Kőszeg Ferenc honlapja

Három példázat arról, hogy a történelemnek és a művészetnek van a mának, személy szerint nekünk szóló üzenete. Csak oda kell figyelni rájuk.

„Nyájas óriások”*

Az esztétika klasszikus tanítása szerint a nagy művészet kiemeli az embert mindennapi élete esetleges élményeiből, szembesíti a létezés nagy kérdéseivel, és ezzel értőbbé, emberibbé teszi. Ahogy legtökéletesebben Rilke fogalmazta meg a művészetnek ezt a személyes, felszólító jellegét. Az archaikus Apolló-torzó egésze és minden részlete felszólít: Változtasd meg élted. A német még keményebb, mint Tóth Árpád fordítása. „Du musst dein Leben ändern” – ez nem felszólítás, hanem az istenség kényszerítő parancsa, amely elől nem lehet kitérni.

Persze életünk mindennapjaiban egy regény, egy színházi előadás, egy koncert, ritkán jelent ilyen katartikus élményt, a ruhatárban dicsérjük vagy szidjuk a színészeket, a karmestert, bosszankodunk, hogy hosszú a sor, viszonylag ritkán éljük át, hogy az életünket – vagy a világot – kellene megváltoztatnunk, hogy amit láttunk, hallottunk személyesen nekünk szólt, ránk rótt feladatot. De kiélezett helyzetekben, amikor a közélet és a politika (összevonva: közpolitika) beront az életünkbe, összeáll a műnek ez máskor hiányzó személyessége, amely éppen személyessége révén sokakhoz, egy egész közösséghez szól. 1956 őszén a III. Richárd előadásán a közönség megtapsolta Baló Elemért, amikor az Írnok szerepében elmondta a híres szavakat a vád és vizsgálat nélkül megírt halálos ítéletről: „Ki olyan ostoba, / Hogy ezt a durva csalást meg ne lássa? / De ki merész elmondani, amit lát? / Ocsmány világ ez! Azért pusztul el, / Mert ilyen bűnökről hallgatni kell.” (Vas István fordítása.) „Mi azt hittük, hogy ezt nem is éljük túl, olyan tomboló sikere volt” – emlékezett vissza a színháztörténeti eseményre a címszerepet játszó Major Tamás. A nézőtér Rákosi Mátyás ellen tüntetett, azzal a „szűnni nem akaró” tapssal, amellyel korábban ünnepelnie kellett az álszent gyilkost. 

Ugyanennek az évnek a decemberében az újra megnyílt Zeneakadémián Ferencsik János Beethoven 3. szimfóniáját, az Eroicát vezényelte. A gyászindulónál a zsúfolt terem egész közönsége felállt, és könnyezve hallgatta végig a szimfónia második tételét. A gyász mindenki gyásza volt. Ez a mi mostani kedélytelen, ám nevetséges minidiktatúránk is képes rá, hogy közösségi élménnyé varázsoljon egy-egy színházi előadást. A Nemzeti Hamletjében a királyfi géppisztoly-sorozattal végzi ki a dölyfös és minden gazságra kész trónbitorlót – gazságai sorában megerőszakolja Ophéliát, ez Shakespeare-nek történetesen nem jutott eszébe. A közönség pedig elégedetten fellélegezve képzeli el az igazságtevő népfelkelést. Plautus komédiájában a szereplők együttesen elagyabugyálják a hetvenkedő katonát (Pesti Színház), aki bukásáig mit sem sejtve járta bárgyú pávatáncát. A vértet csillogó-villogó ezüstfólia helyettesíti, ez látványos és mulatságos, a gatyára vetkőztetett dicsekvő veresége pedig – felszabadító. Rendjén van, hogy Orbánék eltávolították a Nemzeti éléről Alföldi Róbertet: Hamletje Orbán-ellenes indulatban forrasztja össze a játszókat és a közönséget. Ahogy Orbán ellen tüntetnek azok is, akik kígyózó sorokban várnak a pénztár előtt, hogy láthassák az Alföldi vezette Nemzeti utolsó előadásait. A polgárháború a színházban is dúl, és az ilyesmi időnként a művészetnek is hasznára válik.

Az elmúlt napok-hetek eseményei három mű emlékét idézték fel bennem, szeretném őket kormányunk figyelmébe ajánlani. Vezetőink szívesen nevezik el terveiket a múlt politikai személyiségeiről, nemigen törődve azzal, hogy a névadó politikai felfogása hasonlított-e bármiben is a Fidesz terveire. Van Széll Kálmán-terv, Wekerle-terv, Klebelsberg-központ. (Wekerle volt Magyarország első nem-nemesi származású miniszterelnöke, a katolikus egyház tiltakozása ellenére keresztülvitte az egyházpolitikai reformot, az alacsony jövedelműeknek kedvező progresszív adót vezetett be, és mélységesen megvetette a nemzetiségellenes magyar nacionalizmust.)

Erzherzog Joseph Anton Johann,

ismertebb nevén József nádor. köztudottan sokat tett Pest-Buda fejlesztéséért. Létrehozta a Szépítő Bizottságot, kezdeményezte, támogatta a Ludovika, a gellérthegyi Egyetemi Csillagda, a pesti Német Színház felépítését, a Lipótváros rendezését. 1830 kegyetlen telén, írta naplójában Podmaniczky Frigyes, a nádor, aki nem volt híján a szociális érzékenységnek, elrendelte, hogy osszanak szét tűzifát a szegények között. Ehhez, rendelkezett a nádor, vágják ki a városligeti fasor nyárfáit.

„Sosem feledem el, így Podmaniczky, ama havon elterülő két sor hatalmas fa a pusztulásnak mi különös benyomását hagyta hátra emlékemben.” Pest szomszédságában, Kerepes, Gödöllő, Aszód, Isaszeg és a többi település környékét erdők borították, a fákat éppenséggel onnan is ki lehetett volna vágni. A nádor azonban nem hallgatott a figyelmeztetésre, „Bäume gehören nicht in die Stadt.” (Fák nem valók a városba) – idézi Podmaniczky a nádor elhíresült szavait. (Egy régi gavallér emlékei. Válogatás a naplótöredékekből, 1824–1844. mandiner.blog.hu)

Április 19-én hajnalban jelentős számú biztonsági ember védelmező sorfala mögött vágták ki a Kossuth tér hársfáit. A kivágott és nyomban feldarabolt fák látványa a budapestiek számára éppen olyan elkeserítő volt, mint 183 évvel ezelőtt Podmaniczky számára. Csodálom, hogy a fakivágás nem kapott előre hangzatos történelmi nevet. Lehetett volna például József nádor fanyüvő program. Ebben az esetben persze még több biztonsági ember, sőt esetleg a TEK közreműködésére is szükség lett volna, mert nem biztos, hogy a nádor tiszteletre méltó neve elegendő lett volna a város lakóinak ahhoz, hogy elfogadják a Kossuth tér letarolását. Viszont a HírTv, a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap gyönyörű beharangozó kommentárokat közölhetett volna a fakivágás hazafias jelentőségéről meg a libsi miszmacholókról, akik el akarják venni a magyar emberektől a fadöntés örömét.  Arról, hogy a kivágott fákat szétosztanák a szegények között, ezúttal nem esett szó. Őket most bírságolni szokták, ha rőzsét visznek haza az erdőről. Elvégre a mostani urak nem főhercegek. Annak a világnak már vége!  

Prinz Friedrich von Homburg

II. Frigyes hessen-homburgi herceg 1708-ban halt meg, 75 éves korában. Édesanyja révén családja rokonságban állt az 1849-ben Aradon kivégzett honvédtábornok, Leiningen-Westerburg Károly családjával. Frigyes herceg huszonhat évesen, Koppenhága ostromakor súlyosan megsebesült, a jobb lábát tőből amputálni kellett. Ennek ellenére katona maradt, 1675-ben a fehrbellini csatában a brandenburgi lovasság parancsnokaként parancs nélkül rátámadt a svéd csapatokra, rohama jelentős mértékben hozzájárult a svédek vereségéhez. Neve azonban nem a katonai sikerei révén maradt fenn,

Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem haditerve szerint a lovasság Fehrbellinnél csak akkor támadhat a svédekre, ha erre parancsot kap. A lovasság parancsnoka, a vakmerő, de álmodozó, álmatag homburgi herceg, a fejedelem rokona, beosztottai figyelmeztetése ellenére rohamot vezényel. A svédek megfutnak, a győzelem a választófejedelemé. A herceg jutalmat vár, ehelyett a választófejedelem a letartóztatását rendeli el, a hadbíróság pedig mint parancsszegőt halálra ítéli. A herceg a fejedelemné közbenjárását kéri, de Frigyes Vilmos hajthatatlan. A hadsereg lázadozik, a herceg rendkívül népszerű. Natalie, a fejedelem unokahúga, aki tudja, hogy a herceg szerelmes belé, ugyancsak kegyelmet kér a herceg számára.  A választófejedelem dönt: kegyelmet ad, ha a herceg azon az alapon kéri, hogy az ítéletet igazságtalannak tartja. Ezt a kérvényt azonban a herceg nem írja meg. A háborúban a hadvezér parancsa törvény, ő megszegte a parancsot, az ítélet tehát nem igazságtalan. Utolsó kívánsága, hogy a fejedelem ne adja feleségül Natalie-t a svéd királyhoz, ne kössön ezen az áron megegyezéses békét a svédekkel, hanem folytassa a háborút a teljes győzelemig. A fejedelem megígéri, hogy teljesíti a herceg utolsó kívánságát. A kivégzés színhelyén a herceg mégis kegyelmet kap. De ez már mintha nem a való világban történne. ­ „Nem álom ez?” – kérdezi a herceg, amikor leveszik a szeméről a kendőt. „Álom, mi lenne más!” – feleli az öreg Kottwitz ezredes.

A törvényt a jó ügy érdekében sem szabad áthágni – ez a dráma végsőkig egyszerűsített tanulsága. Natalie kérlelésére a választófejedelem kérdéssel válaszol: „Édesem! Nézd csak! Zsarnok, hogyha lennék, / Szavad, úgy éljek, érc keblemben is / Meglágyította volna a szívet. De / Magad felelj: Megsemmisíthetem / A törvény szabta szent ítéletet? – / Mi lenne abból?” Natalie meggyőző szavakkal érvel amellett, hogy a rendet ebben az esetben éppen a kegyelem állítaná helyre. A fejedelem a hercegre hárítja a döntést. – „Homburg rokon is így gondolja?” – kérdezi Natalie-t. Tudniillik: – „Hogy édes mindegy a hazának: önkény / Uralkodik-e rajta vagy a törvény?” (Tandori Dezső fordítása)

Mindezen nem Orbán Viktornak kellene elgondolkodnia. Ő már eldöntötte, hűséges szavazógépének gombnyomogatása fölött nincsen törvény. Önkényúr, ha aprócska is. Kleist kérdésein elgondolkodniuk azoknak kellene, akik – helyesen – úgy gondolták, ne száguldozzanak a holokauszt-megemlékezés napján a „nemzeti érzelmű” motorosok Adj gázt! jelszóval a zsinagóga körül, és e cél elérése érdekében azt is helyeselték, hogy Orbán törvénysértő utasítást ad a rendőrségnek. Pedig a törvénysértés csak újabb törvénysértést teremt: ki tudja, mit fog Orbán legközelebb betiltani, hogy egyensúlyt teremtsen „a zsidók” és „a nyilasok” igényei között? A tiltással Orbán politikai érdemeket szerzett magának, itthon és külföldön is: akik helyeseltek neki, ezt a „sikert” ünnepelték. Amely azonban hamar kétélűnek bizonyult. A motorosok gyalogosan sétáltak el a zsinagógához, majd beültek a környék éttermeibe. Egyszerre demonstrálva ezzel, egyrészt hogy a miniszterelnök tilalma mit sem számít nekik, másrészt hogy csak a zsidó hisztéria csinál belőlük mumust, hisz lám, milyen békésen ebédeznek a Dohány utcában. Ráadásul a bíróság utólag jogellenesnek minősítette a tiltást, most majd perelhetnek kártérítésért. Vajon ki fog fizetni? A rendőrség, amely parancsra tiltott, vagy Orbán, aki az önkényes parancsot kiadta?  Amikor ezt a cikket befejeztem, még előttünk állt a Zsidó Világkongresszus budapesti ülése alkalmából meghirdetett „antibolsevista-anticionista” tüntetés. Akkor még kérdésként tettem fel, vajon Orbán ismét tiltani fog vagy lenyeli a demonstrációt? Akárhogy dönt – írtam –, már nemcsak a motorosok fognak röhögni rajta. Most, post festa, egyszerre volna kedvem röhögni és zokogni. Röhögni azon, hogy a miniszterelnök ismét pofára esett, hogy jogvégzett ember létére nem tudja (vagy úgy tesz, mintha nem tudná), hogy a rendőrségnek nincs rá módja, hogy tartalmi okból, előzetesen megtiltson egy tüntetést. Zokogni pedig azért, mert a miniszterelnök üzenetben rótta meg a bíróságot, amiért az a törvénynek megfelelően és a bíróságok szakmai etikájának szellemében járt el. S még inkább azért, mert MAZSIHISZ üdvözölte a miniszterelnöki állásfoglalást.    

Egyébként van jogszerű lehetőség a fellépésre a szélsőséges tüntetésekkel szemben – ehhez azonban előzetesen engedélyezni kell őket. Rendzavarás esetén azonban a rendőröknek kötelességük fellépni a rendzavarók ellen.  Olyan keményen és olyan jogszerűen kell fellépniük, mintha a tüntetők cigányok, ők maguk pedig brit vagy német rendőrök volnának. Továbbá az Alaptörvény negyedik módosítása 5. cikkének (5) bekezdése kimondja „A véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére. Az ilyen közösséghez tartozó személyek – törvényben meghatározottak szerint – jogosultak a közösséget sértő véleménynyilvánítás ellen, emberi méltóságuk megsértése miatt igényeiket bíróság előtt érvényesíteni.” Ha az „anticionisták” üvölteni kezdik kedvenc jelszavukat –„Mocskos zsidók!” – nyomban becsületsértési eljárást vagy személységi pert kell indítani a demonstráció szervezője ellen.  

Aztán a bíróság majd állapítsa meg, hogy a feljelentő, illetve a felperes a megsértett közösséghez tartozik-e.

Medve, Bébé, Szeredy Dani meg a Tóth Tibor

Az Élet menetén ott volt Rogán Antal és Balog Zoltán is. Miért ne lettek volna ott? Semmi okom nincs feltételezni, hogy a holokausztot ne tekintenék tragédiának, hogy ne éreznének együtt az áldozatok leszármazottaival. Balog Zoltán esetében, úgy tudom, tisztelője Dietrich Bonhoeffernek, a német evangélikus lelkésznek, aki szembefordult a zsidótörvényekkel, a náci rendszerrel, és akit Hitler személyes parancsára végeztek ki a háború utolsó napjaiban. (Ennek ellentmond, hogy Balog kitűntette Szaniszló Ferencet, Bakay Kornélt, holott tudnia kellett Szaniszló rasszista tévékommentárjairól, a Bakay rendezte Horthy katonái, Szálasi nyilasai című kiállítás botrányáról.)  Rogán Antal esetében bizonytalanabb vagyok: nem hiszem, hogy van olyan nyilvánosságra kerülő véleménye, gondolata, érzése, amely ne állna, vagy amelyet ne állítana politikai image-e szolgálatába. De akármit gondolnak és éreznek is, egy olyan politikai közösség tagjai, amelynek egy másik meghatározó személyisége, nevezetesen Kövér László azt mondta Nyírő József urnája felett „győzelemre rendelt az a nép, amelynek olyan fia van, akinek a hamvaitól is félnek”. 1944. október 15-én a nyilasok külföldi megszálló csapatok segítségével döntötték meg a törvényes kormányt, az SS egységek az egyetértésükkel vették őrizetbe és hurcolták külföldre az államfőt. Ez a történelmi magyar alkotmány értelmében is hazaárulás. Nyírő József tagja volt a nyilas parlamentnek, amelynek tevékenységében a megválasztott képviselőknek egy töredéke vett csak részt. Demokratikusan gondolkodó ember nem fogja kifogásolni, ha Nyíró József műveit kiadják, ha hamvait, végakaratának megfelelően temetik el családja, tisztelői körében. De az Országgyűlés elnökének dicsőítő szavai a kormányzó párt politikai tisztelgését fejezik ki a hazaáruló, nyilas politikus előtt. Nem lehet egyszerre tisztelegni a nyilas képviselő előtt, meg az áldozatokra emlékezve masírozni az Élet menetében.

Ottlik Géza Iskola a határon című regényében a diákok egy gátlástalan, összetartó csoportja terrorizálja, zsarolja a katonai középiskola növendékeinek többségét.

A tisztek, altisztek tudnak erről, de nem állják útját Merényiék garázdálkodásának, mert az erő hierarchiájának tisztelete és a megfélemlítés hozzátartozik az iskola szelleméhez. Az idők folyamán mégis hajszálrepedések keletkeznek a hatalmaskodók hatalmán, a megszabadulás már nem reménytelen. A zsarnokoskodóktól mégsem ez a folyamat szabadítja meg Medvét, Szeredyt, Both Benedeket és társaikat, hanem az, hogy Tóth Tibor szexuális aberrációkkal vádolja őket, alaptalanul, az iskola szenteskedő papja előtt. Tóth Tibor hatalmuk csúcspontján Merényiék lakája, besúgója volt, olyasféle lény, mint Tabaki, a sakál, A dzsungel könyve Sir Khanja mellett. Jobban utálták, mint magát Merényit. Merényiék kicsapása után Tóth Tibor együtt örvendezne Medvéékkel. Medvéék azonban nem örvendeznek: a megszabadulás módja elrontotta a megszabadulás tényének az örömét.

Az Iskola a határon 1959-ben jelent meg. Osztálytársam majd ebben az időben már egyetemi évfolyamtársam volt a későbbi kiváló művészettörténész, Kovács Péter, Pilinszky János unokaöccse. Gyakran jártam hozzájuk, így sokszor találkoztam Pilinszkyvel. Sok mondatára emlékszem, nem azért mert olyan jó a memóriám, hanem mert Pilinszky minden mondata annyira jelentős, olyan megformált volt, hogy nem lehetett elfelejteni őket. Ottlik előre megírta, ami 1956-ban történt – mondta egyszer Pilinszky. – A forradalom alatt találkoztam X-szel és Y-nal – és itt megnevezett néhány írót –, átöleltek, és azt mondták: győztünk. Pedig néhány évvel korábban két könyékkel dolgoztak azon, hogy bekerüljenek a Rákosi-emlékkönyvbe. 1989. június 16-án Orbán Viktor megvetően beszélt arról, hogy „a forradalmat és annak miniszterelnökét kórusban gyalázók váratlanul ráébrednek arra, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói”. Ebben ma is igazat adok Orbánnak: Nagy Imre és társai temetésén kínos volt látni, hogy a koporsók mellett díszőrséget állnak olyanok is, akik részesei voltak a mártírok meggyilkolásának. Éppen ezért nem szeretném Orbán Viktor bukását együtt ünnepelni Balog Zoltánnal és Rogán Antallal.

Már a holokauszt emléknapján sem akarok együtt menetelni velük.

Élet és Irodalom, 2013. május 10.
16 495 karakter

* Vas István: A fordító köszönete