Orbán Viktor elkezdte szétbontani a kordont, amelyet Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitány szabályellenesen állíttatott fel a Kossuth téren. Sem a politikus polgári engedetlenségének, sem a rendőrfőkapitány szabálytalan eljárásának nem volt következménye. Visszapillantva elgondolkozhatunk rajta, hogyan gyorsult fel az alkotmányos hatalomgyakorlás felbomlása.
Viktor, az engedetlen, Péter, a szabálytalan
Kedves Narancs-olvasók! Ki ne emlékezne közületek Victor Hugo izgalmas regényére, az 1793-ra? Egy teherhajónak álcázott korvett vitorlázik Angliából a francia partok felé. Fedélzetén parasztnak öltözve a vendée-i felkelés kijelölt parancsnoka. A hajón a tűzmester hanyagsága következtében elszabadul egy ágyú, összezúzza a korvett felszerelését, az üteg többi ágyúját. A tűzmester élete kockáztatásával megfékezi az ágyút. A kijelölt parancsnok a Szent Lajos-rend keresztjével tünteti ki a bátor katonát, majd parancsot ad, hogy hanyagságáért lőjék főbe. A hajó kapitánya odasúgja a másodkapitánynak: „Vendée-nak van vezére!”
Folytassuk a történetet hazai környezetben. A köztársaság elnöke: Viktor, te szétcsavaroztad a rendőrségi kordont, ez törvénysértés. Viktor: Ne tessék haragudni, Laci bá’, de én csak polgári engedetlenkedtem. Mert a Gergényi korlátozta az alkotmányos jogaimat. Az elnök: Gyere közelebb, kisfiam! Az alkotmány érdekében kifejtett tevékenységedért megkapod a köztársasági érdemrendet, persze a gyémántok nélkül. De nem fogok veled kezet, mert én ki nem állhatom a törvénysértőket. Fidesz: Éljen az elnök, kitűntette Viktort! MSZP: Vesszen az elnök, kitűntette Viktort! SZDSZ: Mindent figyelembe véve, bizonyos határok között éljen az elnök, illetve vesszen az elnök. Ez a következetes liberális álláspont. A Fidesz Munkástagozatának elnöke: Orbán úr, kérem, adja vissza a csavarhúzómat! (Gyurkovics Tibor regénye a Kossuth téri eseményekről 2007 címmel a könyvhétre jelenik meg.
Tüntetés Nagy Imre és társai kivégzésének
harmincadik évfordulóján, 1988. június 16-án
Orbán Viktort őrizetbe veszik
Polgári engedetlenség, kockázat
nélkül
Az emberiség, mint a klasszikusoktól tudjuk, kétszer éli át a történeteit: először drámaként, utóbb bohózatként. A rendszerváltás Krassó György által rendezett, újszerű, merész happeningjei (a Münnich Ferenc utca tábláinak leszerelése, a pártközpont megszállása) meg a taxisblokád, na, mondjuk, középfajú drámája után, a mostani polgári engedetlenségi akció bohózat, méghozzá a kommersz fajtából. A polgári engedetlenség ugyanis, akármilyen szép nevet adunk neki, jogellenes akció, a résztvevők tehát vállalják azt a kockázatot, hogy a rendfenntartók erőszakot alkalmaznak velük szemben, és viselniük kell az elkövetett szabályszegés következményeit. Ebből a szempontból nincs jelentősége, hogy az engedetlenek előzőleg kimerítették-e a rendelkezésükre álló jogi lehetőségeket – ez legföljebb akciójuk politikai és morális hitelét növeli, jogi megítélését nem változtatja meg. Irigyen néztük egykor a nyugati tüntetésekről készült képeket, amelyeken az ülősztrájkok résztvevőit nem rugdosták, és nem húzták a földön, hanem fejenként akár három-négy rendőr közreműködésével, mintegy fájdalommentes erőszakkal cipelték őket a rabomobilhoz. Az azonban még a legradikálisabb bázisdemokratának se jutott eszébe, hogy a rendőrségnek ne lenne joga a nukleáris hulladékot szállító teherautó útjába ülő tűntetőt eltávolítani az országútról. 1988. június 16-án, Nagy Imre és társai kivégzésének harmincadik évfordulóján, Orbán Viktor is vállalta a kockázatot: Demszky Gáborral és másokkal együtt a Batthyány-mécsesnél megbilincselték, és bevitték az V. kerületi rendőrkapitányságra. Most azonban Orbánnak és társainak – ellentétben a húsz követőjükkel, akiket a hét végén előállítottak – semmiféle kockázata sem volt. Márpedig a kockázatmentes engedetlenség négy éves koron túl, vagy szánalmas, vagy nevetséges, de leginkább mindkettő.
Nem mintha elvben ki lett volna zárva a kockázat. A kordont őrző rendőröknek nem joga, hanem kötelessége lett volna, hogy felszólítsák a képviselőket a bontás abbahagyására, s ha ezt nem teszik meg, testi kényszerrel kellett volna rábírniuk őket, hogy engedelmeskedjenek a rendőri felszólításnak. Ha további ellenállást nem tanúsítanak is, a rendzavarás szabálysértését már valószínűleg a bontás megkezdésével elkövették. Ha viszont fizikailag szembe szegülnek a testi kényszerrel, felvetődik (és ha nem celebritásokról volna szó, hanem közemberekről, illetve, ha volna Magyarországon törvény előtti egyenlőség, fel is vetődött volna), hogy a fizikai ellenállással nem követték-e el a hivatalos személy elleni erőszak bűntettét. Orbánék ellenben biztosak lehettek benne, hogy a határozatlan és betojt rendőrség nem mer szembeszállni velük.
Merő pöfögés volt a heroikus gesztus is, hogy lemondanak a mentelmi jogukról – legfeljebb arra jó, hogy beetessék vele a tudatlan újságírókat. A mentelmi jog ugyanis a képviselői jogállás része, arról a büntetőeljárásban a képviselő csak a mandátumával együtt mondhat le. Egyébként a mentelmi jogot – az ügyészség vagy a bíróság indítványára – a parlament függesztheti fel, a képviselők kétharmadának szavazatával. Azaz a kordonbontók elleni büntetőeljárás megindításához a kordonbontók hozzájárulása szükségeltetik. (Történt, hogy az ügyészség egy kisgazda képviselő ellen indított eljárást, mert az megverte az anyósát. A Ház azonban nem szavazta meg a kellő többséggel a mentelmi jog felfüggesztéséről szóló indítványt, így óvva meg a honatya anyósverési jogát.) Szabálysértési eljárásra persze mindez nem vonatkozik: ahhoz, hogy a képviselőt gyorshajtásért felelősségre vonják, elegendő a saját hozzájárulása, a hatóságnak nem muszáj a parlamenthez fordulnia. De kik ellen és milyen tényállás alapján fognak szabálysértési eljárást indítani, amikor a kordonbontókat nem állították elő, sőt még csak nem is igazoltatták?
Az is mese, hogy erre ne lett volna joguk. Az Index összeállítást közölt őrizetbe vett képviselőkről. Washingtonban öt demokrata képviselőt állítottak elő, köztük Tom Lantost, a kongresszus emberi jogi bizottságának elnökét. A demonstrálók a szudáni nagykövetség előtt a darfuri kegyetlenkedések ellen tűntettek, és – a rendőrség állítása szerint – beléptek a nagykövetség területére. Nagy-Britanniában két képviselőt többször is őrizetbe vettek, mert katonai támaszpontok közelében útlezárásokban vettek részt. A magyar rendőrség azonban láthatólag nem annyira az angolszász, inkább a lengyel gyakorlathoz igazodik. Varsóban egy bizonyos Gabriel Janowski, a Lengyel Családok Pártjának képviselője 2001 februárjában két hétig megszállva tartotta egy miniszter dolgozószobáját, majd 2002 októberében tizenhat órán át maradt fenn a Szejm szószékén. A képviselői szabadságnak ez a lengyel (és úgy tetszik: magyar) értelmezése azonban nem annyira a mentelmi jog demokratikus intézményéhez, inkább a nemesi privilégiumok hagyományához kötődik.
Az új Agyrém tér
Abban persze igazuk van a fideszeseknek, hogy a Kossuth tér folyamatos lezárásának semmiféle jogi alapja nincsen. Hiába írta meg a sajtó ezerszer, hogy a rendészeti jogszabályok nem ismerik a műveleti terület fogalmát, a rendőrök makacsul műveleti területnek nevezik – Petri György kifejezésével – az új Agyrém teret. (Petri a 80-as évek tüntetéseinek színhelyét, a Petőfi teret hívta így.) A Magyar Helsinki Bizottság panaszbeadványa sorra veszi a tér lezárása révén elkövetett jogsértéseket. A teret 2006. október 23-án, a rendőrségi törvény 46. szakasza alapján vették körül kordonnal; ez a törvényhely felhatalmazza a rendőrséget, hogy védett személyek és középületek biztonsága érdekében területeket lezárjon. Az évforduló napján az intézkedés jogszerű volt, hiszen a téren rendezett ünnepségen számos, védett személynek minősülő külföldi vett részt. Már aggályosabb, hogy a tér lezárását a budapesti rendőrfőkapitány egy hónappal, majd pedig – s itt veszti el az intézkedés teljesen a jogszerűségét – november 22-én határidő nélkül meghosszabbította. Holott a rendőrség belügyminiszteri rendeletként kiadott Szolgálati Szabályzata kimondja, hogy a védendő területet a rendőrség ideiglenesen zárhatja le. Érdemes ehhez hozzátenni, hogy október 24-ike és február 1-e között a Kossuth tér környékén megrendezett, zsugorodó tüntetéseken nem fordult elő rendbontás. A parlament és a védett személyek biztonságának fenntartása egyébként a Köztársasági Őrezred feladata, amely nem a budapesti, hanem az országos rendőrfőkapitány alárendeltségében működik. A Helsinki bizottság munkatársainak január 29-iki tapasztalata szerint a Kossuth téren szolgálatot teljesítő rendőröknek továbbra sincs azonosító számuk, és szolgálati igazolványuk felmutatását is megtagadták. Pedig a rendőrségi törvény egyértelműen kimondja, hogy a rendőrt intézkedése során egyenruhája, szolgálati jelvénye vagy szolgálati igazolványa igazolja. Amikor a rendőr a járókelőket elküldi a kordon közeléből, és arra utasítja őket, hogy kerüljék meg a teret, természetesen intézkedik.
De ki írja a jogot? És ki kormányoz?
Ha manapság csupán a halmozottan jogszabálykerülő Gergényi Péter intézkedései írnák felül a Magyar Köztársaság jogszabályait még istenes volna a helyzet, hiszen kormányok és főkapitányok jönnek és mennek. Az igazi baj a mondás második felével van: kormányok mennek, de az apparátus, az államigazgatás marad. Márpedig nem csupán Gergényi, de az egész államigazgatás, talán legfőképpen a rendészeti igazgatás hozzászokott ahhoz, hogy a jogszabályokat nem muszáj szó szerint venni. Sokszor elismételt, de látványos példa erre az igazságügyi miniszter 1996-os rendelete, amely egyebek közt meghatározza, hogy mekkora szabad mozgásteret kell biztosítani a büntetés-végrehajtási intézetek zárkáiban egy-egy fogvatartott számára. Az országos parancsnokság minden évben kiadja a jelentését, hogy a börtönök túlzsúfoltsága 152 százalékról 167 százalékra nőtt, vagy 163 százalékról 148 százalékra csökkent. Az azonban még egyetlen börtönparancsnoknak sem jutott eszébe – holott ez például Hollandiában mindennapos –, hogy a miniszteri rendeletre hivatkozva megtagadja újabb, számfeletti elítéltek befogadását. A többi börtön is zsúfolt, mondják a vállukat vonogatva. De hát a Közért-lopást is büntetik, hiába hivatkozik az elkövető megalapozottan arra, hogy éhes volt.
Petrétei miniszter úgy tudta, nem adhat utasítást
Gergényi főkapitánynak
A közigazgatás nem tartja tiszteletben a törvényeket, a kormány és a politikusok pedig kibújnak a felelősség alól. Bárándy Gergely szocialista képviselő azt nyilatkozza, hogy az igazságügyi és rendészeti miniszter inkább felügyeli, mintsem irányítja a rendőrséget. A fiatal politikusról bízvást elmondható, amit az irodalmi kritika egykor Ignotus Pálról állított: széles körű (ez esetben jogi) műveltségét apjától örökölte. Mégsem tudja, hogy rendőrségi törvény értelmében az illetékes miniszter felügyeli és irányítja a rendőrséget, sőt az országos rendőrfőkapitányon keresztül egyedi ügyekben is adhat utasítást a rendőrségnek. Egyébként is, hogyan érvényesülhet a felügyeleti jog, irányítási és utasítási jog nélkül? Mit tehet a miniszter, ha felügyeleti jogkörében észleli azokat a visszásságokat, amelyeket a Helsinki bizottság fentebb ismertetett beadványa felsorol? A törvényalkotó szándéka aligha volt az, hogy ilyen esetben a miniszter vonogassa a vállát.
Pedig sajnos mintha ezt tenné. A Fidesz kérdést intézett Petrétei Józsefhez a Kossuth tér ügyében, a miniszter pedig olyasmit válaszolt, hogy ő csak az országos főkapitánynak adhat utasítást, a budapestinek nem.
Elképzeltem, festés van a lakásomban, és észreveszem, hogy a fürdőszobában munkálkodó segéd trehányul dolgozik. Nyilvánvaló, hogy a főnöknek fogok szólni, az majd vagy figyelmezteti a kontár segédet, vagy – rosszabbik esetben – engem győz meg, hogy a segéd derekas munkát végez, és ez a fal „még egy vajszínű árnyalatot kap fogni” (Esterházy). Azt azonban biztos nem fogja mondani, hogy a fürdőszoba a segéd dolga, ő abba nem szól bele, nekem viszont nincs rá jogom, hogy utasítgassam az ő segédjét.
Most világlik ki, micsoda messze ható következményei lettek annak, hogy politikusok – megkontrázva az országos rendőrfőkapitány vizsgálatának megállapításait –, védelmükbe vették a budapesti főkapitányt. Gergényi, aki már Bács-Kiskun megyei főkapitány korában is hajlott arra, hogy önálló rendőrpolitikát folytasson, hátterében a politikai támogatással, olyanná vált, mint a Victor Hugo-i hajóágyú: föl-alá gurul a fedélzeten, megállíthatatlanul. Nyilvánvaló, hogy az igazságügyi és rendészeti miniszter, akinek különben is váratlanul szakadt a nyakába a hatalmas rendészeti terület, sem irányítani, sem felügyelni nem tudja azt. De akkor mégis ki van Gergényi felett, ha mégsem képzeljük azt, hogy egy személyben ő az Atyaúristen?
A jelek Szilvásy György felé mutatnak, aki feltehetőleg a jobb keze, legfőbb tanácsadója és szürke eminenciása a miniszterelnöknek minden közigazgatási, rendészeti és nemzetbiztonsági kérdésben. Lehet, hogy mindezekhez a kérésekhez ő ért a legjobban. Csak az a baj, hogy formális értelemben nem főnöke sem a rendvédelmi szerveknek, sem Petrétei Józsefnek. Márpedig az alkotmányos demokráciának az egyik legsúlyosabb betegsége, ha külön válik a formális és az informális hatalom. Ha nem lehet tudni, ki miért felelős, kin mi kérhető számon. Ha bizonytalanná válnak a kormányzásnak azok az alkotmányos garanciái, amelyeknek a megerősítése – Kis János szerint – a feltétele annak, hogy helyreálljon a megrendült közbizalom a miniszterelnök iránt.
Lehet, hogy a Kossuth tér a magyar alkotmányos demokrácia lázlapja?
Magyar Narancs, 2007. február 8.
13 074 karakter