Kőszeg Ferenc honlapja

Ez a cikk válasz Lencsés Károly írására: cikkében a Népszabadság munkatársa – munkássága során nem első ízben – tényként adja tovább a BM Bevándorlási és Állampolgársági Hivatala önfényező állításait. Írásomban kénytelen voltam leírni számos olyan tényt, amelyek már korábbi cikkeimben is szerepeltek Az ismétlésekért elnézést kérek az olvasóktól. Lencsés Károly ellenben nem válaszolt cikkemre, holott az az ő lapjában jelent meg. 

Befogadó ország voltunk?

Visszapillantás az 1990-es évek menekültpolitikájára

„Mert úgyis reménytelen”

„Ők különben zömmel sajátos státust kaptak: menedékesként részesültek védelemben, mert nem kértek menedékjogot, hanem csupán a háború idejére reméltek ideiglenes elhelyezést” – írja Lencsés Károly Befogadó ország voltunk című cikkében (Népszabadság, 2015. július 29.) Megértem, hogy vannak szerzők, akik jobban szeretnek írni, mint olvasni, olykor magam is közéjük tartozom. Mindazonáltal egy újságíró, aki sok éve tudósít a menekülők helyzetéről, vehetné a fáradságot, hogy átlapozza Nagy Boldizsár A magyar menekültjog és menekültügy  a rendszerváltozástól az Európai Unióba lépésig című könyvét. A 149. oldalon Nagy Boldizsár a saját 1993-as írását idézi. „A nyugtalanító [az] a gyakorlat, […] amely meghonosított egy »előszűrést«, amelyben a hivatal szervei eldöntik, hogy nyilvánvalóan alaptalan-e a kérelem. Ez a nem-formalizált eljárás teljesen a jog és a társadalom kontrollján kívül zajlik. A »lebeszélés« eredményeképpen a jelentkező eláll a kérelem benyújtásától, mert »úgyis reménytelen«, hiszen »nyilvánvalóan megalapozatlan«, vagy eljárási okból elfogadhatatlan, mert például elkésett.”  Tegyük hozzá: a menedékes (az 1993. évi XXVI. törvény egy utalása értelmében) azonos az „ideiglenes menedéket élvező” külföldivel. Csakhogy menekülők az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának irányelvei és gyakorlata szerint a menekülők tömeges beáramlása esetén részesülnek ideiglenes védelemben, amíg a kérelmük érdemi elbírálására nincs lehetőség. A magyar gyakorlat viszont kizárta a menedékeseket – a menekülők túlnyomó többségét – a menekülti elismerésből. Ennek a gyakorlatnak a legfőbb kárvallottjai a vajdasági (ha jobban tetszik: a délvidéki) magyarok voltak.

Lencsés Károly cikke a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal utólagos önképéhez igazodik: Magyarország befogadó ország volt, a szocialista országok közül elsőként csatlakozott a genfi egyezményhez, segítette a határon túli magyarok áttelepülését, és védelemben részesítette a délszláv háború menekültjeit. Ez a kifényesített kép azonban kiigazításra szorul. Tény, Magyarország 1989. március 14-én csatlakozott a genfi egyezményhez, de azzal a fenntartással, hogy csak európai konfliktusok menekültjeinek ad menedékjogot. Ilyen területi megszorítást akkor már csak öt állam – Madagaszkár, Málta, Monaco, Kongó és Törökország – alkalmazott, a később csatlakozó volt szocialista országok nem éltek a területi korlátozás lehetőségével. Ráadásul ez a megszorítás nálunk 1998-ig fennmaradt. 1989-ben a pártállami döntéshozók nyilván úgy gondolták, hogy a határon túli magyarokon kívül Európából úgyse menekül senki Magyarországra, ezt a balhitet aztán két éven belül megcáfolta a délszláv háború. Az Erdélyből menekülőknek viszont csak egy töredéke ment keresztül a menedékjogi eljáráson. 

Hazatérési törvény

A mohácsi csata 465. évfordulóján, 1991. augusztus 26-án mondott beszédében Antall József kijelentette, hogy Magyarország humanitárius meggondolások alapján befogadja, és ideiglenes védelemben részesíti a délszláv háború menekültjeit. Ekkor a magyar társadalom valóban befogadónak mutatkozott: ruhát, pénzt gyűjtöttek a menekülőknek, szállást biztosítottak számukra magánházaknál is. Ugyanakkor a magyar hatóságok visszaéltek a menedékjog szabályozatlanságával. A délszláv háborúból az 1990-es évek elején menekülők közül szinte kizárólag magyar nemzetiségűeket ismertek el menekültként. A magyar menekültügyi jogszabályok – írta Maryellen Fullerton, a menekültjog nemzetközi hírű kutatója, – nem menedékjogi, hanem hazatérési jogszabályként működnek. Egy országnak természetesen joga van ahhoz, hogy munkavállalás, bevándorlás, állampolgársági kérelem esetén kedvezményekben részesítse azokat a kérelmezőket, akik ugyanahhoz a nemzeti-nemzetiségi csoporthoz tartoznak, mint az ország lakossága. A menedékjogról szóló nemzetközi egyezmény azonban nem ismer ilyen kedvezményt. A menedékjogi eljárás egyetlen kérdésre keresi a választ: megalapozott-e a kérelmező félelme az üldöztetéstől. 

Belügyminiszterként Boross Péter visszavette, amit főnöke és barátja, Antall József mondott a menekülők védelméről, befogadásáról. „Magyarország megtelt” állította a rendőrminiszter 1993 márciusában, és kijelentése máig visszhangzik. Ugyanő azt is mondta, a határon túli magyaroknak, ha itt kívánnak letelepedni, élni, kedvezmények járnak. Az 1993-ban elfogadott idegenrendészeti meg az állampolgársági törvény tartalmaz is kedvezményeket. Csakhogy a kedvezményeket az vehette igénybe, akinek a lakhatása, megélhetése Magyarországon biztosított volt. Ha azonban nem volt papíron igazolható, a hazai létminimumot jelentősen meghaladó jövedelme, éppúgy kiutasították, kitoloncolták, mintha nigériai vagy pakisztáni lett volna. Sőt könnyebben, mert az utóbbiak kitoloncolását többnyire nem lehetett végrehajtani, a szovátai megélhetési bevándorlót pedig csak át kellett adni a román kollégáknak. Az idegenrendészeti törvény vitájában a kormánypártok és a Fidesz is ellenezték a határon túli magyaroknak biztosított kedvezmények bővítését, mert még kiürülnek az ősi magyar települések. Az országgyűlési vitában 1993. április 27-én Zétényi Zsolt (MDF) így érvelt: „…legyünk egy kicsit keményebbek a magyar nemzetiségű polgárokkal szemben (…) ne az ő egyéni érdekeiket nézzük, hanem a határon túli magyarságnak mint kollektívumnak az érdekeit”. 

A Magyar Helsinki Bizottság a határon túli magyarok magyarországi megpróbáltatásainak sok-sok esetével találkozott, de valamennyi közül a legdöbbenetesebb G. Józsefé volt. A jugoszláv állampolgár G. József 1981 óta élt a székkutasi tanyavilágban a magyar állampolgár feleségével, és három magyar állampolgár gyermekével. A háború kitöréséig rendszeresen hazajárt vajdasági szülőfalujába az édesanyjához. 1991-től azonban a behívástól tartva nem mert hazamenni. 1998-ban egy idegenrendészeti szigorkodási hullám során igazoltatták; a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság mint jogellenesen Magyarországon tartózkodó külföldinek a kiskunhalasi majd a nyírbátori zárt közösségi szálláson – magyarán börtönben – jelölt ki számára kötelező tartózkodási helyet, hiába próbálta a Helsinki bizottság megértetni a rendőri szervvel, hogy a hatályos jogszabályok szerint G. József számára a kötelező tartózkodási hely a felesége székkutasi tanyája.  Az idegenrendészetben a jogszabályok akkor sem számítottak többet, mint ma, a kerítésépítés idején. 

Menedékesből befogadott 

Az 1990-es évek menekültügyi krónikájának legszomorúbb fejezete azonban azoknak a menedékeseknek a sorsa, akik, mint láttuk, „nem kértek menedékjogot”. 1991 nyarától a délszláv háborút – elvben – lezáró daytoni békekötésig, pontosan 1996. január 15-ig a magyar hatóságok 74 ezer ember részére biztosítottak ideiglenes védelmet.  A horvát menedékesek azonban vagy tovább mentek Ausztriába, Németországba, vagy a harcok csillapodtával visszatértek hazájukba. 1993. április-május folyamán a Menekültügyi és Migrációs Hivatal újra regisztráltatta a védelemben részesülőket: ekkor már csak 8500 menedékes volt az országban. Minthogy a heti 500, később 1000 forintos élelmiszer-utalványt csak a regisztrált menedékesek kaphatták meg, kevéssé valószínű, hogy nagy számban elbújtak volna a regisztráció elől. Az ellátásban részesülők számának jelentős csökkenésére hivatkozva Thomas Birat az ENSZ Menekültügy Főbiztosságának magyarországi képviselője, az ENSZ által fizetett 9,4 millió dolláros támogatás csökkentését javasolta. Utóda, személyekre lebontott elszámolást kért a támogatásban részesülőkről, ezt azonban a menedékesek személyiségi jogaira hivatkozva a Belügyminisztérium megtagadta.  

1998 nyarán már csak 1710 menedékes tartózkodott Magyarországon, közülük 335 horvátországi 541 vajdasági magyar. A kormány 1998. március 6-án kelt rendelete a menedékes jogállást 1998. október 31-i hatállyal megszüntette – hiszen a háború, ugyebár, véget ért. Közben a horvátországi magyarok, nem egészen a maguk akaratából, de visszatértek az 1991-es szerb támadás során megrongálódott (vagy sok esetben rommá lőtt) szentlászlói, kórógyi házaikba. A vajdasági magyarok ellenben nem akartak és nem tudtak hazatérni, részint mert joggal tartottak a szerb nacionalisták támadásaitól, részint mert Milosevics hatóságai nem engedték be őket. Hét évi magyarországi „védelem” után ott tartottak, hogy ismét jogellenesen Magyarországon tartózkodó külföldiek lettek. 

1999 novemberében a vései menekülttábor negyvenhat lakója levelet írt a magyar kormánynak. „Szeretnénk megtudni, hogy nekünk, Jugoszláviából űzött vajdasági magyaroknak miért nem ad Magyarország feltételeket az élethez” – írták. A menedékesek ugyanis – egy néhány hónapos időszakot kivéve – nem vállalhattak munkát, és így nem teremthették meg a bevándorlási engedély kérelmezéséhez szükséges megélhetés és lakhatás feltételeit sem. A Magyar Helsinki Bizottság felkarolta a vajdasági magyarok ügyét. Az idegenrendészeti törvény lehetővé tette, hogy a kormány rendeletével, kivételes méltányosságból, engedélyezze, hogy a kérelmezők a jelzett feltételek híján is megkaphassák a bevándorlási engedélyt. A bizottság azt kérte, alkossa meg a kormány a rendeletet, amely lehetővé teszi a kivételes méltányosságot. A kormány válaszát a Pintér Sándor vezette Belügyminisztérium közigazgatási államtitkára, Felkai László tolmácsolta: „Arról szó sem lehet!”. A vajdaságiaknak a méltányossági bevándorlási engedélyt a szocialista belügyminiszter, Lamperth Mónika adta meg, de akkorra már a kérelmezők nem 540-en, csupán mintegy 120-an voltak.    

1998-ban újabb fegyveres konfliktus robbant ki Szerbiában: a koszovói háború következtében özönlöttek az új menedékkérők: albánok Koszovóból, a katonai behívástól rettegő magyarok a Vajdaságból. Most már szó sem volt a magyarok pozitív diszkriminációjáról: a menekült státuszt senki nem kapta meg, se magyar, se albán. De válasz nélkül hagyta Orbán Viktor az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága budapesti képviselőjének levelét is, amely arra kérte a kormányt, hogy a már hatályos törvény értelmében részesítse a koszovói háború elől menekülőket ideiglenes védelemben, azaz kapják meg a menedékes státuszt. Menedékesek addig voltak, amíg nem szólt róluk törvény. Amióta az 1998 márciusában hatályba lépett menedékjogi törvény (1997. évi CXXXIX. tv.) amely lehetővé tette a menedékes státusz megadását, ezt a jogállást senki sem kapta meg. 

Ezzel szemben mind a volt menedékeseket, mind az új kérelmezőket, ha nem tűntek el az eljárás befejezése előtt, befogadottnak ismerték el. A befogadotti jogállás a menedékjogi törvény értelmében azokat illeti meg, akiket hazájukban halálbüntetés, kínzás fenyeget, noha faji, vallási, politikai okból nem üldözik őket. Befogadott a törvény értelmében az lesz, aki mint terrorista, vagy mint közönséges bűnöző méltatlan a menekülti védelemre, mégsem lehet hazaküldeni, mert hazájában például levágnák a karját. A befogadotti védelem eleve időleges, a befogadott integrációját az állam nem támogatja. Ezt a „védelmet” adományozta Orbán Viktor kormánya mind a vajdasági magyaroknak, mind a koszovói albánoknak. Akkor még szó sem volt arról, hogy a határon túli magyarok magyar állampolgárságot kapnának. Ez az ötlet csak akkor fogant meg, amikor ráébredtek, hogy van félmillió potenciális szavazójuk, akiknek elég, ha az Országgyűlés épületére kitűzik a székely zászlót, és elmondanak néhány frázist az autonómiáról. Nekik nem fáj a trafikmutyi, a földmutyi, nem fáj a legszegényebbeket sújtó egykulcsos adó, hiszen nem érinti őket. A szavazatuk révén viszont el lehet érni a kétharmados vagy legalább az 51 százalékos többséget. Ha pedig el akarják hagyni a szülőföldjüket, úgyse Magyarországra jönnek, hanem elmennek Németországba, Angliába…

„A jövevényeket jóakaratúan
gyámolítsad”

Nem, a XX–XXI. századi Magyarország sosem fogadta meg Szent István Intelmeit, sosem, vagy csak nagyon rövid ideig volt befogadó ország. Menekülőket kibocsátó országból nyomban menekülőket áteresztő országgá változott. A megszüntetett eljárások számából tudni lehet, hogy a menedékkérők több mint 60 százaléka az 1990-es években is elhagyta az országot néhány héttel a kérelem benyújtása után, a többi pedig akkor ment el, amikor kiengedték az idegenrendészeti őrizetből. 

A menekültáradaton – írja Lencsés Károly – „főként az egyházak és a Magyar Vöröskereszt segítségével sikerült úrrá lenni.” Kár, hogy elfeledkezett az 1988. január 28-án megalakult Menedék Bizottságról, amelynek tagjai (Danis György, Lengyel Gabriella, Nagy András, Ruttkay Levente, Szent-Iványi István, Szilágyi Sándor, Tamás Gáspár Miklós) pénzt gyűjtöttek, szállást szereztek a Romániából menekülőknek, és rendszeresen hírt adtak a pártállami magyar kormány álságos politikájáról, a menekülők visszaadásáról, a visszatoloncolt menekülők romániai bántalmazásáról. „Visszaadjuk azokat, akik csak a jobb anyagi lehetőségek miatt jönnek ide” – nyilatkozta a Debreceni Rendőrkapitányság rendészeti osztályvezetője a Magyar Rádió 168 Óra című műsorában 1988. november 12-én. Mintha Orbán Viktort vagy Kovács Zoltán kormányszóvivőt hallanánk.  Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes a Magyar Hírlap kérdésére (1988. december 19.) elmondta, azért kell egyeseket visszaadni, mert „a tiltott határátlépők között elvétve, de akad büntetett előéletű, kábítószeres, elmebeteg, vagy éppen a szülei tudta nélkül szökött kiskorú”. Székely János határőr vezérőrnagy szerint (Népszabadság, 1988. december 28.) az emiatt visszaadottak száma 1988-ban „nem egészen ezernégyszáz” volt.   

A Menedék Bizottság volt a mai menekültsegítő civil szervezetek ősképe. 

Népszabadság, 2015. augusztus 7. 
13 599 karakter