Kőszeg Ferenc honlapja

A sajtó és az orvos-szervezetek újdonságként fedezik fel azt, amit a reform idején már törvénybe iktattak…

Egy javaslat múltja

Tanács István a Népszabadság [2016.] február 20-án megjelent hétvégi mellékletében szorongató és hiteles összeállítást készített az egészségügy helyzetéről. Az összeállítás egyik szereplője Dénes Tamás, a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezetének elnöke. „Kezdetnek a tisztességes alapbérek mellé be lehetne vezetni a saját orvosválasztás lehetőségét. Ha egy beteg szeretné kezelését egy általa felkért orvosra bízni, tehesse meg hivatalosan, ne pedig zsebbe dugdosott borítékokkal” – idézi a lap Dénes doktor véleményét. Meggyőző gondolat! „A biztosított részleges térítési díj mellett jogosult (…) az ellátást végző orvos (…) megválasztására.” A beteg által fizetendő térítési díj nem haladhatja meg az egészségbiztosító felé felszámolható összeg 30 százalékát. Az intézmény „az ellátásban közreműködő személyeket a szabályzatban meghatározott módon külön juttatásban részesítheti”. 

Az idézetek, amelyek tartalmilag egybevágnak a szakszervezeti vezető javaslatával, nem holmi utópikus regényből valók, hanem az egészségbiztosításról szóló 1997. évi LXXXIII. törvény 19, 24. és 25. szakaszából. Az idézett szöveget 2006 decemberében fogadta el az Országgyűlés Molnár Lajos, a később lemondott (2015-ben elhunyt, és méltatlanul elfelejtett) egészségügyi miniszter javaslatainak részeként. Ezt a jogszabályt az orvostársadalom valahogy nem vette tudomásul. 2010 márciusában egy hozzátartozóm műtéten esett át, a beavatkozást az egyik egyetemi klinika vezetője személyesen végezte. Bejelentkeztem a titkárnőjénél, a professzor fogadott, hellyel kínált. Az efféle tranzakciók illemtana szerint a borítékot az asztalra tettem, majd arról beszélgettünk, milyen káros a hálapénzrendszer. Alternatívaként megemlítettem a fent idézett törvényhelyet, a professzor úr azonban felvilágosított, ilyen lehetőség csak szülészek számára létezik. Holott valójában a törvény éppen a terhesgondozást és a szülészeti ellátást vette ki a jogszabály hatálya alól. Miért lettem antipatikus? című könyvében Molnár Lajos leírja, a törvénymódosítás előkészítése során a szocialista egészségpolitikusok azzal érveltek, hogy „amorális lenne a szülésekért pénzt kérni”.

Pedig éppen olyan jól tudták, mint mindenki más, hogy a szüléseknek előre kialkudott ára van. A jogszabályhoz kapcsolódó kormányrendelet kimondja, hogy a törvény értelmében igénybe vehető szolgáltatások jegyzékét és a térítési díjakat az intézményben jól látható helyen ki kell függeszteni. A derék tanszékvezető erről sem tudott, intézményében nem láttam ilyen hirdetményt. De másutt sem, pedig 2010 óta számos egészségügyi intézményben megfordultam. A reform-jogszabály annyira feledésbe merült, hogy kormányunknak csak évek múltán jutott eszébe, hogy 2014. december 31-ével hatályon kívül helyezze.   

Az egészség, a magyar emberek egészsége, tudjuk jól, nem áru, az orvosválasztás pedig szabad. A háziorvos beutal egy elismert szakorvoshoz, akire nyugodtan rábízhatom magam. Felhívom a kórházat, az orvos munkatársa jelentkezik. Kerek három hónap múlva, hétfőn fél háromkor legyek a doktor úr /doktornő szobája előtt. Hiába hivatkozom a késői diagnózis veszélyeire, esetleg fájdalmakra, korábbi időpont sajnos nincsen. – Bocsánat – javítok –, magánbetegként gondoltam. Mintha angyal költözött volna a telefonba. – Ne tessék haragudni – csicsergi a hölgy –, de holnapra már nem tudok időpontot adni. Megfelelő lenne szerdán? A társadalombiztosítás és a magán-betegellátás szövetségbe forrott. A kórházat hívtam fel, de a megkeresett orvos munkatársa esetleg az orvos magánrendelőjébe ad időpontot, de az is lehet, hogy a magánrendelése is a kórházban van. Ha biztosítottként érkezem az egészségügyi intézménybe három-négy órát kell várnom, megtörténhet, hogy mire sorra kerülök, már nincs röntgen, jöhetek egy hét múlva újra. Ha magánbetegként keresem fel ugyanazt az egészségügyi intézményt, és az orvos még nincs ott, megérkezése után háromszor is bocsánatot kér, dugóba került, azért kellett öt percet várnom. Aztán elküld röntgenre, laborvizsgálatra, ezek természetesen ingyen vannak, hiszen biztosított vagyok: a beutalón, a recepten nincs rajta, hogy magánbetegként jártam az orvosnál. Valószínű, hogy a várólista is rövidebb, ha X főorvos magánbetege vagyok. Csak nehéz elhinnem, hogy az orvosok vagy egy részük nem érdekelt a várólisták fenntartásában.

Egy egészségügyi intézmény ruhatárában nyugdíjas pár állt előttem, ruházatukon, viselkedésükön látszott, nem sokjuk van. A ruhatárosnak panaszkodtak: harmincezer forintba kerül az MR. Megcsinálnák ingyen is – mondta a férfi –, de csak szeptemberben. (Március volt.) Nem bírok addig várni, nagyon fáj a hátam!

„A mindszenti beteg” – ezzel az elnevezéssel híresült el az az ember, akit 2007-ben a mentőautóban ért utol a halál. Az egészségügyi reform első áldozata, mondta róla Lázár János, akkor még Hódmezővásárhely polgármestere. Az én tudatomban a fájós hátú nyugdíjas vált szimbólummá. Az egészségügyi reform elmaradását jelképezi. Érte is felvehetnénk a kockás inget, ha egyszer nemcsak a tanárok és a diákok, hanem az orvosok, a nővérek és a betegek is kimennének az utcára.

Népszabadság, 2016. február 29.

5 127 karakter