Kőszeg Ferenc honlapja

A hosszú huzakodás után elfogadott 1994. évi XXIII. törvény csak arról szólt, hogy meg kell vizsgálni, hogy az országgyűlési képviselők és más fontos közéleti tisztséget betöltő személyek nem működtek-e együtt szigorúan titkos állományú tisztként vagy hálózati személyként a diktatúra állambiztonsági szervezetének III/III-as Csoportfőnökségével. Az elfogadott törvény alkotmányosságának vizsgálata során az Alkotmánybíróság mutatott rá, hogy a fontos tisztséget betöltő személyek átvilágításán túl mindenki számára biztosítani kell az információs önrendelkezési jogot. Vagyis mindenkinek, akiről a volt állambiztonsági szervezet adatokat gyűjtött, joga van arra, hogy a róla tárolt információkat megismerje. Újabb hosszú huzakodás után fogadta el az országgyűlés az 1996. évi XLVII. törvényt, amely a volt állambiztonsági szervezet iratait kezelő Történeti Hivatal felállításáról is rendelkezett.
További vitát váltott ki a hivatal vezetőjének személye. Horn Gyula MSZP közeli történészeket akart a hivatal élére helyezni, velük szemben ajánlották liberális történészek a pártsemlegesnek vélt Markó Györgyöt, a Hadtörténeti Levéltár igazgatóját. Bizottsági meghallgatása során hangzott el, hogy Markó a rendszerváltás előtt részt vett az emigrációban élő Király Béla elleni lejárató kampányban. Ennek ellenére kinevezték a Történeti Hivatal elnökének, ezt a tisztséget 2003-ig töltötte be.  1998 Kenedi János az Élet és Irodalomban vitát kezdeményezett Markónak a Történeti Hivatal élén betöltött szerepéről.  2012 óta a Schmidt Mária irányítása alatt álló Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány által létrehozott Kommunizmuskutató Intézet igazgatója.
Csikós Józsefet, a Belügyminisztérium Adatfeldolgozó Hivatala vezetőjét 1995-ben eltávolították a minisztériumból. Néhány hónappal később az Energol Rt vezérigazgatója lett. A cég olajszőkítéssel, adócsalással és más bűncselekményekkel gyanúsított vezetői ellen indult büntetőeljárás során Csikós tíz hónapot töltött előzetes letartóztatásban, de 2007-ben minden vád alól felmentették. Portik Tamást, a részvénytársaság korábbi marketingigazgatóját, a Fővárosi Ítélőtábla 2016 májusában gyilkosságra való felbujtás miatt jogerősen tizenöt év fegyházra ítélte. 

Kiskockás

Markó György azt nyilatkozta a Demokratának, nem biztos, hogy Kenedi János azután is megírhatta volna Kis Állambiztonsági Olvasókönyv című művét, miután az állambiztonsági iratok a Belügyminisztériumból átkerültek végre az általa vezetett Történeti Hivatalba. A hivatal elnöke láthatólag aggályosnak tartja, hogy Magyarországon megjelenhetett egy könyv – az egyetlen egy –, amely a rendszerváltás nyolcadik évében mégiscsak felfed valamit a Kádár-rendszer állambiztonsági szervezetének mindennapi működéséből. Így vélekedik Boross Péter meg Lovas István is: mindketten rosszallják, hogy Kenedi – „pártpolitikai alapon” hozzájuthatott olyan iratokhoz, amelyekből egyértelműen kiviláglik például az, hogy a III/III-as meg az állambiztonság többi csoportfőnöksége egyetlen szervezet volt, amely egységes terv keretében próbálta manipulálni a rendszerváltás folyamatát. Boross Péter, aki belügyminiszterként még a pártállami titoktörvény alapján újratitkosította az állambiztonsági szervezet egyébként is titkos iratanyagát, azt is rosszallta, hogy belügyminiszter-utóda, Kuncze Gábor holmi civil történészekre és levéltárosokra bízta az állambiztonsági archívumok iratanyagának a felmérését. Ezen egyébként Horn Gyula is fel volt háborodva; ki is fejtette, jobban tenné a belügyminiszter, ha inkább a közbiztonsággal törődne, ahelyett, hogy régi papírok között kutakodik. Ezzel Markó György előfutárának bizonyult: Markó Demszky Gábornak ajánlotta, foglalkozzon inkább a kutyagumival, mintsem a Történeti Hivatallal, amelyhez csak annyi köze van, hogy ott őrzik a róla készült állambiztonsági jelentések egy részét. Egy marslakó, ha volna ilyen, talán elcsodálkozna: miképpen is van az, hogy az előző, konzervatív kormány keményen antikommunista volt belügyminisztere egyetért az egykori kommunista kormány volt külügyminiszterével, azaz a jelenlegi szocialista-liberális kormány elnökével, továbbá (az iratok titkosságának kérdésében) ugyanezen kormány posztkommunista-szocialista honvédelmi miniszterével, (az állambiztonsági-nemzetbiztonsági szervezetek jogfolytonosságának kérdésében) pedig a szocialista tárca nélküli miniszterrel, miközben egyikük sem ért egyet ugyanezen kormány belügyminiszterével meg a liberális-szocialista főváros főpolgármesterével. A földlakók közül azonban állítólag Roosevelt csodálkozott utoljára: értetlenül próbált tudakozódni, miért is üzen hadat Magyarország pont az Egyesült Államoknak, holott konfliktusa Romániával van, a németek másik szövetségesével.

Markó György elégedett a másfél éves késéssel felállított Történeti Hivatal munkájával. Elmondja a Népszavának, hogy szeptember 1-je óta ezerötszázan érdeklődtek a róluk készült jelentésekről, és közülük 116-an (7,6 százalék – K.F.) már meg is tekinthették az anyagukat. Ezt az önmagában sem nagyon biztató statisztikai adatot tovább gyengíti, hogy az eddig kiadott anyagok szinte kizárólag az úgynevezett napi operatív információs jelentésekből valók. A rövid napi hírek mögül hiányoznak a források: az ügynöki jelentések, a belső értékelések, amelyeket a III/I. a III/II. a III/III. és a III/IV. csoportfőnökség vállvetve és felváltva állított elő. Mennyiségükre és jellegükre a Krassó Györgyről történetesen fennmaradt 14 kötetnyi anyag utal.

Demszky Gábor úgy véli, Markó György elszabotálja a szellemi kárpótlást. Sajnos a bajok előbb kezdődtek, mint Markó György: már akkor, amikor a magyar társadalom, majd a magyar kormány és a törvényhozás bedőlt a KGB trükkjének, és elfogadta, hogy az állambiztonsági szolgálat nemzetbiztonságira keresztelve – egy részlege híján – fennmaradjon. Az NDK társadalmának a Stasi nemzeti néven sem kellett. A közhiedelemmel ellentétben a félmillió munkatársat számláló szervezet teljes feloszlatásáról nem Bonnban döntöttek, hanem az NDK rövid életű demokratikus parlamentjében. A Stasi-iratok teljes körű megismerését az tette lehetővé, hogy a Stasi épületeket megszálló honpolgári bizottságok megakadályozták az iratmegsemmisítést, a Népi Kamara Joachim Gauck vezette bizottságában pedig – dacolva a szövetségi belügyminisztérium ellentétes véleményével – kidolgozták a Stasi-iratokról szóló törvény alapelveit. Mifelénk – ahelyett, hogy legalább egy icipici, egészen bársonyos forradalmat méltóztattunk volna csinálni – a rendszerváltó pártok egymást bénították: az SZDSZ az alkotmányosság védelmében az igazságtételt, az MDF a nemzet védelmében az állambiztonsági hálózat hathatós átvilágítását blokkolta.

A hatályos törvény értelmében a jogutód nélkül megszűnt III/III. csoportfőnökség iratain kívül a Történeti Hivatal kezeli a jelenlegi nemzetbiztonsági szolgálatok elődszervezeteinek azokat az iratait, amelyek a jelenlegi nemzetbiztonsági szolgálatok feladatai ellátása céljából „nem kezelhetők”. A dodonai mondat kompromisszum eredménye: az MSZP a III/III. iratain kívül semmit nem akart hozzáférhetővé tenni, az SZDSZ úgy vélte, a teljes állambiztonsági iratanyag a megfigyelteket és az egész megfigyelt társadalmat illeti. Az eredeti ügynöktörvény módosítása az Alkotmánybíróság érdeme. Az Alkotmánybíróság vezette be az információs önrendelkezési jog fogalmát, és kötelezte a törvényhozást arra, hogy az állambiztonsági szervezet iratait megismerhetővé tegye. Az SZDSZ arra számított, hogy az Alkotmánybíróság a jelenlegi törvény hatályba lépése után, egy újabb kereset nyomán azt is ki fogja mondani, aminek a kimondását mind az MDF-többségű, mind a szocialista többségű Parlament elutasította. Azt tudniillik, hogy az állambiztonsági szervezet különböző csoportfőnökségei és osztályai legalábbis jelentős részben ugyanolyan jogellenes feladatokat hajtottak végre, mint a III/III. Az Alkotmánybíróság azonban, amely olykor napok alatt képes döntést hozni, ezúttal hallgat.

A Történeti Hivatalban Markó György és munkatársai kimutatása szerint háromezer folyóméter irat található, mintegy kilencvenhatezer dosszié. A Gauck-hivatal száznyolcvan kilométeres iratanyagához képest persze elenyésző mennyiség, de ha csupán a számokat nézzük, mégis elegendő az „információs kárpótlás” megkezdéséhez. Csakhogy a számok félrevezetnek. A teljes dossziémennyiségből mindössze 21 344 az operatív és a munkadossziék száma. 1990 februárjában a régi-új állam (nemzet)biztonsági szervezetek 24 249 dossziét vittek el a Belügyminisztériumból, köztük 19 509 operatív, illetve munkadossziét. A megfigyeltekről készült titkos jelentések az operatív dossziékba kerültek. Ugyanezeknek a jelentéseknek a másik példánya került az információt szolgáltató hálózati személy munkadossziéjába. E két dossziétípusnak tehát majdnem a fele átkerült a működő szolgálatokhoz: a Belügyminisztériumban, azaz a jelenlegi Történeti Hivatalban csak 22 344 darab maradt belőlük, a hivatalban őrzött dossziémennyiség zöme – több mint hatvanhétezer darab – úgynevezett vizsgálati dosszié, ezekben a nyílt büntető eljárások jegyzőkönyvei találhatók. Anyagukat a politikai okokból büntető eljárás alá vont személyek többnyire már az eljárás során megismerhették. Most kevesebbet láthatnak belőle, mint az egykori irattanulmányozáskor, hiszen akkor társaik és a tanúk vallomásait is olvashatták, most ezeket az irat kiadása előtt a vádlott-társak és a tanúk személyiségi jogait védve (?) kiveszik a dossziéból. A vizsgálati dossziékban elhelyezett operatív anyagok, az ide tartozó besúgói jelentések nagyrészt hiányoznak a dossziékból, miként ezt a Bibó István kihallgatásai jegyzőkönyveit tartalmazó kötet is tanúsítja, amelyet ugyancsak Kenedi János rendezett sajtó alá. A Belügyminisztériumban feltehetőleg ezeket az anyagokat semmisítették meg (vagy rejtették el) 1989 decemberében. Érdekes egybeesés, hogy 1989. december 1-ével került vissza kulturális területről – a pártközpont agitprop osztályáról – a belügybe, az irattárak élére Csikós József ezredes, 1995-ig az összes nyilvántartást uraló Adatfeldolgozó Hivatal vezetője. (Jelenleg nem belügyi ténykedése miatt van előzetes letartóztatásban, hanem azért, mert a rendőrség feltételezése szerint köze lehetett a robbantásos ügyekkel is összefonódott illegális olajüzlethez.) A BM irattárába eleve csak a lezárt anyagok kerültek. Azoknak a célszemélyeknek és azoknak az ügynököknek az anyagai, akik meghaltak, disszidáltak, akiknek a megfigyelése, illetve a foglalkoztatása véget ért. Az élő anyagok a működő csoportfőnökségek épületében voltak, nap mint nap használták őket. Az iratmegsemmisítés, amelynek tényleges méreteiről nagyon keveset tudunk, elsősorban az élő anyagokat érintette, mindenekelőtt a III/III. iratanyagát. Tudható, hogy a III/I. csoportfőnökség (hírszerzés) vezetője 1990 januárjában, már a Dunagate-ügy kirobbanása után adott parancsot a csoportfőnökség politikai vonatkozású anyagai, így minden bizonnyal a magyar emigrációra, illetve a demokratikus ellenzék külföldi kapcsolataira vonatkozó anyagok megsemmisítésére. Hogy ezt a törvénysértő parancsot milyen mértékben hajtották végre, arról szinte semmit sem lehet tudni. Egyes feltételezések szerint a III/IV. csoportfőnökségnél (katonai elhárítás), illetve a MNVK 2. csoportfőnökségnél (katonai felderítés) csekélyebb mértékű volt az iratmegsemmisítés, holott ez utóbbi hálózati személyei között jócskán akadtak civil diplomaták, külföldet járó újságírók, akik kapcsolataik révén feltehetően nem katonai, hanem ugyancsak politikai információkat gyűjtöttek.

Vajon milyen cél az, amely indokolttá teszi, hogy a működő nemzetbiztonsági szolgálatok továbbra is őrizzék – az adatvédelmi törvény kifejezése szerint: kezeljék – a rendszerváltás előtt gyűjtött állambiztonsági iratokat? Józan megfontolás szerint nagyon kevés ilyen cél képzelhető el, márpedig a célhoz nem kötött adatok nem kezelhetők, vagyis a Történeti Hivatalban van a helyük. Az államtitokról szóló törvény kimondja, hogy az 1980 előtt keletkezett iratok titkossága, amennyiben újratitkosításukra 1996. július 31-ig nem kerül sor, megszűnik. Az ügynöktörvény (hivatalos nevén: ellenőrzési törvény) értelmében ezeket az 1980 előtti iratokat hatvan nappal a Történeti Hivatal felállítása után át kell adni a hivatalnak. 1980 és 1990 között keletkezett iratok minősítésének felülvizsgálatát az évezred végéig kell elvégezni; az utolsó pártállami évtizedben keletkezett iratokat 2000. február 28-ig kell átadni a Történeti Hivatalnak. A belügyminiszter gondoskodott róla, hogy az 1980 előtt keletkezett állambiztonsági iratok titkossága megszűnjön, az állambiztonsági iratanyag pedig teljes egészében átkerüljön a Történeti Hivatalba. A működő nemzetbiztonsági szolgálatok vonatkozásában semmiféle információval nem rendelkezünk az iratok minősítésének felülvizsgálatáról, a Történeti Hivatalba pedig minimális mennyiségű irat került át. Kónya Imre és e sorok írója, azaz az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának elnöke és alelnöke nemrégiben levelet intézett Nikolits Istvánhoz és Keleti Györgyhöz, felkérve őket, hogy számoljanak be az iratok minősítésének felülvizsgálatáról, és arról, hogy mikor és mennyi iratot szándékoznak átadni a Történeti Hivatalnak. Ezt az utóbbi kérdést Markó György is feltehette volna a minisztereknek.

Az információs kárpótlás, már amennyire az iratmegsemmisítés után egyáltalán megvalósulhat, akadozva, töredékesen valósul meg. Markó György nem szabotálja az információs kárpótlást: elszabotálta azt már a rendszerváltó társadalom, amikor elmulasztotta, hogy 1989 nyarán figyelemmel kísérje az állambiztonsági szervezetnek az alkotmányos forradalom ellen törő titkos tevékenységét. Elszabotálta az első szabadon választott kormány, amikor segített átmenteni az állambiztonsági szolgálatokat, és elszabotálta a jelenlegi parlament, amikor a működő állambiztonsági szervezetek érdekeinek megfelelően foglalta törvénybe az Alkotmánybíróság határozatát. Annyi azonban elmondható, hogy Markó György távolról sem tesz meg minden tőle telhetőt, hogy a rendelkezésére álló keretek között közelebb kerüljünk a pártállam iratanyagának megismeréséhez. Nem bocsátkozik hivatala érdekében csatába a titkosszolgálatokat irányító miniszterekkel, hogy legalább a törvény egyértelmű előírásait tartsák meg. Mintha a miniszterekkel való békességet többre tartaná, mint hogy teljesítse első számú feladatát. Azt tudniillik, hogy minél több irattal és alapos tájékoztatással enyhítse az egykori megfigyeltek sérelmét.

Demszky Gábor azzal az ötlettel, hogy az egykori megfigyeltek a csonka iratmennyiséget, amelyhez hozzájutottak, egy párhuzamos archívumban egyesítsék, és így próbálják értelmes rendbe szedni az agyonvagdosott iratokat, fordulatot hajtott végre az információs kárpótlás nyögvenyelős történetében. Olyasféle jelképes fordulatot, mint amikor 1980 táján néhányadmagával elkezdett cenzúrázatlan könyveket kiadni. Beszédes bizonyítékául annak, hogy a közhatalmi pozíció nem oltja ki szükségképpen a hajdanvolt ellenzéki lendületet.

Aki Joachim Gauckkal találkozik, nyomban ráérez: nagyformátumú emberrel, karizmatikus személyiséggel hozta össze a sorsa.

A Gauck-hivatal elrajzolt, miniatűr változatának vezetőjéhez nem is illenék, hogy nagyformátumú legyen. De ha egy vita során összefüggő érvelés helyett vitapartnered más természetű hibáit dörgölöd az orra alá, ha bosszant a belügyminisztered liberalizmusa, a közbiztonságról kezdesz beszélni, ha a hivatalodat ért bírálatra a kutyagumi felemlegetésével válaszolsz, csak a saját kisszerűségedet árulod el. A német kleinkariertnak nevezi az effajta kisszerűséget.

A szó magyarul kiskockást jelent.

Népszava, 1997. december 24.
13 381 karakter