Kőszeg Ferenc honlapja

A Lehet Más a Politika azzal a szándékkal kezdte el politikai tevékenységét, hogy centrumpárként megpróbálja feloldani a magyar politikai élet kettéosztottságát. Miután 2010-ben bekerült a parlamentbe, erőteljes nyomás nehezedett a fiatal pártra, hogy csatlakozzon a baloldalhoz. A cikk írása idején még azt gondoltam, hogy az LMP megmaradhat középpártnak. Nem így történt, a párt meghatározó személyiségei a baloldali összefogás reményében kiváltak pártjukból, a centrumpárti kezdeményezés elenyészett, de a baloldalon sem jött létre kormányképes ellenzék.

A kezdet vége?

Tölgyessy Péter elnökké választása végveszélybe sodorná az SZDSZ-t írta egy jeles liberális szerző 1991 őszén, néhány héttel a párt tisztújító küldöttgyűlése előtt. Egy másik szerző egyetértően idézte a fenti szavakat majd barátilag hozzátette: Péter győzelmének „súlyos következményei” lehetnek. Egy harmadik szerző az elnökjelöltet „riasztóan hatalomvágyónak” nevezte, a negyedik pedig úgy vélte, az új elnök megválasztásával kezdetét veszi a „tipivilág”. Ez a lovasroham szerényebb méretben Demszky Gábor elnökké választása előtt, 2000 őszén ismétlődött meg. 1991-ben vette kezdetét az SZDSZ vezetésének a lassú, önmagának sem bevallott menetelése az MSZP felé. Tölgyessy ezzel szemben a beszélő viszonyt akarta helyreállítani Antall Józseffel, az erősödő MSZP-t viszont versenytársnak és ellenfélnek tekintette. Demszky a jobb és a baloldal között az „egyenlő távolság” politikáját hirdette meg – abban az időben már irreális módon. 

A konok holló

Mindez régen volt. A múlt azonban megismétlődik. A Hírszerző kétálneves (Egei Antal – Horváth Zsolt) szerzője a Hont kivont szablyával óvja a LMP ellen.(Őfelsége Elempéje, ([2010] szeptember 7.) Nem a vicces publicisztika az érdekes ebben az összefüggésben, hanem a liberális értelmiség – mondjuk egyszerűsítve: az SZDSZ hajdani holdudvara – szembefordulása az LMP-vel. Holott minden valószínűség szerint ennek a körnek, társadalmi csoportnak lényeges szerepe volt abban, hogy a korábban esélytelennek minősített új párt 12 százalékot kapott a fővárosban, országosan pedig jobb százalékos eredmény ért el (7, 48 százalék) mint az SZDSZ 2002-ben és 2006-ban. Az elfordulás már akkor megkezdődött, amikor az LMP elutasította a szocialisták javaslatát, hogy a második fordulóban kölcsönösen visszaléptessék jelöltjeiket a másik párt jelöltje javára. Az első fordulós eredmények alapján mindössze négy budapesti választókerületben haladta meg a két párt szavazóinak összessége a Fidesz-szavazók létszámát. De a szavazatokat természetesen nem lehet mechanikusan összeadni: az LMP-szavazók egy része valószínűleg a jelöltjük visszalépése esetén sem szavazott volna az MSZP-re. A kölcsönös visszalépés valószínűleg egyetlen mandátum nyereséget sem hozott volna sem az MSZP-nek, sem az LMP-nek. De ha hozott volna is, a nyereség – Török Gábor meggyőzően fejtette ki erre vonatkozó álláspontját – nem ért volna fel azzal a veszteséggel, amit a lejáratott MSZP-vel való szövetkezés jelentett volna. Az LMP-t úgyis sokan SZDSZ 2-nek tekintették: a választási koalíció ezt a képzetet erősítette volna. 

Az elutasítás tehát racionális döntés volt, bár természetesen megvolt az ára. A kettős kötődésű liberális szavazók, akik tizenhat éven át abban voltak érdekeltek, hogy ne kelljen választaniuk az MSZP és az SZDSZ között, megsértődtek, az LMP-t Fidesz lightnak, a Fidesz titkos szekértolójának minősítették, ahogy Tölgyessyt bélyegezték 1991-ben Antall és az MDF ügynökének. Látható, hogy ez a kör, amely mindig mindenkinél okosabbnak véli magát, semmit sem tanult az SZDSZ sorsából. Persze az MSZP-éből sem. 

Az MSZP a választás után sem tett le arról, hogy az LMP-t maga mellé édesgesse. Tetszetős ötlettel állt elő: legyen a két pártnak közös, „civil” főpolgármester-jelöltje. Egy ilyen jelölt a két párt támogatásával talán legyőzheti Tarlóst. Egy tekintélyes szabad demokrata azzal a kérdéssel hívott fel, hogy mi a véleményem Kaltenbach Jenőről. Mint a Magyar Helsinki Bizottság egykori vezetője csak a legjobbat mondhattam a hajdani kisebbségi ombudsmanról. Ha így van, folytatta a telefonáló, nem vennék-e részt egy civil kezdeményezésben, amely Kaltenbachot javasolná főpolgármesternek. – Nem – feleltem. – Nagyon kicsi az esélye annak, hogy Tarlóst sikerül legyőzni, de ha hárman egymással is versengenek, az a kis esély is szertefoszlik. – Szó sincs három jelöltről – folytatta a telefonáló. – Horváth Csaba visszalép Kaltenbach javára. – Nem érdekel Horváth Csaba – mondtam. – Az LMP jelöltjével szemben nem akarok mást támogatni. – Az LMP-vel már megegyeztünk – nyugtatott meg a beszélgető partnerem, fennakadás nélkül. – Kaltenbach javára Jávor Benedek is visszalép. – Ha ez tényleg így van – feleltem –, meggondolom a dogot. Nem kellett hozzá sok utánajárás, hamar kiderült, hogy Jávor Benedek nem hallgat az MSZP-róka hízelgésére, nem énekel, nem lép vissza. Hajdani elvbarátom többé nem jelentkezett. Egyébként hiába nyert volna a közös jelölt. A fővárosi közgyűlés fideszes, vagy fideszes-jobbikos többségével szemben tehetetlenségre lett volna kárhoztatva. Az ötlet kizárólag érzelmi zsarolásra volt jó. Arra, hogy az LMP „hajthatatlansága” eltántorítsa az LMP-től az ingadozó szavazókat. 

Parlamenti adatok

Az „Egei-Horváth” cikk egyik kommentelője, Zlatan azt állítja, hogy az LMP minden egyes emberi jogi témában kussolt, és semmiféle ellenállást nem tanúsított a jogállamiság alapjait kikezdő Fidesz-politikával szemben. A jelenlegi parlamenti erőviszonyok között a szavazások szimbolikus jelentőségűek: a Fidesz-KDNP többséget nem lehet leszavazni. Az országgyűlés 67 érdemi határozatából az LMP (július 22-ig) 39-et utasított el. Elutasították (az MSZP-vel együtt) a demagóg és embertelen büntetőpolitikai törvényeket, így a Büntető törvénykönyv „három csapásnak” nevezett módosítását, amely életfogytiglani fegyházzal fenyegeti a visszaeső erőszakos bűnelkövetőket, s egyúttal durván korlátozza az ítéletet kiszabó bíró mérlegelési jogát. Elutasították (ugyancsak együtt az MSZP-vel) a közbiztonsági törvénycsomagot. Dorosz Dávid élesen tiltakozott a „cigánybűnözés” kifejezés használata ellen, Schiffer András pedig a „három csapás” után a két pofon törvényének nevezte a javaslatot. A kormány, miután börtönt ígérve a konyhakertek fosztogatóinak kielégíteni vélte a cigányfaló Jobbik szavazóit, a második taslit a Jobbiknak ígérte oda, ha a feloszlatott gárdája mégis gyülekezni mer. Kétfrontos harcot azonban, mint a Kádár-rendszer történetéből tudjuk, nem a jogállam érdekében szoktak folytatni. Schiffer mindkét pofon alkotmányosságát megkérdőjelezte, noha el kellett viselnie, hogy a Jobbik megtapsolja. 

Sorra elutasította az LMP azokat a törvényjavaslatokat, amelyek (ahogy a honlapjukon írják) a „narancsuralmi” rendszer kiépítését szolgálják. Ezeket a javaslatokat többnyire az MSZP és a Jobbik is elutasította. De az együttszavazás csak kormánykoalícióban jelent egyetértést, ellenzékben nem. Valamennyi ellenzéki párt elutasította a köztisztviselők jogállásáról szóló törvényt. „Az indokolás nélküli elbocsátás lehetőségének megteremtése – mondta vezérszónoki felszólalásában Szilágyi Péter – elősegíti azt, hogy szuverén gondolkodású köztisztviselők helyett szervilis mamelukok töltsenek be különféle tisztségeket a minisztériumokban és egyéb kormányzati szervekben. (…) katonai logikájú, erősen hierarchikus állam épül, amely első látszatra erősnek tűnhet, de amely a tisztviselő kiszolgáltatottsága, erős személyi függése miatt valójában igencsak sebezhető lesz”. Elutasították a választási törvényeknek a kisebb pártok számára kedvezőtlen módosítását, az alkotmánybírák jelölésének új módjáról szóló törvényt, a médiatörvényt. A kormány működésének száz napja alatt hat alkalommal módosította az alkotmányt: az LMP valamennyi módosító indítványt elutasította. Egyedül szavazott az LMP öt tetszetős törvényjavaslat ellen. Az egyik ilyen törvény a jövendő országgyűlés létszámát 200 főben határozta meg; a létszám meghatározása, amikor a választási rendszer reformjának még a koncepciója sem alakult ki, színtiszta demagógia. Akárcsak a pártok kampányköltségének 15 százalékos csökkentése. 

Szó sincs róla, hogy az LMP minden parlamenti döntésével egyetértenék. A határon túli magyarok magyar állampolgárságáról szóló – jelképesnek szánt, de következményeiben kiszámíthatatlan – törvényt például nem kellett volna megszavazniuk. Ezt annál is inkább megtehették volna, mert a kormányoldal elvetette a törvényjavaslathoz benyújtott egyetlen lényeges módosító indítványt. Az állampolgársági kérelem elutasítását továbbra sem kell indokolni. Az állampolgársági hatóságnak ez az Európában egyedülálló „szabadsága” hihetetlen önkény forrása lehet „a nemzet összetartozását” jelképező törvény gyakorlati alkalmazása során. A parlament működésének első hetven napján a frakcióvezető, Schiffer András 105, Vágó Gábor 61, Scheiring Gábor 36 alkalommal szólalt fel, a 16 fős frakció 202 módosító indítványt nyújtott be. LMP képviselőnek lenni nem sine cura állás. Napirend előtt felszólalásában Schiffer a kormányhivatalokban kifüggesztendő kormánynyilatkozatot a maoista tacepaokhoz hasonlította, Szabó Tímea Kaltenbach Jenő kényszerű lemondása kapcsán a Független Rendészeti Panasztestület függetlensége mellett emelt szót, Szilágyi Lászlónak pedig azzal a kérdésével, hogy az Egészségbiztosítási Felügyelet megszüntetése után milyen szervezet veszi védelmébe a betegeket, sikerült egy pillanatra zavarba hoznia a nemzeti erőforrások magabiztos miniszterét. Ezekkel az adatokkal összevetve enyhén szólva elfogultságra vall, hogy a kétnevű szerző az LMP-t „Őfelsége Elempéjének” titulálja.

A parlamenti munka tényeinél is fontosabb érv azonban az LMP mellett, hogy jelenleg ez az egyetlen olyan politikai csoportosulás, amelynek a léte szemben áll a magyar politikai paletta tragikus kettéosztottságával. A kezdetben háromosztatúnak (posztszocialista, rendies jobboldali, liberális) politikai térkép az SZDSZ 1994-es koalíciókötésével kétpólusúvá vált, és ebből leginkább Orbán Viktor húzott hasznot. Tizenhat évi céltudatos munkával sikerült feltámasztania az egypártrendszert, méghozzá – tegyük hozzá sóhajtva – a parlamenti demokrácia játékszabályainak megfelelő módon. Csak a diktatúrák rendezkedhetnek be évtizedekre. Ha a parlamenti demokrácia keretei fennmaradnak (és ezek nyílt felszámolása az Európai Unión belül aligha képzelhető el) egy párt kormányzása ciklusokban mérhető. A magyar társadalom türelmetlen, a lelkes csodavárás hamar fordul át ellenséges csalódottságba, ahogy ez már az Antall-kormány idején is megtörtént. És ha a népszerűség szertefoszlik, minden kormányvédelmi trükk a kiagyalója ellen fordul. 

Ki jöhet utána?

Nem az a kérdés tehát, hogy négy, nyolc vagy – ne adj Isten – tizenkét év múlva véget ér-e a Fidesz-kormányzás, hanem az – mint legújabb zászlóbontása alkalmával Gyurcsány Ferenc is utalt rá –, hogy mi jön utána. A legrosszabb forgatókönyv természetesen az, ha a Fidesz romjain egy szélsőjobboldali párt erősödik meg, és kerül kormányra. Ezt a fordulatot azonban olyan gazdasági csőd követné, hogy a szélsőjobboldali kormány aligha lenne hosszú életű. Nem zárható ki, hogy az évek során az MSZP ismét megerősödik, és egy kétpárti váltógazdaság veszi kezdetét. Ezt a változatot a magam részéről nem tartanám kívánatosnak. Az MSZP vezetése mintha nem fogta volna fel igazán, hogy a Kádár-rendszer több mint húsz éve véget ért. Mintha most is az foglalkoztatná őket leginkább, hogy melyik csoport milyen erőt képvisel a párt vezetésében, hiszen magának a Pártnak a vezető szerepét a szovjet csapatok garantálják. Ezt a pártállami beidegződést a fiatalabb generáció is átvette az idősebbektől. Nem néztek szembe azzal, hogy a látványos harácsolásnak büntetőjogi következményei lehetnek. Egy súlyos bukás után és egy következő bukás küszöbén képesek arra, miként Újpalotán történt, hogy ejtsék a négyszer megválasztott polgármestert, és a maguk jelöltjét állítsák a helyére, holott a Fidesz polgármesterjelöltjével szemben egy baloldali jelöltnek is kicsi az esélye, kettőnek azonban semmilyen esélye nincs. 

Látható, hogy Gyurcsány arra törekszik, hogy visszahódítsa a pártját, és ha ez nem sikerül, új balliberális pártot alapítson. Pátja tekintélyes vezetői, például Lendvai Ildikó, nyomban elhatárolódtak a párton belüli rendszerváltást hirdető programtól. Gyurcsányt a jelen pillanatban leginkább a liberális értelmiség egy kis köre támogatja, amelyet elbűvölt a volt miniszterelnöknek az MSZP-ben szokatlan intellektuális teljesítménye. Kétségtelen, Gyurcsány megnyerő politikai gondolkodó, erőteljes szónok, kiváló vitatkozó, sziporkázó ötleteit azonban sem a közvéleménnyel, sem a saját pártjával nem sikerült elfogadtatnia. Ha Gyurcsány jó politikus lett volna, akkor 2006 szeptemberében nem a rendőrséggel vereti szét az ellene tüntetőket, hanem kétszázezer embert visz az utcára, hogy hitet tegyenek a politikai őszinteség új kurzusa mellett. Kettejük tévévitájában kiütéssel győzött Orbán Viktor felett, azt azonban már nem tudta megakadályozni, hogy a bosszúszomjas Orbán beszorítsa az ország leggyűlöltebb politikusának a szerepébe. Sajnálattal, sőt némi együttérzéssel írom le: úgy látom, hogy Gyurcsány számára nincs visszatérés a politikai hatalomba.

Még kevésbé van a szabad demokraták utódszervezetei számára. Az SZDSZ nevét viselő párt a küldöttgyűlése előtt tagrevíziót hajtott végre. A párttagság megerősítésére szolgáló kérdőívet azonban ugyancsak szelektíven küldték szét: én például nem kaptam, és nem kaptak más, egykor ismert szabaddemokraták sem. Bár az SZDSZ Gulyás József által javasolt önfelosztása ellen az volt a legfőbb érv, hogy a liberális pár indulni akar az önkormányzati választáson, még vezető tagjai is függetlenként indulnak. Az SZDSZ színeit – egyedüliként az országban – egy soproni jelölt vállalta.

Annak a néhányszáz fős tábornak, amely huszonkét évvel ezelőtt létre hozta az SZDSZ-t, egy része ma a SZEMÁ-t (Szabad Emberek Magyarországért – Összefogás) tekinti a liberális párt hiteles utódjának. Való igaz, Ungár Klára koherens liberális programot állított össze, amely egyértelműen állást foglal a piacgazdaság, a magántulajdon, a verseny, az állam szerepének visszaszorítása mellett, és védelmébe veszi a szabadságjogokat, hitet tesz az esélyegyenlőség elősegítése, a kisebbségek integrációjának támogatása mellett. 1988-ban A rendszerváltás programjának létrehozása felszabadító hatású politikai tett volt, egyértelmű állásfoglalás mind az államszocializmussal, mind a ködös harmadikutas elképzelésekkel szemben. Ma egy hasonló program összeállítása középiskolásoknak való házi feladat: a panelek, a megoldó képletek készen állnak, csak össze kell rakni őket. Csupán azok a problémák sikkadnak el, amelyek az elmúlt években váltak nyilvánvalóvá: az önszabályozó piac válsága, az integráció roppant nehézségei, az etnikai konfliktusok világszerte tapasztalható elvadulása. Egyébként a programok jelentéktelen szerepet játszanak a választási küzdelmekben, csak arra jók, hogy a pártok a program hiányával vagy ellentmondásaival vádolják egymást. Maguk a programok, néhány elemzőn kívül senkit sem érdekelnek. Ez az érdektelenség gáncsolta el a SZEMÁ-t is. Hiába dicséri a programját néhány tucat értelmiségi, jelöltet a szervezet csak Budapest I. kerületében és – viszonylag erős helyi romaszervezetekkel összefogva – három községben tudott állítani. 

Ungár Klárával ellentétben Hack Péter számára valószínűleg összegyűlt volna a főpolgármester-jelöltséghez szükséges számú ajánlószelvény. Hack azonban tisztában volt vele, hogy elindulása nem sokat ér, ha nincs mögötte párt. Úgy döntött tehát, hogy megpróbál felépíteni egy konzervatív-liberális pártot, hogy annak a támogatásával induljon el négy év múlva. Hack Péter kiváló jogász, remek szónok, jó politikus és mindenekelőtt kivételesen éles eszű ember. De azzal a konzervatív liberalizmus híveinek is tisztában kell lenniük, hogy ez a párt egyúttal egy felekezet, a Hit gyülekezete pártja lesz. Természetesen a tagjai vallási meggyőződéséhez egy pártnak sincs semmi köze. Csakhogy a gyülekezet hívei politikai tevékenységüket hitüknek – konkrétabban a felekezet karizmatikus vezetője szavának – rendelik alá. Így volt ez akkor is, amikor a hitesek alkották az SZDSZ támogatóinak legaktívabb csoportját, és még inkább így lenne, ha a gyülekezet egyik vezetője maga áll egy párt élére. Vajon mit szólna a liberális közvélemény, ha Erdő Péter bíboros felszólítaná a római egyház papjait, sekrestyéseit valamint a ministráns gyerekek szüleit, hogy gyűjtsenek kopogtatócédulát a KDNP számára? A gyülekezet aktív támogatása sok szavazatot hozhat egy majdani konzervatív-liberális pártnak. De egyúttal határt is szab a támogatók körének. 

Egy új centrumpárt

Az SZDSZ tizenhat év előtti koalíciókötésének legsúlyosabb következménye, hogy eltűnt a politikai centrum, hogy nincs olyan párt, mint Donald Tusk pártja Lengyelországban, amely a posztszocialista baloldal és a jobboldali radikalizmus bukása után átvehette a kormányzást. Ha az LMP nem akarja az SZDSZ útját követni, makacsul ragaszkodnia kell ahhoz, hogy a középen maradjon, akkor is, ha ez nem tetszik sem az MSZP-nek, sem a hajdani SZDSZ-esek azon részének, akik tavasszal az LMP-re szavaztak, de azt remélték, hogy valójában nem kell választaniuk az LMP és az MSZP között, ahogy nem kellett választaniuk a liberálisok és a szocialisták között sem. Nem tudni még, hogy kifejlődik-e egy erős centrumpárt, amely képes lehet leváltani a Fideszt. Még kevésbé tudni, hogy ha lesz ilyen párt, az az LMP bázisán jön-e létre, vagy egy új pártalakulat erősödik meg. E pillanatban leginkább egy negatívum tűnik valószínűnek: a legkisebb esélye erre a szerepre az MSZP vagy az SZDSZ utódpártjainak van. (A Kétfarkú kutya jó vicc, de aki mellette szól, valójában arra bíztatja a Fideszt rühellő választópolgárokat, hogy ne menjenek el szavazni. Ez pedig a Fidesznek kedvez.) 

A fővárosban nem tuti biztos a Fidesz abszolút többsége. Ha a Fidesz csak 15 helyet szerez a 33 tagú Fővárosi Közgyűlésben, és az LMP tartja magát az ígéretéhez, hogy nem lép vele koalícióra, (a saját sírját ásná meg, ha megtenné), a Fidesznek is meg kell tanulnia, hogy nem tehet meg mindent, hogy egyezkednie, tárgyalnia kell. Ez nemcsak a Fidesz diadalmenetének a megbicsaklását jelentené, de a kétpólusú politikai rendszer megingását is. Hogy mondta Churchill 1942-ben, az el-alameini győzelem után? „Ez nem a háború vége. Még csak nem is a vég kezdete. De talán a kezdet vége.”

Ezért a kis esélyért már érdemes szavazni. 

Hírszerző, 2010. szeptember

17 952 karakter