Hálás betegek, hálás orvosok
A „mindszenti beteget”, aki meghalt a mentőautóban, Lázár János, akkori hódmezővásárhelyi polgármester nevezte az egészségügyi reform első áldozatának. Az így tálalt történetnek fontos szerepe volt a Molnár Lajos egészségügyi miniszter reformtörekvéseinek lejáratásában, a „szociális népszavazás” előkészítésében; ez repítette Lázár Jánost városvezetőből az országos politika első vonalába. Ehhez képest csekély ár, hogy a reform elmaradása tönkreverte az amúgy is halódó magyar egészségügyet.
A látszólag magánérdekű történet arról szól, hogy az egészségügy alulfinanszírozottsága, amely összefügg az 2007-ben elkezdett reformok megakadályozásával, életmentő orvosi beavatkozásoknak állja útját.
Az egészségügyi reform elleni uszítás egyik állítása az volt, hogy a reform kettészakítja az egészségügyet: az egyik oldalra kerül a jobb módúak orvosi ellátása, a másikra a szegénygondozás. A kettészakadás azonban így is bekövetkezett, részben éppen a reform elmaradása következtében.
A sajtó és az orvos-szervezetek újdonságként fedezik fel azt, amit a reform idején már törvénybe iktattak…
A magyar egészségügy nem ketté, hanem sok-sok darabra szakadt. Egy magyar állampolgár várható élettartama öt évvel rövidebb, mint a fejlett országok átlagpolgáráé. A lakosság 15 százaléka egyáltalán nem jut egészségügyi ellátáshoz. Spanyol-, Olasz- és Franciaországban százezer lakosra számítva 150-170-en halnak meg olyan betegségekben, amelyek az orvostudomány mai állása szerint gyógyíthatók. Magyarországon 400-an. Az Egészségügyi fogyasztói index pontrendszere szerint Európa harmincöt országa közül 927 ponttal Hollandia áll az élen. Magyarország a harmincadik helyre szorult…
Derűs történet a gerincműtétemről
Örökké a nőkkel bajoskodott, írta Ottlik Géza Szeredy Daniról. Én meg az orvosokkal bajoskodtam sokat, különösen ahhoz képest, hogy most, amikor ezt írom, 2019. március 19-én hamarosan nyolcvan éves leszek, és – hogy lekopogjam – éppen nincsen semmi komolyabb bajom. Viszont annyi rosszat írtam, no, nem az orvosokról, hanem a magyar egészségügyről, hogy méltányos, ha ezt a ciklus egy derűs történettel fejezem be, amelynek, máig, jó a vége.
Magántörténet, közéleti kitérővel
Az élettársam, Éva balesetet szenvedett. Szerencsétlenségünkre a szerencsétlenség vasárnap késő délután történt, Budapest területén kívül, június 30-án. A következő napon, Semmelweis születésének az évfordulóján az ügyeletes kórházak, rendelők kivételével minden egészségügyi intézmény zárva tart. Az interneten olvasható árlisták alapján kiszámítottuk, ha valamelyik magánklinikához fordulunk, a kezelés 172 ezer forintba került volna. Minthogy egész életünkben fizettük a társadalombiztosítási járulékot, az elvben ingyenes állami egészségügyi ellátáshoz fordultunk: ez „csak” 37 ezer forintba került. Barátaink figyelmeztettek, hogy a zsúfolt trauamatológián könnyen összeszedhetünk valamilyen kórházi fertőzést. A cikkem megjelenéséig ez nem következett be, így írásom „közgazdasági” része a később jelentkező járulékos költségekről nem számolhatott be. Augusztus közepén azonban kiderült, hogy a lakásunkba ágyi poloska fészkelte be magát: nagy a valószínűsége, hogy a makacs kártevőt a kórházból hoztuk haza. A kétszeri fertőtlenítés 28 ezer forintba került, a mosógépbe nem betehető ágynemű tisztíttatása mintegy 60 ezerbe. Ez a fentebb említett rendelőintézeti költséggel együtt nem is áll olyan távol a magánklinikai költségtől. Persze a poloska a magánklinikán is ránk ragadhatott volna… és akkor milyen bosszúsak lennénk.