Kőszeg Ferenc honlapja

Az idegenrendészeti törvény 1993-as egyetlen parlamenti vitájában az MDF leginkább jobboldali politikusai a Magyarországon letelepülni szándékozó határon túli magyarok gyér kedvezményeit is kurtítani igyekeztek, arra hivatkozva, hogy a kedvezményes áttelepülés következtében a magyarlakta területek kiürülnek.  2004-re azonban a Fidesz álláspontja megváltozott, az akkori ellenzéki propaganda a kettős állampolgárság támogatását a nemzettel való azonosulás kérdésévé tette. A cikk szerzője ellenezte, hogy a lakóhelyükön maradó magyarok magyar állampolgárságot kapjanak, de erőteljesen támogatta, hogy az áttelepülők a lehető legnagyobb könnyítéssel kapják meg a magyar állampolgárságot. A társadalmat nem érdekelte a kérdés olyan mértékben, ahogy a Fidesz elvárta volna, így a 2004. december 5-re kitűzött népszavazáson a részvétel nem érte el az érvényességi küszöböt.  A 2018-as országgyűlési választás előtt kiderült, a határon túli magyarok parlamenti döntéssel létrehozott kettős állampolgársága 360 ezer plusz szavazatot jelenthet a Fidesznek.

Nem és nem

A Szkénében egy színészcsoport Bozgorok címmel egy olykor rögtönzöttnek tetsző darabot ad elő, amely egy erdélyi falu kocsmájában játszódik. A darab végén kihirdetik, hogy mostantól mindenkinek lehet útlevele. Erre a vacsorához készülődők – a kocsmáros, a pincérlány, a pesti karrierről álmodozó énekesnő, a Pesten szőttest árusító, viseletbe öltözött asszony meg az Erdélyt járó magyarországi turisták mind sorba állnak, és indulnak „Magyarba”. A színpadon magára maradó fiatalember esedezve kéri a közönséget, osszák meg vele az időközben elkészült fazéknyi puliszkát meg a gombás tokányt. A nézők között néhány lány a könnyeit törölgetve borul kedvese vállára: nyilván a közelmúltban települtek át – vagy ők, vagy a szüleik – Erdélyből. A küszöbön álló népszavazás a kettős állampolgárságról, azaz a magyar útlevélről váratlan aktualitást ad a darabnak, amelyet már az elmúlt évadban is játszottak Magyarországon meg Erdélyben is.

Egérfogó

A táplálkozásra invitált közönség hosszan tétovázik, hogy a felszólítás a darabhoz tartozik-e vagy tényleges vacsorameghívást jelent. Percek telnek el, amíg a legelszántabb nézők a kezükbe merik venni a tányért, hogy a gőzölgő fazekakhoz járuljanak. Valahogy így tétovázott az egész politikai elit is, amikor ez az őrület, a senki által nem kívánt népszavazás, amely a tizenöt millió magyar költői metaforáját jogi és költségvetési ténnyé változtathatja át, egyszerre ott fortyogott az orra előtt.

A referendum hőse, Patrubány Miklós például a Népszabadságnak adott interjúban (2004. nov. 10.) azt mondta, hogy a magyar nép nem csőcselék, nem kell tehát attól tartani, hogy az erdélyiek elárasztják majd az országot. Különben is olyan állampolgárságot kérnek, amellyel nem jár automatikus áttelepülés. A kormányzati vendégház előtt tartott sajtótájékoztatóján viszont azt mondta, hogy az áttelepülők adóforintjaiból az állam többletbevételhez jutna. Orbán Viktor november 12-én, a Magyar Állandó Értekezleten kijelentette, hogy a kettős állampolgárságnak nincs költségvetési vonzata, majd másnap a Fidesz fórumán leszólta a kormányt, amiért költségvetési kérdésként kezeli a kettős állampolgárságot. Hiller István, mint aki most ébredt téli álmából, a MÁÉRT-on vízummentes úti okmányt javasolt a határon túli magyarok számára. Holott illene tudnia, hogy a EU tagországok esetén a vízumkényszerről-vízummentességről nem az MSZP, hanem az Unió dönt. Petrétei igazságügyi miniszter a hajdani kishatárátlépési igazolvány felújításával vélte a problémát áthidalhatónak. (Hasonló megoldást javasolt korábban Szabó Vilmos, a határon túli magyarokért felelős miniszterelnökségi államtitkár is.) Szerencsére Petrétei jogtudó emberként rögtön hozzá is tette, hogy az ötlet jó, de megvalósíthatatlan. Mindazonáltal – teljesítendő pártja politikai igényeit – kiadta az ukázt, hogy a minisztérium apparátusa alkossa meg a külhoni útlevélről szóló törvény tervezetét. Lehet, hogy mire e sorok az olvasó szeme elé kerülnek, már a parlament fog vitázni a magyarigazolványnak erről a habosított változatáról, amely körülbelül úgy viszonylik majd a nemzetközi forgalomban használható útlevélhez, mint a Gazdálkodj okosan! elnevezésű szocialista Capitaly papírpénze a konvertibilis valutához. De jól érezheti most magát Bárándy Péter ügyvédi talárjában a Princz Gábor-per tárgyalásán! A zavarodott kapkodás mélyebb oka, hogy a közelgő referendum rákényszeríttette a politikai elitet, hogy szembetalálkozzon önnön „magyarságpolitikájával”. A baloldalnak a koncepciótlan, nem is létező „szomszédságpolitikájával”, a jobboldalnak az álszent, hazug „nemzetpolitikájával” kell számot vetnie. Hiába javasolták szakértők és civil szervezetek a mindenkori kormánynak, hogy dolgozza ki a maga migrációs stratégiáját, amelyben helye van az emberséges menekültpolitikának, a haszonelvű bevándorlás-politikának és a Magyarországon dolgozni, élni kívánó határon túli magyarok ésszerű támogatásának – semmi sem történt. A kormány megrendelésére készült tanulmányok is megvitatatlanul kerültek az irattárakba.

Határon inneni magyarok

1991. november 26-án Solt Ottilia a parlamentben kérdést intézett a belügyminiszterhez. A vége felé járt már a nagy menekülés korszaka, amikor a Ceaușescu korszak őrjöngő agóniája, a romániai forradalom és a marosvásárhelyi pogrom hatására mintegy hetvenezer ember menekült Magyarországra, többnyire az itt maradás szándékával. Múlóban volt az erdélyiek iránti rajongás, és véget ért a rendészeti szervek „elbizonytalanodása”. Solt Ottilia egy erdélyi villanyszerelőről beszélt, akinek a szakmája tilalmi listára került: tekintettel a hazai munkaerő kínálatra külföldi villanyszerelőt ettől kezdve nem lehetett foglalkoztatni. Minthogy munkája, megélhetése már nem volt, az idegenrendészeti nem hosszabbította meg a tartózkodási engedélyét. Menjen haza, tanácsolták neki, az állampolgársági ügye elintéződését Romániában is kivárhatja. Gátlástalanul a szemébe hazudtak, hiszen pontosan tudták, hogy az ország végleges elhagyása oka fogyottá teszi a honosítási kérelmet. Úgy tűnt, mintha Boross Péter őszintén felháborodott volna. „Kizárt dolognak tartom, mondta, hogy a szóban forgó fiatalembert Magyarországról kiutasították volna. Ha ez megtörtént volna, akkor nagyon súlyos következményei lesznek és lehetnek arra nézve, aki ezt megtette”. Válasza végén jelezte, hogy a készülő idegenrendészeti és a készülő állampolgársági törvény „megnyugtatóan, hogy úgy mondjam, kiemelt módon” rendezni fogja ezt a kérdést.

Aztán a parlament elé kerülő és végül elfogadott idegenrendészeti törvényben csak annyi kedvezményt kaptak a magyar nemzetiségű külföldiek, hogy nem kell három évig Magyarországon tartózkodniuk, hogy benyújthassák a bevándorlási (illetve mai nevén a letelepedési) engedély iránti kérelmet. De tartózkodási engedélyt ők is csak akkor kaphatnak, ha megélhetésük, lakásuk biztosítva van. Vagyis ha van pénzük, vagy találnak olyan munkáltatót, aki megszerzi számukra a munkavállalási engedélyt. Ha azonban elvesztik az állásukat, mehetnek vissza Romániába, mert az új álláshoz új munkavállalási engedély kell, és azt csak a szokásos tartózkodási helyük szerinti országban kérelmezhetik. Ha Boross Pétert utóbb is felháborította, hogy Magyarországról kiutasítanak – mit kiutasítanak: fegyveres határőr kísérettel kitoloncolnak – magyarokat, akkor 1991 óta máig sok ezer alkalma lehetett a felháborodásra.

A parlamenti pártoknak a kilencvenes évek elejétől máig következetes politikája volt, hogy a határon túli magyarok magyarországi tartózkodását, munkavállalását, letelepedését csak nagyon mérsékelten szabad támogatni. A leginkább szókimondó módon ezt az álláspontot a kormányzó MDF jobb szárnyán elhelyezkedő Zétényi Zsolt fogalmazta meg: „…legyünk egy kicsit keményebbek a magyar nemzetiségű polgárokkal szemben – mondta a képviselő a parlament 1993. április 27-i ülésén. …ne az ő egyéni érdekeiket nézzük, hanem a határon túl élő magyarságnak mint kollektívumnak az érdekeit…” 

E szellemiség jegyében terelték egy táborba a Horvátországból elmenekült magyar falvak, Kórogy, Szentlászló magyar lakosságát, gátolták meg beilleszkedésüket a magyar társadalomba, és toloncolták vissza őket nyolc év múltán zeneszóval és nemzeti zászlók  alatt Horvátországba, miután Orbán Viktor felavatta a magyar segítséggel újjáépített  szentlászlói református templomot. Lehet, hogy a kitoloncolás kifejezést némelyek méltatlannak találják. Tény azonban, hogy a magyar és a horvát kormány megegyezése után az érintetteket senki sem kérdezte meg, menni akarnak-e vagy maradni.  Mint ahogy azt sem kérdezték meg, hogy a szétlőtt házaikat miből fogják lakhatóvá tenni. Problémát csak a vajdasági magyarok okoztak: hiába kapták meg ugyanis a kitoloncolásról szóló határozatot, a Milosevics-kormányzat nem engedte visszatérni őket Szerbiába. Aztán ha jobb híján megpróbáltak továbbmenni Ausztriába, könnyen idegenrendészeti őrizetbe kerültek. A nagyfai börtönben a koszovói albánok kiröhögték őket. „Miért hazudtok, hogy ti magyarok vagytok? Hogy lehetnének magyarok Magyarországon idegenrendészeti őrizetben? Ez olyan, mintha minket Albániában őrizetbe vennének”. Való igaz, az albán hatóságok számos idegenrendészeti őrizetben lévő koszovói albánnak állítottak ki útlevelet, hogy elhagyhassák Magyarországot. A magyarok pedig ott maradtak a magyar börtönben.

Szűkmarkúan bánt az 1993-as idegenrendészeti törvény azokkal is, akik azért kértek tartózkodási engedélyt, hogy együtt élhessenek magyar állampolgár vagy Magyarországon jogszerűen tartózkodó családjukkal: házas- vagy élettársukkal, gyermekeikkel. Tartózkodási engedélyt csak akkor kaphattak, ha lakásuk, megélhetésük biztosított volt. A hazai minimálbért az idegenrendészeti hatóság általában nem tartotta elégségesnek a megélhetéshez, és így nem adta meg a tartózkodási engedélyt. Ez a jogszabály persze egyformán vonatkozott minden külföldire, a valóságban azonban sokkal többször fordult elő a magyar – külföldi-magyar családi kapcsolat, mint a magyar-külföldi. Így tehát az, hogy az idegenrendészeti törvény a tartózkodási engedélyek kérdésében egyáltalán nem vett tudomást a családi kapcsolatokról, leginkább megint a határon túli magyarokat sújtotta meg azokat a szerény jövedelmű magyar állampolgárokat, akik az életüket botor módon egy erdélyi vagy egy vajdasági magyarral akarták összekapcsolni.

Tíz év idegenrendészeti tapasztalatai világossá tették, hogy a határon túli magyar addig része a nemzetnek, az összmagyarságnak, amíg a ténylegesen túl van a határon. Ha Magyarországon van, akár menekült, akár munkát keres, akár szükséget szenvedő családtag, éppen olyan gyanús,  elkergetendő idegen, mint bármelyik külföldi, aki nem turistaként és nem beruházóként tartózkodik Magyarországon. Ezek a tapasztalatok érthetővé teszik, hogy a határon túli magyarok csodát várnak a kettős állampolgárságtól.

Állampolgárság vagy útilapu?

Amit – úgy tetszik – igazából senki sem akar megadni nekik. Emlékezhetünk még, a státusztörvény vitájának a fő szólama a szülőföldön való boldogulás volt. A javaslatban foglaltak – mondta expozéjában Martonyi János külügyminiszter – „megkönnyítik a határon túl élő magyarok számára, hogy itthon érezhessék magukat Magyarországon, éspedig anélkül, hogy magyar állampolgárrá válnának vagy állandó tartózkodási engedélyt kérnének”. Orbán Viktor úgy emlékszik, hogy a magyarigazolvány a kormányváltást követő módosítás előtt „Kárpát-medencei magyar útlevél volt” (lásd a MÁÉRT-on mondott beszédét) holott a státusztörvény vitájában Balla Mihály, a Fidesz vezérszónoka  kifejtette, hogy a schengeni elvek nem sérülnek, mert a magyarigazolvány nem útlevél.

A MÁÉRT-on Orbán Viktor már nem is kettős állampolgárságról beszélt, hanem olyan, a magyar útlevéllel azonos okmányról, amely lehetővé tenné a szabad beutazást az egész Európai Unióba. Nem kell hozzá uniós szakértőnek lenni, hogy nyilvánvaló legyen: ilyen útlevél nincs. Az uniós szabályozás és még inkább a schengeni szabályozás lényege, hogy szabad mozgást biztosít a tagországok állampolgárai továbbá – bizonyos korlátozásokkal – harmadik országoknak a tagországokban letelepedett állampolgárai számára, szigorúan ellenőrzi viszont az unión kívüli országok állampolgárainak a beutazását az unió területére. Szavazzunk igennel, aztán bízzuk a demokratikusan megválasztott képviselőkre, hogy kétharmados konszenzussal megalkossák a törvényt. Azaz döntsön a nép, aztán a képviselők majd úgy értelmezik a döntést, ahogy az erőviszonyok éppen lehetővé teszik

A népszavazás kérdése egyértelmű: „Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó nem magyar állampolgár…stb.” A lényeg, hogy a magyar állampolgárság megszerzésének a jövőben nem lenne feltétele, hogy a kérelmező kérelme benyújtásakor letelepedett külföldiként Magyarországon lakjon. A kérdésre adott igenlő válasz nem teszi lehetővé, hogy a kedvezményesen honosított külföldi valamilyen csökkentett értékű magyar állampolgárságot kapjon. Ilyen csökkentett értékű állampolgárság nem is létezik. A törvény bizonyos állampolgári jogok gyakorlását kötheti magyarországi lakhelyhez. Azt azonban nem gátolhatja meg, hogy a magyar állampolgár Magyarországon lakjon.

A kettős állampolgársággal az a legfőbb baj, hogy következményei teljesen kiszámíthatatlanok – ezért ingadoznak a kormány számításai szerint az áttelepüléssel kapcsolatos többletkiadások 4,5 milliárd és 537 milliárd között. A magyarigazolványt eddig nyolcszázezren váltották ki, Romániában az ottani magyarság 34,47 százaléka. A kettős állampolgárságra az RMDSZ becslése szerint a jogosultak mintegy 60 százaléka tart igényt. Viszont ugyancsak az RMDSZ úgy véli, hogy a kettős állampolgárság alapján a lakosságnak mindössze 8 százaléka foglalkozik azzal a gondolattal, hogy elhagyja Erdélyt. Ezzel szemben a Magyar Tudományos Akadémia Nemzetközi Migrációs és Menekültügyi Kutatóközpont kiadványa szerint a „Kárpát-medencei magyarok valamivel kevesebb, mint fele tervez rövid távú, körülbelül negyede hosszú távú külföldi munkavállalást, és mintegy ötöde foglalkozik a kivándorlás gondolatával” De nem kizárólag magyarországi munkavállalásban gondolkodnak. Az erdélyi megkérdezetteknek például 22 százaléka vállalna hosszabb távon munkát Magyarországon, 10 százaléka Németországban illetve Ausztriában (Sik Endre–Simonovits Bori tanulmánya. In: Menni vagy maradni? Budapest, 2003., 43. oldal)

Bizonytalan az is, hány ember volna jogosult a kedvezményes honosításra. A 2001–2002-es népszámlálási adatok szerint a környező országokban összesen 2 463 170 ember vallotta magát magyar nemzetiségűnek. A legfőbb bizonytalansági tényező a cigány lakosság lélekszáma. A 2002-es népszámláláskor Romániában 535 ezer ember vallotta magát cigány nemzetiségűnek, a roma szervezetek ellenben három millió romáról beszélnek. A magukat romának mondók közül mindössze 24 ezren állították, hogy magyar anyanyelvűek. Valószínű azonban, hogy a romák jelentős része kétnyelvű: a magyar lakta vidékeken anyanyelvi szinten beszélik a magyart, de beszélnek románul vagy romani nyelven is. Az RMDSZ megkérdezett munkatársa szerint létszámukhoz képest a magyar anyanyelvű cigányok nagyobb arányban kérték a magyarigazoványt, mint a magyar nemzetiségűek. Cigány volta miatt – így az RMDSZ – az ajánlást senkitől sem tagadták meg, aki megfelelt a feltételeknek. Márpedig a magyarlakta vidékeken a cigányok a magyar egyházakhoz tartoznak, a magyar településeken gyerekeik magyar iskolába járnak, és mint a marosvásárhelyi események mutatják, sokhelyütt inkább a magyarokkal szolidárisak. Zétényi Zsolt annak idején két millió cigány áttelepülésével riogatta a parlamentet. Ez persze komolytalan becslés, de a kedvezményes honosítást igénylőknek lehet jó tíz százaléka roma, akiktől etnikai alapon aligha lehet megtagadni a magyar állampolgárságot. Attól tartok, hogy a népszavazás búsmagyar hívei nem az ő honosításukra gondoltak.

RMDSZ-es becslés szerint Erdélyből harmincezer magyar dolgozik Magyarországon munkavállalási engedéllyel és további ötvenezer feketén. A feketén dolgozók   2004 májusáig harminc naponként hazamentek, majd rögtön visszafordultak, így magyarországi  tartózkodásuk legális volt, csak akkor fenyegette őket kiutasítás, ha tetten érték őket, hogy dolgoznak. Ez a rendszer jó volt a munkavállalóknak, hiszen szakképzetlen munkavállalóként aligha kaptak volna munkavállalási engedélyt, jó volt a munkaadóknak, mert olcsó munkaerőhöz jutottak, és jó volt a határőröknek, akik 15-20 ezer forintot kaszáltak egy-egy munkásbusz utasaitól, hogy akadékoskodás nélkül átengedjék őket a határon, noha előző nap hagyták el az országot. Az EU-csatlakozás ennek is véget vetett, hiszen évi kétszer három hónapra korlátozta a magyarországi tartózkodás lehetőségét. Aki ezt az időt túllépi, jogellenesen tartózkodik az országban, és kiutasítással kell számolnia. Ez is olyan tényező, amely megnöveli az igényt a magyar állampolgárságra. Hárs Ágnes felmérése szerint a határon túli magyarok átlagos bérelvárása Magyarországon (kerekítve) 62 500 forint, a hazai keresetek átlaga viszont a teljes munkaidőben foglalkoztatottak körében 104 400 forint. (In: Menni vagy maradni?, 91. old.) A határon túliak feltűnése a munkaerőpiacon tehát – legalábbis egy időre – leszorítaná a hazai munkabéreket. Érdekes ebben az összefüggésben, hogy Orbán Viktor a gyors gazdasági növekedés biztosítékának nevezte a Kárpát-medence 14 milliós munkaerő potenciálját, méghozzá első ízben az Amerikai Kereskedelmi Kamara üzleti ebédjén 2001 júniusában (Idézi a Népszabadság, 2004. nov. 16.) Magyarán az akkor még aktív miniszterelnök a hazai olcsó munkaerő kínálatra hívta fel a külföldi tőkések figyelmét. Nincs ebben semmi meglepő. Fekete Gyula, az író népesedéspolitikai kampánya során arról beszélt, hogy hajdan a hét-nyolc gyerekes parasztcsaládok legkisebb gyerekeiből lettek a csatorna és pöcegödör tisztítók. Nálunk nem lesznek török vendégmunkások, mint Németországban, hogy elvégezzék a piszkos munkákat. Ezért van szükségünk nagy családokra, hogy legyen pöcegödör tisztító. Mindig nagyon érdekes, hogyan ér össze a nemzeti pátosz és a legdurvább kizsákmányoló logika.

Akkor is és most is

1982-ben az alábbiakat írtam a szamizdat Beszélő 5–6. számába: „minden embernek joga, hogy a szülőföldjén éljen szabadon, biztonságban, hogy hátrány nélkül használhassa anyanyelvét, ragaszkodhasson anyanyelvi kultúrájához.  (…) Ugyanakkor azonban úgy véljük, hogy azoknak, akik magyar nemzetiségűnek vallják magukat, és bármi okból Magyarországon kívánnak élni, minden segítséget meg kell kapniuk, hogy ugyanolyan esélyekkel és lehetőségekkel éljenek hazánkban, mint a született magyar állampolgárok”. (Beszélő Összkiadás I. kötet, 323. old.)

Ma is így gondolom: egy magyar anyanyelvű, magát magyarnak valló embernek alanyi joga, hogy magyar állampolgárként Magyarországon éljen. 

Liberális barátaimmal ellentétben én hosszú ideig igyekeztem megőrizni magamban annak az Orbán Viktornak az emlékét, aki az új magyar demokrácia első kétes hitelű, első neobarokkba hajló tömegrendezvényén, Nagy Imre temetésén beszédével visszaadta a gyász és a rendszerváltó demonstráció hitelét. Ezt azonban nem lehet, és nem fogom megbocsátani neki, hogy pillanatnyi politikai érdekből választásra kényszerít a természetes érzéseim és a józan ítélőképességem között. Tudom, hogy a határon túli magyarok magyarok, és joguk van rá, hogy magyarként éljenek a szülőföldjükön, vagy magyar állampolgárok legyenek, ha Magyarországon akarnak élni. De egy bizonytalan tartalmú állampolgárságnak, amely arra biztosan jó, hogy szembe fordítsa a magyarokat azzal az országgal, amelynek a lakosai, arra azonban a szavaztatók rejtett szándéka szerint nem jó, hogy viselői valóban teljes jogú magyar állampolgárok legyenek, sokkal több a valóságos veszélye, mint a jelképes haszna. Ebbe a népszavazásba a kalandorság hajszolta bele az országot, politikai súlyt azonban az adott neki, hogy Orbán Viktor – megtagadva a maga és a pártja korábbi álláspontját – felkarolta a népszínműbe illő kezdeményezést. Szekundáltak neki az irredenta szervezetek, szekundáltak a történelmi egyházak, amelyek lelkiismeret-vizsgálat nélkül felejtették el, hogyan kollaboráltak az utolsó pillanatig a Kádár-rendszerrel, de jobb meggyőződésük ellenére nem mertek nemet mondani a határon túli magyar szervezetek sem pedig őket tönkre verheti a népszavazás, akár a nem győz, akár az igen.

Nem, nem lehet otthon maradni, nem lehet kibújni a felelősség alól. Nemet kell mondani, bármilyen fájdalmas is.

Magyar Narancs, 2004. november 25.

19 575 karakter