Kőszeg Ferenc honlapja

A 2011-es népszámlálás társadalmi vitát váltott ki: válaszoljon-e az ember a vallását és nemzetiségét firtató kérdésre, amelyre nem volt kötelező válaszolni. Én a válasz mellett voltam: az erről szóló írás alkalmat adott arra, hogy értelmezni próbáljam viszonyomat zsidóságomhoz. Egy ponton kell korrigálnom az 2011-ben írottakat. Akkor úgy véltem, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség a pártállam idején még nem létezett, így mentes maradhatott attól, hogy együttműködjön a pártállam elnyomó szerveivel Azóta azonban az EMIH Orbán Viktor rendszerében vállal politikai szerepet: gesztusaival mintegy cáfolja a vádat, hogy a kormány antiszemita. Megítélésem szerint azonban a kormány migránsozása, sorosozása a társadalom antiszemita előítéleteit mozgósítja. Az EMIH pedig a Fidesz-kormány önigazolását szolgálja.

Mert ha nem vagyok rá büszke, akkor is zsidó vagyok

(Népszámlálás után)

A cím egy régi vicc poénje: Kohn bácsi felel így, amikor megkérdezik tőle, miért olyan büszke arra, hogy zsidó. Mielőtt megkaptam a népszámlálási kérdőívet, több cikket is elolvastam, több kiváló szerző meggyőzött, miért ne válaszoljak a nemzetiségi és vallási hovatartozásomat firtató kérdésekre. Más, hasonlóképpen kiváló szerzők arról győztek meg, miért válaszoljak. Azt képzeltem, csak ennél a két kérdésnél kell majd elgondolkoznom, a többire, arra, hogy mikor születtem és hol lakom, kapásból tudok majd felelni.

Mekkorát tévedtem. „Megbotlok, íme, az első kövön”, ahogy Goethe mondatja Fausttal (Sárközi György fordítása). Mikor épült a lakás? Szerencsére a ház, amelyben lakom, valaha műemlék jellegűnek minősült, így a tervező neve alapján a Wikipédia segítségével meg tudtam állapítani, hogy 1919 előtt épült. De a népszámláló nem erre kíváncsi, hanem a lakás korára. Márpedig a lakás 1948-ban, illetve 1976-ban átesett egy leválasztáson meg egy belső átalakításon, Hérakleitosz tehát biztosan rám pirítana, hogy ma nem abba a lakásba lépek be, amelyet a neves építész még Trianon előtt átadott a megrendelőnek. De még a házba se az eredeti kapun át, mert a kaput is átépítették.

Hány fürdőszoba van? Polgári beidegződéssel automatikusan beírtam: egy. Valójában a fentebb említett átalakítás következtében van a lakásban egy tusoló is, de hát egy tusoló mégsem fürdőszoba. Szerencsére a népszámlálással egy időben éppen festették a fürdőszobát, amely még a népszámlás előtt beázott, így kénytelen voltam a tusolót igénybe venni. Ekkor ébredtem rá, hogy lényegi funkcióját tekintve a tusoló is fürdőszoba. A kedves hölgy még nem jött a kérdőívért, így az egyest – becsületesen – kettesre javíthattam át. Gondjaim azonban nem értek véget. „A lakásban életvitelszerűen élők száma”. Ide azokat kell beírni, „akik éjszakai pihenésüket általában, a hét nagyobb részében itt töltik”. Három éjszaka nem a nagyobb rész, négy azonban már az volna. De állíthatom-e valakiről, hogy életvitelszerűen az én lakásomban él, holott saját lakása van, ugyancsak kitölt egy lakáskérdőívet, és akár ő is beírhatja, hogy én töltöm éjszakai pihenésemet az ő lakásában. Mindezen nyilván mások is eltöprengenek, és vannak az enyémnél jóval bonyolultabb esetek. Vajon nem kell-e attól tartani, hogy az éjszakai pihenésüket különböző lakásokban töltők száma meg fogja haladni az összlakosságét?

Mellőzőm a csekélyebb súlyú problémákat. A „Milyen nyelvet beszél?” kérdés nem okozott gondot. A magyaron kívül három nyelvet lehet beírni, nekem két rubrika is elég volt. De vannak ismerőseim, aki négy, öt, sőt hét nyelvet beszélnek, ők miért nem írhatnak be legalább annyit, hogy háromnál többet. A kitöltési segédlet szerint a latint és az ógörögöt is be lehet írni, bár beszélni ezeken a nyelveken manapság kevesen szoktak. Nem is szólva a sumérról meg az asszírról. „Hogyan közlekedik általában s tényleges lakóhelyéről a munkahelyére, az iskolába, az óvodába, a bölcsődébe?” Nyugdíjasként nincs munkahelyem. De rendszeresen közlekedem az óvodába (az unokámért), méghozzá autóbusszal, metróval, villamossal. Helyesen tettem, hogy erre a kérdésre nem válaszoltam?

De lássuk a medvét! Mi van a nemzetiséggel és a vallási kötődéssel? A viták a körül forogtak, hogy van-e joga az államnak, akár (elvben) anonim módon is, rákérdeznie olyan szenzitív, a megkérdezett magánszférájába tartozó, adatokra, mint a vallás és a nemzetiségi hovatartozás, illetve akkor jár-e el helyesen a megkérdezett, ha öntudatosan vállalja a nemzetiségét, vallását, vagy akkor, ha nem kíván válaszolni a tolakodó állami kérdezősködésre. Hagyományos, de nagyon is érthető és korántsem alaptalan félelmek szólaltak meg: a népszámlálás valójában nem anonim, a válaszoló könnyen azonosítható, a kérdezősködés valójában a zsidók, a cigányok összeírására szolgál. Nyomósabb, adatokkal alátámasztható ellenvetés, hogy a népszámlálási adatok torz, a statisztika korrekciós módszereivel sem kiigazítható képet adnak a társadalom nemzetiségi és vallási viszonyairól. A 2001-es népszámlálás adatai szerint a válaszolók (kerekítve) 52 százaléka vallotta magát katolikusnak, 16 százaléka reformátusnak. Az adója 1 százalékát azonban 2002-ben az adófizetőknek csupán 7 és fél százaléka adta a katolikus, 2 és fél százaléka a református egyháznak, holott azt az 1 százalékot mindenképpen be kellett fizetnie. A Medián 2004-es, országos reprezentatív felmérése szerint a lakosságnak 13 százaléka kötődik valamely nagy keresztény egyházhoz, a fele ellenben „a maga módján” vallásos, negyede pedig nem vallásos. A népszámlálás várható eredménye tehát csak arra szolgál, hogy torz adatokkal támassza alá az úgynevezett történelmi egyházak kiemelkedő társadalmi súlyának a vélelmét, igazolja az egyházi iskolák kiemelt támogatását meg azt az abszurd törvényt, amely politikai döntéstől teszi függővé, hogy mely vallási közösség hite tekinthető vallásnak. A nemzetiségi hovatartozást firtató kérdés hasonlóképpen torz adatokat hoz létre. A 2001-es népszámláláskor 190 ezren vallották magukat cigány nemzetiségűnek, kereken harmincszor annyian, mint 1980-ban. Kemény István, Jánky Béla és Lengyel Gabriella szociológiai módszerekkel végzett felmérése szerint a cigány háztartásokban élők száma 2003-ban 520 és 650 ezer között volt: ennyi embert tartott a környezetük cigánynak. E meggondolások alapján egy szabadon és felelősen gondolkodó ember számára kézenfekvő, hogy elutasítja a válaszadást.

2001-ben a kérdőív lehetővé tette, hogy a válaszoló jelezze: több nemzetiséghez is tartozik. Az elemzések nem szólnak arról, hogy a válaszolók jelentősebb csoportja zsidó nemzetiségűnek mondta volna magát, arról azonban igen, hogy azok, akik számot adtak nemzetiségi kötődésükről, mintegy kilencven százalékban egyúttal magyarnak is vallották magukat. A kettős kötődés egy magyarországi német vagy szlovák esetében történelmi hagyomány. A magukat cigánynak mondók, beleértve a szinte száz százalékosan cigány kistelepülések lakóit is, egyúttal magyarnak is vallották magukat. Nem lehetetlen, hogy – hála a Jobbik tevékenységének – idén több lesz az olyan cigány, aki válaszul maga sem kívánja magyarnak tekinteni magát. A zsidó középosztály a huszadik század elején elfogadta, hogy Mózes vallású magyar. Akkoriban – tekintettel a zsidó középosztály tüzes magyar hazafiságára – némelyek azon élcelődtek, száz év múlva a „zsidó” magyarabb magyart fog jelenteni, ahogy a „kun” is ilyesmit jelent. A numerus clausus világa véget vetett az effajta álmodozásoknak. Zsidó gondolkodók, például Komlós Aladár, azon töprengtek, lehet-e valaki, és hogyan lehet egyszerre zsidó és magyar. A zsidótörvények és a (legalább kétharmados) nemzeti konszenzussal végrehajtott deportálás kizárta ezt a kombinációt. A kommunizmus, amely kiutat ígért a csapdából, totális tévútnak bizonyult. A jobboldal mai harsogása csak ráerősít arra, hogy egy zsidó nem vállalhatja a magyar identitást.

Ha külföldön jártamban megkérdezték, mi vagyok, magyarnak mondtam magam. Válaszadáskor azonban mindig végigfutott rajtam holmi kínos, viszolyogtató érzés: azért ez nem tiszta sor. De így volt itthon is, manapság még inkább így van. 1990-es jegyzetében Csoóri Sándor ezt írta: „… egy olyan országban, ahol még a magyarságot is zavartan vállalhatta évtizedeken át az ember, ott a magukat zsidóknak vagy zsidóknak is érzők kilétüket csak ugyanilyen zavarodottan vállalhatták”. Persze ugyanő, ugyanakkor azt is írta, hogy „a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag» asszimilálni «a magyarságot«”. Ennek a mondatnak csak akkor van értelme, ha a szabadelvűség holmi zsidó dolog, amely veszélyt jelent a magyarság számára. De a „zavarodott” szót a költő-esszéista jól választotta meg.

Zavarodottan folytatom tehát: az eddigi érveléssel ellentétesen válaszoltam a nemzetiséget firtató kérdésre, méghozzá a kettős kötődés alapján. Lehet, hogy a nyilasok meg némely zsidó vagy nem zsidó barátom ezt várnák el, de a kedvükért sem mondom, és nem is gondolom, hogy nem vagyok magyar. Nemcsak a nyelv, nemcsak az irodalom köt ide, hanem mindenekelőtt az, hogy egyetlen ország múltja, jelene, jövője se érdekel annyira, mint ezé. „… arra ébredt / a város: lövik szét” – írta Petri György 1956. november 4-ikéről. Én úgy éreztem, és úgy tartom számon mai is: tizenhét évesen, ez a hajnali ágyúdörgés tett felnőtté. Attól kezdve nem tudtam és nem is akartam hinni a „létező szocializmusban”, de a népboldogítás semmilyen egyéb formájában sem. Az 1970-es években azért lettem ellenzéki, „disszidens”, „másként gondolkodó”, mert azt reméltem, hogy Magyarországon is lehet és lesz is demokrácia. És ezért vagyok ma is vagyok ellenzéke a jelenlegi kormánynak, ellensége minden magyarkodásnak, nemzeti fesz és pöffnek. Az átkozódó elégedetlenség, a Mohácsot és nemzethalált sóvárgó gőgös öngyűlölet is magyar nemzeti hagyomány. Nem Kertész Imre, nem Kertész Ákos találta ki, hanem a reformáció prédikátorai, Kölcsey, a „kedélyes” Mikszáth, Ady. Az más, mondják a jobboldalon. Ady gyötrődött, ezek meg csak gyűlölik, utálják a magyart. De gyűlölni, úgy szívből, igazán utálni is csak azt lehet, akikhez közünk van. Kérdezzenek meg egy családgondozót.

Az sem igaz, hogy csupán az antiszemitizmus tesz zsidóvá. Az anyai nagyszüleim a Baltikumból, az akkori Oroszországból kerültek Magyarországra. Azon a vidéken minden zsidó számára természetes volt, hogy zsidó nemzetiségűnek tekinti magát, nem orosznak, nem németnek, nem lettnek. A nagymamám a családjában, a szomszéd házában megtörtént esetként mondott el történeteket, amelyek – azóta már tudom – jól ismertek a zsidó folklórból. A nagyapám, akit baloldaliként internáltak a német bevonulás után, majd az internálótáborból vittek el Auschwitzba, Petőfit fordított jiddisre. Hogyne tekinteném magamat zsidónak, ha nem vagyok is vallásos, és nem tudok héberül imádkozni? De nemcsak a hagyomány és a folklór tesz zsidóvá, hanem a saját világlátásom is, az például, ahogy élvezem a zsidó vicceket, amelyeknek a lényege az (olykor gyilkos) önirónia. Igen, érdekel, hogy ki a zsidó. Éppúgy érdekel, ahogy a nácikat érdekli. Bár a legközelebbi barátaim, szerelmeim többsége nem (volt) zsidó. Életkori okokból nem kerültem börtönbe fajgyalázásért Pedig kiérdemeltem.

1993-ban a nemzeti és etnikai törvény elfogadása idején néhány közeli barátom aláírásokat gyűjtött az ellen, hogy a törvényben a zsidóság nemzetiségként szerepeljen. Nem írtam alá az ívet, hiába kiabált velem egyikük, hogy Csurkáéknak teszek szívességet, ők akarják nemzeti kisebbségként kiszorítani a zsidókat a nemzetből. Nem értettem az érvelését. Senki senkit nem kötelezhet arra, hogy akarata ellenére zsidó nemzetiségűnek vallja magát. De mindenkinek joga van hozzá. Én pedig még egy névtelen kérdőív előtt sem fogom letagadni, hogy magyar ÉS zsidó vagyok. Vagy zsidó ÉS magyar, ha így jobban tetszik.

A vallási kérdésre ellenben nem válaszoltam. Nem azért, mert nem vagyok vallásos. A zsidóság egyszerre jelent vallást és összetartozást a nép közösségével, mint az ókori meg a törzsi vallások. New Yorkban szigorúan vallásos haszid közösségek ismeretlenül is maguk közé fogadtak a péntek esti vacsorára, holott láthatták, azt se tudom, hogy kell kézbe venni a héber imakönyvet, és nem kérdezték, hiszek-e az Örökkévalóban. Elfogadtak zsidónak, mert a szüleim, a nagyszüleim zsidók voltak. Más nem számított.

De azért ateistának se minősíteném magam. Ahhoz túlságosan babonás vagyok, hiszek a végzetben, a bűnhődésben, időnként a túlvilágban is. Sosem lottóztam, mert a féltem, még a végén nyerek, és ezzel eljátszom a túléléshez szükséges szerencseadagomat. Tavaly, jobb későn, mint soha, elutaztam Izraelbe. Nyomban a megérkezésem után a Panaszfalhoz mentem, és jó mélyen benyomtam a kövek közé egy kérést, amely a túlvilágra vonatkozott. Aztán elszégyelltem magam az önzésemért, elmentem másodszor is, hogy a gyerekeimnek, unokáimnak kívánjak egészséget, boldogságot. Ha nem vagyok is vallásos, azt szeretném, ha rabbi temetne el, méghozzá a Farkasréti temető zsidó részében. Ha pedig a vallási közösséghez való tartozás kérdésére is válaszoltam volna, minden bizonnyal az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközséget írom be. Egyszerűen azért, mert ez a nagy hagyományokra visszatekintő, mégis fiatal közösség nem lehetett részes azokban a bűnökben, amelyeket a pártállam idején minden egyház és minden hivatalosan működő vallási közösség elkövetett – elsősorban a saját tagjai ellen. E nélkül a két bekezdésnyi körítés nélkül a válaszom csonka lett volna és hamis. Ezért nem tudtam felelni.

A nemzetiségre és a vallásra vonatkozó torz adatokat manipulálni fogják. Efelől nincs kétségem. De a hazudozáshoz népszámlálás sem kell. Kocsis Máté, józsefvárosi polgármester kijelentette, hogy hajléktalanügyi rendszabályait a kerületiek 90 százaléka támogatja. Pedig a kerületiek 68,3 százaléka el sem ment szavazni, nem érdekelte őket a handabandázó polgármesterük. Kocsis picikében Horn Gyulát utánozta. Az egykori miniszterelnök azzal dicsekedett, hogy a magyarok 85 százaléka támogatja a NATO-csatlakozást, holott a jogosultak többsége akkor sem ment el szavazni. Igaz, nem a 68, csupán az 50 és fél százalékuk. Viszont a miniszterelnöknek módjában állt, hogy előzőleg, kutyafuttában, megváltoztassa az érvényesség feltételeit. 2008-ban aztán ez a praktikus törvénymódosítás tette lehetővé, hogy a Fidesz megbuktassa az egészségügyi reformot, és vele a szocialista-liberális kormányt is.

Manipuláljanak, hazudjanak, rajta, tehetik. De a hazugság előbb-utóbb a hazudozó ellen fordul, csak ki kell várni. Én addig is válaszolok minden kérdésre, akár név nélkül, akár névvel. Nem vagyok kényes a szenzitív adataimra. Nincs mit titkolnom. És ha visszaélnek velük – teszek rá. Teszek rájuk.

Élet és Irodalom, 2011. október 21.
13 806 karakter