Kőszeg Ferenc honlapja

A cím azért van idézőjelben, mert idézet. Tamás Gáspár Miklós írt ezzel a címmel cikket Tölgyessy Péterről a Beszélő 1990. évi 42. számába. Tölgyessy érdemeinek katalógusa a cikkben akár a mostani kitüntetés indokolása is lehetne.

„A Tölgyessy utca”

(„…kikészítjük”) Holott a publicista nem dicsérni jött Tölgyessyt, hanem temetni. A cikk abból az alkalomból íródott, hogy Magyar Bálint 1990. október 15-én, az önkormányzati választás – az SZDSZ történetének legnagyobb sikere – másnapján az ügyvivői testület nevében (de anélkül, hogy a döntést bármiféle formális határozat megelőzte volna) közölte Tölgyessyvel: ki van rúgva frakcióvezetői tisztségéből. A továbbiakban a cikk ezt az eljárást indokolja: Tölgyessy izgékony, az örök ellenzékiséget testesíti meg, ezért nem képes arra, hogy kialakítsa a válságos helyzetben nélkülözhetetlen párbeszédet a kormány és az ellenzék között (!), vitázó kedve a tévében nem tesz jó benyomást, végül pedig mindent maga próbál elintézni, és emiatt komoly konfliktusba került az SZDSZ vezetőivel. Ezt nem mindenki látta így, Darvas Iván például úgy vélte „a nagy tömegek mégis visszafojtott lélegzettel figyelték a képernyőt, valahányszor az SZDSZ frakcióvezetője emelkedett szólásra, (…) és az emberek reménnyel és várakozással tekintettek az SZDSZ-re”. (…) „Rá vagyunk szorulva hát a »közönségsikerre«, egyszóval rá vagyunk szorulva a »sztárszereposztásra«”  - írta a nagy színész, aki négy évig az SZDSZ képviselője volt, de nem lépett be a pártba, s így a kívülálló tartózkodásával, mégis szinte könyörgő hangon kérte a párt vezetését, egyezzen ki Tölgyessyvel (Beszélő, 1991. 46. szám). „Meggyőződésem – írta Tamás Gáspár Miklós -, hogy unokáink majd a Tölgyessy utcában fognak lépegetni, ahogyan mi a Csengery utcán, a Szalay utcán, a Deák téren járunk-kelünk, kései, hálátlan utódok.” Így egy nekrológban szoktak fogalmazni. A publicista azonban némi haladékot adott a tetemnek: biztosította róla, hogy „Péterre, ha nem is az első helyen, de jelentékeny pozícióban számítunk parlamenti politikánkban”. Atyáskodó jóindulata azonban csak addig tartott, amíg ki nem derült, hogy Tölgyessy a párt vezető testületének elhatározásával szemben a legfőbb döntéshozó szervhez, a küldöttgyűléshez fordul: megpályázza az SZDSZ elnöki tisztségét. Ekkor írta Tamás Gáspár Miklós az emlékezetes mondatot: „Tölgyessy esetleges elnöksége végveszélybe sodorná az SZDSZ-t”.  Nem mindenki beszélt ilyen nyíltan. Tölgyessy megválasztása után az egyik párttisztséggel nem rendelkező, de befolyásos szabad demokrata legyintett: – Két hónap alatt kikészítjük.

(Kitüntetéstörténet) A köztársasági érdemrendet az országgyűlés 1991-ben alapította, pontosabban alapította újra, mert 1946 és 49 között már létezett ez a kitüntetés. A nagykereszt olyan magas kitüntetés, hogy van év, amikor ki se tudják adni. Ez korántsem baj. A rendjelek és kitüntetések számlálatlan szórása a szocializmus szokása volt; akkoriban a kitüntetések pénzzel jártak, így értékük volt, rangjuk azonban alig. Az érdemrend legmagasabb fokozatával különösen kiemelkedő közéleti – politikai – szerepet illenék jutalmazni, méghozzá akkor, amikor a kitüntetett már nem aktív szereplője a politikai életnek. Ilyeneket nem is olyan könnyű találni, különösen ha az adományozó el akarja kerülni, hogy pártérdemek jutalmazásával vádolják. A nagykeresztet 1991-ben elsőként Wittner Mária kapta meg, mielőtt még Fidesz-politikus lett. Fónay Jenő tizenöt évvel később került sorra, amikor már rég nem volt a Politikai Foglyok Országos Szövetségének elnöke. Mécs Imre ma is országgyűlési képviselő, így nem kaphatott nagykeresztet, ha jövőre a Fidesz kerül kormányra, a közeljövőben már nem is fog. Egyébként hármukon kívül még sokan vannak, akiket a forradalmat kővető megtorlás során, első fokon, vagy jogerősen halálra ítéltek, aztán mégsem végeztek ki (Obersovszky Gyula, Varga József, Márton Erzsébet, Kabalács Pál, Hrzova Erzsébet stb.; némelyik közülük húsz évet töltött börtönben), de a rendszerváltás után nem lettek közszereplők.  Jelentős politikai szereplők híján a kormányok 2002 után elkezdtek írókat, művészeket és tudósokat  jutalmazni, holott számukra ott volt a Kossuth-, a Széchenyi-díj meg a Corvin-lánc. Így kapott nagykeresztet Kertész Imre, Darvas Iván, Sütő András, Kurtág, Faludy és Szabó Magda, idén pedig Kányádi Sándor. 2002-ben Nemeskürty István, A Haza Szolgálatáért Érdemrend, a Munka Érdemrend és a Szocialista Magyarországért Érdemrend arany fokozatának tulajdonosa kapta meg a nagykeresztet. Tőkés László és Duray Miklós nagykeresztjét (1999 illetve 2001) ellensúlyozandó négy további határon túli magyar vezető kapott nagykeresztet: Bugár Béla, Kasza József, Markó Béla és Frunda György (2004).. Sorra megkapták a nagykeresztet a közjogi méltóságok: Antall József néhány nappal a halála előtt, Boross Péter, Szabad György és Sólyom László az Orbán-kormány, Németh János a Medgyessy-kormány idején. A köztársasági elnököket hivatalba lépésüktől kezdve megilleti a nagykereszt láncokkal díszített államfői változata. Horn Gyula kitüntetését közismerten Sólyom László akadályozta meg.

(Érdemek) Tölgyessy Péter kitüntetése eltér ettől a mintától – ez adja az esemény különleges súlyát. Hiszen Tölgyessy nem kiérdemesült közjogi méltóság, nem művész és nem aggastyán (52 éves), de a szó szokványos értelmében még politikusnak sem mondható: a parlamentben 1993 óta nem szólalt fel, pedig 2006-ig képviselő volt. Sólyom László keményen fogalmazta meg elismerését: „Politikusként nem aratott babérokat és nagykeresztet, de a teljesítménye, az 1989-ben meghozott döntései megszabták a magyar alkotmányosság és a Magyar Köztársaság további sorsát”. Tölgyessy 1989 januárjában alkotmányjogász szakértőként került az SZDSZ közelébe. Márciusban, a párt programalkotó közgyűlésén már kész alkotmánykoncepciót ismertetett. Ez alkotta a Rendszerváltás programjának (az SZDSZ Kék könyvének) a gerincét, ez vált a március 22-én megalakult Ellenzéki Kerekasztal alkotmányozó munkájának vezérfonalává. Tervezetében nem volt semmiféle posztszocialista, semmiféle harmadikutas elem, nem volt benne olyasmi, hogy a közösségi tulajdon magasabb rendű, mint a magántulajdon, hogy az érdekképviseleteknek helyet kell kapniuk a parlamentben: a koncepcióból egy nyugat-európai típusú parlamentáris demokrácia képe bontakozott ki – ezért aratott nyomban sikert az SZDSZ-ben gyülekező közgazdászok, szociológusok körében. Ha összehasonlítjuk a húsz éve papírra vetett koncepciót és a ma hatályos alkotmányt, azt látjuk, hogy az alaptörvény lényeges elemeit tekintve Tölgyessy koncepcióját őrzi ma is. Bármilyen jó volt is azonban a koncepció, nem sikerült volna elfogadtatni, ha a közjogász az Ellenzéki Kerekasztal mellett nem talál olyan partnerekre, akikkel lehetséges volt a vitázó együttműködés. Ilyen partner mindenekelőtt Antall József volt, épp úgy „új fiú” az MDF-ben, mint Tölgyessy az SZDSZ-ben, továbbá Orbán Viktor.

Tölgyessy és Antall összjátéka teremtette meg a választási rendszert is, amely minden hibája ellenére biztosította a mindenkori kormány stabilitását, s egyúttal, eddig legalábbis, lehetővé tette, hogy a kisebb pártok is befolyásolják a parlamenti döntéseket. A nyugat-európai – angol, német - típusú közjogi rendszerben nincs helye közvetlenül választott, azaz nagy politikai súllyal rendelkező államfőnek. De a népszerű, „magyar Gorbacsovként” Nyugatról is támogatott Pozsgay köztársasági elnökké választása 1989 őszén nemcsak közjogi kérdés volt. Elnöksége azt jelentette volna, hogy az országgyűlési választás csak részben szabad, mert a politikai hatalom egy részét – akár Lengyelországban – az elnök személye révén megőrzi az állampárt. Az 1989 őszi népszavazás erről szólt; a kezdeményezéséről a döntést az SZDSZ ügyvivői testülete hozta meg, de a párt vezetői közül sokan tétováztak, nem volna-e bölcsebb elfelejteni az egészet. A kockázat ugyanis kettős volt. Korántsem volt biztos, hogy a kis liberális párt, amelynek taglétszáma csak lassan emelkedett, képes összegyűjteni a népszavazás kiírásához szükséges aláírásokat, és még kevésbé volt biztos, hogy a perdöntő kérdésben – a parlamenti választás előzze meg az elnökválasztást – az SZDSZ álláspontja fog győzni. Kockázatvállalás nélkül azonban nincs se üzleti, s politikai siker. A Sopron mellett rendezett kampány-előkészítő táborozáson Tölgyessy beszéde rázta fel a bizonytalankodó szabaddemokratákat, ékes bizonyítékául annak, hogy az alkotmányjogász nemcsak bizalmas megbeszéléseken, de szónokként is képes meggyőzni igazáról a hallgatóit. A népszavazás tette az SZDSZ-t nagy párttá, és a népszavazás tette Magyarországot – szemben Romániával, Ukrajnával, Oroszországgal – parlamentáris köztársasággá. Ezt a közjogi művet tetőzte be az MDF-SZDSZ megállapodása, (a paktum!), amely a kétharmados törvények számának alkotmányos csökkentése révén lehetővé tette a parlament és a kormány működését.  

Kiszorulva az SZDSZ vezetéséből és látva az MDF szétforgácsolódását Tölgyessyt egyre inkább a jobboldal eltűnésének a veszélye foglalkoztatta. Van egymillió választó, aki „értékeiben nemzeti és konzervatív”, ezek a szavazók nem fognak eltűnni.  Vagyis: „Kell egy párt, amely az MDF milliós közönségét modernizációs pályára vezeti” (Lesz-e jobbközép pártja a magyar demokráciának?  1993. július 7.). Az 1994-ben létrejött koalíció több mint kétharmados többsége felvillantotta azt a veszélyt, hogy hosszú időre megszűnik a parlamenti váltógazdaság. (Ez az aggodalom ugyanebben az időben Kis Jánost is erősen foglalkoztatta.)  A jobbközép gyűjtőpártot Tölgyessy a Fideszben vélte megtalálni. A Fidesz képviselőjeként, politikusaként arra törekedett (bár ezt sosem írta le), hogy a rivális jobboldali pártok, az MDF és a KDNP váljanak árnyékpártokká, szavazóikat és politikusaikat engedjék át a Fidesznek – részben azért is, hogy olyan politikai személyiségek, mint például Isépy Tamás ellensúlyt képezzenek Orbán Viktor túlhatalmával szemben.  Ebben az időben és a Fidesz 1998-as választási győzelme után még egy darabig Tölgyessy politikai elemzőként a Fidesz támogatója volt. Ugyanakkor az volt a véleménye, hogy a Fidesznek centrista párttá kellene válnia, hogy vissza tudja hódítani az ős-Fidesz szavazóit, és tartósan magához vonzza azokat a szavazókat, akik a koalíciókötés előtt kétszer is az SZDSZ-re szavaztak. A Fidesz ehelyett egyre inkább a jobboldali populizmus irányába távolodott el régi önmagától. Az összeborulás a Fidesszel nem tartott sokáig. Támadó fellépésével a Fidesz elment „az írott jog szerinti legszélső mezsgyékig, sőt esetenként készséget mutatott a jogállami határok feszegetésére is – írta Tölgyessy 1998 karácsonyán.  A változtatásra kapott felhatalmazás az erő és a mértéktartás megfelelő aránya nélkül nem teljesíthető. Sokan rosszallták, hogy kritikus nézetei ellenére Tölgyessy 2006-ig a Fidesz képviselője maradt. Én inkább azon csodálkozom, hogy megtűrték maguk között.

(Hiány) Valószínűnek tetszik, hogy Tölgyessy kitüntetését Sólyom László javasolta: az Ellenzéki Kerekasztal másik kiváló jogásza államfőként sem felejtette el, hogy milyen meghatározó szerepe volt Tölgyessy Péternek az „alkotmányos forradalomban”. Tölgyessy nagykeresztje a mai köztársaság tisztelgése a sokszor legyalázott, méltatlanul kisajátított rendszerváltás előtt. Ebben az összefüggésben természetes, hogy a másik oldal képviselője, Németh Miklós is megkapta a kitüntetést. De persze Tölgyessyvel ellentétben nem a tetteivel érdemelte ki, hanem azzal, hogy nem cselekedett, hogy tudomásul vette, elfogadta a szovjet világrendszer és benne a magyar pártállam szétesését. Jókor volt jó helyen.

A rendszerváltás nagyjai, Sólyom László, Göncz Árpád, Antall József, Szabad György immár mind tulajdonosai a Köztársasági Érdemrend nagykeresztjének. Nekem egy név hiányzik fájdalmasan a sorból: Kis Jánosé. Hiszen Kis János volt az, aki 1982-ben, a lengyel Szolidaritás másfél évének tanulságait értelmezve megfogalmazta az állampárt és a társadalom tárgyalásos megegyezésének elvét, majd az 1987-es Társadalmi Szerződésben leírta a megegyezés alapelveit is. S bár a tárgyalások 1989-ben annak a felismerésnek a jegyében kezdődtek el, hogy a két évvel korábban még mellőzhetetlennek tetsző kompromisszumokon túllépett az idő, a tárgyalás és a megegyezés elve – szemben a katasztrófába vezető felkelés, vagy az utópisztikus alkotmányozó nemzetgyűlés alternatívájával – végig nyugalmas keretet biztosított a rendszerváltó folyamatnak. Kis János kitüntetése az egész demokratikus ellenzéknek szólt volna, amelynek úttörő szerepét a rendszerváltásban vállvetve tagadják le a jobboldal és a baloldal későn ébredt „rendszerváltoztatói”.  

Élet és Irodalom, 2009. augusztus 28.  

12 650 karakter