minden kormányzó erővel szemben ellenzékben marad mindaddig, míg politikusai meghatározó erő élére nem verekszik magukat. (Sok szerencsét és sikert nekik ...)”
Solt Ottiliáról egyszerűsített szabványkép él a közvéleményben: kérlelhetetlen, radikális, a szegények, a cigányok, „a számon kívül maradtak” harcias szószólója volt. E szabvány azonban elfedi az árnyaltabb valóságot. Azt, hogy kiváló szociológus, aki – saját szavai szerint – olthatatlan kíváncsiságot táplált „a társadalom tényleges napi működése iránt”. Azt, hogy az ellenfeleivel is párbeszédre képes szociálpolitikus volt. S egyúttal kiváló publicista, a rendszerváltás évei egyik legérzékenyebb politikai elemzője.
Írásai két kötetes gyűjteményének olvasója arra is rá fog döbbenni: a szegénypártiság Solt Ottililánál nem jelentett piacellenességet. A szegények és elesettek szószólója elkötelezett híve volt a szabad vállalkozásnak, a versenynek és egyben krónikása is – ismét a saját szavával – a „hőstörténetnek”: a magyar kiskapitalizmus nekilendülésének.
1998. június 24.
4 290 karakter