Kőszeg Ferenc honlapja

Az egészségügyi reform elleni uszítás egyik állítása az volt, hogy a reform kettészakítja az egészségügyet: az egyik oldalra kerül a jobb módúak orvosi ellátása, a másikra a szegénygondozás. A kettészakadás azonban így is bekövetkezett, részben éppen a reform elmaradása következtében.

„Az egészség nem áru”

Ahogy korosodik az ember, egyre több dolga lesz az egészségüggyel, nemcsak a saját panaszai miatt, hanem vele korosodó hozzátartozói, szerettei miatt is. És minden ilyen találkozás alkalmas arra, hogy izzó gyűlöletet váltson ki az emberből nem az orvosok, a nővérek még csak nem is a kórházak, hanem egyenesen a kormány, a politikai rendszer iránt. Hiszen 2006-tól kezdve az akkori ellenzék, a jelenlegi kormány politikusai indítottak aljas, szájtépő kampányt a Molnár Lajos kezdeményezte egészségügyi reform ellen, ők üvöltözték teli szájjal, hogy az egészség nem áru, holott pontosan tudták, hogy ha elmaradnak a reformok, egyre inkább azzá lesz. Sokan emlékszünk „a mindszenti beteg”-ként elhíresült leromlott szervezetű alkoholistára, akinek a haláláról a testvérén kívül senki sem értesült volna, ha Lázár János, akkori hódmezővásárhelyi polgármester nem kiáltja ki, az egészségügyi reform első áldozatának. Ekkora demagógia hallatán már akkor tisztában lehettünk vele, ha ez az ember országos hatalomba kerül, mindenre képes lesz. Lett.

A múlt év februárjában a Gerincklinika ruhatáránál roskatag házaspár állt előttem. –  Harmincezer forintot kell fizetnünk az MR vizsgálatért. Sok pénz az nekünk, nyugdíjasoknak. De legalább a jövő héten megcsinálják. Ingyen szeptemberre adtak időpontot, addig nem bírja ki a férjem, olyan fájdalmai vannak.

Nem bírtam szó nélkül megállni: – De a háromszáz forintos vizitdíjat le kellett szavazni. A ruhatáros nő úgy érezte, meg kell védenie a mundér becsületét: – A vizitdíj, az nem volt jó. – Persze – bólogattam. – A harmincezer forintos vizsgálati díj az sokkal jobb. A téma ősrégi. Még híre-hamva sem volt a rendszerváltásnak, amikor az egyik fogászati klinika vezetőjével beszélgettem. – Hogy lehet, hogy a magánrendelődben annyi fogszabályozási eseted van? Hiszen a fogszabályozás az ötvenes évek óta lényegében ingyenes. – No, de ki bírja kivárni, amíg időpontot kap – felelte a szakember beavatott mosollyal. – Úgy tudom, te vagy az intézmény egyik illetékes vezetője. Ettől egy pillanatra mintha zavarba jött volna, majd nyomban hivatalos lett: – Nagyon sokat tettünk a várakozási idő csökkentéséért.  De jobban nem tudjuk csökkenteni. Azóta, vagy harminc éve, tudom, hogy az egészség nem áru. Nem olcsó pénzért beszerezhető áru. 

A közelmúltban az Uzsoki utcai kórházban voltam. Az intézményt az elmúlt években 1,8 milliárdos költséggel újították fel, rendezett, tiszta intézmény. Már vagy két órája üldögéltem a folyosón, amikor az egyik orvos megkérdezte, kire várok. – A beteg látogatójára – feleltem. – Maga a sofőr? Azok szoktak így a padon várakozni. Vagy a testőr?

Közben kijött a látogató, a beteg – a 89 éves édesanyja – fájdalomcsillapítót kér. Azt ő nem adhat, mondta a nővér, de nemsokára jön az esti vizit, kérjen a doktornőtől. Az esti vizit azonban nem jött, az ágyhoz kötött beteg ellenben bekakilt. A hozzátartozó megint szólt a nővérnek, az megint nem jött. Megpróbáltam némi pénzt adni neki, de a fejét rázta. Nagyobb címlettel próbálkoztam, szinte durva mozdulattal hárította el a kezem. Ez imponált, európai hírű orvosprofesszorok izgatott ujjakkal tapogatják a borítékot, hogy elég vastag-e, mert a beteg előtt megszámolni a hálapénzt azért mégsem illik. A látogató közben elvette a folyosón álló asztalkáról a szükséges kellékeket. – Már nem kell sietnie – mondtam a nővérnek, amikor ismét felbukkant. – A lánya mát tisztába tette az édesanyját. Addigra már sajnáltam a nővért, megállás nélkül rohant fel-alá, hogy ellássa a rábízott mintegy harminc beteget. A WC-ből közben kilépett egy másik beteg, megkapaszkodott az ajtófélfában, látszott mindjárt összecsuklik. Odaszaladtunk hozzá, a látogató meg én, a látogató kísérője, a hóna alá nyúltunk és visszahúztuk az ágyába. Legközelebbi felbukkanásakor referáltam a nővérnek a történtekről. – El is esett? – kérdezte. Elmenőben odaszóltam neki: – Nekem imponál a Maga önérzetessége. De mégis csak lehetetlen, hogy két órán át nem mennek be egy beteghez, aki segítséget kér. Nem elutasítóan válaszolt. – Mit csinálhatunk mi? – kérdezte halkan.  Nem kellett volna részt venni az egészségügyi reform lejáratásában. Nem kellett volna a rendelőintézetek folyosóján azzal ingerelni a betegeket, hogy a reform miatt kell még többet várniuk. Nem kellett volna nemzeti ügyet csinálni a hálapénzüket féltő orvosok, a magasabb bevételükért aggódó gyógyszerészek tiltakozásából. Nem kellett volna a „szociális népszavazáson” agyonvágni a reformot. Nem kellett volna újra meg újra a Fideszre szavazni. De mindezt nem mondtam, hiszen honnan tudhatnám, hogyan szavazott, hogy jönnék hozzá, hogy politizálásra kényszerítsem, meg mit válaszolnék, ha megkérdezi, kire kellett volna szavaznia. Helyettem ő válaszolt, még halkabban: – Ha elmegyünk, mint a többiek, a betegeknek még rosszabb lesz. Igaza volt: az MTI novemberi híre szerint az elmúlt hét és fél évben nyolcezer orvos, fogorvos, két és félezer ápoló, szülésznő ment külföldre. Tudjuk: lábbal is lehet szavazni.

Sokadik próbálkozás után sikerült beszélnem egy híres orvos asszisztensével. Leghamarább áprilisra tudok időpontot adni, mondta ridegen. – És ha a magánrendelőjébe mennék? – Akkor a jövő hétre is van időpont – és már a keresztnevemen szólított. – Húszezer forint a vizsgálat díja. 

Szívesen adok hálapénzt, ismerek csodálatos, hogy ne mondjam, csodatevő orvosokat. Megfizetném a szabad orvosválasztás törvényben biztosított többletdíját is, amelyről az egészségügyi szakma bölcsen elfeledkezett.  De több mint harminc éven át fizettem a járulékot. Ne kelljen már húszezer forintot fizetnem, csupán azért, hogy három hónappal hamarabb pillantson rám a főorvos úr.

Népszabadság, 2015. január 21. 

5 688 karakter