Kőszeg Ferenc honlapja

A választási év beköszönte előtt cikket írtam a „sorosozás” hazugságáról, az idegenellenesség gyökereiről és arról a veszélyről, amelyet a Putyin politikájához való hozzásimulás jelent Magyarország számára.  

Soros-terv, Putyin terv…

„A beléjük rögzült gyanakvás, ahogy az oroszok külföldre tekintenek, Molotov chequersi tartózkodása idején néhány figyelemre méltó összezördülésben mutatkozott meg. Megérkezésükkor nyomban kulcsokat kértek a szobájukhoz. Ezt némi nehézség árán sikerült biztosítani, ettől kezdve a szobájukat mindig zárva tartották. (…) A küldöttség három vezető tagja nemcsak a saját rendőreit hozta magával, de két asszonyt is, akik rendben tartották a ruháikat, és kitakarították a szobájukat. Amikor a szovjet küldöttek Londonban voltak, az asszonyok folyamatosan őrizték a gazdájuk szobáját, az étkezésekre is külön-külön mentek le. (…) Molotov személye biztonsága érdekében rendkívüli óvintézkedéseket vezettek be. A rendőrei gondosan átnézték a szobáját, gyakorlott szemek aggályosan megvizsgálták az összes faliszekrényt, valamennyi bútordarabot, a falakat és a parkettát. Az ágy különös figyelem tárgya volt; a matracokat átszurkálták, hogy nincs-e bennük pokolgép”.

       Winston S. Churchill: The Second World War
4. kötet (The Hinge of Fate)

A szovjet kormányküldöttség első angliai látogatásáról (1942. május). A vendégek ragaszkodtak hozzá, hogy Chequersben lakjanak, a mindenkori miniszterelnök vidéki rezidenciáján, bár ez hatvanöt kilométerre volt a tárgyalások londoni színhelyétől.

Szeretik-e a politikusok a népet, amelytől – elvben, egy demokráciában – a hatalmuk függ? Rákosi Mátyás hatalma Sztálintól és a szovjet fegyverektől függött, ebben a viszonylatban a magyar nép zavaró tényező volt. Amikor 1953-ban Nagy Imre júniusi beszédére válaszolt, azt mondta, „az utóbbi napokban megnőtt a kulákok szarva. A mi dolgunk most, hogy letörjük a megnőtt szarvukat.” Szavaiból még hatvannégy év múltán is süt a gyűlölet. Nemcsak a kulákok iránt, hanem az egész parasztság, az egész nemzet iránt.

Orbán Viktor huszonkilenc évvel ezelőtt egy nemzedék sérelmét kiáltotta világgá, a nemzedéke nevében fordult szembe azokkal, akik egy gazságra és hazugságra épült rendszer összeomlásának pillanatában úgy próbáltak tenni, mintha az összeomlás az ő érdemük lenne. Az igazság kimondása tette akkor Orbánt a jövő politikusává. Ma ugyanez az Orbán a hazugság szószólója. Nagyon szeret az emberek, a magyar emberek véleményére hivatkozni, milliárdokat költ „nemzeti konzultációra”. Nem gyűlöli a népet, mit gyűlölne rajta? Úgy viszonyul hozzá, mint a strici a nőhöz, akit az utcára küld. Ribancnak tartja, hisz biztos szívesen megy az utcára. És megveti, mert mindent megtehet vele.

Soros és a demográfia

A Sorossal kapcsolatos állítások fő forrása Soros Itt a tervem a menekültkáosz megoldására című cikke, amelyet a szerző 2015. szeptember 29-én publikált, azaz a menekültválság tetőpontján, amikor Magyarországon át menekülök tízezrei masíroztak az osztrák határ felé, részint a magyar hatóságok csendes jóváhagyásával, részint aktív segítségével.

Ebben a cikkben szerepelnek azok a javaslatok, amelyek alapján kormányunk kialakította a Soros-mumus képzetét a hazai közvéleményben. Itt olvasható az, hogy az Európai Uniónak évente egymillió menekülőt kell befogadnia, és a következő két évben fejenként évi 15 000 eurót kell biztosítania a menekültválság leküzdésére. 2015-ben a Pew Research Center statisztikája szerint 1,3 millióan kértek menedékjogot Európában, tehát Soros már ekkor is a védelemben részesülők számának csökkentését javasolta. A fejenként kétszer 15 ezer euró hozzávetőleges átszámítással valóban 9 millió forint. Csakhogy ezt a pénzt természetesen nem a menekülők kapják zsebpénzként, hanem az államoknak kell ebből fedezniük a menekültek lakhatásának, iskoláztatásának, nyelvtanulásának költségeit. Anyagi haszna ebből tehát azoknak lesz, akik szobát adnak ki, nyelvet oktatnak a menekülteknek. Az Európai Uniótól 2004 és 2016 között naponta 2,2 milliárd forint érkezett Magyarországra. (444.hu, 2016. június 8.) Ezt az adatot is le lehet fordítani úgy, hogy – némi kerekítéssel – minden magyar állampolgár napi 2200, évi 803 ezer forintot kapott az uniótól. És nyomban adódik a kérdés: hol van az a pénz? Az Európai Unió 28 országának lakossága 2016-ban 510 millió volt. A természetes fogyás az unió egészében 3 ezrelék, a népesség tehát évente másfél millióval csökkenne. Valójában azonban a lakosság létszáma nő. Az Európai Unió 28 országába 2015-ben 4,7 millióan vándoroltak be, közülük 2,4 millió nem az EU másik tagállamából. Tehát Soros egymilliós javaslata csak Magyarországon és a Magyarországhoz hasonló fél-kelet-európai országokban kelthet rémületet. A természetes fogyás és a népességcsökkenés azonban éppen ezekben az országokban a legerősebb. Természetes fogyás tekintetében 5 ezrelékkel Bulgária áll az élen, de erőteljes a fogyás a balti országokban, Szerbiában és Horvátországban is. Magyarország népessége 1981 óta 737 ezer fővel csökkent, annak ellenére, hogy 1988 és 2009 között 363 ezren települtek át főként a szomszédos országok magyar nemzetiségű lakosai közül. A népességnövekedésnek ez a forrása azonban lényegében elapadt, az erdélyi magyarok a románokhoz hasonlóan inkább Nyugat-Európában vállalnak munkát, „magyarba” legfeljebb három-három hónapra jönnek át, bejelentetlen betegápolónak.

A Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézetének számítása szerint 2060-ra Magyarország lakossága 7 millió 900 ezerre csökken; a 65 éven felüliek száma ebből a sokaságból 2 millió 6o7 ezer lesz, de még a kilencven éven felüliek száma is meghaladja a háromszázezret. Vajon ki fogja megtermelni a nyugdíjukat, orvosi kezelésük költségeit? A migránsok elleni uszítás nemcsak kicsinyes és undorító, de a szó legszorosabb értelmében nemzetvesztő politika is, amely a mai harmincasokat az öregkori nyomornak, a kórházakból való kirekesztettségnek szolgáltatja ki.

Egy újabb terv

Sorosnak azonban menekültügyben nem ez a két évvel ezelőtti cikke volt az utolsó szava. Nem egészen tíz hónappal a fentebb idézett írás megjelenése után, 2016. július 19-én Soros újabb cikket tett közzé a tekintélyes Foreign Policy Magazine-ban, Európa utolsó esélye, hogy rendbe hozza menekültpolitikáját címmel. Addigra Európa túl volt a menekültválság legviharosabb szakaszán, Soros átgondolhatta és korrigálhatta javaslatait. Ebben a második cikkben nincs már szó évi egymillió szíriai menekült befogadásáról. Az új javaslat szerint a háború sújtotta frontállamokból évi háromszázezer menekültet kellene befogadnia, a közép-keleti menekültek befogadásának terhét pedig az Európai Uniónak meg kellene osztania más államokkal. Soros hét pontban foglalja össze javaslatait, ezeket a menekültügy rendezése hét pillérének nevezi. Némelyik javaslat annyira közel áll ahhoz, amit Orbán is hirdet, hogy akár Soros–Orbán-javaslatoknak is nevezhetnénk őket. Az elsőt már láttuk. A második pillér, hogy Európának vissza kell nyernie az ellenőrzést a határai felett. „Kevés dolog van – írja Soros –, ami jobban elidegenítené az embereket egy jelenségtől, ami nagyobb riadalmat keltene, mint a káosz látványa.” Hogy ez megszűnjön, arra van szükség, hogy az Európába érkező menedékkérőket emberhez méltó körülmények között helyezzék el, és a kérelmüket tisztességes eljárásban, egységes elvek alapján bírálják el. Ez vonatkozik azokra is, akiknek az ügyét Európán kívül, valamelyik arab országban vagy Afrikában bírálják el.

Soros ezzel semmi újat nem mond. A menekültek védelmének a kereteit nemzetközi szerződés, a genfi egyezmény határozta meg, a részes államoknak az egyezményhez kell igazodniuk. Ezt fejezi ki, hogy Ausztriában például a menedékjogi ügyekben határozatot hozó, a Belügyminisztériumnak alárendelt szövetségi hatóság döntése ellen a kérelmező a Független Menedékjogi Szenátushoz fordulhat, amelynek tagjai bírói függetlenséggel határoznak az eléjük kerülő ügyekben. A közös európai menekültpolitikai rendszer kimondja, hogy a menekültek védelmének alapelvei, a menedékkérők fogadásának körülményei, a menedékjogi eljárás szabályai az Európai Unió országaiban közösek, az erre vonatkozó törvényeket össze kell hangolni, a közösen elfogadott minimumkövetelményektől az egyes országok törvényhozása csak a kérelmezők javára térhet el. Az amszterdami szerződés, amely a menekült- és bevándorláspolitikát, továbbá a külső határok ellenőrzését az unió közös ügyévé tette, korlátozva ezzel az egyes tagállamok nemzeti szuverenitását, 1999 májusában lépett hatályba.  Az új tagállamoknak a csatlakozásig majdnem öt évük volt, akkor nyugodtan mondhatták volna, ebből nem kérnek. De nem mondták, sőt Magyarország közvetlenül a csatlakozás előtt kapott 168 millió euró támogatást a schengeni határőrizeti rendszer megerősítésére. A közös menekültpolitikai rendszer persze nem valósult meg. A megvalósításához sok pénz kell, Soros számítása szerint évi harmincmilliárd euró. De ez az összeg is jóval kevesebb, mint amennyibe a Schengen előtti önálló határellenőrzési rendszerek visszaállítása kerülne. Finanszírozásának ügyében Soros Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter javaslatát veszi át: a hiányzó összeget egy új európai benzinadó bevezetésével lehet előteremteni. A negyedik pillérre tett javaslat értelmében újra kell tárgyalni a dublini szabályokat, hiszen nyilvánvalóan abszurd, hogy a menekültek ellátásának terhét azok az országok viseljék, ahol a menedékkérő a kérelmét beadta. A szabály elsősorban az unió keleti és déli peremországait sújtja, így Magyarországot is. A menekültek befogadásának önkéntesnek kell lennie (ötödik pillér). Az unió sem a tagállamait nem kényszerítheti arra, hogy menekülteket fogadjanak be, ha nem akarnak, sem a menekülteket, hogy olyan országban telepedjenek le, ahol nem látják szívesen őket. Viszont az anyagi támogatást (ez a hatodik pillér) az unión kívüli országokra, így például Jordániára is ki kell terjeszteni. A szíriai háború végével a menekültek beáramlása nem fog megszűnni: a túlnépesedés, az éghajlati változások újabb tömegeket kényszerítenek menekülésre. „A különböző népek különböző mesterségeket hoznak magukkal” – mondja Soros. Mintha Szent István is valami ilyesfélét mondott volna: „Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti” (Kurcz Ágnes fordítása). Az óriásplakátok, amelyek nemzeti konzultációt hirdettek Soros veszélyes terve ellen, 2017 júliusában jelentek meg szerte az országban, a konzultáció kérdőívét a kormány szeptember 29-én tette közzé és küldte szét elsőbbségi levélként nyolcmillió állampolgárnak. Holott Soros itt ismertetett újabb cikkét a hvg az angol nyelvű szöveg megjelenése után egy héttel, 2016. július 26-án magyarul is közreadta, a szöveg azóta is olvasható az interneten. Ez azonban láthatólag nem zavarta kormányunkat abban, hogy több mint egy évvel később olyan szándékot tulajdonítson Sorosnak, amelyet ő már régen meghaladott, átdolgozott. A náci Németországban nem volt ellenzéki sajtó, és aki ellenséges adót hallgatott, súlyos büntetésnek tette ki magát. De azt azért talán Goebbels propagandaminisztériuma sem kockáztatta meg, hogy olyasmit állítson, aminek a valótlanságáról bárki könnyen meggyőződhetett.

Ha csak ennyi volna, az csupán a kormányzati propaganda ostobaságát jelezné. Csakhogy az általában igen szakszerű, pontos Medián a 444. hu megbízásából azt mérte fel, mitől tart leginkább a magyar társadalom. (A 2017. szeptember 15-20. között végzett felmérés eredményét a portál október 4-én mutatta be.) Az adatok a kormánypropaganda hatékonyságát bizonyítják. A megkérdezettek 68 százaléka szerint a migránsok súlyos, közülük 49 százalék szerint nagyon súlyos fenyegetést jelentenek Magyarország számára. Soros 55 százalék szerint jelent fenyegetést, a külföldről finanszírozott civil szervezetek 37 százalék szerint fenyegetik Magyarországot, az unió 31, Oroszország ellenben csak 27 százalék szerint. A közvélemény átveszi a propaganda nyelvét: az Európai Unióban a megkérdezettek 26 százaléka lát fenyegetést, Brüsszelben viszont 37 százaléka. A fenyegetettség érzés összhangban van a megkérdezettek pártválasztásával. A migránsokban a Fidesz-szavazók 86 százaléka lát komoly veszélyt, a Jobbik-szavazók 74 százaléka. De a migránsokban a pártpreferenciával nem rendelkezők 64 százaléka is komoly fenyegetést sejt.
 

A migránsgyűlölet forrásai

Ez persze nem volt mindig így, 1988–90-ben a magyar társadalom együttérzéssel és segítőkészen fogadta az Erdélyből menekülőket. Nem csupán azért volt ilyen befogadó a hangulat, mert az akkori migránsok magyarok voltak. Antall József miniszterelnök 1991. augusztus 26-án, a mohácsi csata 465. évfordulóján mondott beszédében a délszláv háború menekültjeinek befogadása mellett foglalt állást, ugyanakkor meg is nyugtatta a közvéleményt: „Legyenek nyugodtak magyar honfitársaim, hogy biztonságban vannak, és fenntartjuk a rendet és biztonságot a határainkon is. Ugyanakkor segítséget nyújtunk az ide menekülőknek.” Ezekben a hetekben a széteső Jugoszláviából ötvenezer menekülő érkezett Magyarországra, jóval több, mint 2015 előtt bármelyik évben. Akkor a magyar társadalom szállást kínált, pénzt, ruhát, takarót gyűjtött a bajba jutott szomszédoknak. Az együttérzés hullámának a politika vetett véget, egyebek közt Boross Péter belügyminiszter az 1993 márciusában elhangzott hírhedt kijelentésével: „Magyarország megtelt”. 1991 októberében a belügyminiszter felélesztette a soha hatályon kívül nem helyezett pártállami jogszabályt, amely felhatalmazta a határőrséget, hogy a határról visszafordítsa azokat a beutazni szándékozókat, akik a határőrök megítélése szerint nem rendelkeztek a magyarországi tartózkodás feltételeivel. Kezdetben évi egymillió, 1995-ben 328 ezer, 1996-ban 252 ezer visszairányításra került sor, elsősorban a román határon. 1997-ben kötelezővé tették, hogy a visszairányításról írásos határozatban kell rendelkezni, azaz ki kell tölteni egy formanyomtatványt, bejelölve benne a visszairányítás okát. Az intézkedés nyomán a visszairányítások száma az előző évi ötödére, 54 ezerre esett vissza.

Az 1990 januárjában kirobbant Dunagate-ügy nyomán a kormány feloszlatta a Belügyminisztérium III-as (állambiztonsági) főcsoportfőnökségének III/III-as – a „belső reakció” felderítésével és üldözésével foglalkozó csoportfőnökségét. A rendelkezés (egy időre) kizárta, hogy a csoportfőnökség munkatársait a fegyveres rendvédelmi szervek alkalmazzák. Így a volt III/III-asok jelentős része a menekültügyi szervezetben kapott állást, és államvédelmi mentalitását akkor is megőrizte, amikor az lett volna a feladata, hogy a menekültek befogadását és védelmét segítse elő. Churchill leírása a Molotov vezette szovjet kormányküldöttség 1942-es angliai látogatásáról, amely e cikk elején olvasható, groteszk és egyúttal rémisztő képet ad a szovjet vendégek paranoiás bizalmatlanságáról: óvintézkedéseikben összeolvad az ősi orosz idegenkedés a külföldtől és a kommunista agresszivitás az osztályellenséggel szemben. A szovjet irányítás alatt álló államvédelmi rendszer ezt a mentalitást sajátította el, és ezt örökítette tovább minden külföldi és főként persze a legkiszolgáltatottabb külföldi csoport, a menedékkérők kárára. Amikor a Fidesz a menekültek ellen gerjeszt félelmet, az ÁVH örökségére épít.

Egy jogállamban a közigazgatási határozatokkal szemben általában van lehetőség a jogorvoslatra. Az állampolgársági törvény vitája idején (1993) megfeneklett minden olyan módosító indítvány, amely az állampolgársági kérelmek elutasításának indokolására kötelezte volna a belügyi szerveket; az indokolás hiánya természetesen a jogorvoslat lehetőségét is kizárta. Az indokolási kötelezettséget a Belügyminisztérium apparátusa a nemzeti szuverenitás megsértésének tekintette. 2002-ben Magyarország azzal a fenntartással csatlakozott az állampolgárságról szóló 1997-es európai egyezményhez, hogy Magyarország az állampolgársági kérelem elutasítását nem indokolja, és ellene jogorvoslati lehetőséget nem biztosít. Ez a szégyenletes és egyedülálló fenntartás egyebek közt arra teremtett lehetőséget a nemzetbiztonsági szolgálatoknak, hogy állampolgársági kérelmük elutasításával fenyegessék azokat a külföldieket, akik nem akarják vállalni, hogy jelentsenek honfitársaikról. Azaz: ha nem vagy besúgó, nem lehetsz magyar. Persze nem lett mindenki besúgó, és nem is zsaroltak meg mindenkit. De a magyar állampolgárságot elnyert kínaiakat, afgánokat óhatatlanul körülveszi a gyanakvás légköre, és nincs rá módjuk, hogy bizonyítsák, nem besúgók.

2000-ben Pintér Sándor belügyminiszter létrehozta a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalt (BÁH), minden külföldieket érintő ügy központi hatóságát. Ezzel sikerült restaurálni a Külföldieket Ellenőrző Országos Hivatalt (KEOKH), amely az állambiztonsági szervezet rendőri segédhivatalaként működött. Elődje az 1930-ban alapított, hasonló nevű intézmény volt, nevében a H betű akkor még nem hivatalt, hanem hatóságot jelentett. A BÁH főnöke az erős állam-, illetve nemzetbiztonsági támogatottsággal rendelkező Végh Zsuzsanna lett.

Az idegenellenesség az 1990-es évek elején a nyíltan (már, még?) nem vállalható antiszemitizmus és rasszizmus pótszere volt. A Fidesz-kormány idején az idegenellenesség (amelynek rasszista és antiszemita vetülete is nyilvánvaló) a kormányzati ideológia meghatározó eleme lett – látványos ellentétben azzal, hogy Szent István a vendégek befogadását, sőt behívását a keresztény királyságban erkölcsi parancsnak és az ország érdekének tekintette. Kétségtelen, hogy az idegenellenesség terjed Európában, bár akkora sikere, amekkorának Orbán képzeli, nincs.

A  fellazítás ördöge

A nyugati sajtóban Sorost filantrópnak szokták nevezni. Azt hiszem, nem kedveli ezt a kifejezést. Harminchat évi távollét után, már milliárdosként forradalmi tervekkel tért vissza Magyarországra. Tárgyalásai során többször elmondta, olyan Magyarország létrehozásában kíván közreműködni, ahonnan ő sem emigrálna. Mindenekelőtt arra törekedett, hogy a támogatások megtervezésében, a támogatott személyek kiválasztásában megtörje a pártállam monopóliumát. Az állambiztonsági szervezet ugyanis kényesen vigyázott arra, hogy a külföldi ösztöndíjak csak a szervezet, illetve kihelyezett szervei kezdeményezésére, legalábbis jóváhagyásával legyenek megszerezhetők. Nem vették jó néven, ha egy kutatót a tudományos kapcsolatai alapján hívott meg egy külföldi kutatóintézet, ha pedig valaki saját erőből szerzett meghívást egy háromhetes nyári egyetemi kurzusra, kockáztatta, hogy hazatérése után a munkahelyén fegyelmi eljárás várja. Tény/Soros című könyvében Nóvé Béla egy krimi feszültségét teremti meg, ahogy leírja a lépéseket és ellenlépéseket, amelyek révén Soros egyre közelebb került elképzelései megvalósításához, bár tudta, hogy kompromisszumokat is el kell fogadnia. Tárgyalópartnereiben folytonosan összecsapott a félelem, hogy olyasmibe egyeznek bele, ami túlmegy a pártállam vezetőinek engedékenységén, és a sóvárgás, hogy pénzt szerezzenek kutatóintézetük munkájához. Mindeközben „G. Soros amerikai állampolgár” 1982-től kezdve az állambiztonsági szerv szoros ellenőrzése alatt állt, azaz minden lépéséről, minden találkozásáról állambiztonsági jelentés is készült. Az állambiztonsági szervezet legfőbb feladatának a „fellazítás” elhárítását látta, Soros törekvése, „terve” pedig maga volt a fellazítás. Ugyanakkor az állambiztonsági szervezet maga is megpróbált részesülni Soros pénzéből. Borhi László az amerikai–magyar kapcsolatok történetét elemző doktori értekezésében (Nagyhatalmi érdekek hálójában, 2015) leírja, hogy Bogye János rendőr vezérőrnagy, az állambiztonsági főcsoportfőnökség helyettes vezetője százharmincezer dollárt próbált szerezni Sorostól az amerikai magyar emigráció körében végzendő propaganda céljára. Az állambiztonsági szervezet nemcsak azért tartotta fontosnak, hogy felügyelje, ki kap ösztöndíjat, mert mindent az ellenőrzése alatt akart tartani, hanem mert a jóváhagyásával kiutazókat megbízták, hogy hozzanak be úgynevezett COCOM-listás termékeket, elsősorban számítógép-alkatrészeket. Ezeket ugyanis a hidegháború körülményei között tilos volt a Varsói Szerződés országaiba eladni. De a magánvásárlók állampolgárságát a nyugati üzletekben nem vizsgálták. A behozott termékeket sok esetben az állambiztonsági szervezet vette meg, jutányos áron. Aki a Soros-alapítvány támogatásával kapott ösztöndíjat, az általában nem akart az ávóval üzletelni. Meg persze jelentést sem írt a kollégáiról.

Gulyáskommunizmus – terroristáknak

Borhi könyve egyébként abból a szempontból is figyelemre méltó, hogy világossá teszi, a rendszerváltás korántsem volt előre letárgyalt, biztosan megvalósuló történelmi fordulat. Az többé-kevésbé köztudott, hogy a francia és főképp a brit kormány tartott a német egyesüléstől, hiszen sejthető volt, hogy az egységes Németország Európa legnagyobb gazdasági hatalma lesz. De az amerikai külpolitika intézői is aggódtak, hogy megbomlik a térség stabilitása. A délszláv háború igazolta is, hogy az aggodalom nem volt alaptalan. A disszertációból, amelynek a megírásához a szerző igen jelentős mennyiségű diplomáciai iratot tanulmányozott át, kiderül, hogy az amerikai politika számára Magyarország nemcsak az volt, aminek mutatni akarta magát: a gulyáskommunizmus reformokra nyitott országa. Hiszen pontosan tudták, hogy a magyar titkosszolgálat összejátszik a világ terroristáival. Carlos és társai számára Budapesten titkos lakást és korszerű fegyvereket biztosítottak, és valószínűleg segítséget nyújtottak a Münchenben működő Szabad Európa Rádió román szekciója ellen végrehajtott támadáshoz is. De mindennél súlyosabban esett a latba, hogy Conrad Lee őrmester éveken át adta ki a magyar hírszerzésnek a Nyugat-Németországban állomásozó amerikai hadsereg legféltettebb titkait, amelyeknek ismerete háború esetén stratégiai előnyt biztosított volna a NATO területére betörő szovjet hadseregnek.A magyar állambiztonsági szervezet hatékonyságát tehát egyáltalán nem lehet megítélni azokból a bugyuta jelentésekből, amelyeket a III/III-as csoportfőnökség hálózati személyei írtak a demokratikus ellenzékről. A magyar állambiztonsági szervezet az amerikaiak és a NATO számára komolyan veendő ellenség volt. Magyarország megítélését csak tovább rontotta, hogy a rendszerváltás után az egymást követő kormányok továbbra is titokként kezelték, miképpen működtek együtt a magyar állambiztonsági szervek a világ terroristáival, sőt Carlos elfogása után is csak vonakodva adták át a Carlosék magyarországi tartózkodása idején keletkezett iratokat a francia nyomozóknak. Ahogy egy amerikainak azt is nehéz volt megérteni, mért nem rehabilitálják Belovai István ezredest, aki az amerikai hírszerzés tudomására hozta, milyen titkos amerikai iratokat továbbít a magyar titkosszolgálat a szovjet hírszerzésnek. Miközben azok, akik ellentmondás nélkül küldték tovább az iratokat, ismeretlenségbe burkolózva élvezték főtiszti nyugdíjukat. Magyarország a NATO és az Európai Unió tagja, de Brüsszellel hadakozik, és óvja azokat a titkosszolgáit, akik a Szovjetuniónak tettek hatalmas szolgálatokat.

A rettegésre építő nemzetmentő programoknak mindig velejárójuk az álszentség és a korrupció. A lakásomhoz közeli utcában van egy órajavító, a tulajdonosa történelmi nevet viselő órásmester özvegye. Az órákat valójában egy fiatal órás javítja, szívesen megyek hozzá, legutóbb megjavította a nagymamám százéves Schaffhausen karóráját, amely a nagymama halála óta, azaz majd hatvan éve, nem volt felhúzva. Múltkor, vesztemre, politika beszélgetésbe bonyolódtunk. A fiatalember helyesli a kerítést, mert így nem tudnak bejönni a terroristák. „De a Pilvax kávéház, mondom, innen százlépésnyire, libanoni étterem lett, a márciusi ifjak helyén vízipipázó arabok ülnek. (Igaz, múltkor nagyon jó török kávét ittam náluk.) A szomszéd sarkon az óra- és ékszerüzlet, biztos ismerte a tulajdonosát, négy éve halt meg, most ugyancsak araboké. A Belváros utcáin délelőtt fejkendős arab nők tologatják a kisgyereküket.” A fiatal órás a fejét rázza. „Az más, mondja, ezek befektettek itt, ezek nem terroristák.” Ha egy terrorszervezet Magyarországon akar terrorcselekményeket elkövetni, meg tudnak venni egy üzletet, vendéglőt, van rá pénzük. De ezt már nem mondom végig, nem vagyok népnevelő, a derék órás nyilván a Fideszre fog szavazni, lelke rajta. Persze még sok mindent mondhatnék, hiszen valamennyire követtem Orbán Viktor kedvenc arabjai, a Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett Sameer Hamdan és Zuhair Awad, a Buddha Bár Hotel üzemeltetői, a Párizsi udvar tulajdonosai történetét. 1986-ban ösztöndíjas diákként érkeztek Magyarországra, de nem jártak egyetemre. Az akkor hatályos miniszteri rendelet értelmében azokat az ösztöndíjasokat, akik nem tettek eleget tanulmányi kötelezettségeiknek, ki kellett utasítani. Őket nem utasították ki, bár illegális pénzváltó tevékenységet folytattak. Ezt csak az magyarázhatja, hogy igen jó kapcsolatuk volt az állambiztonsági szervezettel. Sőt, talán magasabb szintekkel is, hisz családjuk közel állt a szovjet politika által támogatott Jasszer Arafathoz, a Palesztin Felszabadítási Szervezet vezetőjéhez. Nem kizárt, hogy a pénzváltásból származó jövedelem egy része Arafat szervezeténél landolt. (Lásd Blikk, 2009. július 23.) Awad testvére, társa a pénzváltó üzletben Najib Awad merénylet áldozata lett: kocsiját 1995. szeptember 19-én robbantották fel azzal a módszerrel, ahogy később az Aranykéz utcai merényletet végrehajtották. A pénzváltókra bízott összegből állítólag 500 millió forint hiányzott.

A Rogán Antal által kezelt letelepedési kötvényekkel a családtagokkal együtt mintegy húszezer külföldi érkezett Magyarországra. 2001-ben a Magyar Helsinki Bizottság javasolta, tegye lehetővé a kormány, hogy a mintegy ötszáz magyar nemzetiségű volt menedékes, akik nem akartak, de nem is tudtak visszamenni Szerbiába, könnyített feltételekkel kaphasson letelepedési engedélyt. Arról szó sem lehet, tolmácsolta a Fidesz-kormány válaszát a javaslatra Felkai László, a Belügyminisztérium közigazgatási államtitkára. A sorozatgyilkos Magda Marinkónak ellenben volt letelepedési engedélye. Volt Szemjon Mogiljevicsnek is, a Szeva bácsi néven ismert, hosszú ideig Budapesten élő orosz maffiafőnöknek, akit végül az FBI nyomására távolítottak el Magyarországról. Mindez persze sok pénzbe került. De az üzlet olyan jól ment, hogy az Országos Rendőr-főkapitányság nyugdíjas idegenrendészei kft.-t alapítottak, ahol a tartózkodási engedélytől az állampolgárság megszerzéséig a szolgáltatásoknak szabott áruk volt. Minderről sok-sok cikk jelent meg a magyar sajtóban, az internetes portálokon, de a szélesebb közönséghez csak az egyenirányított sajtó szövegei jutnak el: Nyugat-Európában a migránsok merényleteket követnek el, mi ellenben a kerítés jóvoltából biztonságban élünk. Az a félmillió magyar, aki Nyugaton vállal munkát, nyilván őrült: az életüket kockáztatják Brüsszelben, Párizsban és Londonban.  

Széchenyi, Deák, Soros – meg egy másik terv

A nagy reformereknek elsősorban tervük van, világos elképzeléseik arról, hogy mit akarnak. Ha még vagyonuk is van hozzá, az persze nagy előny, de a tervhez képest másodlagos. A magyar történelemben, a XIX. század történetében mindkettőre van példa. Széchenyinek hatalmas vagyona volt, költött is felforgató tervei, az akadémia, a Lánchíd, a gőzhajózás, a Nemzeti Kaszinó megvalósítására. Deáknak nem volt számot tevő vagyona, annyija volt csak, hogy két szobát bérelhetett az Angol királynő szállóban. 1865-ben, húsvéti cikke megírása idején még közjogi tisztsége sem volt, hisz az országgyűlést a kormány feloszlatta. Csak egy terve volt, ha úgy tetszik, egy ötlete: az, hogy a magyar alkotmányt és a Habsburg-birodalom érdekeit össze lehet, sőt össze kell egyeztetni, mert különben mindkettőnek vége. Ha a mai kormányban annyi tolerancia volna, mint Ferenc Józsefben és a környezetében, vagy mint az akkori politikai élet függetlenségi kossuthistáiban, akkor Soros Györgyben nem nemzetvesztő öreg zsidó spekulánst látnának, hanem Széchenyi és Deák mai utódját. Azt a merészen ötletes, a világban jártas és megfontoltan politizáló embert, aki kerek harminc évvel ezelőtt Orbán Viktorban és a barátaiban fedezte fel az akkori magyar társadalom legígéretesebb csoportját, a majdani Magyarország hivatott vezetőit.

Erre annál is inkább szükségünk volna, mert akinek biztosan van terve Magyarországgal és a hozzá hasonló országokkal kapcsolatban, annak sokkal nagyobb a hatalma és sokkal több a pénze, mint Sorosnak. Nem nehéz kitalálni: Putyin az. 1941. augusztus 12-én Roosevelt és Churchill megfogalmazta az Atlanti Chartát, amelynek első pontjában kimondták: „országaikat sem területileg, sem más módon nem kívánják gyarapítani”. Egy évvel később Churchill Moszkvába látogatott, Molotov külügyminiszter azzal fogadta, hogy a Szovjetunió vissza akarja kapni az első világháború után elvesztett területeket, Kelet-Lengyelországot és a balti államokat. 1992-ben, már a Szovjetunió felbomlása után egy angolul beszélő idegenvezetővel, több korábbi kísérlet után, tíz dollár ellenében sikerült bejutnom az Oruzsejnaja Palatába, a Kreml fegyver- és kincstárába. Megálltunk az egyik vitrin előtt, amelyben gyönyörű aranytárgyak sorakoztak. „Ezek azok a kincsek – magyarázta az idegenvezető –, amelyeket Nagy Péter 1710-ben, Riga elfoglalása után hozott el onnan. És képzelje: Lettország most az egészet vissza akarja kapni. Én nem tudom, miféle emberek ezek. Hát nem tudják, hogy a hadizsákmány – az hadizsákmány?” Amit egyszer megszereztünk, az a mienk. A Szovjetunió szétesése, szuperhatalmi pozíciójának megrendülése feldolgozatlan traumája az egykori unió sok állampolgárának. Szolzsenyicin úgy vélte: Oroszország, Fehéroroszország, Ukrajna, azaz a pravoszláv országok, továbbá Kazahsztán, ahol Oroszország már a XVIII. században támaszpontokat létesített, és ahová százötven éve megkezdődött az orosz betelepülés, együtt kell maradjon, akár azon az áron is, hogy Nyugat-Ukrajna elszakad a kijevi Ukrajnától. A Krím félsziget annektálása óta ezt a kelet-ukrajnaiak se feltétlenül gondolják így, de a szolzsenyicini maxima azért még lehet része Putyin birodalom-helyreállító politikájának.

Ez a politika nem jelenti azt, hogy Putyin be akarná szippantani a volt szocialista országokat. Ezt Sztálin se akarta. Putyin is csak azt akarja, hogy a varsói szerződés egykori országai, mínusz Kelet-Németország, alkossanak gazdaságilag Oroszországhoz kötődő ütközőzónát az Orosz Föderáció és a Nyugat között. Orbán keleti nyitása erre felé vezet. Ez a veszedelmes terv Magyarország számára, nem a Sorosé. Amikor 1999-ben Magyarország a NATO tagja lett, a „zemberek” azt mondták, mostantól megvan rá az esély, hogy ha netán mégis háború lesz egyszer, Magyarország a győztes oldalon végezze. Ha Orbán kiügyeskedi Magyarországot az Európai Unióból, az a NATO-tagságnak is a végét jelenti. És ha egyszer tényleg háború lesz, ismét tuti vesztesként vághatunk bele, akár 1914-ben vagy 1941-ben.

***

Ezt a cikket azzal a szándékkal kezdtem el írni, hogy a jövő évi választási esélyekről mondom el a véleményem. Azért is szívesen megtettem volna ezt, mert egy, az ÉS-ben megjelent cikkemmel sikerült közfelháborodást keltenem. „Orbán ellenében még Vona Gáborra is lehet szavazni” – írtam („A vég kezdete?”, ÉS, 2016/40., október 7.). Nem felhívás volt ez, hogy szavazzunk Vona Gáborra, hanem annak a ténynek a tudatosítása, hogy ha valaki Orbán helyett Vonára szavaz, az segít megtörni a Fidesz abszolút többségét. Ma egyre több – esélytelen – miniszterelnök-jelölt verseng egymással, ez még a baloldali szavazóknak is elveszi a kedvét attól, hogy közülük válasszon. Ráadásul az ellenzéki pártok, még ha együtt véve meg is volna a többségük, képtelenek lennének koalíciós kormányt alkotni és együtt kormányozni. Úgy végeznék, mint a Szabadelvű Párt tarkabarka ellenzéke, amely többsége ellenére nem bírt kormányozni, és céljaiból semmit sem ért el. Az összefogásnak egyetlen technikája lehet, és egyetlen célja: az egyéni kerületekben csak egyetlen jelölt induljon. Ha a taktika netán beválik, és a Fidesz nem éri el az ötven százalékot, a sikeres párthalmaz akkor se képzelje győztesnek magát, és ne akarjon kormányozni. Ellenben fogadja meg valamennyi párt, hogy nem lép koalícióra a Fidesszel. Ez egyébként létérdeke az összes pártnak. Ha a Fidesznek nincs ötven százaléka, és nem talál koalíciós partnert, akkor két dolog történhet. 1. Nem vállalja a kormányzást, és új választásokat kell kiírni. Ez éppúgy vezethet a Fidesz megerősödéséhez, mint az összeomlásához. 2. Vállalja, hogy kisebbségi kormányt alakít, és hozzászokik, hogy minden törvény, mindenekelőtt a költségvetés ügyében egyeztet egy vagy több párttal. Ez nagy iskola lehetne mind a Fidesz, mind az ország számára. Lehet, hogy a jelenlegi kormányfő nem bírná az egyeztetési kényszerrel járó stresszt, és egy év múlva a G. Orbán Viktor helyét a kormány élén a vásárhelyi Lázár János foglalná el. Az is lehet, hogy az egyeztetési kényszer következtében visszatérne a politika a parlament üléstermébe, és a következő négy év alatt felnőne egy párt vagy pártszövetség, amely átvehetné a kormányzást. Ehhez azonban szabad sajtó kell, és az láthatólag nem tud létrejönni. Hagyományos értelemben nincs cenzúra, a cenzúrát azonban hatékonyan pótolja a kormányközeli média túlsúlya. Ha Soros tényleg be akarna avatkozni a magyar (és a kelet-közép-európai) politikába, Bécsben kellene televíziós szerkesztőséget létesítenie, amely egész napos adást sugároz műholdról, négy nyelven: lengyelül, csehül, szlovákul és magyarul. Ha a műsora igazán jó lenne, én is vennék egy parabolaantennát, pedig évek óta nem nézek tévét. Egy ilyen tévé megtörhetné a kormány tájékoztatási monopóliumát.

Valami ilyesmit képzeltem, amikor tervezgetni kezdtem ezt a cikket. Aztán elolvastam a Medián október 20–24-én készült felmérését, és láttam, hogy a teljes népesség 40, a biztos szavazók 61 százaléka a Fideszre akar szavazni. Mit álmodozom akkor arról, hogy a Fidesznek nem lesz abszolút többsége? Magyarországon 1875 és 1990 között (az 1905–1906-os közjátéktól eltekintve) sosem bukott meg kormányzó párt a választáson. Félelemkeltéssel, némi antiszemitizmussal felöntött idegellenességgel Európának ezen a fertályán jó eséllyel lehet nekiindulni egy választásnak. Hiszen manapság még a zsidók is migránsoznak, sorosoznak, és elhitetik magukkal, hogy a sorosozásban nincs antiszemitizmus. Akárcsak a magukat magyar úrnak képzelő zsidók száz évvel ezelőtt, akik még a keresztény magyar uraknál is szenvedélyesebben szidták az ide tolakodó – valójában az orosz hadsereg elől menekülő – galiciánereket.

Élet és Irodalom, 2017. december 20.

34 426 karakter