A látszólag magánérdekű történet arról szól, hogy az egészségügy alulfinanszírozottsága, amely összefügg az 2007-ben elkezdett reformok megakadályozásával, életmentő orvosi beavatkozásoknak állja útját.
Salus aegroti
Ungár László, az Országos Onkológiai Intézet nőgyógyász főorvosa felmondta állását, miután az intézet vezetése négy műtétben szabta meg a havonta elvégezhető nagy nőgyógyászati operációk számát. Az alábbi magántörténet talán segít értelmezni a főorvos feltűnést keltő elhatározását.
Három hónapig tartó huzavona, egy hibás diagnózis és a hozzá kapcsolódó, utóbb kifejezetten károsnak bizonyult hormonkezelés után, 1994. május elején megállapították, hogy a feleségemnek petefészekrákja van. Az operáló orvos megmondta, a műtét sikere nem jelent gyógyulást, a teljes gyógyulásnak kicsi az esélye. Mégis a műtét és a kemoterápiás kezelés után a tünetek mintha megszűntek volna Újabb daganatok csak 1995 őszén jelentkeztek. A operáló orvos nem javasolta és nem vállalta a második műtétet. Búcsúzáskor férfiasan megszorította a kezem, és mélyen a szemembe nézett. Mint aki azt mondja: – Fogadja részvétem!
Dr. Ungár László
Közös barátaink tanácsára kerestük fel Ungár László doktort, aki akkor a Szent István kórház nőgyógyászati osztályának főorvosa volt. Gyógyulást ő sem ígért, de azt mondta, egy kiterjedt és kockázatos műtéttel időt lehet nyerni. A műtét és az intenzív kezelés után a feleségem karácsony előtt kijöhetett a kórházból, és kilenc hónapig, majd egy kisebb műtét után újabb öt hónapig normális életet élhetett. Bár leszázalékolták, bejárt a munkahelyére, külföldre utaztunk, nyomon követhette legkisebb lányunk felkészülését az érettségire, az egyetemi felvételire. Hadd tegyem hozzá, Ungár doktor egy fillért sem fogadott el a műtétért. Nemcsak tőlünk nem, akiket tágabb baráti köre tagjának tekintett, senkitől sem. Később elmondta, azért operál egy különleges ellátási körülményeket biztosító magánklinikán, hogy a kórházi betegeitől ne kelljen hálapénzt elfogadnia. A feleségem 1997 júliusában halt meg.
Hippokratész
Persze fel lehet tenni a kérdést, megérte-e az a másfél év a műtét és az ápolás milliós nagyságrendű költségét. Nekem meg a gyerekeknek nagyon sokat jelentett ez az idő, és sokat jelentett Évának is, bár mindannyian tisztában voltunk vele, hogy csak haladék. Úgy hiszem, ezt gondoltam volna akkor is, ha nekem kellett volna kifizetnem – ki tudja, miből? – a műtétet. De persze megértem az onkológiai intézet főigazgatóját, akinek kötött összegből kell működtetnie a kórházat, megértem az egészségügyi kormányzatot, amelynek kevés pénzből kell fenntartania a rossz hatásfokkal működő ellátási rendszert, sőt még azokat is igyekszem megérteni, akik a napi háromszáz forintos ápolási díjat a nemzet elleni merényletnek állították be, most azonban semmiféle felelősséget nem éreznek az egészségügy katasztrofális helyzetéért.
De igazat azért Ungár Lászlónak adok, aki késlekedés nélkül lemondott az állásáról. „A beteg java legyen a legfőbb törvény”. Ungár doktor ezt a hippokratészi esküt tette le. Akár az intézet főigazgatója, akár az egészségügyi miniszter, akár valamennyi orvosi diplomával rendelkező egészségpolitikus mind a kormányoldalon, mind pedig az ellenzékben.
Népszabadság, 2009. augusztus 13.
3 018 karakter