Kőszeg Ferenc honlapja

Az Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi, Civil- és Vallásügyi Bizottságának elnöke, Balog László jogvédő szervezetek képviselőit is meghívta a bizottság 2006. október 13-i ülésére, amely a szeptemberi zavargásokkal foglalkozott. A Magyar Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért ezt megelőzően nyílt levélben fordult az igazságügyi és rendészeti miniszterhez valamint a Legfelsőbb Bíróság elnökéhez. A Helsinki bizottság az országgyűlési bizottság számára készített beadványában leírta, hogy rendőrség brutálisan bánik az elfogott tüntetőkkel, vétlen járókelőket vesznek őrizetbe, az ügyészség az ügy kivizsgálása nélkül kezdeményezi az őrizetbe vettek előzetes letartóztatását, a bíróság pedig alapos mérlegelés nélkül ad helyt az ügyészi indítványnak. Az Élet és Irodalom a bizottság előtt szabadon elmondott felszólalás megszerkesztett változatát közölte.

Felszólalás az Országgyűlési Bizottságban

Tisztelt Bizottság, tisztelt elnök úr!

Engedjék meg, hogy kollégám és barátom dr. Kádár András Kristóf szavaihoz néhány, részint szubjektív megjegyzést fűzzek. A 80-as években számos, akkor természetesen engedély nélkül megtartott tüntetésen vettem részt, március 15-én, október 23-án. Ezeket az államhatalom és a rendőrség olykor tolerálta, olykor erőszakosan lépett fel velük szemben, mint például 1986. március 15-én vagy Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének 30. évfordulóján, 1988. június 16-án, amikor engem is előállítottak, történetesen Demszky Gáborral és Orbán Viktorral együtt. Akkor is volt gumibotozás és volt oszlató ék. De olyan öncélú brutalitást, mint amilyenről most számoltak be az áldozatok és a szemtanúk sosem tapasztaltam. Igaz, a 80-as évek tüntetői sosem használtak erőszakot, és tudomásom szerint soha egyetlen rendőr sem sérült meg, 

Az események politikai kontextusa ráterelte a figyelmet a rendőri, mondjuk finoman: túlkapásokra, meg az előzetes letartóztatást elrendelő, futószalagon hozott végzésekre. De téved, aki azt hiszi, hogy a most napfényre került visszásságok kizárólag a kiélezett politikai helyzet következményei. A kényszervallatások száma talán csökkent valamivel az utóbbi időben, de a bántalmazás hivatalos eljárásban – vagyis az, amiről jelenleg beszélünk, tehát az, hogy a már elfogott, megbilincselt személyt az utcán, a rendőrautóban, a rendőrkapitányságon tovább ütlegelik – ma is mindennapos. Csakhogy a rendőrök, rendőri vezetők nagyon szeretik letagadni a tényeket. Pintér Sándor belügyminiszterként az Európa Tanács kínzás elleni bizottsága ország jelentésére adott hivatalos válaszában azt állította, hogy bántalmazás és kényszervallatás miatt 1999-ben 134 feljelentés érkezett rendőrök ellen, s az ügyészség ebből mindössze hármat talált megalapozottnak. Valójában az egységes ügyészségi-rendőrségi statisztika szerint a feljelentések száma az adott évben 1068 volt, vádemelésre pedig 100 esetben került sor. A nyomozáseredményesség e bűncselekményeknél rendkívül alacsony, az elrendelt nyomozásoknak alig 20 százaléka végződik vádemeléssel, hiszen a bántalmazásnak többnyire csak rendőrök a tanúi, a látenciája viszont igen magas. A fogvatartott bántalmazottak általában nem mernek feljelentést tenni. Ezt tapasztaljuk most is: bántalmazásuk ügyében a Magyar Helsinki Bizottsághoz vagy a TASZ-hoz olyanok fordultak, akik szabad lábra kerültek. Múlt pénteken egy kollegámmal Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet Venyige utcai épületében beszéltünk néhány fogvatartottal, akiket szeptember 21–22-én vettek őrizetbe. Közülük is elmondták néhányan, hogy megverték őket, de feljelentést egyik sem akart tenni.

Az elmúlt hetek történései megvilágítottak egy másik kérdéskört is. A sajtóban megjelent hírek szerint az ügyészség elégedetten nyugtázta, hogy a gyanúsított előzetes letartóztatására vonatkozó kezdeményezésüknek a bíróságok az esetek 95 százalékában helyt adtak. Ez azonban egyáltalán nem jó hír. Nem azt jelzi, hogy az ügyészi indítványok annyira megalapozottak, hanem azt hogy a bíróságok – tisztelet a kivételnek – a múltból, hogy ne mondjam a pártállami időkből öröklött gesztussal ráütik a pecsétet a rendőri-ügyészi indítványra. A Magyar Helsinki Bizottság felmérése alapján az előttem szóló Kádár András A vétkesség vélelme címmel egész könyvet írt erről a jelenségről. Az ott leírtak most a visszájukról igazolódtak. A közfigyelem meg talán a jogvédő szervezetek nyílt levele nyomán a másodfokú bíróság, ez esetben a Fővárosi Bíróság az előzetest elrendelő első fokú végzések mintegy harmadát megsemmisítette, és elrendelte a gyanúsítottak szabad lábra helyezését. A szürke hétköznapokon ilyesmire ritkábban kerül sor.

A bíróságokra a parlamentnek nincs és nem is lehet befolyása. De azért elmondom, tegnap előtt végigültem egy huszonéves fiatalember tárgyalását, akit azzal vádoltak, hogy felfegyverkezve, azaz az élet kioltására alkalmas eszközökkel, csoport tagjaként hivatalos személyekre támadt. A bíróság a vádlotton kívül csak rendőröket hallgatott meg tanúként. 

A rendőrök azt állították, hogy a vádlott dobálta őket. Elmondták azt is, azért figyeltek fel rá, mert fehér színű, azaz éjszaka jól látható kapucnis dzsekit viselt. Az ügyvédi kérdésre a rendőrök azt mondták, nem tudják mivel dobálta őket: talán kólás üveggel, talán sörösdobozzal. A vádlott azt állította, egyáltalán nem dobált A VIII. kerületi rendőrkapitányság, mondta a bírónő, már jelezte, a térfigyelő kamerák nem működtek. Vajon mikor szoktak működni, ha ebben a helyzetben, 200 méterre a rádió székházától nem működtek? A büntetlen előéletű fiatalembert két év letöltendő szabadságvesztésre ítélték.

Az emberi jogi bizottságnak azt javaslom, kezdeményezze egy parlamenti vizsgálóbizottság létrehozását, amely áttekinti, hogyan szerepelt a rendőrség ezekben a napokban: hogyan történhetett, hogy néhány száz randalírozó elfoglalta a tévé székházát, és megsebesített száz rendőrt, a következő napokban pedig hogyan történhetett, hogy már megbilincselt embereket ütlegeltek, aláztak meg, köztük nagy számban olyanokat is, akik semmiféle erőszakos cselekményben nem vettek részt.

A tisztelt kormánypárti képviselőket arra szeretném kérni, próbáljanak oda hatni, hogy a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás szervei járjanak el a legnagyobb körültekintéssel; a fiatalokkal szemben legyenek inkább pedagógusok, mint a büntető igazságszolgáltatás képviselői. A példát statuálás ideje elmúlóban van, a megnyugvásé kell következzen. Nem tesz jót a kormánynak és a kormánypártoknak, ha a közvéleményben olyan kép alakul ki, hogy a hatalom nem jogot szolgáltat, hanem megtorolja az ellene való lázadást.

A tisztelt ellenzéki képviselőket pedig arra kérném, kritikus személetüket a rendvédelem és az igazságszolgáltatás szerveivel szemben őrizzék meg arra az időre is, amikor a karhatalmi brutalitásnak nem velük rokonszenvező tüntetők, hanem diszkózó fiatalok, külföldiek, cigányok vagy akár bűnelkövetők az áldozatai. És próbálják megértetni a szélsőséges csoportokkal, ne követeljenek forradalmat a parlamenti demokrácia ellen, ne csináljanak mártírt és 56-os hőst a tüntetések résztvevőiből, beleértve a Szabadság téri vandálokat és valódi kődobálókat. Én ott voltam 1956. október 23-án, a Kossuth téren meg a Rádió székháza előtt is. Higgyék el, egészen más volt.     

Végezetül hadd olvassak fel néhány sort Tóth Mihály professzor interjújából. Tóth Mihály a Pázmány Péter katolikus egyetem büntetőjogász oktatója, a Fidesz-kormány idején helyettes államtitkár az IM-ben, baloldali elfogultsággal aligha gyanúsítható. Így beszélt: „nagyon veszélyes és felelőtlen politikusi magatartásnak tartom azt, hogyha valaki azt sulykolja a közvéleménybe, azt próbálja megmagyarázni, hogy a kormány illegitim, erkölcsileg vagy gyakorlatilag megsemmisült, egyszerűen figyelmen kívül hagyandó. Mert hogyha ezt teszi, hogy illegitimnek minősíti a kormányt, akkor legitimálja azokat a magatartásokat, amelyeket tegnap meg tegnapelőtt láthattunk. Mert segíti egy olyan önigazoló nézetrendszer kialakulását egyes csoportokban, hogy akkor én viszont, ha a kormány illegitim, mindent megtehetek.”

Ha az elmúlt napokban embereket vertek össze, ha fiataloknak törik ketté az élete esetleg csak azért, mert pechesek voltak, a közvetlen felelősség azoké, akik ütöttek és ítéletet hoznak. De a sorsukért felelősség terheli azokat is, akik azt hirdették, sugallták, vagy csak hallgatásukkal elfogadták, hogy a baloldal választási győzelme esetén nemzeti forradalomnak kell következnie. 

Élet és Irodalom, 2006. október 20. 
8 195 karakter