Kőszeg Ferenc honlapja

A 2006-os zavargások kapcsán a jobboldal hol a baloldali kormányt megingató hősi felkelésről beszélt, hol a békés tüntetőkre rátámadó „gyurcsámyista” rendőrség brutalitásáról, a baloldalon pedig sokan a képernyőre meredve ujjongtak, hogy a rendőrök verik a „fasiszta” tüntetőket. Bodoky Tamás, a tényfeltáró újságíró a törvényesség szempontjából idézi fel a rendőri „túlkpások” áldozatainak történetét, és mutatja be – számos esetben a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédeinek tapasztalatai alapján – a bántalmazó rendőrök ellen indult eljárásokat. Könyve a megingott jogállamiságot képviseli szemben a pártos indulatok és a hamis eszmék zűrzavarával.  Az írás második része Tarjányi Péter könyvét ismerteti. 

Rendőr, hazudj – ha rajtakapnak, az se baj

Bodoky Tamás: Túlkapások (Index-könyvek, Elektromédia Kft. 124 oldal, 4280 Ft)
Tarjányi Péter: Meglátni és megveretni (Park Könyvkiadó. 168 oldal, 2500 Ft)

1.

A 2006-os őszi események kapcsán az egész magyar politikai elit, az egész állami intézményrendszer leszerepelt. Leszerepelt a rendőrség, amely nem volt képes megvédeni a tévé székházát, majd az előállítottak bántalmazásával „egyenlítette ki” felsülése szégyenét. Leszerepelt a kormány, amely nem volt képes irányítani a rendőrséget, fegyelmi felelősségre vonás helyett védelmébe vette a szakszerűtlenül intézkedő rendőri vezetőket, majd mondva csinált ürüggyel szabadult meg tőlük. Leszerepelt az ellenzék, amely egyoldalúan a kormányellenes propaganda céljainak rendelte alá az események leírását. Leszerepeltek a liberális politikusok, akik nem szégyelltek gúnyolódni az összevert áldozatokon. Leszerepelt az ügyészség, amely mechanikusan kezdeményezte az őrizetbe vettek előzetes letartóztatását, és a leszerepelt a bíróság, amely – első fokon – rendes gyakorlata szerint mechanikusan helyt adott az ügyészi javaslatnak. És leszerepelt a média nagy része, amely tényfeltárás helyett a kormánypárti, illetve az ellenzéki propaganda szolgálatába állt. (A szélső jobboldal nem szerepelt le: az ilyen.) Ebben a mezőnyben képez kivételt többek között az Index, amely vállalva a jobb- és a baloldali szidalmakat, arra vállalkozott, hogy szóban és képben az eseményeket kövesse nyomon. Bodoky Tamás Túlkapások címmel kötetbe gyűjtött riportjai, cikkei méltán nyerték el a tényfeltáró újságírás Göbölyös Soma-díját.  

Bodoky Tamás riportjai nem a 2006. szeptember-októberi tüntetésekről, a politikai hátterükről, a hozzájuk kapcsolódó találgatásokról, összeesküvés-elméletekről szólnak, nem is általában a rendőri fellépésről, a tömegoszlatás mikéntjéről, sokat elemzett szakszerűtlenségéről. Az újságíró egyetlen nézőpontból szemléli az eseményeket: a rendőri bántalmazások áldozatainak történetét beszéli el, beleértve a bántalmazó rendőrök felelősségre vonását, illetve a felelősségre vonás elmaradását, meghiúsulását. Intézkedése során a rendőrnek joga, hogy az ellenszegülővel szemben erőszakot alkalmazzon. Ha azonban az ellenállás megtört, ha az intézkedés elszenvedőjét megbilincselték, ha előállították a rendőrség épületébe, akkor az erőszak alkalmazásának a joga megszűnt, attól kezdve az erőszak alkalmazása bűncselekmény. A bántalmazás tilalma szempontjából nincs jelentősége, hogy a bántalmazott szadista gyerekgyilkos, vagy pedig csak otthon felejtette a személyi igazolványát. Nincs jelentősége, hogy a rendőrök olyan tüntetőt bántalmaztak-e, aki a megbilincselése, előállítása előtt követ, Molotov-koktélt dobott a rendőrökre, vagy olyat, aki – hogy ezt a sokszor használt, de egyébként ostoba és undorítóan cinikus kifejezést ismételjük – csupán „rosszkor volt rossz helyen”. Az újságolvasó azonban nem büntetőjogilag ítéli meg az eseményeket, hanem érzései alapján, így érthető módon jobban felháborodik, ha a rendőri brutalitás ártatlant sújt, mintha olyan személyt, akik maga is erőszakot alkalmazott. Bodoky Tamás könyvében csupa olyan személy szerepel – Kruchina Károly és Vince, Angel Mendoza tizennyolc éve Magyarországon élő perui állampolgár, Török Imre, Nagy László, Révész Máriusz országgyűlési képviselő, akikkel szemben az ügyészség megszüntette, vagy el sem indította a büntetőeljárást. Ennek ellenére a Kruchina-testvéreket gumibottal verték össze, Mendozának a X. kerületi rendőrkapitányság épületében rendőrbottal törték be az orrát, Török Imre csigolyasárülést szenvedett, Nagy László a gumilövedéktől fél szemére megvakult, Révész Máriusznak a lapockacsontja tört el. 

2006. szeptember-októberi események jobboldali olvasatának két szervi hibája van. Az egyik, hogy a jobboldal a tévé-ostromot provokációnak tekinti (nem tudom kizárni, hogy részben az is volt), egyébként azonban ragaszkodik ahhoz a fikcióhoz, hogy a tüntetők nem alkalmaztak erőszakot. Holott például az Alkotmány utcai támadás október 23-án a rendőrkordon ellen, amelyet mindenki láthatott a televízióban, ennek az ellenkezőjét igazolja. A másik, hogy a brutalitás „Gyurcsány rendőrségének” sajátja. Pedig a rendőri bántalmazásoknak, kényszervallatásoknak hosszú a krónikája: ebben a tekintetben valóban nem beszélhetünk rendszerváltásról. A brutalitás mindig mértéktelen, ez a lényegéhez tartozik. Annyit azonban az indokolatlanul, vagy aránytalanul erőszakos rendőri fellépések tényeinek ismeretében is tudomásul kell vennünk – egyebek közt erről győz meg Bodoky Tamás könyve –, hogy 2006 őszén a brutalitás túllépte a korábbi években megszokott „mértéket”.

A Túlkapásokban mégsem a túlkapások története a leginkább szorongató, hanem az, hogy az esetek nagy részében nem követi őket felelősségre vonás. A Legfőbb Ügyészség már 1994-ben megállapította, hogy a kényszervallatási ügyekben eljáró ügyészségi nyomozó hivatal sorozatosan hibázik: a bűncselekménnyel gyanúsítható rendőröket nem gyanúsítottként, hanem tanúként hallgatják meg; elmulasztják szakértők, például a látleletet készítő orvos meghallgatását; nem kutatják fel a kívülálló tanúkat stb. (Belügyi Szemle, 1995/5. szám.). A helyzet mégsem változott: 1994-ben és 1996-ban a kényszervallatás miatt kezdeményezett nyomozások megszüntetésének aránya 90 százalék fölé emelkedett. 2003. december 16-án kelt ítéletében az Emberi Jogok Európai Bírósága az ügyészségi nyomozó hivatalt marasztalta el: nem azt mondta ki, hogy a panaszost a rendőrök valóban bántalmazták, hanem azt, hogy a nyomozás nem volt kellőképpen hatékony. Ezzel Magyarország megszegte az Emberi Jogok Európai Egyezményének a harmadik cikkét, amely tiltja a kínzást, az embertelen, megalázó bánásmódot. Pedig a magyar rendőrségi törvény értelmében a rendőr köteles akár megbilincselni a bajtársát, az elöljáróját, ha az bántalmazza az ellenállást nem tanúsító őrizetest. 

2008. január 15-én megjelent tudósításában Bodoky Tamás leírja, az Angel Mendoza bántalmazásával vádolt rendőr, N. Attila főtörzszászlós kollégái, a X. kerületi rendőrkapitányság rendőrei közül egy sem látta a perui férfi bántalmazását. A korábbi, 2007. szeptember 27-i tárgyaláson több volt őrizetes is beszámolt a tömeges ütlegelésről, ők azonban nem tudták (vagy nem merték) azonosítani a bántalmazó rendőröket. A legtöbb ütést Mendoza kapta, vélhetően azért, mert a kreol bőre miatt cigánynak vélték, továbbá egy hajléktalannak tetsző (valójában lapkihordóként dolgozó) férfi.  Őt a vád szerint a másodrendű vádlott, S. Gábor rugdosta; Sz. Norbert tanú szerint a földön fekvő sértettbe három-négy rendőr is belerúgott, „amikor arra jártak”, de őket nem azonosították. Mendozát hajnali 4 óra 35-kor helyezték el a fogdában, sérüléseiről nem készült jegyzőkönyv, holott ezt a szabályzat előírja.  N. Attila azt állította, hogy – társaival ellentétben – csak öt órakor érkezett a kapitányságra, azaz nem bántalmazhatta Mendozát. A gépkocsivezetők  meghallgatásából és az írásos dokumentumokból az derült ki, hogy a nyilvántartások megbízhatatlanok, a gépkocsik indulásának és érkezésének az időpontját nem lehet pontosan megállapítani. Hasonló a bizonytalanság a fegyverleadások időpontját illetően is. A bíróság S. Gábort első fokon egy év, három évre felfüggesztett szabadságvesztésre és lefokozásra ítélte, N. Attilát ellenben bizonyítottság hiányában felmentette. Az ítélet szóbeli indokolásában Cserni János bíró kijelentette, „a rendőr tanúk egy része itt a bíróság előtt biztosan hazudott.” Másnap a rendőrség közleményben utasította vissza a vádat, és a visszavonását követelte. 

Pedig az, hogy az eljárást a rendőrtanúk sajátosan működő emlékezete hiúsítja meg, korántsem új, és cseppet sem kivételes jelenség, legfeljebb az a kivételes, az igazságot egy bíró mondja ki a tárgyalóteremben. A Budapesti Ügyészségi Nyomozó Hivatal vezetője 1993. május 10-én a nyomozás megszüntetését azzal indokolta, hogy „az elfogulatlannak nem tekinthető rendőrtanúk” vallomása alapján a bűncselekmény elkövetését nem lehetett bizonyítani, illetve az elkövető személyét nem lehetett azonosítani. A gyanúsítottnak jogában áll hazudni, akkor is, ha rendőr. A tanúnak ellenben kötelessége igazat mondani. A rendőrnek pedig többszörösen kötelessége, hiszen a rendőrt rendőri mivolta, esküje hiteles személlyé teszi, akinek tanúvallomása döntő lehet egy büntetőeljárásban. Ha tehát a nyomozást vezető ügyész határozatában, vagy éppenséggel a bíró ítéletében leírja, kimondja, hogy a rendőrtanúk elfogultsága, sőt hazugsága hiúsította meg az eljárást, akkor a rendőri szervnek volna feladata, hogy tisztázza a történteket. Amennyiben a rendőr nem látta, amit mindenki látott, akkor alkalmatlan, ha látta, de letagadja, akkor méltatlan a rendőri hivatás gyakorlására. Ehelyett a rendőri vezetés mindent megtesz, hogy a bántalmazási ügyeket ne lehessen feltárni, az elkövetőket ne lehessen azonosítani. Cserni bíró egy másik ítéletében is kimondta, hogy a rendőrök hazudnak. Török Imre bántalmazásának ügyében a rendőrtanúk nyilvánvalóan előre egyeztetett vallomást tettek: ezeket a bíró hiteltelenségük miatt kizárta a bizonyítékok sorából. Török bántalmazóit a Fővárosi Ítélőtábla jogerősen szabadságvesztésre, egyiküket végrehajtandó szabadságvesztésre ítélte.  

A bántalmazások ügyében 208 büntetőeljárás indult, 39 rendőr ellen emeltek vádat. A 19 százalékos vádemelési arány az elkövetett jogsértések számához képest alacsony, de a korábbi évek gyakorlatához képest viszonylag magas. Bíróság elé azonban kizárólag a közvetlen elkövetők kerültek: őrmesterek, zászlósok Pedig a beosztottaik által elkövetett bűncselekményekért az egységparancsnokokat is felelősség terheli. A 2007. júliusában nyilvánosságra hozott Papp-jelentés megállapította, hogy 2006. október 23-án a rendőri akciók irányítói súlyos szakmai hibákat követtek el. A csapaterő alkalmazása katonai művelet. A tábornokok szakmai hibáit – háborúban és békében egyaránt – a katonai ügyészség szokta kivizsgálni. A gumilövedéket kilövő fegyverek szabálytalan alkalmazásáért pedig Gergényi Pétert terheli felelősség.

2007. március 19-én Bolgár György műsorában egy névtelen betelefonáló azt állította, a Kruchina-testvérek kődobálós futballhuligánok, március 15-én Kruchina Károly épített barikádot az Andrássy úton a Balettintézetet beborító állványokból. Ez más megvilágításba helyezi a Kruchina-fivérek szerepét, ismerte el a műsorvezető, és sajnálkozott a rendőrség megaláztatása miatt. Csakhogy Kruchináék a mondott napon külföldön voltak, a Fővárosi Ítélőtábla végül helyreigazításra kötelezte Bolgár Györgyöt. Pesty László Megsebzett ünnep című filmjének sajtóbemutatóján Fábry Sándor emelt hangon sürgette, hogy kerüljön ki a film minél hamarabb külföldre, hadd ismerje meg a világ a Gyurcsány-kormány igazi arcát. Aztán még elmondta, beszélt néhányszor Gergényi Péterrel, rá jó benyomást tett, afféle belevaló embernek tartja. Lehet, hogy a magyar médiának ez a két celebje, Bolgár úr és Fábry Sanyi voltaképpen összetartozik, mint Péter és Pál a naptárban?

A Túlkapások Gesammtkunstwerk. A könyvnek a szöveggel egyenértékű része a képanyag, amelyet az Index fotósai készítettek, miközben nem tudhatták, hogy rohamrendőrök vagy a tüntetők fogják-e fejbe verni őket. A könyv képszerkesztője és egyúttal a felvételek nagy részének a készítője Barakonyi Szabolcs volt; rajta kívül sok szorongató felvétel fotósa Huszti István, Szémann Tamás, Szigetváry Zsolt és további kilenc társuk.

2.

Tarjányi Péter könyve legendafelhőben jelent meg. Volt kommandós írta a Rendőrség Különleges Szolgálatának egyik hajdani parancsnoka, olyan ember, aki mindent tud a bűnözésről is meg a rendőrségről is, ráadásul sikeres vállalkozó, egy új hírportál, a zoom. hu tulajdonosa. Amit az ő könyvéből nem lehet megtudni, azt sehonnan sem.

Sajnos a kis könyv mégsem izgalmas. Az erőszakos tüntetők között vannak megkeseredett emberek, vannak szenvedélyes verekedők meg vannak, akik akár kommandósok is lehetnének, ha fékezni bírnák a természetűket – mindez annyira kézenfekvő, hogy akár íróasztal mellett is ki lehetett volna találni. Tarjányi bűnözőtípusokat ír le, sikerteleneket, kisszerűeket, szerencsésebbeket, meg olyanokat is, aki bekerültek a társadalmi elitbe. A szerző meg a bennfentesek tudják, melyik történet kiről szól. A kívülálló olvasó számára azonban név nélkül, az azonosítást lehetővé tevő egyéni jellegzetességek nélkül a leírt figurák üres vázak. A nevükön nevezett személyek pedig, csekély tapasztalataim szerint, sokszor színesebbek, mint ahogy Tarjányi ábrázolja őket. Tarjányi megemlíti, hogy Tasnádi Péter ügyével a Magyar Helsinki Bizottság is foglalkozott. Való igaz, Tasnádi panaszos levele nyomán én kértem engedélyt, hogy Márianosztrán meglátogathassam. A helyszínen azt tapasztaltam, hogy a fogvatartottat jól okosították ki az ügyvédei: panaszai a jogszabályok szerint megalapozottak voltak. Ezt a bévések is tudták. – Tasnádinak igaza van, mondták. – Teljesíthetnénk is a kívánságait.  De mi lenne, ha mind a tizenhétezer elítélt elkezdené követelni ugyanezeket a jogokat? Persze az is elvárható volna, hogy az állam olyan jogszabályokat alkosson, amelyeket alkalmazni is képes. Ezeket viszont nem lehetne olyan büszkén mutogatni az Európai Unióban. (A Tasnádi-ügyről írott jelentést lásd  http://www.helsinki.hu) Tasnádi ragaszkodott hozzá, hogy kizárólag ortodox zsidó előírások szerint készült ételeket kapjon, kosztját Budapestről szállították a börtönbe. – Mondja, Tasnádi úr, maga a civil életben is ilyen jámbor volt? – kérdeztem. Ártatlan szemekkel nézett rám: – Nemrégiben látogatott meg Fröhlich főrabbi úr. Péter, mondta nekem, a jámbor életet elkezdeni sosem késő. Szórakoztató volt beszélgetni vele. Holott persze tudtam, hogy nem mindig ilyen tréfás.

A randalírozók, maffiózók és terrorelhárítók mellett (között) Tarjányi bemutatja a „főkapitányok klubját”, a rendszerváltás után az első vonalba emelkedett rendőri vezetőket, élükön Pintér Sándorral, a nyomában Bodrácska Jánossal, Valenta Lászlóval és másokkal. Kár, hogy kimaradt a történetből a gyors emelkedések egyszerű titka. Pedig Boross Péter belügyminiszter szerette mondogatni, a vezetői kinevezéseknél Napóleon példáját követte. Ha tehetségesnek tetsző embereket fedezett fel, két lépcsőfokkal előbbre ugratta őket a ranglétrán, alezredesekből csinált tábornokot. Az így előléptetett emberek többnyire hűségesnek bizonyulnak.  A modell bevált. Napóleonnak egy kicsit jobban, de azért Boross Péternek is.

A zoom. hu tulajdonosának a könyvénél jobban érdekelnek a Zoom holnapi, jövő havi hírei. Pintér Sándor karrierjének kezdeténél izgalmasabbnak ígérkezik a Zuschlag-ügyben érintett volt és jelenlegi rendőri vezetők, Király Ferenc, a hirtelenjében menesztett Csongrád megyei főkapitány, meg régi kedvencem, egykori képviselőtársam, Lusztig Péter hajdani Baranya megyei főkapitány karrierjének a – vége.

Élet és Irodalom, 2008. december 5.
14 855 karakter