Kőszeg Ferenc honlapja

Moldova György romantikus világában a megalkuvók sokaságával szemben a reménytelenül is tovább harcoló magányos hős képviseli az erkölcsi értéket, függetlenül attól, melyik oldalon áll. Első regényének (Sötét angyal) forradalmár alakjával szemben a Kardos Györgyről írt dokumentumregényében ezt a romantikus hőst Moldova az egykori állambiztonsági nyomozóban, a pártállami kultúrpolitika kopó lelkű végrehajtójában véli megtalálni.

Mint a torony

Moldova György: Aki átlépte az árnyékát… Emlékezés és dokumentumok
Urbis Könyvkiadó, Budapest, 2001. 316 oldal

Radnóti Sándor 1988-ban megjósolta, hogy Moldova regényt fog írni Kardos Györgyről. A szamizdat Beszélőben közzétett tanulmányában (A keserű belügyi romantika, Beszélő, 24. szám) azt fejtegeti, hogy az írónak a 60-as évek második felében írt „a nemzeti konszenzus programját »balról« támadó” regényei (Magányos pavilon, Az elbocsátott légió, A változások őrei) aligha jelenhettek volna meg, ha a szerző „egy virtigli Moldova-hős kiadói igazgató, Kardos György személyében nem talált volna sok tekintetben egyetértő támogatóra”. Most a virtigli Moldova-hős valóban egy Moldova-könyv (regény?, esszé?, dokumentum?) hőse lett.

Elbocsátott légiós

Nincs okom se tagadni, se szégyellni, hogy írói indulásakor sokra tartottam Moldovát. Életem első kritikáját első regényéről, a Sötét angyalról írtam 1964-ben. Az kapott meg, hogy Moldova heroizálva írt az 1956-os felkelésről, azonosult a felkelésben részt vett hősével, Válent Csabával. Ez akkoriban, amikor 56-ról csak pocskondiázva vagy legföljebb mint „sajnálatos eseményről” lehetett írni, önmagában rokonszenvet keltett abban, aki hasonlóképpen gondolkodott 56-ról. Fiatal íróként Moldova sodró lendülettel írt, szövege a hitelesség és az életismeret benyomását keltette. Ráadásul felvillantotta az ugyancsak tabunak számító zsidó témát. Mindez még azt is elfogadhatóvá tette, hogy a heroizált felkelővel szemben heroizálta a kihallgató ávós, Kengyelszky főhadnagy alakját is. Nem engedményként tette, véltem, hanem azért, mert romantikus világában a megalkuvók sokaságával szemben a reménytelenül is tovább harcoló magányos hős képviseli az erkölcsi értéket, függetlenül attól, melyik oldalon áll.

A felkelőregény után Moldova egy, az ötvenes években bebörtönzött kommunistáról írt regényt, Smidt Flóriánról, aki a forradalom napjaiban sebesült ávósokat ment, november 4-ike után azonban nem kér jutalmat, hanem fizikai munkásként bujdosik az országban. A regény – a Magányos pavilon – egy hazugsággal kezdődik, arra épül. A fikció szerint az Egészségügyi Minisztérium Forradalmi Bizottmánya körlevélben tiltja meg a kórházaknak, hogy sebesült ávósokat kezeljenek. Kardos-könyvében most Moldova elbeszéli, hogy a Magvető igazgatója vállalta a regény kiadását, de húsz-húszonöt pontban összefoglalta kifogásait. Nem tudhatjuk, változtatott-e, illetve hogyan változtatott Moldova a kéziratán Kardos bírálata alapján, a megjegyzések jogosultságát azonban az író utólag is elismeri. „Mint magas rangú katona, a koncepciós pörök egyik sok év börtönt kiállt áldozata, és általában, mint ezeknek az éveknek bennfentes tanúja, sőt formálója, Kardos szinte mindent jobban ismert ennek az 1956. október-novemberében játszódó könyvnek a történelmi körülményeiről, mint én.” (19. oldal. A könyvből az idézeteket betűhíven közöljük.) A regény kiadása alapozta meg az író és Kardos György barátságát.

A Magányos pavilon folytatását, Az elbocsátott légiót Moldova könyve kiadójának ajánlotta „barátsággal és köszönettel”. A folytatásban Smidt Flórián volt ávósokkal kerül kapcsolatba, akik tudatják vele, hogy a nép a kommunistákat az ávósokkal veszi egy kalap alá, és akként gyűlöli őket. Nekik ellenben, ha a rendszer hálátlannak bizonyult is, össze kell tartaniuk, mert – mint a Magányos pavilon zárójelenetében olvassuk –, „1956 még nem múlt el (…) Ha a felkelés megismétlődne, most már nem használna semmiféle álcázást, sokkal véresebb és célratörőbb lenne”. Smidt Flórián a második regény végén egy ávós szervezkedés részeseként kerül ismét börtönbe.

Más ez a társadalomkép, mint a Sötét angyalé volt. A két ávósregény világában a magyar társadalom mintegy fasiszta népként áll szemben a kommunistákkal, akiket valaha arra rendelt a sors, hogy helyre állítsák „a társadalom nagy egyenlegét szegények és gazdagok között”. Az elbocsátott légiónak pedig, ha mellőzték is, éberen kell készülnie a rendszert fenyegető új támadásra.

A hatvanas években a könyvkiadói szerkesztőségeknek már nem volt feladatuk, hogy pozitív mondanivalójú műveket gyötörjenek ki az írókból. Ellentétben az 56 előtti igényekkel, a szerkesztőnek cenzorként csak az volt a dolga, hogy kiszűrje azokat a kéziratokat, illetve az elfogadott kéziratokból azokat a szövegeket, amelyek nem fértek bele a tűrt irodalom kategóriájába. Moldovával kapcsolatban Kardos György szerkesztőként és az író atyai barátjaként jóval túllépett ezen a szerepen. Közel vitte az íróhoz azt a világképet, amelynek hőse az elbocsátott légió hűséges katonája. Az elbocsátott légió Smidt Flóriánjában Moldova Kardost írta meg. A könyvkiadói igazgató mentalitását jellemezve Moldova megismétli a harmincöt évvel ezelőtt Smidt Flórián hangoztatta gondolatokat: „Kardos soha nem felejtette el ezeket az október-novemberi napokat. Ha valaha is lettek volna illúziói, most végképp szétoszlottak, harcolva vagy menekülve meg kellett értenie, hogy az emberek többsége ellenségesen fogadja az eszményeit. Ő, a kommunista idegennek számít ebben az országban. Bárhogy is elgondolkoztatta ez a felismerés, a meggyőződésében nem ingott meg. Életét folyamatos harci tevékenységnek tekintette, döntéseiben nem utolsó sorban az a szempont vezérelte, hogy mennyiben segítenek elhárítani egy újabb rendszerellenes felkelés veszélyét” (89. oldal).

Ha Kardos valóban így gondolkodott (és az alábbiakban majd látjuk, ezt a feltevést számos adalék alátámasztja) ugyancsak hálás lehetett az írónak, hogy világképének atyai-barátságos átformálása fejében Smidt Flóriánnak öltözve kimondhatta, mennyire silánynak tartja a konszolidáció világát, amely a gigászok harcának elülte nyomán a kis megalkuvóknak kedvez. Saját képében Kardos ezt nem mondhatta ki, hiszen a szervezkedő ávósok csoportozatával letartóztatott Smidt Flóriánnal ellentétben (de számos más volt ávóshoz hasonlóan) Kardos a megvetésre méltó konszolidáció kulturális politikájának végrehajtója volt.

Csapattiszt

A kultúrpolitikát, ahogy a Kádár-rendszer egész politikáját, a híres-hírhedt kádári mondás alapozta meg: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”. A kultúra nyelvére e mondást Aczél György a „tiltás-tűrés-támogatás” formulájával fordította le. A három T közül, mint Szabó Miklós írta Aczél-nekrológjában (A Kádár-emlékmű sarokfigurája, Beszélő 1991. december 12.) a legfontosabb a középső T volt, a tűrés, a meg- és eltűrés.

Az írótól a politikai hatalom már nem várta el, hogy a rendszer propagandistája vagy akárcsak a kultúrpolitika kiszolgálója legyen. Elegendő volt, ha nem írt olyat, amit be kellett tiltani, már benne volt a nemzeti közmegegyezésben, benne volt – akár akarata ellenére is – a „velünk lévők” csoportjában. A politikai hatalom – személy szerint Aczél György – hallgatólagosan tudomásul vette az irodalmi élet belső hierarchiájának a létezését. A rendszerpárti írók kaphattak kitüntetéseket, életmű-szerződéseket, de vacsorára Aczél a tűrteket szerette meghívni, ha cserébe eltűrték, hogy meghívja őket. Így Kardos György sem merész, vállalkozó szellemű kiadói menedzser volt, nem harcos, de a világra nyitott kommunista, ahogy hódolói, a halála után kiadott emlékkönyv szerzői jellemezték, hanem Aczél tábornok első számú csapattisztje. Esetében bátorságról beszélni körülbelül olyan, mintha azt mondanánk: Aczél bátran hívta magához vacsorára Illyés Gyulát.

A konszolidált Kádár-rendszerben számos mű megjelenhetett, amelyek Rákosi Magyarországán vagy Hušak Csehszlovákiájában nyilvánvalóan nem jelenhettek volna meg. Ugyanakkor a tiltás, tűrés, támogatás váltakozása, a packázás és ledorongolás korszakát minden előzmény nélkül felváltó „tied a világ, mindent megengedhetsz magadnak”-korszak hihetetlenül züllesztő hatású volt, különösen olyanok esetében, akiknek a művészi kibontakozása egybe esett a kádári konszolidáció kezdetével. E züllesztő hatás is hozzájárulhatott, hogy éppen Moldova nemzedékének írói között annyi az egykönyvű író, az egyenetlen életmű.

„Mennyit akarsz?” – kérdezi Kardos Moldovától a Magányos pavilon elolvasása után. Kevés mondat fejezi ki érzékletesebben, hogyan lehet kurvává tenni egy írót egy olyan rendszerben, ahol egyébként, akár az árakat és a béreket, az írói honoráriumokat is szigorú tól-ig normák határozták meg.

Kopó

Kardos szerepe az írói mű aktív alakításában – hipotézis. Moldova azonban bemutatja Kardost abban a szerepben is, amit betölteni – személyesen neki vagy a felügyelete alatt működő szerkesztőknek – munkaköri kötelességük volt: a kiadói cenzor szerepében.

A könyvkiadói szerkesztő a szocializmusban furcsa lény. Elsődleges feladata, hogy a gyakorlatban megvalósítsa a párt kulturális politikáját, azaz elősegítse az ezt szolgáló művek megjelenését, és meggátolja azokét, amelyek ellentétesek e politika igényeivel. Ugyanakkor a kiadói szerkesztők többnyire felkészült irodalmárok, az írók műhelykritikusai. Túlnyomó többségük sikerrel kerülte el, hogy be kelljen lépnie a pártba. Szívügyüknek tekintették, hogy a kezükbe kerülő kéziratról – ha a kiadása mellett voltak – bebizonyítsák, hogy mondanivalója egybevág a párt politikai szándékaival. Persze a mellébeszélésnek is voltak határai, hiszen egy kéziratot legalább ketten véleményeztek, és kényesebb esetekben ügyeltek rá, hogy az olvasók egyike párttag legyen. Rajtuk kívül a Szépirodalminál az ilyen kéziratokat egy, az irodalompolitika formálásában résztvevő külső lektor – többnyire Pándi Pál – is elolvasta. A Moldova által olyannyira megvetett Illés Endre olykor behívta a kéziratot védelmező szerkesztőt, és négyszemközt igazat adott neki. Vagy – ugyancsak négyszemközt – megmondta: a kiadást, irodalmi okból maga sem támogatja. Olyat azonban, hogy beosztottjával szemben ő maga írt volna „leleplező” lektori véleményt, tudomásom szerint soha sem tett.

Moldova Kardos lektori érdemeit Göncz Árpád Sarusok című könyvének sorsán mutatja be. Göncz – mint közismert – 1963-ban szabadult ki a börtönből. Ellentétben Déryvel, Zelkkel nem mint írót ítélték el, hanem 1956-os politikai tevékenységéért, Bibó István vádlott-társaként. Kardos az ellenségének tekintette, és nyilvánvalóan fürkész szemekkel olvasta regényét, amely nyilvánvalóan 1956-ról szólt.

A kiadó vezetője a kézirat elolvasása után terjedelmes levélben vonta felelősségre Sík Csabát, a kiadó főszerkesztőjét, amiért az úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy a könyv nem a középkori valdensek mozgalmáról szól, hanem a rendszerről meg az ellene lázadókról. Külön kitért arra, hogy a könyv lektora, Fábri Anna szerint a valdensek egy „emberszabásúbb vallásért” szálltak szembe az inkvizícióval. Az emberszabású jelzőt korábban a majmokkal kapcsolatban emlegettük – írja Kardos. „De három esztendeje – 1968 augusztusa óta – a világ mindenfajta antibolsevikja a majmokat a szocializmus szóval helyettesítette be. Így már ismerősebb? Az emberszabású szocializmus! Ugye Fábri szegényke is mennyire gyanútlan? …” (97. oldal)

Az igazgató nem csinál titkot belőle, hogy a kézirattal a lektorait is próbára akarta tenni. „A kéziratot én olvastam először a Kiadóban, azért engedtem be a »normális vérkeringés«-be, mert kíváncsi voltam a lektorok »hozzáállására«” (101. oldal). Ez nem vonatkozik a közvetlen munkatárs főszerkesztőre: „nem téged akartalak kontrollálni”. Sajnálatos üzemzavar, hogy az igazgató Sík Csabát is leleplezte. Innentől kezdve a levél olyan, mint egy nyomozati jegyzőkönyv. „Folyó hó 22-én, hétfőn Fábri Anna lektorunk leadta a kéziratot, hozzá a jelentést is – ezt a jelentést én már csak másnap kaptam kézhez. Te 22-én, hétfőn nem sokkal 17 óra előtt – mikor már ismerted Fábri jelentését – magadhoz vetted a kéziratot, hazavitted és még aznap este elolvastad. Másnap 11.30-kor felhívtál telefonon és közölted, hogy olvastad Göncz kéziratát, és szuperlatívuszokban fejezted ki elismerő véleményedet. Telefonbeszélgetésünk során közöltem, hogy ismerem az anyagot és felhívtam a figyelmedet a benne található politikai töltésre. Ugyanaznap délután 16 óra tájban ismét hívtál, elmondottad, hogy újraolvastad a kéziratot, alighanem igazam van. Két nap múlva csütörtökön benyújtottad lektori jelentésedet és második telefonbeszélgetésünk tartalma már tükröződik benne (101–102. oldal).

1994-ben egy újságíró szóba hozta, hogy a szövegből egyes mondatokat Kardos kérésére ki kellett hagyni. „Hát hogy kérés lett volna, az kicsit enyhe” – válaszolta Göncz Árpád. Moldova kételkedik, az ő tapasztalatai szerint Kardos sosem kötött bele egyes mondatokba. Csak annyi igaz, állítja Moldova, hogy „elveiből” Kardos „az adott esetben sem volt hajlandó” engedni (92. oldal). Kardos ezt, a Sík Csabához írott levélben katonásabban fogalmazza meg: „…alapvető mondanivalójának megváltoztatását igénylem” (103. oldal).

Hálás vagyok Moldovának. Számomra a közölt szöveg azt demonstrálja, hogy Kardos a Magvető igazgatójaként is megmaradt rendőrkopónak. Irodalmi társalgás közben is azon járt az esze, hogyan kaphatja el az íróban bujkáló elkövetőt.

Hallgatag

Járatlanok azt képzelik, hogy a vallató rendőr, ávós ordít, fenyegetőzik, az asztalt veri és üt. No, persze van ilyen is. De van olyan vallató, aki szántszándékkal annyira halkan beszél, hogy a kihallgatottnak folyvást az arcába kell néznie, hogy megértse a kérdést. Kardos kiadóigazgatóként is a halk beszédével rémítette a beosztottait, akiket felelősségre vont, vagy bűvölte a nőket, ha megérezte rajtuk, hogy megejti őket a titokzatos múltú katonaférfi romantikája.

A halk beszéd persze manír, magánügy. De Moldovának láthatólag Kardos hallgatása is imponál, az is, hogy nem válaszol levelekre, egyes írókat éveken át nem fogad. Gúnyolódva idézi Antall Józsefet, a későbbi miniszterelnököt, mert 1981-ben „a rá oly jellemző öntudatos és számon kérő stílusban” (123. old.) kérte ki magának, hogy Kardos nem felelt a levelére. Vajon mire a gúny? Antallnak volt igaza.

Moldova felidézi a közismert történetet: Kardos ”hosszú évekre elfektette” Eörsi István több – egyébként korábban kiadásra elfogadott – kéziratát, mert „politikailag károsnak” ítélte őket, „inkább háromszor fizette ki utánuk a tiszteletdíjat” (143. old.). Ilyen nagyvonalú volt – az állam pénzével. Magyarázatot ellenben nem adott, az író előtt éveken át letagadtatta magát.

Személyes vonatkozású történettel kell folytassam. A feleségem, Fekete Éva, a Magvető szerkesztője volt. Lukács György halála után megbízást kapott, hogy a kiadó képviselőjeként vegyen részt a filozófus hagyatékának gondozásában. E munka eredményeként rendezte sajtó alá – Karádi Évával együtt – Lukács fiatalkori levelezését, amely 1972-ben került elő és vissza Magyarországra egy heidelbergi bank széfjéből. Szerkesztőjét a kiadó azzal is megbízta, hogy írja meg Lukács életrajzás. A biográfia 1974 végére készült el, a kiadó elfogadta, megszerkesztették, majd a kiadói rendtartásnak megfelelően beadták az igazgatónak, hogy írja alá a formanyomtatványt, amelyet minden nyomdába küldött kézirathoz mellékelni kellett. A kéziratot azonban elnyelte az igazgatói íróasztal. Éva még tíz évig volt Kardos beosztottja. Főnöke ettől kezdve keresztülnézett rajta, eljárását egyetlen szóval sem indokolta. „Éva, mondta a titkárnő Kardos halála után, találtam Kardos elvtárs fiókjában egy kéziratot, azt hiszem a tiéd”. Megírásakor az életrajz teli volt akkor még ismeretlen adatokkal, publikálatlan dokumentumokkal. A kötet megjelenése szenzáció lett volna. Tíz évvel később már minden adata közismert volt, és időközben elhalványult Lukács fénye is. A hallgatag ávós fiókjából előkerült kéziratot Éva betette saját fiókjába, és soha többé nem nyúlt hozzá.

Trehány

Regényben még talán elmegy, de egy non-fiction mű esetében igencsak zavaró, ha az olvasóban minduntalan kétely támad az adatok megbízhatóságával kapcsolatban. Ha a történteket a szerző csak félig beszéli el, s minduntalan leáll ott, ahol a sztori már nem hőse mellett szól.

Moldova vitába száll azokkal, akik azt állítják, hogy Kardos katpolosként verőlegény volt. Megemlíti, egy ismerőse Amerikában találkozott egy magyar emigránssal, akit Kardos saját kezűleg vert meg, de az ismerős nem volt hajlandó arra, hogy összehozza az írót hőse állítólagos áldozatával (58. oldal).

Nos, erre nem is volt szükség. A szamizdat Beszélő 24. számában Kubinyi Ferenc idézi Hám Tibor Amerikában élő orvos, egykori országgyűlési képviselő emlékezését. „»Hallom, maga szimulál!« – mondta állandó vallatóm, Kardos György ezredes – később a Magvető Kiadó igazgatója. »De most már nincs sok hátra. Negyedik napja csinálja, és ilyenkor már meg szoktak puhulni az emberek.«” Ha „akadékoskodott”, megfenyegette, visszaküldi a pincébe, ahol guggolnia vagy állnia kellett, ha pedig összeesett az őrök pofozták, rúgták, puskatussal ütötték. De Kardos nem nyúlt hozzá.

Képtelenség, hogy Kardos 1956. október 28-tól vagy 29-től 2-300 főből álló csapat élén fegyverrel védte volna a Belügyminisztérium épületét, mígnem a felkelők aknavetőket sorakoztattak fel a védők ellen (22. oldal). Október 24-én a Belügyminisztériumból valóban rálőttek a Lánchídon haladó emberekre. 28-án azonban már megtörtént a fordulat, a Nagy Imre-kormány, amelynek Münnich Ferenc belügyminiszter is tagja volt, kiegyezett a felkelőkkel. Fegyveres ellenállás, mint közismert, csak néhány pártépületben alakult ki. Aknavetőket a Belvárosban a felkelés történészei szerint a felkelők sehol nem sorakoztattak fel. Ennyit Kardos emlékeiről meg Moldova hitelességéről.

„Az Írószövetség pártalapszervezetének egyik taggyűlésén M. (Mezei) András költő antiszemitizmussal vádolta meg Kardost, mert elbocsátotta a Magvetőnél dolgozó feleségét – írja Moldova. Kardos nem tartotta fontosnak, hogy reagáljon erre a gyanúsításra” (170. old.). Valójában Kardos két szerkesztő, Székely Magda és Márványi Judit ellen indított kampányt, azzal vádolva őket, hogy „klikkeznek”, nem fogadják mások szerzőinek köszönését. A vádat a tanúként behívott főszerkesztő is igazolta. Márványi Judit megpróbált utánajárni, mi van a vádaskodás mögött. Mind az V. kerületi pártbizottságon, mind pedig a pártközpontban – persze bizalmasan – a tudtára adták, Kardos azt állította róluk, hogy cionisták. A két szerkesztőt végül szétültették, Székely Magdát az Európához, Márványi Juditot a Szépirodalmihoz helyezték át.

Mindez Izrael 1967-es hatnapos háborúja után történt. Ebben az időszakban nem a Magvető volt az egyetlen intézmény, ahonnan diszkréten, de példálózó jelleggel eltávolítottak zsidókat. A külföldi ösztöndíjasok nyelvi előkészítő kollégiumából három zsidó tanárt küldtek el, „külföldi követségekkel fenntartott kapcsolataik” miatt. Kardos mindenesetre a saját „cionistáinak” eltávolításán kívül jelentést is írt Jólesz László, a Magvető párttitkára cionizmusáról (172. old.). Hogy kinek szólt a jelentés, azt Moldova nem fedi fel.

Egy másik nevezetes ügy elbeszélése is véget ér a közepén. Kardos – mondja Moldova sajnálkozva – visszautasította Haraszti Miklós Darabbér című könyvének kiadását, és megszakította a kapcsolatot az íróval. Aztán Haraszti ellen a kézirat alapján büntetőeljárás indult, a Magvető egyik szerkesztője a bírósági tárgyaláson Haraszti ellen tanúskodott, az írót izgatás miatt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Ez azonban nyilván már nem tartozik Kardos történetéhez (146. old.).  

Könyve nosztalgikus zárófejezetében Moldova azon gúnyolódik, hogy a hajdani 240 címmel szemben a mai Magvető – „a Gutenberg galaxis magyarországi hanyatlásának jeleként” (311. old.) 40-50 címet ad ki évente, és az egykori nyolcvan-kilencven állandó munkatárssal szemben, ma csak hetet foglalkoztat. Vajon Moldova, ez a valóságnak állítólag olyannyira elkötelezett író, tíz éve nem járt könyvesboltban? Hiszen ha bemegy, észre kell vennie, hogy ma a könyvkínálat sokkalta színesebb, változatosabb és a megjelent művek számát tekintve gazdagabb is, mint a pártállami időkben volt; magának Moldovának is több könyve kapható, mint tíz évvel ezelőtt. Vajon azt se vette észre Moldova, hogy ma nem két monstre kiadó adja ki a magyar irodalmat, hanem legalább több tucatnyi kisebb? A kiadóknak pedig azért nincs szükségük húsz szerkesztőre, mert manapság nem kell minden kéziratot háromnak elolvasnia, nehogy benne maradjon egy mondat, amelyre valaki a pártközpontban esetleg összevonja a szemöldökét.

Nem tűnt fel Moldovának, hogy a kanadai irodalomszociológus, McLuhan sötét jóslata a Gutenberg-galaxis, a nyomtatott betű kultúrája hanyatlásáráról, amely a hatvanas években világszerte megrémítette az olvasás barátait, tévesnek bizonyult, jószerivel feledésbe merült, hiszen a könyvkiadás az internet és a multimédia térhódítása ellenére is virágzik? És arra se emlékeznék, hogy a Magvető réges-régi emblémája, a „magot széthintő földműves” (310. old.) nem a rendszerváltás után tűnt el, hanem éppen Kardos idejében adta át a helyét a nagy nyomtatott M betűnek. Ezzel a jelzéssel láttak napvilágot Moldova regényei is a hetvenes években.

A régi Magvetőnél és a régi Szépirodalminál a szerkesztőnek illett kijavítani a szöveget, ha a szerző hibásan idézett klasszikusokat. Felteszem, hogy a Magvetőnél ezt ma is elvárják a szerkesztőtől. Gondos olvasó híján a szerző éppen olyan kiszolgáltatott a gyarló emlékezetének, mint az Országimázs Központ, amelynek se füle, se egy József Attila kötete nem volt, hogy megállapítsa, a szlogenül választott József Attila sorban (Amit szívedbe rejtesz) nincs névelő. Moldova így idézi József Attilát: „de elvtársaim, ez a munkásosztály, mely osztályharcban vasba öltözött, kiállunk érte mint a torony, lássák és bújunk érte, mint az üldözött” (283. oldal).

A híres szakasz valójában így hangzik:

            De elvtársaim! – ez az a munkásság, /
mely osztályharcban vasba öltözött. /
Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! /
És búvunk érte, mint az üldözött. /
(József Attila összes művei,
Akadémiai Kiadó, Bp., 1952. II. kötet 49. old.)

Moldova is kiáll Kardosért. Mint a torony.

Magyar Narancs, 2002. január 10.
21 818 karakter