Kőszeg Ferenc honlapja

Ha a Fidesz 2014-ben veszít, meg lehet-e szabadulni a kétharmados törvényitől? Kis János: az új alkotmányt csak az alkotmányos baloldal és az alkotmányos jobboldal összefogása hozhatja létre. Karácsony Gergely gondolatkísérlete: az MSZP, az LMP és a Jobbik „technikai koalíciója”. Az Orbán-kormányzás sértettjeinek száma nő; de gyarapszik azoknak a száma is, akiknek érdekük fűződik az Orbán-kormány megmaradásához. A hagyományos tiltakozások hatékonysága nem elégséges.

A másik járhatatlan

A kelet-európai értelmiségi két út között választhat.
Az egyik az alkoholizmus. A másik járhatatlan.
(Pesti szellemesség az 1970-es évekből)

Tavasz óta megszaporodtak az írások arról, hogy mi lesz aztán. Aztán, tudniillik 2014 után, miután az Orbán-párt elveszítette a választásokat. Hogyan lehet alkotmányos úton megszabadulni azoktól a kőkoloncoktól, amelyekkel Orbán Győző idősebbik gyermeke, ifjabb Orbán Győző bátyja, Viktor, színleg alkotmányos módon, biztosíthatónak véli, hogy hatalma akkor is megmarad, ha a választásokat netán tényleg elveszti. Valljuk meg, ötletei, például a parlament-feloszlató joggal felruházott Költségvetési Tanács, sokkal kreatívabbak, mint a Hitler-féle kivételes állapot, amelyet a római császárkor és III. Napóleon már alaposan elnyűtt.

Kormányváltó ötletek

Eörsi Mátyás (Magyar Narancs, 2011. április 28.) azzal az ötlettel állt elő, hogy népszavazással kellene új alkotmányt létrehozni. Valójában elegendő, ha a népszavazás hatályon kívül helyezi a Fidesz Alaptörvényét, vele hatályukat vesztik az újonnan megalkotott sarkalatos törvények is – és kezdődhet minden elölről, mintha megint 2010-et írnánk. (Javaslatát Eörsi, bírálóinak válaszolva, az Élet és Irodalom június 24-i számában megismételte [Válasz Majtényi Lászlónak…].)   Az ötletgazda természetesen tisztában van vele, hogy megoldásának alkotmányossága vitatható, az Alkotmánybíróság például aligha tekintené alkotmányosnak az alkotmány megsemmisítésére kiírt népszavazást, de ez egyszer, utoljára tekintsünk el az alkotmányosságtól. Tegyük zárójelbe azt az avas filozófiai kérdést is, hogy szabad-e a jó érdekében jogot sértenünk – bár a XX. század tapasztalatai a nem felé billentik a mérleget. A kétely alapja gyakorlatiasabb. Az Alaptörvény kimondja, az ügydöntő népszavazás csak akkor érvényes, ha azon a jogosultak fele plusz egy fő részt vesz. Ez a szabály kivételesen helyes, abszurdum, hogy a „nép” úgy döntsön esetleg létfontosságú kérdésekről, hogy a többsége oda se megy, miként ez a NATO-hoz, illetve az Európai Unióhoz való csatlakozásról kiírt népszavazás esetében megtörtént.   Az ötven százalékot (egy hajszállal) meghaladó részvétel viszont az 1989-es négyigenes népszavazás óta csak az úgynevezett szociális népszavazáson jött létre, amikor a nép arról döntött, hogy nem fizet se vizitdíjat, se tandíjat. Ekkor is csupán azért, mert az SZDSZ arra buzdította a híveit, hogy menjenek el, és szavazzanak nemmel. Nélkülük a szavazók aránya a jogosultaknak mintegy 42 százaléka lett volna. Miből gondolja Eörsi Mátyás, hogy az alkotmányról szóló szavazás érvényes lenne? Márpedig egy érvénytelen szavazás ebben a helyzetben a Fidesz újabb győzelmét jelentené.

Az Alaptörvény konzervatív értelmiségieket, konzervatív alkotmányjogászokat is felháborít: Majtényi László (Az alkotmányos korrekció lehetősége, Eötvös Károly Közpolitikai Intézet, ÉS, 2011/24., június 17.) arra alapozza reményét, hogy alkotmánytisztelő jobboldaliak és alkotmánytisztelő baloldaliak megegyezése alapján létre lehet hozni egy korszerű, jogállami alkotmányt. Papíron minden bizonnyal; meg vagyok győződve róla, hogy Sólyom és Majtényi, Kis János, Tölgyessy és Hack Péter, ha félre tennék hajdani ellentéteiket, két hét alatt meg tudnák írni Európa legjobb alkotmányát. Csakhogy az alkotmányt a parlamentnek is el kell fogadnia, kétharmados többséggel. Azt pedig még a legoptimistábbak sem gondolják, hogy 2014-ben olyan kétharmad jöhet létre, amely ezt az optimális alkotmányt megszavazza.

Kis János politikai pályájának a kezdete óta, több mint harminc éve reménykedik abban, hogy létre jöhet valamiféle kiegyezés, együttműködés a jobb- és a baloldal között. (1989 nyarán, az Ellenzéki Kerekasztal körül, a három rendszerváltó párt, az MDF, az SZDSZ és a Fidesz képviselői, személy szerint mindenekelőtt Antall József és Tölgyessy Péter között az éles viták ellenére ki is alakult a párbeszéd és az együttműködés lehetősége, ennek azonban a csúf választási kampány, az SZDSZ ellenében – akkor még nem sok sikerrel – alkalmazott vaskos zsidózás alaposan keresztbe tett. Mégis az SZDSZ-ben sokáig élt a remény, hogy a két legnagyobb párt, legalább a ciklus első felében, a rendszerváltás alapvető jogszabályainak a megalkotása érdekében együtt tud kormányozni. Tanú rá a Közelképek című cikkem, amely a hetilap-Beszélő 1998. karácsonyi próbaszámában jelent meg, és nem csupán az egyéni véleményemet fejezte ki. Antall azonban CDU mintájú konzervatív-jobboldali kormányt akart, a nagykoalíció gondolatát határozottan elutasította, első számú ellenfelének az SZDSZ-t tekintette. Az SZDSZ szemében pedig hamarosan Antall lett a legfőbb rossz.)

„A közös alkotmány – mondta Kis János a Bibó István Közéleti Társaság április 11-i rendezvényén – csak az ország két felét képviselő politikai erők összefogásából születhet meg. A köztársaságot a két oldal csak együtt építheti újjá. A magyar demokrácia jövője azon múlik, elég sokan lesznek-e mindkét oldalon, akik – tanulva az orbáni kaland katasztrofális következményeiből – megértik ezt” (http://bibotarsasag.blogspot.com). Sajnos e pillanatban úgy tetszik, együttműködésre képes erők egyik oldalon sincsenek elegen. Ausztriában számos alkalommal kormányoztak együtt néppártiak és szociáldemokraták (megteremtve mellékesen az „arányosítás” züllesztő rendszerét, amelyben párthovatartozás szerint osztották el a közszolgálati állásokat a vezérigazgatótól a portásig). Pedig Ausztriában a jobb- és a baloldal 1934-ben polgárháborút is vívott egymással.

Meg volt nagykoalíció Németországban és számos más országban is. Nálunk azonban, ahogy mondani szokták, törzsi gyűlölködés állítja szembe egymással a két oldalt, amibe persze belejátszik a zsidó–nem zsidó ellentét is. A jobboldal szemében a baloldal idegenszívű, nemzetellenes, hazaáruló, bolsevik, a baloldal szemében a jobb mucsai, antiszemita, horthysta, nyilas. Erre persze nehéz együttműködést építeni, még ha mindkét oldalon vannak is számosan, akik elutasítják az effajta gondolkodásmódot. De nincs könnyű dolguk, hiszen a liberális intolerancia (akár bolseviknak is nevezhető) megnyilvánulásaival lépten-nyomon találkozni, az antiszemitizmus pedig (sértődötten letagadva) mondhatni tartozéka a hazai jobboldal mentalitásának. Kis János előadása mégis fontos üzenet volt a Teréz körúti Játékszín nézőterén összegyűlt baloldali közönségnek: ne gondolják, hogy a Fidesz bukása esetén a 2010-ben vereséget szenvedett baloldal, mintha mi sem történt volna, visszasétálhat a hatalomba.

„Gondolatkísérlet”

A zsákutcás helyzetben Karácsony Gergely az LMP nevében meghökkentő javaslattal állt elő (Szalay Tamás Lajos interjúja, Népszabadság, [2011.] július 12.): a három ellenzéki párt (MSZP, LMP, Jobbik) hozzon létre technikai koalíciót. Az egyfordulósnak ígérkező választás előtt egyezzen meg a három párt, hogy az egyéni választókerületekben nem állít egymással szemben jelölteket. A közös jelölt legyőzheti a kormánypárt egyetlen jelöltjét, a Fidesz veresége így új kétharmadot hozhat létre, amely alkotmányosan hatályon kívül helyezi a Fidesz-jogszabályokat, alap- és sarkalatos törvényestül, és elmozdítja pozíciójukból a Fidesz-pártkatonákat.

Az ötletet Debreczeni József (Antifideszista népfront?, Népszabadság, július 18.) Orbán Viktor 1993-as „gondolatkísérletéhez” hasonlította: Orbán akkor négy párt (MDF, SZDSZ, KDNP, Fidesz) nagykoalícióját javasolta az MSZP küszöbön álló győzelmének a megelőzésére. Annyi kapcsolat a kettő között bizonnyal van, hogy a kommentátorok mindkettőt elszánt értetlenséggel fogadták. Az SZDSZ sztárpublicistái akkor azt írták, hogy Orbán felajánlkozott a jobboldalnak. (Az SZDSZ elutasítását nyomban követte az MDF-é.) A javaslat hamis interpretációja is hozzájárult ahhoz, hogy az 1994-es választáson a Fidesz a várakozásnál gyengébben szerepelt, az SZDSZ-ben pedig sokan úgy gondolták, hogy a jövőben már nem is kell velük számolni. Nem szeretném Orbán Viktor mai tetteit pszichologizáló magyarázatokkal mentegetni, de az akkori sajtókampánynak része lehetett benne, hogy az érzelmileg labilis politikus ádázul szembefordult a liberalizmussal, a baloldallal és mindenekelőtt egykori „természetes szövetségesével”. Karácsony gondolatkísérletére az MSZP nyomban azt felelte, hogy neonácikkal semmiféle koalíció nem képzelhető el, az erről szóló tévé-vitára képviselőt sem küldtek. Elutasította a javaslatot a Jobbik is. A maradék zsebibaba-SZDSZ honlapján a kommentátor már a Karácsony-bejelentés estéjén tudta, hogy „az LMP »elveinek« legfontosabbika, hogy helyük legyen a parlamentben”. Ismerőseim elszántan jelentették ki, hogy soha, semmilyen körülmények között nem szavaznának a Jobbikra. Holott erre senki sem kérte őket. Csupán arra, ha netán a Fidesz–KDNP, illetve a Jobbik jelöltje közül kellene választaniuk, az utóbbi neve mellé húzzák az x-et. Ahogy az egykor divatos Schwartz-bácsis játékban, ahol az embernek két rém közül kellett szerelmi partnert választania. A LMP elég világossá tette, hogy a koalíció kizárólag a választásra, nem pedig a közös kormányzásra vonatkozik. De a politikusok és a politikai kommentátorok mások egyszerű mondatait sem szokták megérteni, ha azok mást tartalmaznak, mint amit ők maguk gondolnak. Még akkor sem, ha a megértés az érdekükben állna. Az LMP „gondolatkísérlete” nem azért működésképtelen, mert erkölcsileg nem elfogadható. Hanem mert a Jobbiknak nem áll érdekében a Fidesz veresége, főképpen pedig nem áll érdekében egy olyan koalíció győzelme, amely a győzelem után nyomban ki akarja lökni a hatalomból. A Jobbiknak, amennyire ez ma megbecsülhető, az az érdeke, hogy a Fidesz ne kapjon többséget, de a legnagyobb párt maradjon. Ettől kezdve a Jobbiknak meghatározó befolyása lenne a politikára anélkül, hogy – ez a Fidesznek és a Jobbiknak közös érdeke – belépne a Fidesz-vezette kormányba.

Nem látom megoldásnak Révész Sándor javaslatát sem (Nácibarátok helyett bojkottot!, Népszabadság, július 13.), a 2014-es választás ellenzéki bojkottját. Révész úgy véli, az Európai Unió nem tekinthetné legitimnek azt a kormányt, amely lényegében egyetlen pártszövetség szavazatai alapján került hatalomra. Csakhogy látnivaló – ezzel Révész is számol –, hogy az Unió szervei nagyon is kerülik a beavatkozást a tagállamok belpolitikájába. Az Uniónak még valamely tagállam kilépésére sincs eljárásrendje, nemhogy a kizárására. A választási rendszerre vonatkozóan nincs az Uniónak előírása; ha a luxemburgi Európai Bíróság megállapítja, hogy egy tagállam megszegte uniós kötelezettségét (az áfa-visszatérítés magyar szabályait épp a minap marasztalta el a bíróság), és a tagállam nem tesz eleget a bíróság ítéletének, a testület legfeljebb pénzbírságot róhat ki, egyéb szankciója nincs. A legkeményebb európai fellépésre 1999-ben került sor: az unió akkori 14 tagállama a diplomáciai kapcsolatok felfüggesztésével tiltakozott Jörg Haider (FPÖ) alkancellári megbízatása ellen.

E szankciók azonban, amelyekhez az unió mint szervezet nem csatlakozott, hatástalannak bizonyultak annak ellenére, hogy Bécsben csütörtökönként, a Parlament előtt jelentős tömegek követelték Haider lemondását. Az ügynek az is tanulsága, hogy kívülről nem lehet egy ország belső ügyeit elrendezni. Egy kormány nemzetközi megítélése sokat számít ugyan, sorsáról azonban politikai eszközökkel csak az ország társadalma dönthet. Haider pártja az 1999-es választáson a szavazatok 27 százalékával az ország második legerősebb pártja lett, támogatottsága azonban 2002-ben 10 százalékra zuhant vissza. (2008 óta, amióta megint szociáldemokrata-néppárti koalíció van kormányon, az FPÖ népszerűsége ismét emelkedett.)

„Közös igazodási pontok”

A Fidesz népszerűségvesztését nem követte az ellenzéki pártok jelentős megerősödése. Gyöngyöspatai diadala ellenére, mai ismereteink szerint, országos hatalmi tényező a Jobbik is csak a Fidesz viszonylagos győzelme esetén lehet. Az indító kérdés, mi lesz a Fidesz veresége után, csak akkor érvényes, ha a Fidesz vereséget szenved. Ennek pedig nyilvánvalóan elemi feltétele, hogy legyen kire szavazni a Fidesz ellenében. Istvánffy András, a Negyedik Köztársaság mozgalom koordinátora, akit a március 15-i tömegtüntetésen elmondott, figyelmet keltő beszéde tett szélesebb körben ismertté, cikkében (Az ellenzéki összefogás esélyei, Népszabadság, július 19.) ezt a kérdést feszegeti. Az új ellenzéki erő megszületése nem szervezési kérdés; első lépésként semmiképpen sem az. Az új ellenzéki erőknek – írja Istvánffy – meg kell találniuk „közös politikai világképünk sarokköveit”, meg kell teremteniük „a közös igazodási pontokat”. Ilyen világképnek az 1989-es alkotmány, a jogállami közjogi rendszer helyreállítása nem elegendő. A Heti Válasznak adott interjúban (amelyet a magát mérsékelt jobboldalinak minősítő lap nem közölt, s így az a Mandiner internetes portálon jelent meg július 4-én) Istvánffy patrióta baloldalinak nevezi magát: politikai eszményképe a svéd szociáldemokrácia, hangsúlyos zöld beütéssel. (Az interjú nyomán épületes vita bontakozott ki a Mandiner kommentelői között arról, hogy Istvánffy zsidó-e. Ennyit a patrióta szó konnotációjáról a mai magyar nyelvben, jobb- és baloldalon egyaránt.) Svéd szociáldemokrácia, zöld beütés: rokonszenves szavak, de önmagukban nem visznek közelebb ahhoz, hogy választ találjunk azokra a társadalmi problémákra, amelyek közül néhányat Istvánffy találóan sorol fel az interjúban. Az Orbán-rendszer a „balliberális paradigma történelmi kudarcából született” – írja Istvánffy a Népszabadságban. Azt feltámasztani nem lehet, az Orbán-rendszerrel egy új alternatívát kell szembeállítani.

De vajon mi légyen az? 1988–89-ben könnyű volt (mondjuk utólag). Elég volt felírni a transzparensre, hogy Demokráciát! – abban kisebb-nagyobb eltérésekkel mindenki egyetértett, hogy pluralista, parlamentáris rendszert akarunk. A gazdaság kérdésében már több volt a bizonytalanság, de az SZDSZ A rendszerváltás programja közreadásával, az MDF pedig Antall József pozíciójának megerősödése nyomán búcsút mondott a harmadikutas illúzióknak, és egyértelműen vagy kissé mellébeszélve, de elfogadta, hogy csak a magántulajdonon alapuló piacgazdaságnak, magyarán a kapitalizmusnak van jövője. A társadalom mai bajaira azonban nem lehet transzparensre felírható válaszokat adni.

A „balliberális alternatíva” történelmi kudarca valójában csak a baloldalinak és liberálisnak mondott magyarországi kormányzás kudarca volt – a kettő különbségére Révész Sándor hívta fel a figyelmet egy cikkében. Erre a kiigazításra mindenképpen szükség van, ha az Orbán-rendszer alternatíváját keressük. A liberális minimum – az állam önkorlátozása, a fékek és ellensúlyok rendszere, az ellenzék jogainak a tiszteletben tartása – ma is alapelve minden jogállami kormányzásnak, legyen bár konzervatív, szocialista vagy liberális. Az alapvető szabadságjogok, ha alkalmazásukat csorbította is a terrorizmus ellen viselt háború, változatlanul érvényesek a fejlett világban. Az Emberi Jogok Európai Egyezményének egyetlen pontját sem törölték 1950 óta, sőt az egyezmény olyan fontos elemekkel bővült, mint a halálbüntetés eltörlése vagy a diszkrimináció tilalma. Ez utóbbi alapján magát rekeszti ki a civilizált nemzetek közösségéből az az ország, amely lakosai egy részét származásuk, bőrszínük, nyelvük, vallásuk vagy szexuális orientációjuk miatt hátrányosan megkülönbözteti. A strasbourgi bíróságon hétről hétre születnek ítéletek, amelyek mind tágabban, mindinkább befogadó módon értelmezik az alapvető szabadságjogokat. 2007-ben az ENSZ albizottságot hozott létre a kínzás és más kegyetlen, embertelen bánásmód megelőzésére. Az albizottság helyszíni vizsgálatokat folytat a részes államok minden olyan intézményében, ahol embereket tartanak fogva. Az egyezményhez tartozó „opcionális jegyzőkönyvet” Európa országai közül már ratifikálta Németország, Franciaország, Hollandia, Svédország, továbbá Lengyelország, a Cseh Köztársaság, Szlovénia, Bulgária, Horvátország. Magyarországnak azonban négy év alatt még csak aláírni sem volt érkezése a jegyzőkönyvet, noha az alapvető jogok biztosáról szóló új törvény már az egyezmény végrehajtásával kapcsolatos feladatokról is rendelkezik. A jogállami ellenzék programjának a szabadságjogok tekintetében nem kevesebbet, hanem többet kellene tartalmaznia, mint az 1989-es alkotmánynak. Állami feladatként kellene rendelkeznie a leszakadó rétegek integrálásáról, az állami intézmények átláthatóságáról, a rendvédelmi szervek civil kontrolljáról és még egy sereg dologról, amelyeknek a szükségességéről a régi demokratikus ellenzék 1989-ben is meg volt győződve, de amelyek nem vagy csak felemás módon valósultak meg.

A gazdaság ügyeiben viszont nem kizárt, hogy valóban szükség van szemléletváltásra. Az állam gazdasági szerepének értékelése ciklikusan változik. Lehet, hogy a mostani gazdasági válság az 1970-es években indult neokonzervatív–neoliberális korszak végét jelenti. Lehet, hogy ismét Keynes és a New Deal korszaka következik. Lehet, hogy a környezet védelme, a túlpörgetett fogyasztás visszafogása, az energiával és a nyersanyagokkal való takarékoskodás érdekében erőteljesebb állami szabályozásra, a globális gazdaság hatékonyabb globális kontrolljára, a munkanélküliség csökkentése érdekében állami beruházásokra van szükség. Nem tudom, hogy így van-e. De a közös program megalkotása előtt ezeket a kérdéseket a hozzáértőknek, lehetőleg prekoncepciók nélkül, végig kellene gondolniuk.

Érdekegyesítés

„…ezt a közjogilag megszilárdított antiliberális, antiszociális és antidemokratikus rendszert csak békés – vidám és szelíd – forradalom döntheti meg” – írta Tamás Gáspár Miklós még a „Mi lesz aztán?”-vita kezdetekor (Népszabadság, április 29.). Az elmúlt években hozzászoktunk, hogy a mai Tamás Gáspár Miklós szerint az írásaiban felvetett társadalmi problémák igazi és végső megoldása a világkapitalizmus megdöntése, így ez írásokat az olvasó, bármilyen meggyőzőek is a szerző elemzései, nem tudja teljesen komolyan venni. A forradalom általában nem békés, nem vidám, nem szelíd. Lehet, hogy az első órákban az, de amikor jön a vízágyú, a gumibot, sőt rosszabb esetben a tank és a géppisztoly, akkor már nem vidám és nem is szelíd. Többnyire a győzelme sem vidám: a győztesek első sorában ott ujjong vonítva Tabaki, a sakál, mindaddig Sir Kán leghűségesebb seggnyalója.

De azért van az írásnak egy gondolata, egy kifejezése, amely azóta is visszhangzik a közbeszédben: az érdekegyesítés. Az Orbán-politika már rég nem „csak” az alkotmányosságot, a közjogi rendszert, a sajtószabadságot fenyegeti. A kormány minden intézkedésével újabb tíz- és százezreket fordít maga ellen. A munkaszolgálat jellegű közmunka cigányok százezreit teszi nemcsak a kormány, de az egész többségi társadalom ellenségévé. De ellensége a rendszernek a rendőr is, akit a nyugdíjból rendeltek vissza, hogy felügyelje a közmunkás cigányokat: a dühét persze a felügyelete alá rendelt embereken fogja kitölteni. Ellensége a szakszervezeti vezető, aki az előző kormányok idején sztrájkot, tüntetést szervezett, és azt sugallta a híveinek, ha választások után eltakarodnak Gyurcsány komcsi, nagytőkés haverjai, minden jóra fordul. Sokan azt hitték, talán ők maguk is, hogy az új kormány majd megjutalmazza őket, miniszter lesz belőlük vagy vezérigazgató. Ehelyett az új kormány megnyirbálja a munkavállalók jogait, a szakszervezetek jogait, és bizonytalanná teszi az átlagkeresetűek jövedelmét. Ellensége lesz a rendszernek a beteg, aki nem jut hozzá a szükséges kezeléshez, de az orvos is, aki elhitte, hogy a nemzeti kormány majd tisztességes fizetéshez juttatja, meg még az orvosszervezeti vezető is, aki az egészségügyi reform ellen lázította az orvosokat, jutalmul azonban a nyaklevest kapja, amelyet Orbán a Jobbiknak ígért. Ellensége lesz a devizahiteles, akit kilakoltatás fenyeget, holott Orbánék a helyzete rendezését ígérték. Ellensége lesz a gyerek, akinek a tankötelezettsége megszűnt, de jól használható, biztos szakmát nincs hol tanulnia: amit tanulhat, alig ér többet az általános iskolai végzettségnél. Ellensége lesz a család, amelynek egyházi iskolába kell járatnia a gyerekeit, holott az „emberek” a sűrű füstölőlóbálás ellenére sem szeretik, ha pap tartja őket fékszáron. Ellensége lesz a kisgyerekes szülő is, akit a tervezett új munkajogi törvény értelmében a gyereke hároméves kora előtt is ki lehet rúgni, holott új munkahelyet szinte bizonyosan nem talál. „Az Orbán-kabinet sokszor futott kihívóan szembe polgári igényekkel” – írta Tölgyessy Péter az első Orbán-kormány választási veresége után (Borús ég alatt, Népszabadság, 2002. április 27.) „A hatalom agresszivitása választók sorát vihette az MSZP felé. A Fidesz-beszéd nagyotmondásai, tódításai akkor sem váltak igazzá, ha milliószor ismételték őket. Az örökös norma- és jogszabálysértéstől szenvedő társadalomban a rend oltalmazására hivatott kormánytöbbség, ha érdekei úgy kívánták, alkalmanként »kreatív jogalkalmazással« kerülte meg a jogállami garanciákat. (…) Orbán Viktor nem sokféle törekvést egymás mellett érvényesítő jobbközép gyűjtőpártot épített, hanem a nagyszámú értékrendszert feloldva megkísérelte egyetlen akarat és kultúra képviseletének alárendelni az egész nem szocialista oldalt. Márpedig a magyarok többsége nem kíván egy felülről kijelölt életmódminta szerint létezni.” Az első kormányzása kudarcából Orbán nem azt a következtetést vonta le, hogy differenciáltan kell egyeztetni a különböző társadalmi csoportok érdekeit. A kétharmad birtokában hatalmi gőgje gáttalanná vált. Maga gyűjti a fejére a parazsat, amely végez vele.

Korszerűtlen kívánságok

Ám az érdekek egyeztetése az ellenzéki oldalon se egyszerű. A cigányok munkaszolgálatának sokan tapsolnak; abba már nem akarnak belegondolni, hogy a kényszerből végzett munka drága, rossz minőségű, a társadalmi problémákat pedig nem oldja meg. A munkaadóknak jól jön, ha könnyebb felmondani a munkavállalónak, ha kevesebb végkielégítést kell fizetni, ha nem kell egyeztetniük a szakszervezettel. Ez az utóbbi különösen az állami vállalatok vezetői számára fontos, hiszen a nagy, jobbára külföldi tulajdonban lévő magánvállalatoknál a német és japán menedzserek nem tartanak a sztrájkfenyegetéstől: a gyár kapuja előtt hosszú sorokban állnak a munkára áhítozók. A munkajogi szabályok körüli konfliktus tehát csak részben hagyományos bérharc; nem kis részben hatalmi harc a kormány és a szakszervezetek vezetése között. Nyitott kérdés tehát, hogy a még nem is létező új jogállami ellenzék, ha netán kormányra tudna kerülni, hosszú távon szövetségeseinek tekinthetné-e nagy szakszervezeti konföderációk vezetőit. Vannak jogos igények, amelyeket a jelenlegi gazdasági helyzetben semmilyen kormány nem tudna kielégíteni, olyan ellenzékre pedig nincs szükség, amely ismét megvalósíthatatlan ígéretekkel toborozza a szavazóit. Vannak továbbá megszorítások, amelyek indokoltak. A nyugdíjkorhatár Ausztriában, Belgiumban, Dániában, Nagy-Britanniában, Németországban, Olaszországban, Svédországban 65 év (nők esetében Ausztriában, Olaszországban 60 év), és a legtöbb országban a korhatár újabb emelését tervezik. Manapság sok liberális értelmiségi, akit a közelmúltig nem a rendőrök iránti odaadó szimpátia jellemzett, hirtelenjében lelkes támogatja lett a szolgálati nyugdíj védelmében szervezett rendőrtüntetéseknek. Pedig nem a nyugdíjkorhatár megváltoztatásának szándéka az abszurd, hanem az 1996-ban elfogadott szolgálati törvény, amelynek akkor Pintér Sándor is elkötelezett szószólója volt, és amelyet a Fidesz is megszavazott. Ez a törvény rögzítette, hogy a rendvédelmi szervek afféle lovagrendet alkotnak: tagjai – Európában ma már egyedülálló módon – katonák, akik a jogellenes parancsot is kötelesek teljesíteni, a testülethez méltó magatartásukat pedig főnökeik a magánéletükben is ellenőrizhetik. Cserébe a hasonló korú, képzettségű civil köztisztviselőknél magasabb fizetés, rendfokozat és számos kedvezmény illeti meg őket. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a hivatásos állomány tagja 25 év szolgálat után ötvenéves korában – számos esetben ennél előbb is – teljes összegű nyugdíjjal nyugalomba vonulhat. Németországban a Szövetségi Rendőrség tagjainak, a büntetés-végrehajtás munkatársainak a nyugdíjkorhatára hatvan év. A visszamenőleges hatály természetesen ebben az összefüggésben is elfogadhatatlan. A kormányzati tervek bírálóinak azonban nem a korszerűtlen rendőrköveteléseket kellene ünnepelniük, hanem egy új szolgálati törvény létrehozását kellene szorgalmazniuk, amely egyszerre számolja fel a rendvédelmisekre vonatkozó értelmetlen jogkorlátozásokat és indokolatlan kedvezményeket.

A szolgálati törvényről írottak jelzik, milyen irányban kellene a Fidesz-kormányzás ellenzőinek előrelépniük. Az ellenzékiség a közvélemény előtt mind ez ideig elsősorban tiltakozásokban és bírálatokban jelent meg. A tiltakozásoknak, tiltakozó aláírások gyűjtésének például, noha számos tiltakozást magam is aláírtam, nem sok értelme van. A rendszerváltás előtt, amikor a hatalom semmiféle legitimációval nem rendelkezett, de nyilvános bírálata tilos volt, más volt a helyzet. 1979-ben mintegy 250-en tiltakoztak aláírásukkal Havel és társai prágai elítélése ellen: ez akkor kivételes esemény volt, sokan felfigyeltek rá itthon és külföldön is. Ma azonban a Fidesz kétmillió-hétszázezer szavazó akaratára hivatkozik – velük szemben három- vagy akár ötezer tiltakozó aláírása a Facebookon semmit sem jelent. Sőt megkockáztatnám: kontraproduktív. Az egész jobboldal azon röhög, hogy már megint cirkuszolnak a lipsik. Ahogy a hisztis fajankó ront rá a csúfolódókra az iskolában, azok meg röhögve szaladnak előle, hogy nagyobb legyen a show. Az elemző bírálatok a sajtóban fontosak, de persze azok is csak azokhoz jutnak el, akik érveket keresnek az eleve adott elutasításukhoz. Mert persze sokan gondolják úgy, nincs is ezzel az Alaptörvénnyel semmi komoly baj, hiszen a szövegének a nagy része megegyezik a 89-es alkotmányéval. Ehhez a gondolatmenethez nem is kell elkötelezett fideszesnek lenni. Nincs bajuk az egyházakról szóló törvénnyel sem: valóban léteznek szélhámos álegyházak. Őket sem a tiltakozó aláírások, sem az alkotmányjogi elemzések nem fogják meggyőzni.

Pozitív üzenetekre van szükség, szokták mondani. Ez így persze semmitmondás. Először is ki kellene találni az üzenetek tartalmát, olyan üzenetekét, amelyek az ország valóságos helyzete alapján fogalmazódnak meg.Mit lehet tenni a munkanélküliség ellen? Egy olyan munkanélküliség ellen, amely nem csupán a gazdasági helyzet következménye. Hanem abból jött létre évtizedek alatt, hogy az általános foglalkoztatottság szocialista dogmájának az összeomlása után százezres, szakképzetlen, majdnem analfabéta tömegek szorultak ki a munkaerőpiacról, és záródott köréjük az elmaradott régiók gettóvilága. Van-e mód olyan állami beruházásokra, amelyek ennek az örökletes munkanélküliségnek az elszenvedőit újra munkába tudják állítani, megélhetéshez tudják juttatni? Az egykulcsos adó a gazdaság felpörgetőjeként láthatólag nem vált be. Hogyan lehet igazságosabb adórendszert teremteni úgy, hogy az adózás ne legyen a gazdasági növekedés gátja? Nem volna-e indokolt a jövedelmet terhelő adóval szemben a földre, az ingatlanokra róni a nagyobb adóterheket, ahogy azt egykor Henry George majd pedig magyar követői javasolták? Mit lehet tenni azért, hogy cigányok és magyarok ne ellenségnek lássák egymást, hanem egyazon társadalom polgárainak? Mit kellene tenni azért, hogy a diákok meg is értsék az elolvasott szövegeket? Magyarán: lehet-e valamit tenni azért, hogy a diszfunkcionális oktatás, amely legalsó szintjén margóra szorítja a szegényeket, legfelső szintjén viszont összehasonlíthatatlanul kevesebbet vár el a hallgatóktól, mint egy amerikai, vagy akár egy jó orosz egyetem, rendbe jöjjön? Meg azért, hogy folytatódjon az egészségügy átszervezése, amelynek a Fidesz-demagógia keresztbe tett? Hogy a beteg ne munkadarab legyen egy futószalagon, akiért akkor se felel senki, ha történetesen selejtbe megy? Ezt a romhalmazt nem a Fidesz hozta létre, de üldözni és büntetni kezdte a romok között kucorgókat, közben meg szép nevű terveket röppentett fel, mintha tudná a megoldást. Pedig talán még csak nem is érdekli. Nagyobb léptékű dolgokkal van elfoglalva: egyszerre akarja megmagyarázni és megváltoztatni a világot. Az LMP eközben, szinte észrevétlenül, elkészítette egy új rendőrségi törvény és egy új, arányosabb választási törvény koncepcióját. A legkisebb parlamenti frakció politikusai természetesen tudják, hogy javaslataiknak még arra sincs esélyük, hogy az Országgyűlés elé kerüljenek. De a szakértők között, a sajtóban, a közvélemény előtt elkezdődhet (elkezdődhetne) egy vita arról, hogy lehet-e más a rendőrség, hogy lehet-e más a választási rendszer. Vajon miért nem kezdődik el?

„Te csak mindig várj!”

A pártprogramok persze nem sokat jelentenek, azokat jobbára csak a másik párt programkészítői olvassák. Mégis fontosak, mert ha egyszer csak megindul valamilyen küzdelem a 2014-es szavazók megnyeréséért, akkor az ellenzék nem elégedhet meg a Fidesz ostorozásával: azt a közönség már unja. Mondania kell valami meggyőzőt arról is, hogy mi a teendő. Ennek híján a szavazásra jogosultak fele, akik ma is azt vallják, hogy nem tudnak pártot választani, nem akarnak szavazni, külön bojkott felhívás nélkül is otthon maradnak. Márpedig az alacsony részvétel a Fidesznek kedvez. A múlt évi őszi önkormányzati választáskor bohém fiatal értelmiségiek vidáman dicsekedtek vele, hogy nem mennek el szavazni, vagy a Kétfarkú kutyára szavaznak; ezt tanácsolta nekik a Hírszerző publicistája is. Nem is hiába: a részvétel alacsonyabb volt, mint 2006-ban vagy 2002-ben. Pedig magasabb részvétellel legalább a Fővárosi Közgyűlésben útját lehetett volna állni a Fidesz abszolút többségének. Ha a részvétel a 2014-es országgyűlési választáson is alacsony lesz, a Fidesz nemhogy nem veszti el a választást, de még a kétharmados sikerét is megismételheti. Az Európai Uniónak pedig nem lesz kifogása az eredmény ellen. Tudomásul veszi, hogy a magyarok ezt szeretik.

Nemcsak az a fontos, hogy mit mond az ellenzék. Legalább olyan fontos, hogy ki mondja és hogyan. Orbán nagyon ért hozzá, hogy a hallgatói úgy érezzék, azt hallják tőle, amit ők gondolnak. Ért ahhoz is, hogy elhitesse, aznapi ötlete egy világkoncepció része, hogy ő, egyedül ő érzékeli a széljárást a földrészek között. 2006-ban úgy tetszett, Gyurcsány méltó ellenfele. Kettejük tévévitájában Orbán a padlón maradt. Ezt a megaláztatást nem bírta elviselni: összeszedte magát, és bosszút állt. Hadjáratában valószínűleg Gyurcsány párttársai is a kezére játszottak. Orbán az 1994-es választási kudarc után is magához tért, a 2002-es veresége után is talpra állt, pedig mindkét alkalommal a politikai végét jósolták. Gyurcsány zuhanórepülését ellenben 2006 ősze óta semmi sem fékezte. A politika centrumába azóta se tudott visszakerülni.

A dramaturgia szabályai szerint ugye, ilyenkor kell megérkeznie Lohengrinnek. Még körülbelül egy-másfél éve van rá, hogy megérkezzék. De azért ne valamiféle ezüstpáncélba öltözött álomlovagot képzeljünk el. Inkább józan, higgadt politikust, aki tömegekhez is tud meggyőzően beszélni anélkül, hogy lángot lövelne, és ködöt fújna. Majdani híveinek mindenesetre okos ötletek és meggyőző programok sokaságával kellene várniuk, hogy mondania is legyen mit, ha megjön. Már ha megjön…

Mert ha nem, akkor az Isten se irgalmaz szegény Brabanti Elzának.

Élet és Irodalom, 2011. augusztus 12.

31 320 karakter