Réz Pál 2016. május 11-én hunyt el, az emlékestre öt héttel később került sor a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A szervezők – a Holmi szerkesztői – felkértek, hogy írjak valamit az emlékestre, hiszen tizenkét éven át voltam Réz Pál kollégája a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Két írással készültem, de érzékelve az idő múlását csak az egyiket olvastam fel.
A nevelő Réz Pál
„És dicsérvén a Poézis hatalmát / Átnyújtott volna versemért egy almát” már tudni illik, Virág Benedek, a papos és szigorú szájú régi költő, a nála jó százharminc évvel fiatalabb pályatársának, az „ifjú ósdi lantosnak”, Kosztolányinak, aki versekbe szedte A’ Hazát és az Aether-t. És mi mást nyújthatott volna át, hiszen „a Poézis hatalmát” hívta, kívánta rímszóul az almát. De lehet, hogy fordítva történt, az alma volt a hívószó, Édes Anna zöld almája, amelybe „egy nyári délelőtt”, „valami budai ház kapujában” a „fehér fogával” beleharapott egy cselédlány. Nekem egy forintot adott Réz Pál, miközben közös munkahelyünk, a Szépirodalmi Könyvkiadó őrjítően lassú liftjére vártunk. „Jót írtál Örkényről” – tette hozzá magyarázatul. Zavartan mondom el ezt a történetet, mert már megírtam, nem kizárt, hogy többször is. Akkor úgy éreztem, a könyvkiadó egyik legtekintélyesebb szerkesztőjének a dicséretével bebocsátást nyertem az irodalomnak legalább a verandájára. Most azonban utánanéztem: a recenzióm Örkényről 1967 októberében jelent meg a Tiszatájban. Akkor már éppen négy éve dolgoztam a Szépirodalminál. A történetet úgy is el lehet mondani, hogy négy évnek kellett eltelnie, hogy a kiadó egyik nagy öregje egyáltalán észrevegyen. Ilyen az emlékezés természete: az ellenkezőjét is bizonyíthatja annak, amit az ember éppen bizonyítani akar.
Sőt: még ilyenebb. Palit nagy szerkesztőként szokták emlegetni, kiváló fordítóként, kritikusként, és nem szabad megfeledkezni az olvasmánynak is nagyszerű Szomory-könyvéről. De én nem kevésbé jelentősnek tartottam a pedagógusi arculatát. Furcsa, hogy ezt mondom, mert a tanárkodás nagyon idegen volt tőle, amikor írókról beszélt, az is inkább anekdota-füzér volt, mint egyetemi előadás. De persze többet lehetett tanulni belőle, mint a legtöbb egyetemi előadásból. Mégsem erre gondolok. Hanem arra, ahogy egy elhatároló gesztusával, egy fintorával helyre tette felfuvalkodott nézetek hirdetőit, kipukkasztott üres frázisokat. De arra is képes volt, hogy egy kurta megjegyzéssel útba igazítson, mintát teremtsen. Palit hallgatva, figyelve az ember azt tanulhatta meg, hogyan kell, hogyan kellene, hogyan lehet viselkedni. Ennek a magatartás-pedagógiának a példájaként rögzült az emlékezetemben egy vita a korszak elbagatellizált, valójában vízválasztóvá magasodó történelmi eseményéről. 1968 késő nyarán a Hungária mélyvizében, a lépcső melletti asztalnál az akkor alig huszonegy éves Kenedi János vitázott két tekintélyes újságíró-irodalmárral, Erki Edittel és Faragó Vilmossal. Kenedi élesen kikelt az elit értelmiség ellen, amely különféle érvekre hivatkozva elfogadta a magyar részvételt Csehszlovákia megszállásában, és hátat fordított azoknak a keveseknek, akik nyilvánosan tiltakoztak ellene. Dermedten hallgattam a szóváltást, Kenedinek adtam igazat, de nem tudtam, mit mondjak. Emlékezetem mozivásznán ekkor jelenik meg Réz Pál. Elhaladva az asztal mellett, meglátta Kenedit, leült mellé, a vitázókat figyelte. – Ha ennyire nem fogadsz el semmit, amit a rendszer tesz – mondta Faragó Kenedinek –, akkor levegőt se vegyél. Pali szólalt meg: – Mondd, Vili, te a levegőt is a párttól kapod? Erre a kézenfekvő kérdésre nem lehetett mit válaszolni. A beszélgetés húsz évre megszakadt. A 90-as években néhányszor összefutottam az akkor már nagybeteg Erki Edittel. – A szembenállás köztünk és köztetek (a ti itt a demokratikus ellenzéket jelentette) – mondta egyszer – nem is 56-tal, hanem 68-cal kapcsolatban alakult ki. Biztos voltam benne, hogy ő is erre a Hungária-beli beszélgetésre gondol. Csakhogy… Mielőtt hozzákezdtem a fentiek leírásához, felhívtam Kenedit, hátha pontosabban emlékszik, mit mondott Pali Erkiéknek. Mert ahhoz a lehengerlő hatáshoz, ahogy a vita az emlékezetemben megmaradt, az az egy kérdés mégiscsak kevésnek tetszett. – Ilyen beszélgetés a Hungáriában – felelte János – nem volt, nem is lehetett. Vas, Réz, Zelk, Kormos asztala sokkal beljebb volt, nem a lépcső közelében, Erki, Faragó sosem ült ott. Neki, Kenedinek, valóban volt egy éles, szakításhoz vezető vitája Prágáról Erkivel, de ez nem a Hungáriában zajlott, hanem Erkiék lakásán, ott nem volt jelen se Faragó, se Réz.
Vajon ez a jelenet a pontos helyszínnel, a szereplőkkel, a beszélgetés foszlányaival csak az én képzeletemben született meg, egy nem létező regény epizódjaként? Vagy Kenedi emlékezetéből hullott ki egy esemény, amely a maga idejében számára is fontos lehetett? Már ha megtörtént…
Erki, Faragó, Réz nem él. János és az én emlékezetem vitájában már senki nem tud igazságot tenni.
Elhangzott a Réz Pál emlékesten,
2016. június 17-én, a Petőfi Irodalmi Múzeumban
6 722 karakter
Egy jelenet Réz Pál beszéd-színházából
(ahogy az emlékezetem megőrizte)
Beiskoláztak egy bentlakásos pártiskolára. Ez jól jött, mert nem volt hol laknom. Enni is adtak, elég bőségesen, bár amit kaptunk, nem volt valami változatos. Volt kenyér, zsír, ez a ronda préselt disznózsír, hagyma, vaj meg a Hitler-szalonnának nevezett lekvár. Én nem szerettem a zsírt, vajas kenyeret ettem lekvárral, vagy üres kenyeret hagymával. A legrosszabb az volt, hogy éjszakánként, néha hetenként két-három alkalommal, jött az ávó, elvittek egy-egy embert a hallgatók közül. Nem mintha a pártiskola valami összeesküvés fészke lett volna. Akkor még nem tudtam, később tudtam meg: az volt az irányelv, hogy kádert a munkahelyén nem lehet letartóztatni. Azt is el akarták kerülni, hogy a kollegái másnap megtudják, hogy X. elvtársat elvitték. Így a letartóztatandókat pártiskolára küldték, onnan vitték el. Én akkor többé-kevésbé még hittem abban, hogy azt tartóztatják le, aki elkövetett valamit. Meg azt is tudtam, hogy az osztályharc szakadatlanul élesedik. Szóval nem gondoltam, hogy engem is elvihetnek. De azért a gyomrom összeszorult, amikor éjjel felkapcsolták a villanyt, és bejöttek az ávósok.
Egy nap, amikor éppen vajat kentem a kenyeremre, megszólított az egyik hallgató-társam. – Jó itt a koszt, Réz elvtárs – mondta. – Jó – bólintottam. – Otthon nem ettünk ilyet – folytatta. – Mert mi otthon éheztünk! Erre nem tudtam mit mondani, hallgattam. – Ti persze nem éheztetek! Erre muszáj volt válaszolnom. – Nem éheztünk – mondtam – a szüleim orvosok. Nem voltunk gazdagok, de nem éheztünk. – Megfigyeltem, Réz elvtárs, hogy te vajas kenyeret eszel, sosem eszel zsíros kenyeret. Azt gondoltam, erre könnyen felelhetek: – Nem szeretem a zsíros kenyeret – ismertem el. Kollegám a fejét rázta: – Réz elvtárs! Mi lenne akkor, ha mindenki csak vajas kenyeret enne? – Gondolom – mondtam –, van, aki a zsíros kenyeret szereti, van, aki a vajasat, van, aki mind a kettőt. Aztán ez így eloszlik, mindenkinek jut abból, amit jobban szeret. – Nem helyes ez, Réz elvtárs. Megmondom neked őszintén: én nem szeretem a vajas kenyeret. DE ÉN ÉPPEN ANNYI VAJAS KENYERET ESZEM, AMENNYI ZSÍROSAT.
2 169 karakter