Kőszeg Ferenc honlapja

Az Élet és Irodalom 1998-ban cikksorozat közlését kezdte meg az állambiztonsági iratok nyilvánosságáról. Vitaindító írásában, amelynek címe – A (Történeti) Hivatal áldozatai – az egész cikksorozat főcíme lett, Kenedi példákkal bizonyította, hogy az ügynöktörvény inkább védi a megfigyelőket, titkosszolgálat tagjait, mint a megfigyelteket. Nem akartam a vitában részt venni, mert úgy véltem, korábban megjelent írásaimban (amelyek később Lehetőségek kényszere című kötetemben is megjelentek) elmondtam a véleményemet az ügynöktörvényről és az ügynökkérdésről. A szerkesztőség kérésére végül mégis odaadtam egy írást, amelyet eredetileg nem publicisztikának szántam. Ez szöveg jelent meg az És-ben, 1998. augusztus 14-én, erre felelt Markó György Válaszféle Kőszegék ferdítéseire címmel 1998. szeptember 4-én. A szerkesztőség lehetővé tette, hogy még ugyanabban a számban válaszoljak Markó Györgynek.

Miért Kőszegék, miért Markó?

 
Nem értem, jegyeztem volna írásom fölé, ha ez a két szavas cím nem volna immár Farkasházy copyrightja. Nem értem, miért a Történeti Hivatal elnöke reflektál megbántva egy dokumentumra, amely egy vonatkozását kivéve nem a Történeti Hivatallal foglalkozik, hanem a törvénnyel, amely a hivatalt is létrehozta és működésének kereteit meghatározza. Nem értem, hiszen minden mondat, amely a törvényt bírálja, közvetve a hivatalt és vezetőjét menti. Nem értem, miért éppen ennek az írásnak a megjelenése késztette Markó Györgyöt, hogy megszólaljon a vitában, amely harmadik hónapja folyik. Nem értem, miért titulálja bírálóit „Kőszegéknek”, holott magában a vitában részt sem vettem, csak élve a szerkesztőség kínálta lehetőséggel közreadtam egy iratot, amely hónapokkal a vita megindulása előtt keletkezett. Nem értem, miért kellett volna a Nemzetbiztonsági Bizottság alelnökeként tájékoztatnom a bizottságot és a Történeti Hivatal elnökét az Alkotmánybíróságnak küldött levelemről. A levél, amelyet az ÉS olvasói most megismerhettek, az alkotmánybírósági eljárásban csupán egy közbeeső irat, válasz az eredeti indítványra tett miniszteri észrevételekre. Magáról az indítványról viszont éppenséggel Markó György is tudhatott: a Magyar Hírlap 1996. július 9-i számában megírtam, mi késztet arra, hogy a törvény hatályba lépését követően néhány SZDSZ-es képviselő társammal együtt keresettel forduljak az Alkotmánybírósághoz. [Miért szavaztunk igennel? Lásd még: Lehetőségek kényszere (Új Mandátum Könyvkiadó, 2000. 303–306. oldal). A keresetet az Alkotmánybíróság három évvel később, 1999. június 29-én elutasította.] Gondolom a Nemzetbiztonsági Bizottság tagjai sem igényelték, hogy az alelnök írói munkássága minden darabjával a bizottsághoz forduljon.

Egy dologban Markó Györgynek kétségkívül igaza van: Haraszti Miklós a példaként említett anyagot nem Történeti Hivataltól, hanem a Belügyminisztériumtól kapta meg. Ezért a tévedésért akár meg is követem a hivatalt és elnökét. Azt ellenben nem állítottam, hogy a magam megcsonkított anyagát a Történeti Hivatal adta át. „Megkaptam” írtam a Markó György által is idézett mondatban anélkül, hogy kitértem volna arra: kitől. Ennek ugyanis írásom tárgya és célja szempontjából nincs jelentősége. Az Alkotmánybíróságnak címzett beadványom e része arról szól, hogy a törvény kifogásolt fordulata – „A bemutatott iratokon a más személy azonosítására alkalmas adatokat felismerhetetlenné kell tenni” – lehetetlenné teszi az információs önrendelkezés alkotmányos jogának gyakorlását. Nem „Kőszegék”, kizárólag Markó György próbálja görcsös igyekezettel összehasonlítani az erre hivatott Történeti Hivatal és a feladatot a hivatal létrejötte előtt átmenetileg ellátó Belügyminisztérium iratkiadási gyakorlatát, s próbálja azt sugallni, mintha a Belügyminisztérium „bűneit” szándékosan a Történeti Hivatal nyakába akarnók varrni. Holott néhány mondattal később találóan idézi szövegemből a lényeget: a törvény értelmében „a teljes anyag kiadását a Történeti Hivatalnak meg kell tagadnia”. (A jogalkalmazó persze bizonyos határok között értelmezheti a jogszabályt, sőt többnyire kénytelen is értelmezni, mert az írott jog nem tartalmaz mindenre kádenciát. Ha a Történeti Hivatal racionálisan és liberálisan értelmezi a törvényt, miként ezt Markó a mellékletként bemutatott lappal bizonyítja, helyesen jár el. Ez sem változtat azonban azon, hogy a törvénynek sokkal részletesebben kellene meghatároznia, kiknek az esetében és milyen személyes adatok védelmében korlátozható az áldozatok információs önrendelkezési joga.)

Nem értem azt sem, minek alapján vélelmezi Markó, hogy „Kőszeg és köre” számára elfogadhatatlan a tény, „hogy megalakult a Történeti Hivatal és a dokumentumok kikerültek az akkori belügyminiszter hatásköréből”. Hiszen nagyon jól tudja, hogy a törvényjavaslat hosszú vitája során képviselőként mindig arra törekedtem, hogy az iratok kikerüljenek a Belügyminisztérium meg a nemzetbiztonsági szolgálatok irattáraiból, és erre törekedett Kenedi János, a Nyilvánosság Klub meg mindenki, akiket most Markó a „Kőszeg és köre” gyűjtőnévvel illet. Nem értem, miért felejti el, hogy az 1997-es költségvetés vitájában (1996. november 25-én) – a Történeti Hivatal felállítását sürgetve – a hivatalnak szánt költségvetési támogatás megnövelését javasoltam 200 millió forintról 500 millió forintra. (Indítványomat az SZDSZ és valamennyi ellenzéki párt támogatta, a szocialista többség azonban leszavazta.)

Végezetül nem értem, miért tesz Markó György szemrehányást azért, mert mindeddig nem kerestem fel a Történeti Hivatalt a számomra előkészített, rólam szóló iratok megismerése céljából. A válasz ugyanis egyszerű: azért, mert a Markó által említett értesítést mindmáig nem kaptam meg. Igaz, a Történeti Hivatal elnöke valamikor márciusban személyesen hívott fel, hogy jelezze, az anyag előkészítése befejeződött, erről néhány nap múlva írásban is értesítenek. Április 20-án a Történeti Hivatal gondolatához előképül szolgáló berlini „Gauck-hivatal” vezetője, Joachim Gauck Budapesten tartott előadást. Hozzászólásában Markó tényként említette, hogy megkaptam az irataimat. Kénytelen voltam közbeszólni: nem kaptam meg őket. „Ma írtam alá az értesítést”, felelte Markó. Nos, a titokzatos értesítés azóta sem jutott el hozzám. Pedig kíváncsi volnék, vajon 456, vagy csupán 411 oldalnyi másolat várja a látogatásomat. A számszerű kimutatásokat annyira kedvelő TH-elnök ugyanis ezt a két adatot közli az ÉS olvasóival egyetlen bekezdésben.

Írásom egy vonatkozásban bírálja a Történeti Hivatalt, illetve elnökét: a Belügyminisztériummal 1997. szeptember 15-én aláírt megállapodás miatt. E megállapodás, amely lehetővé teszi, hogy a Belügyminisztérium, a Honvédelmi Minisztérium és a nemzetbiztonsági szolgálatok elvégezzék a Történeti Hivatalban őrzött iratok titkos minősítésének felülvizsgálatát, megítélésem szerint törvénysértő. Törvénysértő, mert az Ellenőrzési törvény egyértelműen kimondja, a fenti szervek „a Történeti Hivatalban elhelyezett iratokban lévő személyes adatokba” csak a nemzetbiztonság, a honvédelem vagy a bűnmegelőzés érdekében tekinthetnek be, akkor is csak az Országgyűlés illetékes bizottsága tájékoztatásával. A törvény a titkos minősítés semmiféle utólagos felülvizsgálatát nem teszi lehetővé a volt titokbirtokos számára. Ezt a megállapodást tehát nem lett volna szabad megkötnie, aláírnia sem Markó Györgynek, a Történeti Hivatal elnökének, sem Zsuffa Istvánnak, a BM közigazgatási államtitkárának. Nem tudom milyen módon rendezte az iratok visszaminősítésének kérdéskörét az „új minisztériumi vezetés”, a fentiek értelmében úgy vélem azonban, a TH-ba került iratok titkossága kérdésében sem a régi, sem az új minisztériumi vezetésnek nem lehetett volna, és ma sem lehetne szava. Összehasonlításképpen érdemes megjegyezni: Kuncze Gábor két és fél évvel a törvényben előírt 2000. február 28-i határidő előtt minden a Belügyminisztériumban feltalálható volt állambiztonsági iratot átadott a TH-nak, az 1980 előtti iratok titkos minősítését pedig – tudatosan nem élve az újraminősítés lehetőségével – együttesen feloldotta. Miniszterelődje, Boross Péter ellenben azt az indítványt is elutasította, hogy szűnjön meg az 1990 februárjában hatályon kívül helyezett, személyes adatokat nem tartalmazó állambiztonsági parancsok és belső utasítások titkossága.

„Kőszegék másik visszatérő állítása szerint – írja Markó –, a TH elnöke nem tesz meg mindent az irategyesítésért”, vagyis azért, hogy a Belügyminisztérium archívumában fennmaradt iratokhoz hasonlóan azok az állambiztonsági iratok is bekerüljenek a TH-ba, amelyek a jelenleg is működő titkosszolgálatok birtokában vannak. Az ÉS-ben megjelent írásban ugyan semmi ilyesmit nem állítottam (hiszen nem is foglalkoztam a TH elnökével), de valóban írtam effélét egy cikkemben, amely a Népszavában jelent meg a múlt év karácsonyán. [Kiskockás. Lásd a jelen ciklus előző írását.] Igyekezete bizonyságául Markó arra hivatkozik, hogy a TH eddig összesen 1077 dossziét vett át a nemzetbiztonsági szolgálatoktól. Dicséretes! Csakhogy éppen a TH jelentéséből tudjuk, hogy e szolgálatok 1990 februárjában, azaz a nagy iratmegsemmisítést követően 23 249 dossziét vittek el a Belügyminisztérium archívumából, köztük 19 509 úgynevezett operatív és munkadossziét. A TH-ban maradt iratmennyiség kétharmada így vizsgálati dosszié, olyan irat, amelyet a politikai okból vizsgálat alá vont személyek a büntetőeljárás során már megismerhettek. Az ügynöki jelentések, az állambiztonsági szervek értékelései és az ezekből következő intézkedések leírása – tehát mindaz, ami az egykori áldozatot igazán érdekelheti – az operatív dossziékban található. Markó Györgynek, ha a TH elnökeként valóban azt tekintené küldetésének, hogy a polgárok élhessenek információs önrendelkezési jogukkal, hogy a magyar társadalom megismerhesse a múltját, ezt a botrány kellene világgá kiáltania, vitázva a törvénnyel és vitázva a nemzetbiztonsági szolgálatokkal, amelyek mindeddig – az irányító miniszter pártállásától függetlenül – azt tekintették fő hivatásuknak, hogy tovább őrizzék a diktatúra szégyenletes titkait.

Kinevezését Markó György – ne szépítsük – az SZDSZ-nek köszönheti, pontosabban annak az egyébként is katasztrofális következményekhez vezető politikának, amelynek jegyében az SZDSZ 1994 és 1998 között a Nem!-et mondás képességét feladva újra meg újra a kisebbik rossz választására kényszerült. A Horn Gyula által kinevezni tervezett MSZP közeli történészek helyett az SZDSZ szakértői javasolták a magát pártsemleges szakembernek mutató Markó Györgyöt a Történeti Hivatal élére. Pszichológiailag érthető, hogy Markó most hivatalának SZDSZ-es gyökereit azzal is homályba kívánja borítani, hogy a régi belügyi vezetéssel szembe állítva dicsőíti az újat, és a volt SZDSZ képviselő Kőszeget és „körét” teszi felelőssé minden sérelméért. Amiképpen a másik oldalon is kézenfekvő, hogy a Markó – egyébként megalapozott – SZDSZ-es bírálatának pszichológiai motivációjában szerepe van a rossz lelkiismeretnek a kinevezésében vállalt szerepünk miatt.

Pszichológusok a választási helyzet kínját két antik példázattal szokták szemléltetni. Buridán szamarának egy vödör víz meg egy illatos szénacsomó között kellett választania, Odüsszeusz viszont arról volt kénytelen dönteni, hogy Skylla és Charybdis, a két halálos fenyegetést jelentő szörny közül melyik felé kormányozza a hajóját.

Bizottsági meghallgatása során Markó azt mondta, két vonzó állásajánlat között választhat: ha nem vállalná az elnökséget megtisztelő kutatói állás várja a bécsi Kriegsarchivban. Hamarosan kiderült, hogy az illatos szénacsomó voltaképpen Charybdis. Markó kálváriáinak első stációja az volt, hogy bizottsági meghallgatásakor az akkori ellenzék a fejére olvasta: a politikától mindig tartózkodó kutató létére a rendszerváltás előtt részt vett a Honvédelmi Minisztérium vezényelte rágalomkampányban Király Béla ellen. A következő stáció a jelen. Kiderült, hogy ügyfeleinek jelentős része, azok az egykori ellenzékiek, akiket Markó mint a Néphadsereg hivatásos tisztje ellenséges elemekként éppúgy köteles volt gyűlölni, mint a hazánk ellen acsarkodó imperialista fenevadat, a NATO-t, nemcsak léteznek, de állandóan kötekednek, elégedetlenkednek, és kétségbe vonják alkalmas-e vajon Markó, a mindig lojális köztisztviselő egy olyan hivatal vezetésére, amelynek az a feladata, hogy átvilágítsa a pártállam lojális köztisztviselőinek megvetésre méltó tevékenységét. Megkockáztatnám: a következő stáció most kezdődik. Az új kormány teljesítette Markó kívánságát, és nem történészt vagy levéltárost, hanem jogászt nevezett ki a hivatal elnökhelyettesévé. Csakhogy Kutrucz Katalin személyében olyan jogász került Markó mellé, akinek politikai súlya összehasonlíthatatlanul nagyobb Markóénál, szakmai, politikai és morális integritását pedig soha, még az ellenfelei sem vonták kétségbe, és ráadásul a koncepciós pereket vizsgáló bizottság tagjaként alapos ismeretekre tett szert az államvédelmi szervezet históriájában is. Ebben a helyzetben már nem az a kérdés, hogy alkalmas-e Markó a tisztségére, hanem az, hogy egyáltalán mi végre van ott.

Vigasztalásul annyit mondhatunk, Markó György mégsem döntött rosszul, amikor elfogadta a hivatalt. A vödör víz Skyllának bizonyult volna. Bécsben ugyanis egy óra alatt kiderül (ahogy a Gauckkal való első találkozásakor kiderült): a Hadilevéltár ígéretes kutatója alig-alig beszél németül.

Élet és Irodalom, 1998. szeptember 4.
12 225 karakter