Kőszeg Ferenc honlapja

1983-ban az emberi jogok megsértése a szovjet birodalom országaiban világpolitikai esemény lehetett. Az emberi jogok védelmezői azt gondolták, a szovjet birodalom összeomlása után az emberi jogok virágkora veszi kezdetét. Nem így történt. Ehelyett a Szovjetunióból kivált független államokban véres diktatúrák jöttek létre, az Egyesült Államok nem kifogásolta Oroszország csecsenföldi háborúját, cserébe az orosz politika nem feszegette az iraki kínzásoknak meg a CIA titkos börtöneinek az ügyét.

Hogyan is állunk az emberi jogokkal?

„Amikor Irkutszkban a technikumba jártunk, a lányok mind olvasták a cikkét, amit a vallásról írt”, mondta egy fiatalasszony Jurij Orlovnak, aki hét év börtönbüntetése után száműzetésben élt egy jakutföldi faluban. A Moszkvai Helsinki Csoport 5-ös számú jelentéséről volt szó, amely a be nem jegyzett baptista közösség és más vallási csoportok üldöztetéséről számolt be. „Vajon miért vesztette el mára az emberi jogi mozgalom ezt a befolyását?” – tette fel a kérdést Orlov a csoport egykori megalakítója, a „Human Rights in the Democracy Movement Twenty Years Ago – Human Rights Today” (Az emberi jogok a demokráciamozgalomban húsz évvel ezelőtt – az emberi jogok ma) című, 2005 novemberében, Budapesten megrendezett konferencián, amelynek angol nyelvű anyaga a napokban jelent meg könyv alakban.

Valószínűleg a brit diplomácia erőfeszítései nyomán – fejtegette a konferencián Wiktor Osiatynski, a Közép-Európai Egyetem professzora – került bele a Helsinki Záróokmány szövegébe az a mondat, miszerint „[a szerződő államok] megerősítik az egyénnek azt a jogát, hogy ismerje ezen a téren jogait és kötelességeit, és ezeknek megfelelően járjon el”. Orlov, Ludmila Alekszejeva és mások e jog alapján hozták létre „közéleti csoportjukat” „a Helsinki szerződés érvényesülésének elősegítésére”, és kezdték el dokumentálni azokat a jogsértéseket, amelyeknek az elkövetésével a szovjet állam szervei megszegték a kormány által aláírt okmány előírásait. 1975-ben a finn fővárosban összegyűlt politikusok és diplomaták közül aligha gondolta bárki is: a megállapodás, amelyre elsősorban a szovjet külpolitikának volt szüksége, hogy a második világháború után létrejött európai helyzet diplomáciai szentesítést nyerjen, éppen a Szovjetunió számára lesz csapda. A moszkvai csoport tagjainak letartóztatása, majd az 1978-tól New Yorkban útjára induló Helsinki mozgalom nyomán az amerikai politika is felfedezte, hogy a fegyverkezési versenyben mind jobban lemaradó Szovjetuniót lépten-nyomon szembesítheti a maga vállalta kötelezettségekkel. Az emberi jogok ügye a hidegháború egyik frontjává változott, a demokratikus ellenzék tevékenysége, a jogsértések folyamatos feltárása a szocialista ideológia maradék hitelét is aláásta, és nem kis mértékben hozzájárult a rendszer implóziójához. Csakis ebben a helyzetben, 1983-ban, történhetett meg, hogy amikor Demszky Gábort rendőrök bántalmazták („Őrnagy elvtárs, nagy baj van: a fiúk megverték a Demszkyt!”), az Egyesült Államok elnökének közvetlen munkatársai még aznap a Fehér Ház ovális termében fogadták a magyar emigráció egyik vezetőjét, hogy hiteles beszámolót hallgassanak meg a Budapesten történtekről. Hiába próbáltuk tagadni, a két rendszer között háború folyt, és ebben a háborúban az úgynevezett másként gondolkodók jól jöttek a másik oldalnak akár gerillaként, akár áldozatként. A maguk szempontjából igazuk volt tehát az állambiztonsági követőknek, a le- és kihallgatóknak, meg a fölöttük álló pártvezetőknek, Aczél Györgynek, Knopp Andrásnak, Rényi Péternek: nem babra ment a játék. Csak azt nem akarták tudomásul venni, hogy az ő oldalukon jószerivel már senki sem áll, még ők maguk sem. Így lehetett a tőkés eszmék odaadó üldözőjéből percek alatt nagytőkés Knopp András.

A hidegháború utolsó szakaszának az eseményei azt sugallták, hogy a szovjet rendszer összeomlása után az emberi jogok virágkora veszi kezdetét. Nem így történt. Az üzbegisztáni Andizsanban, 2005 májusában a biztonsági erők automata fegyverekkel kaszabolták le a tüntetőket, a terroristaként bíróság elé állított tüntetők a vádiratnak megfelelően vádolták önmagukat, akár a harmincas vagy az ötvenes évek sztálinista pereinek vádlottai. Azerbajdzsánban új államforma épült ki, az örökletes diktatúra: 2003-ban az EBESZ nagyszámú választási megfigyelőjének a szeme láttára választották meg a haldokló elnök-diktátor utódjának a fiát, Ilham Alijevet.

A Kaukázusban az orosz-csecsen konfliktus „csecsenizálásának” jegyében a meggyilkolt helytartó, Ahmat Kadirov fia, Ramzan afrikai stílusú önkényuralmat vezet be. Oroszországban ez év áprilisában lépett hatályba az új törvény, amely a civil szervezeteket arra kötelezi, hogy mutassák be éves működési terveiket a hatóságoknak, és igazolják, milyen forrásokból finanszírozzák a megvalósításukat. Az Európai Unió néhány politikusa bágyadt rosszallásának adott hangot, olyan heves bírálat azonban, amilyen a szovjet vezetést érte volna a nyolcvanas években a szabadságjogok effajta visszavétele esetén, az orosz elnököt nem fenyegette. Gyurcsány Ferenc Putyin budapesti látogatásakor egy szót sem ejtett az emberi jogokról, Eörsi Mátyás pedig kifejtette, nem a kis országok dolga, hogy szemrehányást tegyenek a nagyhatalmaknak. Ami a nagyokat illeti, Bush „barátom, Vlagyimirnak” nevezte Putyint, és nem kifogásolta Oroszország csecsenföldi háborúját.   Természetesen az orosz politika sem feszegette az iraki kínzásokat meg a CIA titkos börtöneit. Nem kell hozzá egy év, hogy a „méregkeverő” szó ismét a klasszikus boszorkányokat, Lucrezia Borgiát vagy a tiszazugi arzénes asszonyokat juttassa az ember eszébe, nem pedig a polónium izotópot meg az orosz titkosszolgálatot. Magára maradt szuperhatalomként az Egyesült Államok végzetesen belebonyolódott a világ csendőrének és a demokrácia exportőrének össze nem illő szerepébe. A szabadelvű közvélemény Európában és Amerikában jobbára elutasította az idősebb Bush nemzetközi jogi értelemben igazolt Öböl-háborúját, támogatta viszont az ENSZ-felhatalmazás nélkül megindított koszovói háborút. A NATO-bombázás valószínűleg a srebrenicait sokszorosan meghaladó tömegmészárlástól mentette meg a koszovói albánokat. E feletti örömében a világ hosszú ideig nem kívánta tudomásul venni, hogy az otthonukba visszatérő albánok a „betolakodó” szerbek és a „kollaboráns” cigányok ellen szervezett pogromokkal ünnepelték a NATO sikerét. Az koszovói szkipetárok, akiknek lélekszáma nem sokkal haladja meg a maroknyi székelyét, már rákényszeríttették az USA-t, hogy feladja az államhatárok megváltoztathatatlanságáról alkotott doktrínáját: Bosznia után újabb, az önálló létezésre képtelen állam jön létre Európában. Afganisztánban napjainkban kezd kibontakozni egy hosszúnak ígérkező gerillaháború a megszállók ellen, Irakban az amerikai jelenlét ellenére polgárháború van, Iránban és Palesztinában pedig a demokratikus választások szélsőséges fundamentalista erőket juttattak hatalomra.

Tizenhat évvel ezelőtt valahogy nem így képzeltük a világ jövőjét.

Élet és Irodalom, 2006. december 22.
6 536 karakter