Ezt a szöveget Kecskés Orsolya és művésztársai felkérésére írtam, négy ékszertervező iparművész kiállítási katalógusa bevezetőjének. A menekülttémát az indokolta, hogy a művészek a kiállított tárgyak eladásából származó jövedelmet a menekülők javára ajánlották fel. Végül azonban úgy éreztem, az írásban túl sok az irodalomtörténet és túl sok a jogi részlet. A katalógushoz új szöveget írtam, ez a Kit rettenet űz ciklus végén olvasható, címe A strucctojás gyűrű.
„Hová való e népes, nem-hellén csoport?”
Aiszkhülosz, „a görög tragédia atyja”
Az európai drámairodalom egy menedékjogi döntés történetével kezdődik. Danaosz király ötven lánya Egyiptomból érkezik Argoszba. Nagybátyjuknak, Aigüptosznak az ötven fia feleségül akarja venni az ötven lányt. Azok apjuk vezetésével a kényszerű nász elől menekülnek hellén földre. Pelaszgosz, Argosz királya, nem akar egyedül határozni az idegenek befogadásának kérdésében. A népgyűlés a menekülők védelme mellett foglal állást, és biztosítja számukra a beilleszkedésükhöz szükséges anyagi javakat is. Erről szól Aiszkhülosz Oltalomkeresők című drámája. Két és fél ezer év távlatából nincs különösebb jelentősége annak a filológiailag fontos problémának, hogy ez a mű a legrégibb-e a szerző hét fennmaradt drámája közül vagy a feltételezett időpontnál tíz évvel később keletkezett. A mai olvasó és néző számára az a meghökkentő, hogy a klasszikus műnek minden lényeges problémája mennyire időszerű ma is. Pelaszgosz királynak nemcsak az idegenek befogadásának kockázata okoz gondot, hanem a szokásaik, a külsejük idegensége is.
A Danaidák. Sidló Ferenc kútcsoportja (1933)
Budapest Belvárosában, a Szomory Dezső téren
„Hová való e népes, nem-hellén csoport, / barbár peploszban s fátylakban hivalkodó […] e női öltözet /nem argoszi, s nem is más hellén népeké – mondja Pelaszgosz. A ruházatot persze meg lehet változtatni, az etnikai jegyeket azonban nem: „Úgy látom, inkább Libüának nőihez / vagytok hasonlók, mint e föld lakóihoz. / Ilyen fajtát a Nílus táplál”. Ezen nem változtat az sem, hogy a jövevények ősanyja, Ió éppen Argoszból menekült a főisten, Zeusz feleségének féltékeny haragja elől Egyiptom földjére. A népgyűlés döntése után az egyiptomi férfiak Hírnöke hiába fenyegetőzik erőszakkal: Pelaszgosz a szabadság, ezúttal a nők szerelmi szabadsága védelmében utasítja el az erőszakot: „E lányokat pedig, ha önként, szívesen / mennek, ha szép szóval beszéled rá – vigyed; de városunknak népe úgy határozott / egyhangúan, hogy nőket erőszakkal soha/ nem enged elrabolni”. (Kerényi Grácia fordítása)
1999-ben két pakisztáni asszony kért menedékjogot Angliában arra hivatkozva, hogy a férjük rendszeresen bántalmazza őket. Az a veszély, hogy vissza kell térniük hazájukba, nem fenyegette őket: ezt kizárta a kínzás tilalmáról szóló ENSZ-egyezmény. A menedékjog azonban több mint a kiutasítás tilalma. Márpedig a genfi egyezmény nem biztosít menekültstátuszt annak, akit „csupán” családi erőszak sújt, ellenben védelmezi azokat is, akiket „meghatározott társadalmi csoporthoz” való tartozásuk miatt fenyeget üldöztetés. A négy hagyományos – faji, nemzetiségi, vallási és politikai – üldöztetés 1950-ben azért egészült ki ezzel az ötödik okkal, hogy az egyezmény védelmet nyújthasson azoknak, akiket a szocialista országokban osztályidegenként, kulákként üldöztek. A szovjet világrendszer szétesésével ez az üldözési ok fokozatosan megszűnt, annál nagyobb szerepet kapott a nemi szerep miatt bekövetkező üldöztetés. A brit parlament felsőházának jogász tagjaiból létrejött lordbíróság azt mondta ki, hogy azokban az országokban, ahol a törvények megfosztják jogaiktól a nőket, és nem védik meg őket az erőszakkal szemben, a hagyományos életformával szembeszegülő nők meghatározott társadalmi csoportot alkotnak, és igényt tarthatnak a genfi egyezmény védelmére. Ezt a védelmet hamarosan kiterjesztették például a homoszexuálisokra, ha hazájukban emiatt üldözték őket. Így tágult fokról fokra a védelemben részesülők köre, hogy lassanként elérje az argoszi szintet. Akit erőszakkal akarnak olyasmire kényszeríteni (vagy eltiltani olyasmitől), ami egyedül az emberi érzésekre tartozik, annak jár a védelem.
Levelükben azt írják, a maguk, tervezőművészek számára a kultúra, a művészi szabadság jelent egyfajta menedéket. Ez így van, a kultúra, a művészi szabadság menedéket jelent a politika erőszakosságával, szűkös igényeivel szemben, meg a piac révén betörő hitványság ellen – mind a művész, mind pedig a befogadó számára De a kultúra ugyanakkor harci terep is, hiszen a szabadságot, a művészi szuverenitást, az értékeket nap, mint nap meg kell védeni, ahogy az argosziaknak meg kellett védeniük Danaosz lányait. Babits Jónása is menedéket keresett, de nem volt hová menekülnie. Végül vállalta: „Én Jónás, ki csak a Békét szerettem, / harc és pusztulás prófétája lettem.”
Nem valami vidító befejezés. De ez is benne van a pakliban.
Budapest, 2013. július 16.
4 317 karakter