Kőszeg Ferenc honlapja

Nagy Boldizsár nemzetközi jogászi munkássága két fő területének – az emberiség közös öröksége védelmének és a menekültek nemzetközi egyezményekben biztosított védelmének – a szabályai érdemben korlátozzák a nemzetállam szuverenitását. A professzor egész életműve vita azzal a korszerűtlen felfogással, amelyet Orbán Viktor politikája középpontjába helyezett.

Ni, csak, mit vár el a világ!

Nagy Boldizsár – 60

Amióta a szovjet birodalom összeomlása nyomán a klasszikus hidegháború véget ért, a világ két problémával / fenyegetéssel néz szembe. Az egyik a természeti erőforrásoknak, az emberiség közös örökségének a jövőt, az utánunk következő generációk életét veszélyeztető herdálása, a másik a nemzetközi migráció. Nagy Boldizsár a nemzetközi jognak ezzel a két nagy témájával foglalkozik. 

A felfedezések korától a huszadik századig természetes volt, hogy az újonnan felfedezett terület a felfedező királyának, államának a birtokába került. A nyílt tenger közös terület volt, amelyet mindenki szabadon használhatott. Az „aki kapja, marja” évszázados elvével ellentétben 1967-ben Málta képviselője vetette fel az ENSZ-ben, hogy a nyílt tenger mélyén található érclelőhelyek az emberiség közös örökségét képezik.  Ezt 1970-ben már nemzetközi egyezmény erősítette meg. 1979-ben egy újabb egyezmény a Holdat és – a Földet kivéve – a Naprendszer bolygóit meg a hozzájuk vezető pályákat minősítette közös örökségnek. A közös örökség azonban nem múzeumi műtárgy. Meg kell teremteni a hozzáférés, a használat és a haszon megosztása szabályait, hiszen ha az örökség közös, a kiaknázás felügyeletének és a haszon elosztásának is közösnek kell lenni. Elvben ez kézenfekvő, a gyakorlatban viszont roppant módon komplikált. S mennyivel komplikáltabbá válik, ha olyan tárgyakat is a közös örökség részének tekintünk, amelyek egyes államok fennhatósága alatt állnak. Közös örökség a génkincs, a fajták sokfélesége, a nélkülözhetetlen víz, a kulturális örökség. Amikor mindezt használjuk, arra is ügyelni kell, hogy a mai emberiség ne élje fel a közös örökséget, hanem adja tovább a következő generációknak. „Közös csapdája a mindennapi gondolkodásnak és a politikai gondolkodásnak – mondta Nagy Boldizsár (A „jövő nemzedékek jogai" koncepció háttere a magyar és a nemzetközi jogban. Védegylet füzetek 1. 2000.) –, hogy a jelennel szemben a jövőt kevésbé értékesnek látja, nem hajlik arra, hogy a távolabbi megtérülés reményében ma befektessen, mert nem bízik abban, hogy a befektetés megtérül, vagy nem érdekli a saját életén (politikai ciklusán) kívüli, gyermekeihez, a következő kormányhoz befolyó haszon, előny”.       

Bőségesen költ ellenben mind a magyar kormány, mind pedig az Európai Unió, az Európa-erőd határainak védelmére, az úgynevezett „illegális migráció” leküzdésére. Az unió 2004–2006-ban kis híján egy milliárd Eurót fordított az újonnan csatlakozó államokban a schengeni határőrizeti rendszer kiépítésére; Magyarország részesedése ebből 153,5 millió Euró volt. 1962 és 1989 között a belnémet határon mintegy 1600 ember vesztette életét. (Egyet közülük, egy tizennyolc éves német lányt magyar határőrök lőttek agyon, néhány méterre a magyar-jugoszláv határtól.) 1988 és 2009 között ezzel szemben 14 687 menekülő halt meg Európa határai előtt, legnagyobb részük a Földközi tengeren. A Magyar Helsinki Bizottság mindig azért állt ki, hogy a hazai menekültügyi hatóságok a Genfi Egyezmény, továbbá a Magyarország számára is kötelező uniós szabályok szerint bánjanak a menedékkérőkkel. 2007 augusztusában a No Border hálózat vitára hívott meg az Ungvár közelében szervezett táborukba. Abba a számomra szokatlan helyzetbe kerültem, hogy én voltam a vaskalapos konzervatív, aki az ENSZ fél évszázada elavult menedékjogi szabályaira meg a brüsszeli bürokraták ostoba rendelkezéseire hivatkozik, holott tudhatnám, mindenkinek alapvető emberi joga, hogy ott éljen, ahol akar. Nem győztek meg, de rokonszenves volt az aktivizmusuk meg a jelszavuk: No One is Illegal – Illegális ember nincs. 

Mintegy két éve, még kéziratban elolvastam Nagy Boldizsár nagyszerű könyvét (A magyar menekültjog és menekültügy a rendszerváltozástól az Európai Unióba lépésig), és elképedve találkoztam újból az Ungvár melletti táborban megismert nézetekkel. Itt azonban a nyitott határok melletti állásfoglalást körültekintő érvelés kísérte, erkölcsi, filozófiai, jogi érvek, mindenekelőtt pedig statisztikák. Ezekből az derül ki, hogy 2000 és 2007 között a 2004-ben csatlakozott új tagországok majdnem kétmillió állampolgára tartózkodott legálisan az unió 15 régi tagországában. A teljes lakosságszámon belüli arányuk ezzel 0,2 százalékról 0,5 százalékra emelkedett, munkájuk pedig 0,3 százalékkal emelte a GDP-t. A szabad vándorlás csak a vasfüggöny politikájához képest jelent fordulatot. Az 1903-ban hatályba lépett első magyar útlevéltörvény azt mondta ki, hogy a magyar korona országaiban való tartózkodáshoz, az államhatár átlépéséhez általában nem kell útlevél. 

A menekültjog, amelyben igen nagy szerepe van a bírósági ítéleteken alapuló precedensjognak, teljes mértékben nemzetközi és ezoterikus tudomány: egy kis csapat jogász műveli, akiknek véleményét az ENSZ Menekültügyi főbiztossága vagy az Európai Unió döntéshozói feltétlenül figyelembe veszik. Nagy Boldizsár egyetemek és tudományos konferenciák előadójaként, az International Journal of Refugee Law, az European Journal of Migration and Law szerkesztőbizottsági tagjaként, a Helsinki Bizottság által kezelt, folyamatosan megújuló internetes olvasókönyv, a Refugee Law Reader egyik kezdeményezőjeként és szerkesztőjeként olyan szakértők egyenrangú partnere, mint Rosemary Byrne, Maryellen Fullerton, James Hathaway vagy Nuala Mole. Persze lehet, hogy ezek a nevek az olvasók többségének nem mondanak sokat (bár Fullerton az 1990-es években hosszabb időt töltött Magyarországon, és tanulmányában ízekre szedte az eleve rossz irányba induló magyar menekültpolitikát). Hadd tegyem hát hozzá: Nagy Boldizsár véleményét még maga Pintér Sándor, sőt Végh Zsuzsanna, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal örökös főigazgatója sem hagyhatta figyelmen kívül. 2001-ben a Fidesz-kormány új idegenrendészeti törvényt terjesztett a parlament elé, és jelentős mértékben módosította a menedékjogi törvényt. Néhány nappal az általános vita megkezdése előtt Nagy Boldizsár cikket publikált, amelyben megmagyarázta, a módosításnak semmi értelme, hiszen az 1999-ben hatályba lépett amszterdami szerződés értelmében a menekültügy közös európai ügy lesz, az uniós irányelveket minden tagországnak meg kell jeleníteni a nemzeti jogszabályokban. A törvényt tehát hamarosan át kell alakítani méghozzá a 2001-es változtatásokkal ellentétes irányban. A parlamenti vitában Kontrát Károly államtitkár expozéjától kezdve valamennyi kormánypárti szónok arról beszélt, hogy Nagy Boldizsárnak nincs igaza, a törvény módosítása indokolt és helyes. Aztán néhány évvel később persze kiderült, hogy Nagy professzornak mégis igaza volt, de addigra már nem a Fidesz volt kormányon. (Végh Zsuzsannát azonban az MSZP is megtartotta hivatalában.)

Akár az emberiség közös örökségéről, akár a menekültek védelméről és helyzetéről alkot törvényt a magyar országgyűlés, döntését nemzetközi megállapodások kötik. Az első esetben azért, mert maga az ügy egyetemes, a második esetben azért, mert a menekültügyet az unió közös ügynek nyilvánította. Ez utóbbi fájdalmasabb. A mélytengeri érckitermelés vagy a Hold hasznosítása a közeljövőben aligha fogja érinteni a magyar költségvetést. Az viszont fontos, hogy a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal változatlanul folytathassa idegenrendészeti és menekültpolitikáját, amelynek pillérei a menedékkérők visszaadása az ukrán vagy szerb határőrségnek, a kérelmezők fogvatartása, a fogvatartott kérelmének elutasítása, a börtönből szabadult kérelmező kiszekírozása az országból. Ha ezt a magyar gyakorlatot, az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága vagy pláne az Európai Unió kifogásolja, vagy valamely európai bíróság kimondja, hogy Magyarország uniós tagország létére sem biztonságos a menedékkérők számára, az nyilvánvalóan újabb vörös-zöld támadás hazánk szuverenitása ellen.  

Hallgassuk ismét Nagy professzort! Az abszolútum vágyáról és a törékeny szuverenitásról című esszéjében írta:  

„Az emberiség közös örökségének és közös gondjának doktrínája nemcsak a szuverén elsajátítást tiltja meg, hanem kifejezetten előírja az emberiség mint egész javára szolgáló, az ésszerű igazgatást és hasznosítást feltételező használatot. Ezzel eddig ismeretlen típusú korlátot szab a szuverének étvágyának (…).

A háború áldozatainak, a menekülteknek és az emberi jogaikban sértetteknek nyújtott védelem egyre terebélyesedő rendszere érdemben korlátozza a területi állam főhatalmát az ott tartózkodó vagy oda belépni kívánó személyek fölött. Ezeknek a jogterületeknek a kifejlesztésével a nemzetközi jog az autokrata vagy tirannikus rendszereket és a demokráciát egyaránt védő szuverenitásgondolattól elfordul, és a demokráciát preferáló értékválasztó normativitást testesít meg. (…)

Végül kiforróban van a harmadik stádium, amelyben a nemzetközi közösség elvárja, hogy az erőforrásokról végső soron rendelkező hatalom legitimitása egy bizonyos típusú, mégpedig demokratikus legyen.”

Ez az írás köszöntőnek készült barátom és – nálam tizenöt évvel fiatalabb – mesterem, Nagy Boldizsár hatvanadik születésnapjára. Végül mégis Orbán Viktorról szól. Pedig őt nem is akarnám köszönteni.

Élet és Irodalom, 2013. október 18.
9 040 karakter