2011. december 30-án, az Operaház előtt több tízezer ember tüntetett a kormány ellen. New Yorkban az idősebbik lányom ezen a napon, három nappal a születésnapja előtt, kapta meg az amerikai állampolgárságot. Amerikai férje csodálkozott, miért nem örülnek a magyarok, ha valaki magyar állampolgár lesz. Hiszen Amerikában a legtöbb ember egyetért Clinton elnök szavaival: „Amerika mindegyre erőt és elszántságot merített a bevándorlók egymást követő hullámaiból”.
Boldog Újévet, boldog születésnapot!
„A harmadik köztársaság halott. A negyedik köztársaságot megteremtjük” – mondta Tamás Gáspár Miklós Szilveszter este, 2011-ben. A parlament előtt összegyűlt tüntetők ennek a reménynek a szellemében kívántak egymásnak boldog Újévet. A kételyt, valóság lesz-e egyszer a szónok gyönyörű utópiája, a szabad, elégedett és szolidáris Magyarország, mindenki magába fojtotta. Újév előtt illik legalább egy napig bizakodni.
Nekem azonban a halálosan unalmas, mégis lerázhatatlan kelet-közép-európai rosszkedv közepette is volt egy személyes okom, hogy az évet boldognak lássam: december 30-án az idősebbik lányom, Fanni, amerikai állampolgár lett. Napra szóló ajándékként kapta meg a honosítási okmányt: január 2-án van a születésnapja. „Egy kínai olvasta elő az esküt, alig lehetett érteni – ecsetelte a lányom. A bíró (Amerikában bíró fogadja az állampolgári fogadalomtételét) egy szőke, erős amerikai az ír őseinek a 20-as évekbeli bevándorlásáról mesélt. A jelenlévő jövendőbeli állampolgárok 90 százaléka nem európai fehér volt, hanem sok afrikai, és főleg latinok meg néhány kínai. Azt hiszem, 80 százalékuk néhány szónál nem beszélt többet angolul. De iszonyatos lelkesedéssel üdvözöltek minket új hazánkban.”
Fanni 1989-ben, alig tizenöt évesen lépett be a Fideszbe. Minthogy már akkor jól tudott franciául és angolul, a Fidesz külügyi csoportjában dolgozott, harmadik gimnazista létére nemzetközi konferenciákra küldték. Az 1990-es évek elején, országgyűlési képviselőként, arról álmodoztam, hogy ha 1994-ben még nem is, 1998-tól már együtt ülhetünk a parlamentben, mint két szövetséges párt, az SZDSZ és a Fidesz képviselője. „Életem egyik legizgalmasabb és legjobb kedvű korszaka volt a korai fideszezés. Nagyon felnéztem Orbán Viktorra, és Fodor Gáborért is rajongtam” – írta Fanni tizenöt évvel később. 1994-ben csatlakozott a Hegedűs István és Szelényi Zsuzsa kezdeményezte Párbeszéd Platformhoz, amely közvetíteni próbált Orbán Viktor és Fodor Gábor vonala között. Az eleve reménytelen kísérlet kudarca után Fanni kiszállt a politikából, befejezte a jogi egyetemet, a Harvard ösztöndíjával megszerezte az LLM-et, a jogászok mesterdiplomáját, majd letette az amerikai ügyvédi vizsgát. Én 1998-ban már nem is indultam a választáson.
Fannit a férje megkérdezte, mi kellene hozzá, hogy megkapja a magyar állampolgárságot. Valószínűleg még nehezebb lenne, mint nekem az amerikai állampolgárság, felelte Fanni. – De miért nem akarják, hogy az emberek Magyarországra jöjjenek, miért nem örülnek neki, hogy valaki magyar akar lenni? – kérdezte David. „Amerika mindegyre erőt és elszántságot merített a bevándorlók egymást követő hullámaiból – mondta Clinton. – Bebizonyosodott, hogy ők a legnyughatatlanabb, a leginkább vállalkozó kedvű, a leginkább újító szellemű, a legszorgalmasabb emberek.” Magyarország megtelt, állította Boross Péter belügyminiszter 1991-ben, zöld utat adva ezzel a növekvő idegenellenességnek. Pedig már nyilvánvaló volt, hogy a népességfogyás megállíthatatlan.
Albert Eistein és Szilárd Leó levelet ír az amerikai elnöknek. Két bevándorló,
akiknek az Egyesült Államok sokat köszönhet
Vajon mi az oka, hogy mifelénk – Magyarországon? Kelet-Közép-Európában? – a reménykedés villódzó korszakait újra meg újra a visszarendeződés, a meghaladottnak vélt viszonyok feltámadása és megmerevedése követi? A kiegyezés pezsgő fellendülést hozott, de közben ott volt Tiszaeszlár, a dölyfös „magyar ugar”. 1945-ben mozdulni kezdett a világ, aztán jött a kékcédulás választás, a „fordulat éve”, a Mindszenty- és a Rajk-per. 1988–1989 fellélegzése után elkezdődött a hideg polgárháború, amely máig tart. Milyen alapon remélhetjük, hogy egy kormányváltás után, ha egyáltalán lesz kormányváltás, valami jó következik?
A lakásomban, a családi képek között egy bekeretezett dokumentum függ, az anyai nagyszüleim honosítási okirata. A nagyszüleim a mai Lettország területén, orosz állampolgárként születtek, az 1905-ös forradalmat követő pogromhullám idején hagyták el szülővárosukat, majd 1909-ben telepedtek le Magyarországon. Lehet, hogy jobban tették volna, ha menekülő társaik zöméhez hasonlóan nyomban Amerikába mennek. Akkor persze én nem én volnék. Fanni száz év késéssel megtette ezt a lépést. Van családja, munkája, amerikai baráti köre. De az ötéves kisfiához következetesen magyarul beszél, noha a gyerek szívesebben válaszol angolul.
Tüntetés a kormány ellen, 2012. január 2.
Amikor idáig értem az írásban, le kellett állnom: kezdődött a tüntetés az Operaház előtt. A szervezők azt mondták, százezren voltunk. Lehet, hogy kevesebben, biztos, hogy még mindig nem elegen, de azért nagyon sokan. A sokaság derűsen elszánt hangulata azt sugallta, ez a mai helyzet más, mint az örök magyar visszarendeződés. Ami az elmúlt évben folyt, az leginkább a „fordulat éve” elvakult hatalomszerzésére hasonlít, Weöres Sándor szavával, a hettita király dzsiggelésére „képe alatt Kossuth Lajosnak”. Az akkori Hüvelyk Matyi uralgásának 1956, a forradalom előszele vetett véget. És most nincsenek itt a szovjet csapatok…
Örülök, hogy Fanni a születésnapját már amerikai állampolgárként ünnepelhette. De január 2-án este sajnáltam, hogy nincsen velem.
hvg, 2012. január 7.
5 044 karakter