Újságírók, publicisták gyakran szembesítik a politikusokat korábbi kijelentéseikkel.  Révész Sándor ebből a gyakorlatból műfajt teremtett: hónapról hónapra felidézte, amit a közélet közszereplői négy évvel korábban, 1998 júniusa és 2002 májusa között, azaz az első Fidesz-kormány negyvennyolc hónapja alatt mondtak. A szembesítés azonban nem ért véget a szocialista-szabaddemokrata koalíció visszatérésével. Révész 2002 és 2006 között is folytatta a sorozatát, az ekkor keletkezett írások azonban – sajnos – könyvbe gyűjtve nem jelentek meg. 


A szétfoszlatott puhaság

Révész Sándor: A múlt köde. Népszabadság könyvek, 2006

És most ebben a ködben vagyok itthon.
(…)
Ki bánja már a nyarat, hova tűnt? Nem az a baj!
Hanem hogy ez a pátyoló puhaság is szétfoszlik hamar 
Harapós hideget, hosszú havazást ígér a meteorológia. 
És a kúráló ködköpeny kire készül? Énrám vissza már soha!
Vas István: Novemberi helyzetkép


A Nagy Testvér birodalmának nem az utópista elemző Emmanuel Goldstein a legveszedelmesebb ellensége, hanem Winston Smith, az Igazság Minisztériumának derék tisztviselője, aki lelkiismeretesen teszi a dolgát,  nap mint nap megsemmisíti vagy átírja az előző napi, a múlt évi híreket, hogy a múlt mindig megfeleljen az aznapi jelennek. Csak éppen nem bírja elfelejteni, amit olvasott: az átírt történet mögül nem tűnik el az a történet, amelyet átírt. Holott a Nagy Testvér hű népe nem tudhat kétféle történetről.  Mindennek úgy kell tökéletesnek és kikezdhetetlennek lennie, ahogy aznap bemutattatik.

Révész Sándor…

Révész Sándor…

…és könyve

…és könyve

Politikai életünk hamis paradigmákra épül, a két nagy párt meghatározó élethazugságára. A szocialista pártnak azt kell letagadnia, hogy szervezetként is, vezető személyiségeinek pályafutását tekintve is az önkényuralom állampártjának jogfolytonos utódja. A Magyar Polgári Szövetségnek pedig azt, hogy valaha Fidesz volt, a rendszerváltás fiatalsága, amely egyképpen megvetette a pártállami rendszer korszerűsítő reformjára, vagy népnemzeti átszabására tett kísérleteket, de a leomló kulisszák mögött felsejlő neo-neo-barokkot,  handabandázó nacionalizmust, tekintélyelvűséget, hagyománytalan konzervativizmust is, amely azóta politikájának köntöse és egyúttal beltartalma lett. A két nagy hazugságcsokor mellett a kisebb pártok hazugsága csak azért látszik kisebbnek, mert maguk a pártok kisebbek. Az SZDSZ azonban máig sem bírt elszámolni azzal, miképpen történhetett meg, hogy a radikális rendszerváltás pártja, a szabadság, a szolidaritás, az emberi jogok pártja kényszerítő politikai szükség híján is belépett Horn Gyula kormányába, hatalmas szívességet téve ezzel Orbán Viktornak, aki a liberális ellenzék eltűnése révén megvalósíthatta álmát, a magyar politika élet két részre szakítását. S hiába próbál ma az MDF csonkja mérsékelt konzervatív pártként önálló arculatot mutatni, senki sem fogja elfelejteni, hogy kormányra került gyűjtőpártként tűrte, sőt támogatta, hogy eltűnjék a különbség a konzervatív politika meg a nemzeti radikalizmusnak nevezett szélsőjobboldali populizmus között. 

Az általánosságnak ezen a szintjén mindez persze közhely. Elismételni mégis éppen azért érdemes, mert a múlt letagadása, átírása, a múlttal való szembenézés igényének elhessintése nemcsak politikai életünknek, de a történelemben való létezésünknek is kulcseleme. S itt nem elegendő arra gondolni, hogy a magyar társadalom többsége máig nem kíván tudomást venni a magyar hadigépezet által elkövetett háborús bűncselekményekről, vagy a szülei, nagyszülei nemzedékének személyes részességről a holocaustban. A felsorolás folytatandó. A Rákosi-rendszerről, az 56-ot követő megtorlásról, a Kádár-rendszernek való behódolásról mint történelmünk tragikus vagy nyomasztó, de mindenképpen távoli korszakairól szoktunk beszélni, amihez némi humoros nosztalgián kívül semmi közünk. Azt, hogy mi magunk vagy a szüleink tisztviselőként, pedagógusként, lelkészként, pártmunkásként vagy éppen újságíróként mit tettünk, tettek ezekben a korszakokban, még kérdezni sem illik. Pedig Németország nyugati felében az ország szellemi arculatát átalakító diákmozgalom éppen azzal kezdődött, hogy a hatvanas évek közepére felnövő nemzedék firtatni kezdte, mit is csináltak a szülei a nácizmus idején.  

Ebben az összefüggésben Révész Sándor kézenfekvő ötlete, hogy hónapról hónapra a kezébe veszi a négy évvel korábbi újságokat, és összegyűjti, ki mit mondott akkor kivált olyan témákról, amelyek az időszerűségüket négy év múltán sem vesztették el, sokkal több egyes közszereplők cikizésénél, több annál, hogy az újságíró saját szavaik görbe tükrét tartja a politikusok elé. A skála a kacagtatótól az indulatot ébresztőig, a hányingert keltőig húzódik. 

Lányi Zsolt elhíresült mondása „a magyar katona egy szál szuronnyal többet ér, mint egy amerikai katona ötezer rakétával” persze a kacagtató kategóriába tartozik, ahogy utólag elhúzódó bohóctréfának tekinthetjük a Torgyán-féle kisgazdák egész szereplését a parlamenti politikában. Derünket azonban némileg visszafogja, hogy a magyar szuronyt történetesen a Magyar Országgyűlés honvédelmi bizottságának az elnöke szegezte szembe az amerikai rakétákkal, 1999 augusztusában,  két hónappal azután, hogy 1945-től számítva a második diadalmas háborúnkat vívtuk meg Európában, immár az amerikaiak vezette szövetségi rendszer új tagjaként – ezúttal hál’ Istennek szuronyos honvédeink közvetlen részvétele nélkül. (Ha a múlt ködébe veszett volna: az előzőre 1968-ban került sor.) A Lányi-féle történetnek mellőzhetetlen előtörténete, hogy Orbán 1998-ban koalícióra lépett Torgyán pártjával, amelyet korábban a Fidesz-politika első számú antipódusának tekintett. Ehhez a közismert tényhez azonban hozzá kell tennünk a másik közismert tényt! Orbánnak sikerült, ami  Antall Józsefnek  nem: végleg kitrükközte koalíciós partnerét a politikai életből. Pedig simlis módszerekért ebben az ügyben Antall se ment a szomszédba. 

Szuronyos magyar katonák az első világháborúban. Többet érnek, mint egy  amerikai katona ötezer rakétával  (Lányi Zsolt)

Szuronyos magyar katonák az első világháborúban. Többet érnek, mint egy
amerikai katona ötezer rakétával
(Lányi Zsolt)

 

Lányi mondásával ellentétben Horn Gyuláét teljességgel elborította a múlt köde, holott nem kevésbé humoros, mint Lányié. A volt miniszterelnök 2001 februárjában  a Népszabadság kérdésére azt válaszolta, hogy nem találkozott „egyetlen olyan egykori politikai funkcionáriussal sem, aki a rendszerváltás után tőkéssé vált volna”. Révész Sándor reméli, hogy Horn időközben talán megismerkedett két szocialista miniszterelnök utódjával, Medgyessy Péterrel és Gyurcsány Ferenccel. De ha hozzájuk netán nem is volt szerencséje, az MSZMP Központi Bizottsága apparátusából bizonyára ismerte Knopp Andrást, aki a kulturális osztály főnökeként a tőkés eszmeiség elleni harcot vezette, majd nyomban a rendszerváltás után egy orosz-magyar tőkés vállalkozás vezérigazgatója lett.

Várhegyi Attila referál a főnökének: A polgári  kormány nem foglalkozik az újságok belső ügyeivel

Várhegyi Attila referál a főnökének: A polgári
kormány nem foglalkozik az újságok belső ügyeivel

Cseppet sem humoros, de öt év távlatából is tehetetlen indulatot gerjeszt az olvasóban, ahogy Várhegyi Attila fideszes kulturális államtitkár nem holmi hivatalból kötekedő balliberális, hanem az MDF-es Csapody Miklós napirend előtti felszólalására válaszolt a Magyar Nemzet ügyében. 2000 tavaszáig két jobboldali napilap létezett egymás mellett, a Napi Magyarország és a Magyar Nemzet a maga jól csengő márkanevével. Ekkor az előbbit megjelentető Mahir Lapkiadó Kft. kereken egymillió forintért megvette az állami tulajdonú Postabanktól a Magyar Nemzet alapítói és kiadói jogát, amelyet négy évvel korábban a Postabank hetvenmillióért vásárolt meg. A két lap közül az egyik megszűnt: a Magyar Nemzetnek megmaradt a címe, a Napi Magyarországnak pedig a szerkesztősége és a szellemisége. Erre kérdezte Csapody Miklós: „…miféle lap volna az, amelyik Magyar Nemzet cím alatt lenne Napi Magyarország”. S erre válaszolta Várhegyi Attila: sajtószabadság van „a polgári kormánynak ez ügyben sem tennivalója, sem szándéka, sem pedig lehetősége nincs”.

A Révész Sándor által ismertetett történethez annyit érdemes hozzáfűzni, hogy az államtitkári szófordulat a pártállami nyelvezetből származik. 1985-ben a Budapesti Kulturális Fórum amerikai és nyugat-európai küldöttségvezetői kifogásolták, hogy a magyar hatóságok megakadályozták, hogy az úgynevezett Alternatív Kulturális Fórum tanácskozását a korábban kibérelt konferenciateremben tartsák meg, értésükre adván ezzel a szervezőknek, hogy az úgynevezett szocialista kultúra korlátairól Budapesten világhírű írók is csak magánlakásban beszélgethetnek. A bírálatra a magyar küldöttség öntudatosan válaszolt: „a magyar hatóságok magánjellegű rendezvényekkel nem foglalkoznak”. A szervezés felelőse a Külügyminisztérium államtitkára volt: Horn Gyula. 

Pokorni Zoltán: A szegregációra vonatkozó  panaszokat még semmilyen felmérés nem erősítette  meg (1999)

Pokorni Zoltán: A szegregációra vonatkozó
panaszokat még semmilyen felmérés nem erősítette
meg (1999)

Indulatot kelt, de nem annyira haragot, inkább szomorúságot Pokorni Zoltán kijelentése. A tiszavasvári iskola cigány és nem cigány diákjainak elkülönített ballagása kapcsán az oktatási miniszter 1999 májusában azt mondta, a szegregációra vonatkozó panaszokat „még semmilyen felmérés nem erősítette meg”. Való igaz, a szegregációra vonatkozó országos felméréseket csak később végezték el. De vannak kézenfekvő, köztudott tények, ezek akkor is léteznek, ha a tudomány egzakt módszerekkel még nem igazolta őket. Ezt Pokorni Zoltán az egykori tanár, a Magyarországon elsőként létrejött független szakszervezeti szövetség, a Liga egyik alapítója és vezetője, pontosan tudta. Miniszterként, Fidesz-alelnökként azonban ködbe kellett burkolnia, amit tud, és ezt, tartózkodóan, a tudomány hitelességigénye mögé rejtőzve meg is tette. Ez benne a szomorú. Azóta azt is tudjuk, hogy a szegregáció, a diszkrimináció nemcsak a cigányokat sújtja. Sújtja az „fajra való tekintet nélkül” a nem cigány szegényeket is, a kistelepülések, a peremkerületek, a lakótelepek népét. S már látszik, hogyan sorakozik fel a jobb iskolákba járó középosztálybeli gyerekek szüleinek, a jobb iskolákban tanító pedagógusoknak meg a történelmi egyházaknak a falanxa, hogy megvédjék a módos iskolák közpénzből fizetett kiváltságait az oktatási tárca szegregációellenes intézkedéseivel szemben.    

Török Gusztáv Andor, Kalocsa szabaddemokrata polgármestere szervezte a tiltakozást az afgán  menekültek befogadása ellen (2001)

Török Gusztáv Andor, Kalocsa szabaddemokrata
polgármestere szervezte a tiltakozást az afgán
menekültek befogadása ellen (2001)

De van ennél szomorúbb is. Minden télen két-háromszáz áldozata van a fagynak. Magányosan élő öregek fagynak meg falusi viskókban, de hajléktalanok is Budapest utcáin. 1989–1990, 1990–1991 telén Demszky Gábor, aki egyebek közt a Szegényeket Támogató Alap munkatársaként tanult társadalomismeretet, induló politikusként, frissen megválasztott főpolgármesterként Solt Ottiliával, Iványi Gáborral, Győri Péterrel, Mezei Györggyel együtt kijárt a pályaudvarokra, beszélt a hajléktalanokkal, védelmébe vette őket a rendőrökkel meg a MÁV rendészeivel szemben, és része volt benne, hogy kiépültek a hajléktalan-ellátás intézményei. De a hajléktalanok száma nőtt, a társadalmi együttérzés fogyott. A Népszava cikke a Volán illetékesét idézi: a buszvárótermekből kitessékelik a hajléktalanokat, mert zavarják az utasokat. A templomokat gondosan zárják, mert a hajléktalanok lopnak, piszkítanak. A parkokban a padokra elválasztó karfákat szerelnek, nehogy a hajléktalanok leheveredhessenek. A belvárosi háztömbben, ahol e sorok írója lakik, a társasházi közösség kijárta, hogy sötétedéskor lezárhassák az egyébként közterületnek minősülő fedett passzázst, nehogy a hajléktalanok ott meghúzódhassanak. Azóta a lakóknak az utcán kell várniuk a látogatóba érkező szüleiket, gyerekeiket, mert a külső kapukon nem működik se a kaputelefon, se a kód. De nem baj, csak a hajléktalanok be ne jöjjenek. New York város polgármestere újra meg újra kinyittatta a városháza termeit, hogy hideg éjszakákon a hajléktalanok oda menekülhessenek. A hajléktalan-ellátás hazai szakemberei Budapesten több alkalommal is ugyanezt javasolták, de semmi sem történt. 2001 novemberében a budapesti Erzsébetváros szocialista-szabaddemokrata vezetésű önkormányzata csinált hajléktalant másfél tucat sokgyerekes cigánycsaládból, hogy a bontásra ítélt (de azóta is álló) épületben szórakozóhely létesülhessen, a liberális fiatalság egyik kedvenc tanyája. Egy hónappal korábban Kalocsa szabaddemokrata polgármestere mozgósította a város lakosságát afgán menekültek befogadása ellen. Ugyanitt 2000 januárjában a gennyes agyhártyagyulladásban megbetegedett, haldokló sorkatonák ellen tűntettek a város lakói. Még azt mondják, Magyarországon idegengyűlölet van, rasszizmus, antiszemitizmus. Mesebeszéd. Gyűlölik itt a határon túli magyart meg a határon inneni magyart is, csak legyen rászoruló, kiszolgáltatott, gyengébb, mint az éppen gyűlölködő többség.

A múlt köde talán egyetlen kérdésben sem vált olyan politikaformáló erővé, mint a határon túli magyarok ügyében. Ki emlékezne Zétényi Zsolt 1993. április 27-i parlamenti felszólalására?  Ekkor az MDF jobb szélén elhelyezkedő politikus azt mondta: „legyünk egy kicsit keményebbek a magyar nemzetiségű polgárokkal szemben…ne az ő érdekeiket nézzük, hanem a határon túl élő  magyarságnak mint kollektívumnak az érdekeit”. A felszólalás az idegenrendészeti törvényjavaslat vitájában hangzott el, s lényege az volt, hogy nem szabad túl sok kedvezmény adni a Magyarországon tartózkodni, munkát vállalni, letelepedni vágyó határon túli magyaroknak, mert még idejönnek, és akkor a) elfogy a magyarság az ősi magyar területeken, b) leszorítják a munkabéreket. Zétényit beborította a múlt köde, de az elv, hogy kedvezményt csak az kapjon, akinek már nincs is szüksége rá, megmaradt. Arra is csak homályosan emlékszünk, hogy a kettős állampolgárság gondolatát vajdasági magyar politikai vezetők vetették föl, a Fidesz-kormány azonban nem értett egyet vele. A magyarigazolvány egyik célja éppen a kettős állampolgárság iránti igény lecsillapítása volt. „A javaslatban foglaltak – mondta a státustörvény vitájának expozéjában Martonyi János külügyminiszter –, megkönnyítik a határon túl élő magyarok számára, hogy itthon érezhessék magukat Magyarországon, éspedig anélkül, hogy magyar állampolgárrá válnának, vagy állandó tartózkodási engedélyt kérnének” .Arra se illik emlékezni, hogy amikor 2000 májusában  a Magyarok Világszövetsége Orbán jelöltje, Boross Péter helyett Patrubány Miklóst választotta elnöknek, a kormány megvonta a támogatást a szervezettől. A kegyvesztettség addig tartott, amíg Patrubány meg nem szerezte a kettős állampolgárságról szóló népszavazáshoz a szükséges számú aláírást. A legsűrűbb köd azonban a határon túli magyar vezetők egykori állásfoglalását borítja. 2000 őszén Kincses Előd független jelöltként indulni akart a romániai választáson. Ezt megakadályozandó az  RMDSZ  a bírósághoz fordult: a  kereset alapján a bíróság kimondta, hogy kettős állampolgár Romániában nem tölthet be közéleti funkciót. Utóbb az RMDSZ mégis magáévá tette a kettős állampolgárság ügyét, és aláírásgyűjtést kezdett a Magyarok Világszövetsége kezdeményezése mellett. Ezt Németh Zsolt aggasztónak, Duray Miklós ellenben egyenesen erkölcstelennek találta. „,..a jóhiszemű magyar kormányt rá akarják kényszeríteni olyan lépésekre, amelyek akár belpolitikai válságot eredményezhetnek, és veszélyeztetik Magyarország európai integrációs törekvéseit” – írta Duray a Magyar Nemzet 2000. november 18-i számában. „Te mondád” – szólott volt Krisztus Pilátus előtt. Révész Sándor azonban – minthogy nem Isten, csupán halandó újságíró – sorozata 2004. november 27-én, azaz egy héttel a népszavazás előtt megjelent részében még hozzáfűzi: „Duray Miklós a népszavazással kapcsolatban a napokban többször is kijelentette, most válik el a szar a víztől. Mint láttuk, Duray Miklós már elvált négy évvel ezelőtti önmagától. Csak az a kérdés, melyik Duray folyik belénk, és melyik úszik rajtunk.”

Michelangelo: Szent Pál megtérése a damaszkuszi úton (Vatikán)

Michelangelo: Szent Pál megtérése a damaszkuszi úton (Vatikán)

 

Révész Sándor a korunkhoz és közállapotainkhoz talán legjobban illő publicisztikai műfajra talált rá, amikor elkezdte írni A múlt köde sorozatot. 1989 táján azt hittük, hogy a damaszkuszi úton kialakult csúcsforgalom (Esterházy Péter telitalálata) a rendszerváltáshoz kötődő, egyszeri jelenség. Azóta tudjuk, hogy a közszereplők megállás nélkül forgolódnak, hol Damaszkusz felé, hol az ellenkező irányba igyekezvén. Az újságíró csak áll az út szélén, és kinek-kinek a fülébe sugdossa, mit mondott Saulusként, mit Paulusként és viszont. Mert a mi damaszkuszi útunk nem egyirányú utca. 

A kötet, amelyre rá lehetne írni az 1-es számot, a Fidesz-kormányzás négy évét fogja át. A dolog természetéből következően ebben a korszakban mindenekelőtt a Fidesz a hunyó, bár az újságíró lépten-nyomon utal arra, miképpen ismétlődik meg ugyanaz a megírás jelenében, a szoc-lib. kormányzás alatt. Négy év múlva remélhetőleg egy olyan második kötetet vehetünk a kezünkbe, amelynek a 2002–2006-os kormány lesz a főszereplője. Pedig a szerző, mint vallja, világnézetileg nem semleges. De hát a köpönyegforgatás az csak köpönyegforgatás, akár a jobboldalon csinálják, akár a balon. 

Az újságolvasó azt szeretné, ha nemcsak a múltat idéző, hanem a voltaképpeni, az újdondászi újságírás is olyan szembesítő, ha tetszik, kötekedő lenne, mint Révész sorozata. Persze az információt és a véleményt nem szabad összemosni. De azt a szakma semmilyen szabálya  sem tiltja, sőt inkább kötelezővé teszi, hogy az újságíró a sajtótájékoztatón vagy interjúkészítés közben rákérdezzen a közszereplő kijelentéseire, szembesítse őket  a tényekkel, vagy a saját korábbi kijelentéseivel. Csak hát ehhez ismerni kell(ene) a szakterületet, esetleg jobban, mint ahogy a közszereplő ismeri. Akkor hiába riogatná a Bevándorlási ás Állampolgársági Hivatal vezetője az uniós csatlakozás másnapján a közvéleményt azzal, hogy a csatlakozás nyomán újabb menekülthullám özönli el Magyarországot, mert az újságíró rákérdezne, alátámasztják-e az összeurópai migrációs statisztikák, vagy az előző évi hazai adatok ezt a feltételezést. Akkor nem mondhatná a tévénéző szeme közé ugyanezen hivatal másik vezetője, hogy a honosítási kérelem elutasításáról szóló döntést sehol a világon nem kell indokolni, és nem lehet fellebbezni ellene. Mert a riporter tudná, hogy az állampolgárságról szóló európai egyezmény, amelyhez Magyarország is csatlakozott, kötelezővé teszi a határozat indokolását és a jogorvoslati lehetőség biztosítását. A tizennégy ország közül, ahol az egyezmény már hatályba lépett (pl. Ausztria, a Cseh Köztársaság, Németország, Románia). mindössze kettő – Dánia és Magyarország – kért felmentést e kötelezettség alól. Akkor nem mondhatná a rendőrség szóvivője, hogy a rendőrségnek még tanulmányoznia kell a Magyar Helsinki Bizottság jelentését az előzetesen letartóztatottak helyzetéről, mielőtt állást foglalna a fogvatartottak bántalmazásáról és kényszervallatásáról, szóló feltehetőleg alaptalan állításokról. Az újságíró ugyanis belelapozva a kiadványba nyomban látná, hogy a rendőrség kétszer is tanulmányozta a kéziratot, és kommentárjai rendre megtalálhatók a kötetben. Az újságolvasó csak sóhajtozik: vajon az egész világ úgy viszonylik az újságból megismerhető valósághoz, mint a valóságnak az a csöppnyi szelete, amelyet szerencséje van közelebbről ismerni? Hiszen akkor valamiféle cyber világban él, amely ráadásul nem is a saját tudatában létezik, hanem a kérdezni is rest újságírókéban. Pedig az újságolvasó nem holmi pártos propagandaújságot vagy bulvármagazint olvas, hanem komoly referencialapot, amely naponta százezreket tájékoztat. Miről is?

Révész  Sándor az idén ötven éves.. Az egyetem elvégzése után egy ideig hírlapkézbesítő volt, majd szabadfoglalkozású, magyarán munkanélküli. Újságírói pályája későn indult, harmincöt éves korában. Nem azért, mert a tehetsége lassan bontakozott ki. Hanem mert úgy vélte, hogy az irányított sajtó viszonyai között a tényekhez ragaszkodó, a saját meggyőződését komolyan vevő ember nem lehet hírlapíró. A második nyilvánosság résztvevőjeként e sorok írója  minden bizonnyal így gondolta ezt:  szemében a sajtó éppolyan aktív fenntartója volt a rendszernek, mint a rendőrség vagy az ügyészség. Kivételek persze akadtak: a Heti Világgazdaság, néhány éjszakai rádióműsor, személy szerint Babus Endre, Győrffy Miklós és nyilván még mások is..  Utóbb kiderült, kivételek a rendőrök között is voltak: Szikinger István. Révész Sándor, ha valóban így gondolta, több joggal gondolhatta így, mint e sorok írója, aki mielőtt „másként gondolkodó” lett, könyvkiadói szerkesztőként az irányított kultúra kissé engedetlen, de azért másfél évtizeden át megtűrt munkatársa volt. 

Révész roma ügyekben jártas szociológus szakértőként került kapcsolatba az SZDSZ-szel, újságírói tálentumát Solt Ottilia fedezte fel, ő hívta meg az akkor már hetilappá alakult Beszélő szerkesztőségébe. Nem volt könnyű munkatárs, a tényekhez való makacs ragaszkodása hajthatatlanná tette a csak látszólag toleráns főszerkesztő (ismét csak: e sorok írója) beavatkozási próbálkozásaival szemben. Ráadásul a szerkesztőség kemény magjához képest kissé balrább állt,  1994-ben helyeselte például, hogy az SZDSZ koalícióra lép az MSZP-vel. Hajthatatlansága aktív volt. E sorok írója egy alkalommal informátora által célzatosan csoportosított és kellőképpen nem ellenőrzött adatok alapján elkövetett egy cikket, amelyet Sándor elhibázottnak ítélt. Addig gyötörte főnökét, amíg az megtört, és megírta előző heti cikke helyesbített változatát. Viszont abból se lett krach, hogy más alkalommal a főszerkesztő bírálta munkatársa írását a lap következő számában. A hetilap Beszélő négy és fél év után csődbe ment, példáját tehát nehéz lenne követendőként elfogadtatni. De amíg működött, színvonalas, hiteles lap volt, és jó volt ott dolgozni. Ezzel az állítással talán Révész Sándor is egyet ért.

Révész már a Beszélő munkatársaként megtalálta a maga legigazibb műfaját. Könyvei  újságírás és a történettudomány határterületén elhelyezkedő életrajzi monográfiák. Olvasmányosságuk, a lebilincselő történetszövés újságírói művé teszi őket, de az elbeszélés mögött hatalmas mennyiségű forráskutatás áll. Hősei – Antall József, Aczél György – kortársaink, az 1958-ban kivégzett Gimes Miklós életének tanúi is élnek még. A monográfusnak át kellett törnie az  emlékezők emlékezésének önkéntelen vagy olykor szándékolt torzításain, vissza kellett mennie az írott dokumentumokig, vagy ha nem voltak ilyenek, szembesítenie kellett egymással az eltérő emlékezéseket. Ez a három monográfia megírása során érlelt és edzett gyakorlat teszi kivételesen izgalmas történelemkönyvvé és politikai esszéregénnyé A múlt köde első kötetét. 

Balfogás, ha a szerző írása végére hagyja egyetlen kritikai megjegyzését. Révész Sándor bravúrosan ír, olvasója hol hangosan felnevet, hol alig bírja türtőztetni indulatát, Révész végig kézben tartja olvasója kedélyét. De hallgassunk bele a szövegbe: „A múlt köde –  így kezdődik a szerző Bevezetője – arra jó, ha jó, hogy a politikusoknak rossz legyen. Egyenként és pártonként. Pontosabban: annál rosszabb legyen nekik, minél rosszabbak.”  A Hamletben a király (Arany János fordítása szerint) „mesterkedésnek” nevezi Polonius egymásba fűződő szótekeréseit. Semmiben sem adnék igazat a „vérparázna dánnak”, csak ebben az egyben: Kevesebb mesterkedést! 

Ha Révész Sándor folytatja a „ködöket”, s miért is ne folytatná, hiszen folytatnia kell, hagyja el a szóláncokat. Nincs rájuk szüksége. Amit ír, önmagáért beszél. 

És rólunk szól.

2006. Előszó A múlt köde című kötethez 
22 841 karakter