Kőszeg Ferenc honlapja

Donáth György antiszemita volt, 1939 és 1944 között országgyűlési képviselő, Imrédy Béla fajvédő pártjának színeiben. 1947-ben letartóztatták, a Magyar Közösség perében, nagyrészt koholt vádak alapján halálra ítélték, kivégezték. Halálával az erőszakos kommunista hatalomátvétel áldozatává vált. Politikai pályáját csak a történeti tények tárgyilagos értékelésével lehet értelmezni, szoborállítással, tüntetéssel vagy a szobor eltávolításával nem lehet.

Cikkemre Bodnár Dániel válaszolt. Kánon kontra kánon? című viszontválaszom lényege: aljas nézetek hirdetőit sem lehet aljas eljárásban felelősségre vonni.

Mártír és antiszemita

Átgondolatlan döntést hozott a Magyar Politikai Elítéltek Közössége azzal, hogy a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapján éppen Donáth György szobrát kívánták felavatni. Átgondolatlanul cselekedett az antirasszisták, antifasiszták csoportja, amely hangos kiáltozásával és szirénázással megakadályozta a szobor felavatását.

Donáth György antiszemita volt, ezt a Gellért Ádám által összeállított idézetgyűjtemény kétséget kizáróan igazolja (http://napitortenelmiforras.blog.hu/ 2016/02/26/donath_gyorgy_egy_antiszemita_politikus_orszaggyulesi_portreja). Ráadásul az antiszemitizmus egy különösen alpári változatának adott hangot, személyeskedő módon mutogatva képviselőtársára. Amikor Szabó Zoltán képviselő a fajelmélet tudományos megalapozottságát bizonygatta, Donáth közbekiabált: „Rá kell nézni Bródyra, nem kell tudomány.” Így úriember akkor sem viselkedik, ha egyébként antiszemita. (Bródy Ernő 1906-tól volt képviselő, végigharcolta az első világháborút, kitűntetett népfelkelő századosként szerelt le.) Persze az 1939-ben, akkor első ízben országszerte titkos szavazással megválasztott 260 képviselő közül 230 antiszemita pártot képviselt. 1920 és 1944 között a magyar törvényhozásban valószínűleg többet zsidóztak, mint a német Birodalmi Gyűlésben, beleértve Hitler tizenkét éves uralmát is.  Ez azonban nem menti Donáthot, inkább súlyosbítja erkölcsi vétkét.

Csakhogy!  Donáth Györgyöt 1946. december 14-én vették őrizetbe. A következő hetekben további 221 személy tartóztattak le, ügyükben a nyomozást a Honvédelmi Minisztérium Pálffy György vezette Katonapolitikai Osztálya folytatta le, együttműködve a Magyar Államrendőrség Péter Gábor vezette Államvédelmi Osztályával. A gyanúsítás szerint a letartóztatottak a Magyar Testvéri Közösség nevű illegális szervezet tagjaiként összeesküvést szőttek a köztársaság és a demokratikus államrend megdöntésére. Donáth György perének és 1947. október 23-án végrehajtott kivégzésének semmi köze nem volt a képviselőként hangoztatott antiszemita nézeteihez.

1988 tavaszán a szamizdatként, engedély nélkül, vagyis az akkor még hatályos jogszabályok szerint illegálisan megjelenő Beszélő 24. száma Kubinyi Ferenc cikkét közölte az eljárásról Az első magyar kirakatper címmel (http://beszelo.c3.hu/cikkek/az-elso-magyar-kirakatper). A vádlottak nagyrészt a Kisgazdapárt politikusai voltak, Mistéth Endre, a koalíciós kormány építési és közmunkaügyi minisztere (később Széchenyi-díjas mérnök), Arany Bálint a párt szervezőtitkára, Hám Tibor és további hat kisgazda parlamenti képviselő. A letartóztatások és a per nyilvánvaló célja a parlament legerősebb pártjának, a Kisgazdapártnak a megfélemlítése, szétverése volt. Ennek jegyében kérte a vádhatóság a párt főtitkára, Kovács Béla mentelmi jogának a felfüggesztését. Ezt az országgyűlés nem szavazta meg, így a főtitkárt a szovjet hatóságok vették őrizetbe, és szállították ki a Szovjetunióba, ahonnan csak kilenc év múltán térhetett haza.

A kizárólagos hatalmat a kommunista párt nem egy csapásra szerezte meg „a fordulat évének” nevezett 1948-ban, hanem lépésről lépésre, 1945-től kezdve, a megszálló hadsereg gondos támogatásával. A pártdiktatúrához vezető eseménysornak volt döntő fontosságú része a Magyar Közösség 1947-es pere.  A kommunista sajtó az 1925-ben alakult Közösséget fajvédő, fasiszta titkos szervezetnek minősítette; így lett egy fasiszta szervezet tagja Szentmiklóssy István vezérkari őrnagy, a dachaui koncentrációs tábor egykori foglya, Szent-Iványi Domokos diplomata, 1944-ben ifjabb Horthy Miklós „kiugrási irodájának” munkatársa, Dálnoki Veress Lajos altábornagy, aki Sopronkőhidáról szökött meg a nyilasok fogságából.  S az lett volna Soos Géza is, a Soli Deo Gloria református ifjúsági szervezet egyik vezetője, Wallenberg munkatársa, ha nem sikerül a letartóztatás elől külföldre szöknie; 1944-ben Soos juttatta el az Auschwitz valóságát bemutató jegyzőkönyvet a Horthy-családhoz, az egyházak és a magyarországi cionista mozgalom vezetőihez.

A per elítéltjeinek későbbi védelmezői azzal érveltek, hogy a Magyar Közösség tagjai legfeljebb politikai beszélgetéseket folytattak, a szervezkedés vádja hamis volt. Az 1990 után napvilágot látott irodalom – a részt vevő Csicsery-Rónay István emlékezései, Palasik Mária, Szekér Nóra tanulmányai – azt mutatják, hogy a Közösség tagjai szervezetet építettek, programokat dolgoztak ki, szakembereket jelöltek vezető állásokra, azaz készültek arra, hogy a békeszerződés aláírása után, amikor a szovjet csapatok elhagyják az országot, erőteljes politikai fellépésükkel elérik, hogy a majdani kormány összetétele a választók akaratát tükrözze. Hiszen 1945-ben a választók 57 százaléka a kisgazdákra szavazott.  Tanulmányában Kubinyi Ferenc Seton-Watson, a Magyarországot jól ismerő brit történész-publicista véleményét idézi: „Eljárásuk minden demokratikus országban tökéletesen legális lett volna”. Az antifasiszták felháborodása azon, hogy a volt politikai elítéltek orbánista politikusok részvételével szobrot avatnak az antiszemita Donáth Györgynek – érthető. Csakhogy a flashmob, a szirénázás, esetleg a résztvevők tudtán kívül, akaratuk ellenére, azt is sugallja, hogy a Magyar Közösség pere az igazságszolgáltatás elemeit is magában hordozta, hiszen egy antiszemita politikust büntetett halállal. Az, hogy a tiltakozókat Bayer Zsolt „az 1919-es, és az 1945 utáni söpredék mai utódainak” nevezi (Magyar Hírlap, február 27.), nem sokat számít: a Fidesz sztárpublicistájának minden alkalom jó az antiszemita uszításra.  Nagyobb baj, hogy a Népszabadság munkatársa is úgy tudja, Donáth „vezette a Magyar Közösséget, amely a nyíltan antiszemita honi civil szervezetek első számú képviselője volt” (február 27.). Vagyis talán nem is volt olyan nagy hiba, hogy a Közösség aktív tagjait bíróság elé állították, bebörtönözték.  Jankó Péter, a per tanácsvezető bírója nem volt ilyen elnéző önmagával: 1955-ben öngyilkos lett.

A kihallgatók ellenben, akik a beismerő vallomásokat kicsikarták a gyanúsítottakból, ha nem végezték ki őket is, mint Pálffy Györgyöt, Marschall Lászlót, Korondi Bélát, köztiszteletben álló személyiségek lettek. Kornis Pál alezredes a Kultúra Külkereskedelmi Vállalatot igazgatta, Kardos György ezredes a Magvető Könyvkiadót. Hám Tibor úgy emlékezett, hogy Kardos kíméletlenül ütlegelte. A Kardos György halála (1985) után kiadott emlékkönyvben Csurka István, Szalay Károly és mások személyes hangú esszéje búcsúztatta a nagy könyvkiadót.

A tárgyalás lezárásakor Donáth György az utolsó szó jogán hat órás beszédet mondott. Akkor még nem alakult ki a diktatúrák szokásrendje, a vádlottba nem fojtották belé a szót. Beszédében Donáth nemcsak azt bizonyította be, hogy az eljárás semmit sem igazolt a vádirat állításaiból, de értékelte az ügy politikai összefüggéseit is. A vádra, hogy meg akarták dönteni a demokratikus államrendet, így felelt: „Mi voltunk a demokratikus követelések szószólói, hogy igenis legyen módja a népnek nyilatkozni arról, hogy hogyan akarja irányítani a törvényhatósági életet.” A perről a Szabad Nép fiatal munkatársa tudósított, Kende Péter. A kivégzés ötvenedik évfordulóján ezt írta: „Higgye el a tisztelt olvasó, nem azt fogom elmondani, amit az azóta eltelt ötven év tapasztalata ültetett belém, hanem azt, amit akkor is éreztem, csak bevallani nem mertem magamnak, pláne másoknak. Nos, Donáth György az első perctől fogva lenyűgözött. Ő volt ennek a pernek – az én szememben – a legfőbb érdekessége és csodálni való hőse” (regi.sofar.hu/hu/node/95810). Ehhez – az élmény fontos tanulságaként – a Kozák Gyulának adott életút interjúban hozzáfűzte: „Engem ez a per bizonyos fokig megrázott, mert első ízben kerültem szembe azzal a ténnyel, hogy a politikai ellenfeleimnek is lehet igazuk”.
http://www.or-zse.hu/kutat/publik/ kozakinterju_kendepeterrel.htm

Az Országgyűlés 2000-ben hozott határozatot a kommunizmus áldozatainak emléknapjáról. Az emléknap február 25., az a nap, amikor a szovjet hatóságok elhurcolták Kovács Bélát. A holocaust magyarországi áldozatainak emléknapja 2001 óta április 16., a gettósítás kezdetének évfordulója. A gyakorlatban úgy alakult, hogy a nácizmus áldozataira a baloldal, a kommunizmus áldozataira a jobboldal emlékezik. S közben zakatol az eszelős vita, a fasizmus vagy a kommunizmus követett-e el szörnyűbb bűnöket.

2008 júniusában, a Prágában tartott Európa lelkiismerete és a kommunizmus című nemzetközi konferencia megnyitó beszédében Václav Havel  kijelentette: „Európa rendkívüli felelősséget visel a nácizmusért és a kommunizmusért, azért a két totalitárius rendszerért, amelyek ezen a földrészen születtek". A Prágai Nyilatkozat a kommunizmus nevében elkövetett bűntetteket – a náci bűntettekhez hasonlóan – emberiesség elleni bűntetteknek nyilvánította. A nyilatkozat két első aláírója Václav Havel és Joachim Gauck volt. A prágai dokumentum nyomán az Európai Parlament határozatot fogadott el a sztálinizmus és a nácizmus áldozatainak emléknapjáról. Az emléknap augusztus 23-a, a Ribbentrop-Molotov paktum megkötésének évfordulója. Ezen a napon jobboldali és baloldali demokraták együtt emlékezhetnének a jobboldali és baloldali diktatúrák áldozataira. Ehhez már csak az kellene, hogy mind a két oldalon demokraták emlékezzenek. Olyan demokraták, akik tudják és elfogadják, hogy a másik oldalon is demokraták emlékeznek.

A szoborállítások ügyében pedig Nyáry Krisztiánnal értek egyet. Tiltakozás helyett javasoljunk mi, demokraták, liberálisok olyan személyeket, akik szobrot érdemelnének. Itt vannak például az 1956-os forradalom zsidó származású hősei, mártírjai: Angyal István, Nickelsburg László. Itt van Slachta Margit. Jászi Oszkár egész életében szembeszegült mind a magyar sovinizmussal, mind a kommunizmussal; lehetne emlékhelye az Erdélyi Emlékkerten kívül is. Hatvany Lajos nélkül Ady megmaradt volna a Hortobágy poétájának. Osvát és a Nyugat nélkül vajon hol jelent volna meg Babits, Móricz, Tersánszky? Életükben párbajoztak, a szobruk állhatna egymás közelében. És az anti-antikapitalizmus szellemében szobrot érdemelnének a magyar kapitalizmus nagyjai is: Weiss Manfréd, Aschner Lipót, Goldberger Leó, Richter Gedeon.

Ha az antiszemita jobboldalnak ez nem tetszik, tiltakozzanak ők!

Népszabadság, 2016. március 7.
10 207 karakter

Kánon kontra kánon?

Mártír és antiszemita című cikkem (március 7.) első mondatában azt írtam, átgondolatlan döntés volt, hogy a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapján éppen Donáth György szobrát kívánták felavatni. A meghiúsult avatás óta elég sok írás jelent meg Donáthról, köztük mindenekelőtt Bibó 1979-ben kelt levele (Élet és Irodalom, március 4.) Jó lett volna, ha erre a vitára a szoborállítás és szoborállítást megakadályozó flashmob előtt kerül sor. Így ugyanis a szélesebb közvélemény előtt, amely korábban aligha ismerte Donáth György nevét, az eseménysor – talán Boross Péter szándékának megfelelően – az alábbi képletre egyszerűsödik: A Fidesz politikusai szobrot akartak avatni egy ember emlékére, akit a kommunisták meggyilkoltak. A baloldal megakadályozta az emlékmű felállítását, azaz a mai baloldaliak a gyilkos kommunisták utódai.  Ettől a gondolatmenettől tartva neveztem átgondolatlannak a szoborállítás ellenében kibontakozott utcai akciót. „a 45 utáni koncepciós perek sosem az antiszemita uszítás, hanem valóban hamis vádak miatt ítélték el Hómant és Donáth Györgyöt, tehát egyszerre igaz, hogy a perbeli ítélet elfogadhatatlan ÉS persze az elítéltek antiszemitizmusa is” – írta kommentjében Ludassy Mária, és vele egyetértek. Az antiszemitáknak állított szobor ellen valóban tiltakozni kell, de nem síppal-dobbal, hanem az összetett történelmi valóságot feltáró érveléssel. Lehet, hogy ez kevés a szobor eltávolításához, de hozzájárul ahhoz, hogy a társadalom mérlegelésre képes része józan ítéletet alkosson. 

Bodnár Dániel Történelmek és kánonok című írásában cikkemet jó szándékú, de célt tévesztett írásnak nevezi. Véleménye szerint csak „a hidegfejű történészi távolságtartás birtokában” választható el „az antidemokratikus, igazságtalan eljárás” Donáth „viszolyogtató életpályájától”, „förtelmes nézeteitől.” Szerintem ellenben nagyon is elválasztható: aljas nézetek hirdetőit sem lehet aljas eljárásban felelősségre vonni. De itt nem is erről van szó. A perben Donáth antiszemita nézeteinek nem volt kiemelkedő jelentősége. A zsidókat sújtó népirtás jelentőségét a kommunista párt inkább bagatellizálni igyekezett, jól mutatja ezt Darvas József cikke a Szabad Nép első legálisan megjelent számában, 1945. március 25-én. Még kevésbé állja meg a helyét Bodnár másik állítása: „Donáth és az ellene zajló valóban elrettentő eljárás távolságtartó elemzése akaratlanul is a rehabilitációs láz lényegi motívumáról tereli el a figyelmet”. Magyarán, aki nyíltan szól a kommunizmus nevében elkövetett gaztettekről, eltereli a figyelmet a Fidesz alig kódolt antiszemita, rasszista retorikájáról és annak politikai céljáról. Remélem nincs így.  És ellentétes is Bodnár cikkének befejező részével, amely az én írásommal egybehangzó módon kárhoztatja a történelmi emlékezet egymással szembe állított, egymást legyűrni óhajtó kánonjait. 

Népszabadság, 2016. március 16.
2 663 karakter