Kőszeg Ferenc honlapja

A Fidesz fülkeforradalma után nemigen hittem abban, hogy a formális többpártrendszerben hatalomra került egypárt a belátható jövőben elveszíti a szabályszerűen sorra kerülő parlamenti választást. A kvótanépszavazáson elszenvedett látványos vereség mégis azt sugallta, hogy a Fidesz hatalma megroggyant. Nyerni azonban a Fidesszel szemben csak akkor lehet, véltem, ha a kormányváltást akaró pártok, megfogadva Karácsony Gábor javaslatát, összefognak, és mindenütt csak egy jelöltet indítanak a Fidesz jelöltjével szemben. Ez az összefogás azonban csak részlegesen és késve valósult meg: 2018. április 8-án a Fidesz látványos győzelmet aratott.

„A vég kezdete?”

(Spontán jelöltek) A pártállam protokollja szerint az 1985-ös év legfontosabb belpolitikai eseménye az MSZMP márciusban megrendezett XIII. kongresszusa volt. Ezt a kongresszust azonban nemcsak a protokoll tette fontossá. A szocialista gazdaság általános válságára a pártvezetés a dinamikus növekedés, a bővülő szociális juttatások ígéretével, új beruházások tervével próbált válaszolni. A kongresszusi határozatok következménye az állam külföldi eladósodásának újabb, rohamos növekedése volt. Megindult a vágta a pártállam végnapjai felé. 1985-ben megbomlott a pártállami választások protokolláris rendje is. 1983-ban törvény mondta ki, hogy minden választókerületben legalább két jelöltnek kell versenyeznie az országgyűlési mandátumért. Az illetékes pártbizottságok gondosan ügyeltek, hogy a jelöltek között ne alakulhasson ki tanulságokat rejtő verseny: párttaggal csak párttag, nővel csak nő, munkással csak munkás állhatott szemben. Csak arról feledkeztek meg, hogy a szabályok szerint a jelölőgyűlésen bárki újabb jelöltre tehetett javaslatot. Nem gondoltak rá, mert korábban alig volt példa ilyen jelölésre.

Most viszont különböző ellenzéki csoportok előálltak a saját jelöltjeikkel. Jelölték Rajk Lászlót, Tamás Gáspár Miklóst, Bauer Tamást, a Duna-körös Langmár Ferencet és Tóth Jánost. Először fordult el, hogy a rendszer bírálói nagy nyilvánosság előtt érvelhettek programjuk mellett. De nemcsak az akkori ellenzék, hanem a helyi hatalom szervei is rájöttek, milyen lehetőséget jelent a számukra a pusztán propagandafogásnak szánt választási reform. A pártközpontból delegált jelöltekkel szemben a helyi pártszervek jelöltjeit támogatták.  A spontán (vagy álspontán) jelöltek közül 32-en kerültek be az országgyűlésbe, megváltozott a parlament összetétele. Eloszlóban volt a fortélyos félelem. 1958-ban a jogosultaknak csupán 1,6 százaléka maradt távol a szavazástól. 1985-ben a távolmaradók és az érvénytelenül szavazók száma megközelítette az egy milliót, a szavazásra jogosultak 12, 4 százalékát. Jó lenne persze azt állítani, hogy mindezt az események szemtanúi és szereplői is átlátták. Bauer Tamás azt mondta, őrizzük meg az 1985-ös választások dokumentumait, a titokban sokszorosított felhívásokat a jelölőgyűlésekre, mert ez már történelem. De azt, hogy mindez a pártállam összeomlásának előjele volt, csak utólag lehetett átlátni. A Beszélő hónapról hónapra összeállításokat közölt a Kádár-rendszer egy-egy évéről. Az 1985-ről szóló év-esszét 1999-ben írtam. Ekkor adtam írásomnak a fenti címet, amelyet most idézőjelek közé téve helyeztem a jelen írás fölé.

(Referendumok) „Látványos vereséget nyilván akkor szenvedne Orbán Viktor, ha a kvótanépszavazás nem volna eredményes.” Ez megint önidézet, lesz ebben az írásban ilyen még több is: Ezt nektek! című cikkemet indítottam ezzel a mondattal. (Népszabadság, 2016. július 18.) Akkor azonban ez meglehetősen valószínűtlennek tűnt, hiszen az uszítás a „migránsok” (valójában javarészt a szíriai háború menekültjei) ellen sikeresnek bizonyult, a nemzeti konzultációnak nevezett ostoba kérdőívet egy millióan küldték vissza, a válaszolók 72,4 százaléka utasította el „Brüsszel bevándorlás-politikáját”. A Fidesz megroggyant népszerűsége a migránskampány nyomán állt helyre, a különbség a Jobbik és a Fidesz támogatói között, amely 5 százalékra csökkent, ismét 17 százalékra nőtt. Viszont az 1998 óta megtartott hat országos referendum közül valójában csak az első, a négy igenes népszavazás volt az akkori és a jelenlegi normák szerint eredményes. Akkor a választópolgárok felismerték, ennek a népszavazásnak van tétje, ez arról szól, hogy tűnjenek el az államszocializmusnak azok a legdurvább maradványai, amelyeket a választásokat megelőző tárgyalások során nem sikerült felszámolni. A népszavazás kezdeményezése és sikere tette az SZDSZ-t 1990-ben az ország második pártjává. De Horn Gyula, jó szemű politikusként átlátta, hogy ez a siker a NATO-csatlakozásról tartott protokoll-népszavazásnál nem ismétlődik meg. Ezért csökkentette le az eredményességi küszöböt 25 százalékra: mint a Varsói Szerződés egykori funkcionáriusa azt akarta bizonyítani, hogy a magyar nép túlnyomó többsége támogatja a belépést a NATO-ba. Holott valójában csak a 41,5 százaléka támogatta. Ami persze nem azt jelentette, hogy majd 60 százalék ellene van, hanem azt, hogy az emberek pontosan tudták, a csatlakozás nem az eredményen múlik, tehát az egész népszavazás majomkodás, az egyetlen célja Horn fényezése. A Fidesz – egyébként helyesen – az alaptörvényben helyre állította az ötven százalékos küszöböt, főképpen azért, hogy kizárja egy baloldali népszavazási kezdeményezés eredményességét. Csak amikor meghirdette a színtisztán propagandacélokat szolgáló kvótanépszavazást, akkor ébredt rá, hogy beleesett a saját csapdájába. Ezért kellett tíz milliárdot költeni a kampányra, ezért kellett megfenyegetni az önkormányzatokat, civil szervezeteket. Az iszonyatos cécó ráadásul kontraproduktív volt, nem kizárt, hogy a mindent elborító óriásplakátok sok emberben keltettek viszolygást, és inkább csökkentették a résztvevők arányát. Meg persze nem volt hatástalan a népszavazást ellenző szervezetek, a Magyar Helsinki Bizottság, a TASZ, az EKINT heroikus felvilágosító munkája, amelynek a hatékonyságát az érvénytelen szavazatok soha nem látott magas aránya bizonyítja, továbbá a Kétfarkú Kutya elbűvölő plakátháborúja. Ezt nem ellensúlyozta sem az MSZP se hús, se hal álláspontja, sem Fodor Gábor csak a Fidesznek kedvező felhívása, hogy szavazzunk igennel. A Fidesz fülkeforradalma óta, kevés esélyt adtam azoknak az illúzióknak, hogy a Fidesz uralma hamarosan véget ér „De vajon hol van az az alkotmánytisztelő jobboldal, amely le akarja váltani a Fidesz kormányát? És hol van az az alkotmánytisztelő baloldal, amely az együttműködést keresi az alkotmánytisztelő jobboldallal?” – ezt írtam, amikor arról volt szó, hogy Orbán kormányzásával szemben együttesen kell fellépnie a bal- és a jobboldalnak  (XIV. Lajos, Tisza Kálmán és Schiffer András, ÉS, 2012. nov. 30.) A Bajnai-tábor széthullása, a 2014-es választás eredménye a borúlátást igazolta. „Az egypártrendszert nem a szocializmus hozta Magyarországra. A kormányzó pártot sem a dualizmus korában, sem a Horthy-rendszerben nem lehetett leváltani. Ahogy Oroszország az örök cárizmus, Magyarország az örök egypártrendszer országa – írtam az ÉS karácsonyi számában (2015. dec. 18.) A történelmi pesszimizmust csak megerősítette, a választási tapasztalat, hogy betemethetetlen szakadék tátong a főváros és a vidék között. A 2014-es választás nyomán Budapest 18 egyéni körzetében a kormánypártok és a kormányváltó koalíció mandátumainak aránya 10:8. Vidéken 86:2.

(Ing a trónus egyre jobban) És mégis bekövetkezett, ami júliusban gyenge lehetőségnek tetszett: a Fidesz és személy szerint Orbán látványos vereséget szenvedett. Hiába kerüli Orbán, hogy kimondja, a referendum érvénytelen, hiába zsolozsmázza, hogy csak a nemek aránya számít. Ha ez így lenne, elég lett volna megszavaztatni a Fidesz-székház portását, takarítónőit és gépkocsivezetőit: a 98 százalék akkor is meglett volna, és megússzák az egészet egy ezresből, feltéve, hogy mind a tíz szavazót meghívják egy kávéra.

Ilyen pofára esést – egy normális világban – nem lehet megúszni következmények nélkül. A Fidesznek és a Jobbiknak együttesen három millió háromszázezer szavazata volt 2014-ben; körülbelül ennyi volt a nemek száma most vasárnap. Ebből kijöhet a Fidesznek a kétharmados többsége is. Csakhogy a csodált vezér kisebb veresége is szétfoszlathatja a legyőzhetetlenség mítoszát, és megfordíthatja a hadiszerencsét. Hónapokon át nyomatták ezerrel, aki nem szavaz nemmel, az az ország sorsát, jövőjét, biztonságát kockáztatja. Ha a választópolgárok hatvan százaléka eleresztette a füle mellett ezt a riogatást, ez azt jelenti, hogy a társadalom többsége nem tekinti Orbánt irányt mutató vezérnek. A hitelét vesztett vezér pedig leváltandó. Lehet, hogy az alvezérek is ezt a következtetést vonják le a népszavazási kudarcból, megpróbálnak megszabadulni a főnöküktől. S akkor Orbán mellett, mint Petőfi versében a király mellett a hóhér, csak azok maradnak, akik Orbán imádatán kívül semmi másra nem alkalmasak: Németh Szilárd, Szijjártó Péter.  

(Van ilyen párt?) Nap, mint nap érezni, hogy az embereknek elegük van ebből az örökösen nagy elveket trombitáló, szájhősködő kormányból. Elegük van a betegeknek, akiknek fizetniük kell egy MR-ért, vagy várhatnak rá hónapokig, elegük van a szülőknek, ha a gyerekeik mindennapi tornaóráját a lépcsőházban kell megtartani, elegük van az autósoknak, mert örökösen úttorlaszokat kell kerülgetniük, parkolni pedig sehol sem lehet, mert hol csatornát ásnak, hol a tavaly kicserélt járdát cserélik ki újra. De persze kormányt váltani csak akkor lehet, ha van olyan párt, amely képes megnyerni a választást. De sehol egy Lenin, hogy elkiáltaná magát: Jeszty takaja partyija. Mert nincs. De lehetne. És nem kellene sem jobbközépnek, sem konzervatív liberálisnak, sem mérsékelt szabadelvűnek hívni magát. Csak kísérletet kellene tennie, hogy a városi főtér csinosítása helyett ipart telepítsen az ország haldokló régióiba. Iskolabuszokat kellene működtetnie a szegregáció ellen meg azért, hogy ne kelljen egyházi iskolába járnia annak, aki nem akar. Szociális bérlakásokat kellene csinálnia az üresen álló önkormányzati lakásokból. Meg volna még ötlet garmadával. És milyen szép volna, ha egy ilyen pártban ismét politizálnának olyanok, akiknek az elmúlt években elege lett a politikából. Elsősorban Tölgyessy Péterre gondolok. Meg olyanokra, akik most is politikusok, de mellékszerepekbe szorulnak, mint Juhász Péter. Meg a most felemelkedő politikusokra, például Kovács Gergelyre, a Kétfarkú Kutya Párt elnökére, aki már bejelentette, hogy indul a következő választáson. Gondoljunk csak Beppe Grillo 5 Csillag Mozgalmára, amely 25 százalékot szerzett az olasz parlamentben. Nem is beszélve azokról, akik civil szervezetekben bizonyították kiváló politikai képességeiket.

De mondok még valamit, ami olvasóimat vélhetőleg még inkább felháborítja. Orbán ellenében még Vona Gáborra is lehet szavazni. Mert e pillanatban semmi sem előbbre való, mint Orbánt kirobbantani a székéből. (A robbantást metaforikusan értettem. A terroristákat már akkor sem szerettem, amikor a magyar titkosszolgálat szinte leplezetlenül támogatta őket.)

Élet és Irodalom, 2016. október 7.

10 541 karakter

VÁLASZ A FACEBOOKON MEGJELENT KOMMENTEKRE

Az ÉS múlt heti (2016. október 7.) számában megjelent, „A vég kezdete?” című írásom a népszavazás után létrejött helyzettel és lehetséges következményeivel foglalkozott. Első állításom az volt, hogy Orbán a retorikai okoskodásai ellenére, ezt az ügyet elbukta. A kampány középpontjában az állt, hogy az érvényes és eredményes népszavazással a kormány azt üzeni Brüsszelnek: a magyar társadalom elutasítja, hogy Magyarországon az országgyűlés jóváhagyása nélkül külföldiek telepedhessenek le. Ehhez az üzenethez a választásra jogosultak többségének a támogatását nem sikerült megszerezni. A referendum Orbán számára bukás. A cikk kérdése az volt, hogy ez a bukás a kezdetét jelzi-e egy folyamatnak, amely az Orbán-féle kormányzás lezárulásával végződik. Azt reméltem, hogy a hozzászólók és kommentelők arról mondják el a véleményüket, megalapozottnak látják-e a feltételezésemet, hogy a referendum sikertelensége nyomán valóban megkezdődik-e az Orbán-kormányzás leépülése, vagy Orbán ebből a kudarcból is kivágja a magát, ahogy túlélt már számos vereséget. Ennek a gondolatmenetnek a végén írtam le az alábbi két mondatot, „Orbán ellenében még Vona Gáborra is lehet szavazni. Mert e pillanatban semmi sem előbbre való, mint Orbánt kirobbantani a székéből.” A szerkesztőségben figyelmeztettek, legyek óvatos, a nevek mindig veszedelmesek, mert ettől kezdve az olvasók arról fognak beszélni, hogy én Vona Gábor mellé álltam. Nem hallgattam a szerkesztőkre. Azt gondoltam, az ÉS olvasói tudnak olvasni, és járatosak annyira a közéletben, hogy megértsenek egy politikai gondolatot.

Eszem ágában sem volt Vona Gábor mellé állni. Az sem volt szándékomban, hogy az ÉS olvasóit meggyőzzem, szavazzanak a Jobbikra. Azt akartam, és azt szeretném a jövőben is elérni, hogy azok, akiknek elegük volt Orbán kormányzásából, mielőtt tüntetni indulnak ellene, pillantsanak rá a közvélemény-kutatási adatokra.

Olyan adatok, amelyek a népszavazás utáni helyzetet tükröznék, még nem kerültek nyilvánosságra. A Medián szeptemberi eredményei szerint az összes választásra jogosult 37 százaléka támogatja a kormánypártokat, 12 százaléka a Jobbikot, 9 százaléka az MSZP-t, 4 százaléka a DK-t. Igen magas, 32 százalékos, a bizonytalanok aránya (https://kozvelemenykutatok.hu/2016-szeptemberi-kutatasi-eredmenyek-median/). Ha igaz a feltételezés, hogy a referendum érvénytelensége azt jelezte, megrendült a bizalom Orbán Viktorban, ez azt jelentheti, a következő választás eredménye nyitottá vált, a Fidesz-KDNP győzelme nem borítékolható. A baloldal esélyei korlátozottak. Nincs médiája, ma még kevésbé van, mint egy hete, amikor a cikkemet írtam. Megosztott, pártjai főleg egymással versengenek, múltja sem makulátlan, a választási rendszer aránytalanságai pedig a Fidesznek kedveznek. Kevéssé valószínű, hogy a baloldal a belátható jövőben a parlamenti helyek negyedénél több mandátumot szerezhet. Persze nagyon jó lenne, ha létezne egy mérsékelt jobbközép vagy centrumpárt. Ilyet azonban hat év alatt nem sikerült létrehozni. Bajnai kísérlete, hogy mozgalmát centrumpárttá formálja, sikertelennek bizonyult. A jobboldali szavazók, bármennyire csalódtak is a Fideszben, nem fognak baloldali politikus pártjára szavazni. A Jobbik bejelentette igényét, hogy a Fidesz váltópártja legyen. Ha megváltoznak a parlamenti arányok, mozgásba lendülne az a politikai élet, amelyet a Fidesz nyomasztó többsége a hullamerevség állapotába kényszerített. A kommentelők, akik felháborodtak a megjegyzésemen, valójában Orbán örökös uralma mellett foglaltak állást. Mert hiába gyűlik össze a Kossuth téren húszezer ember, és hiába kiabálja akár hónapokon át, hogy „Orbán takarodj!”, ezt a kiáltást nem hallani se Zalaegerszegen, se Fehérgyarmaton. Orbánt legyőzni csak a szavazófülkében lehet.

Facebook, 2016. október 10.

3 806 karakter