Kőszeg Ferenc honlapja

A Verzió – emberi jogi dokumentumfilmek nemzetközi fesztiválja – évről évre ismétlődő fontos eseménye Budapest kulturális életének. Eleinte kételkedtem, vajon lesz-e közönsége. De már az első Verziónak 2004-ben 2583 nézője volt, és a nézők száma azóta is emelkedik.  A fenti szöveget a 2007-es Verzió megnyitóján mondtam el, a Toldi moziban. 

„Egy icipicit igazítottak a világon”

A kis októberi forradalom 24. évfordulójára
Petri György

A Verzió 4 megnyitóján

„A művészetek közül számunkra legfontosabb a film.”  Ki emlékszik még, ki mondta ezt? Bizony, ezt Lenin mondta, az én gyerekkoromban minden moziban ki volt írva a pénztár fölé, úgy, hogy amikor az ember jegyet vett, úgy érezhette, Lenin útmutatását követi. Lenin aligha azért tartotta a filmet annyira fontosnak, mert felismerte az akkor még fiatal, új művészeti ágban rejlő esztétikai lehetőségeket, hanem mert politikusként jól látta, hogy az írástudatlan milliókra, akiket a forradalom mozgósítani akart, legkönnyebben a mozgó képek révén lehet hatni. A polgárháborús frontokat agitvonatok járták be, rövid propagandafilmeket vetítettek a katonáknak, de egyúttal híradókat és dokumentumfilmeket is készítettek. Az agitációs szándék és a tények tisztelete, legalábbis a forradalom meghirdetett céljaival azonosuló művészek szemléletében, nem került szembe egymással. „Le a polgári meseszcenáriumokkal! Éljen az élet, a való, meghamisítatlan élet” – hirdette az orosz avantgárd dokumentumfilm mestere és teoretikusa, Dziga Vertov. A húszas években rejtett kamerákkal portyázott a városokban, piacokon és éjjeli menedékhelyeken filmezett, hogy tetten érje az élet ismeretlen részleteit. A korai orosz dokumentumfilmnek ez az öröksége ma is él.

A szovjet élet tényei azonban egyre inkább kizárták a valóságábrázolás és a propagandisztikus szándék összeegyeztetését. A kettő birkózásából a propaganda került ki győztesen. A szocialista realizmus véget vetett a filmes avantgárdnak is, a „meghamisítatlan élet” visszaadta a főhelyet a meseszcenáriumoknak. A film fontosságát hirdető jelszóból annyi maradt, hogy az állami támogatás jóvoltából olcsó volt a mozijegy. Tizenéves korom egyik legemlékezetesebb élménye a Berlin eleste című film, amely úgy kezdődik, hogy Sztálin elmagyarázza a Kreml kertészének, az orosz hómezőn is lehet citromfát nevelni, hiszen ő kaukázusi létére, milyen jól hozzászokott a moszkvai időjáráshoz. És azzal végződik, hogy Sztálin a rommá lőtt Berlin kellős közepén, vakítóan fehér egyenruhában kilép a repülőgépéből, az ujjongó berliniek pedig, összeölelkezve a szovjet katonákkal, önfeledten táncolnak körülötte.

Évtizedekig azt hittem, hogy ennél hülyébb filmet nem lehet csinálni. De aztán megnéztem az Independence Day című amerikai filmet, és rájöttem, hogy lehet.

Nem az a feladatom, hogy filmtörténeti traktátusokat adjak elő, erre a szervezők nálam sokkal hivatottabb személyeket találhattak volna. A megtisztelő felkérés azért ért, mert a Verzió emberi jogi dokumentumfilmek nemzetközi fesztiválja, én pedig egészen a múlt év végéig a vezetője voltam egy nemzetközi emberi jogi szervezet magyarországi csoportjának, a Magyar Helsinki Bizottságnak. Amikor négy évvel ezelőtt a Nyílt Társadalom Archívum munkatársai, elsőként Zádori Zsuzsa, a fesztivál jelenlegi igazgatója felkerestek, hogy létre akarják hozni a Prágában akkor már hatodik éve működő One World fesztivál magyar verzióját, és azt szeretnék, ha rendezvénynek a Helsinki bizottság lenne a védnöke, meglehetősen szkeptikus voltam. Azt még megvalósíthatónak véltem, hogy a világ beláthatatlan mennyiségű dokumentumfilm-terméséből kiválogatnak egy fesztiválra valót, hogy megírják a bemutatandó filmek magyar szövegét, elkészítik a tájékoztató anyagokat, szóval hogy a hárman-négy ifjú hölgy, akik magukra vállalták a rendezvény minden gondját, hónapokon át tartó, irdatlan munkával megfelelő módon előkészítik a fesztivált. Csak azt nem tudtam elképzelni, kik lesznek azok, akik megváltják a jegyet, sőt a bérletet, hogy négy napon át nézzék háború elől menekülő afgánok vagy koszovói albánok, éhező afrikai gyerekek, megalázott pakisztáni nők vagy éppen az otthonukból kilakoltatott budapesti romák históriáit. Borúlátásom ellenére igent mondtam a felkérésre, részint mert a hölgyek elszántságának úgysem lehetett ellenállni, részint pedig, mert kiderült, hogy egy védnök szervezetnek, vagy pláne e szervezet vezetőjének az égvilágon semmi tennivalója nincs. Végül még örültem, hogy megírhattam néhány levelet a meghívandó díszvendégeknek, és közvetíthettem a szervezők és Göncz Árpád között, hogy a volt köztársasági elnök nyissa meg az első Verziót. Így legalább nem éreztem azt, hogy érdemtelenül szerepelek a fesztivál programfüzetében. A kishitűségemmel viszont felsültem. Már az első Verzión, 2004-ben, három nap alatt összesen 2583-a ültek be a moziba. És szó sem volt arról, hogy a nézők csak monoton szenvedéskrónikákat láthattak volna. Nem. Izgalmas filmeket láttak a világ olyan zugairól, ahová nem szoktunk bepillantani. Nem feltétlenül azért, mert e zugok Brazíliában vagy Kambodzsában vannak. Azokat a rejtett zugokat sem szoktuk észrevenni, amelyek Ózdon, vagy éppen a Király utcában találhatók. A filmesek azonban rávesznek bennünket, hogy tudomásul vegyük a létezésüket.

A Verzió előképe a prágai One World fesztivál volt. A One World-öt egy igen aktív csehországi emberi jogi szervezet, a People in Need kezdeményezte, amelynek meghirdetett célja, hogy elősegítse a demokrácia létrejöttét azokban az országokban, ahol még mindig – vagy már ismét – diktátorok vannak hatalmon. E program keretében támogatják a diktatúrákban működő félillegális ellenzéki csoportokat, segítik a politikai okból bebörtönzöttek családját, és arra törekszenek, hogy megismertessék a rendszerváltás előtt álló országok ellenzéki csoportjaival a közép-európai rendszerváltás tapasztalatait és tanulságait. Ebből érthető, hogy olyan országokban, mint Burma, Belarusz vagy Kuba, a hatalom birtokosai és a politikai rendőrség szemében a People in Need és személy szerint Václav Havel, aki a szervezetet odaadóan támogatja, dobogós helyen áll a leggyűlöltebb ellenséges szervezetek és személyek listáján. A Verzió kapcsán alakult ki szorosabb együttműködés a Magyar Helsinki Bizottság és a People in Need, illetve a szervezet egyik vezetője, Igor Blaževič között. Ennek nyomán hívtak meg egy konferenciára, amelynek az volt a témája, hogy mi történt Közép-Európa volt kommunista országaiban a rendszer erőszakszerveivel, az állambiztonsági szervezettel, a rendőrséggel, a hadsereggel és az állambiztonsági szervezet irataival. Az előadásokat kötetlen beszélgetések követték, amelyen főleg a „tapasztalatcserére” meghívottak, fehéroroszok, moldvaiak, grúzok, burmaiak, szíriaiak vitték a szót. Nem azért beszélek erről, hogy a magam meghívásával dicsekedjek, hanem inkább szégyenkezve és szomorúan. Mert miközben a nagyszámú cseh, szlovák és lengyel előadó között olyan emberek voltak, mint Jan Čarnogurský, volt szlovák miniszterelnök, vagy Jan Ruml, volt cseh belügyminiszter, mindketten egykori Charta-aláírók, Magyarországot mindössze hárman képviseltük: rajtam kívül egy nyugalmazott tábornok meg egy fiatal politológus, akik mindketten a haderőreformról beszéltek. Amikor az állambiztonsági szervezet átalakulásáról vagy az állambiztonsági iratok sorsáról volt szó, a magyar előadónak fenntartott szék üresen maradt. De hát éppen ezekben a témákban egy magyar előadónak nem is nagyon lett volna mivel dicsekednie. Talán még jó is, hogy mondjuk a fehéroroszok nem halhatták, milyen szánalmas huzakodás folyik mifelénk arról, hogy jogom van-e megtudni, miképpen hallgatták le a telefonomat húsz évvel ezelőtt. A végén még elmenne a kedvűk a rendszerváltástól.

De történtek azért jó dolgok is, a People in  Need és Václav Havel Kuba-kampánya Magyarországon sem maradt hatástalan.  Nemrégiben kubai emigránsok látogattak Budapestre, és a parlamenti pártok vezetői fogadták őket, hiába tiltakozott a kubai diplomácia. Az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének néhány tagja egy magyar képviselő, Eörsi Mátyás kezdeményezésére utazott Kubába, hogy ottani ellenzékiekkel találkozzon. A kubai kormány ismét tiltakozott. Azóta kubai menekültek kapták meg a menedékjogot Magyarországon. Szegről-végről ez is összefügg a prágai és a budapesti filmfesztivállal.

A most bemutatandó filmekről nem tudok beszélni, én is csak annyit tudok róluk, amennyit a tájékoztató füzetben valamennyien olvashatunk. Nagyon kíváncsi vagyok a Szavazz rám című mai filmre. Valami olyasmiről szól, hogyan szerveznek tét nélküli műdemokráciát egy kínai iskolában, miközben az iskolán kívüli társadalomban nincs demokrácia. Efféle tapasztalatot egykor bőven szerezhettünk itt Magyarországon is. A sok film közül, amelyre kíváncsi vagyok hadd említsek meg még egyet, a Dübörög a nemzeti rock című magyar filmet. A témáján kívül azért is kíváncsi vagyok rá, mert a készítőjével, Kriza Borival együtt voltunk választási megfigyelők Grúziában, s így együtt lehettünk tanúi, hogyan kezdődik egy vértelen rendszerváltás.

A filmek, amelyeket látni fogunk, mind olyan helyzetekről szólnak, amelyeket meg kellene változtatni. Bár a világ jó nem lesz, de egy kicsit jobb azért lehet.

Beszélő, 2007. november
8 856 karakter