Kőszeg Ferenc honlapja

Az egypártrendszer Magyarországon nem az államszocializmus szüleménye. Az országot egy-egy párt kormányozta 1875-től (eltekintve egy rövid közjátéktól) az első világháború végéig, majd 1922-től a nyilas hatalomátvételig.  A párt neve, irányvonala megváltozott, változtak a párt vezetői is, de a kormányzó pártot a választáson nem lehetett leváltani. 1994-ben az MSZP és az SZDSZ koalíciókötésével eltűnt a baloldal és a jobboldal között működő középpárt. A Bajnai vezette Együtt erre a szerepre nem alkalmas, mert Bajnai a jobboldal szemében baloldali politikus. Vajon az LMP körül kialakulhat az a középpárt, amely hiányzik a magyar politikai életből?

XIV. Lajos, Tisza Kálmán és Schiffer András

Töprengések 2014-ről

Forradalmi visszapörgés

1789 forradalma megdöntötte a királyi abszolutizmust, a jakobinusok lefejezték a véreskezű zsarnoknak kikiáltott királyt, és a szabadság, egyenlőség, testvériség nevében új kort, új időszámítást hirdettek.  Csakhogy a jakobinusok központosított állama – mint azt Alexis de Tocqueville A régi rend és a forradalom című művében bebizonyította – a királyi abszolutizmus centralizációs törekvéseinek a folytatása is volt. A forradalmi nép – írja Tocqueville – „rabszolgai hajlamokat vitt magával a szabadság világába, és ugyanolyan képtelen volt az önkormányzásra, amilyen kegyetlennek bizonyult egykori tanítóival szemben.” (Idézi Ludassy Mária: Egyenlőség a szolgaságban, Beszélő, 1994. 10. szám.) Az „egységes és oszthatatlan francia köztársaság” jelszava XIV. Lajos francia államának eszményét magasztosította forradalmivá, és körülbelül 1968-ig, de részint napjainkig is útját állta és állja az önkormányzatiság valamint a kisebbségi jogok érvényesülésének, a kisebbségi nyelvhasználat elfogadásának. Régi orosz forradalmárok, Kropotkin, Vera Figner vagy akár Trockij emlékiratai nyomán az olvasó döbbenten érzékeli, hogy a sztálini zsarnokság csak feltámasztotta, megsokszorozva folytatta mindazt, ami a cári önkényuralom idején is gyakorlat volt. Az egész társadalmat átszövő besúgórendszer, a politikai rendőrség különleges felhatalmazása, a másként gondolkodók elüldözése a falvakból, a gyér bizonyítékok alapján kiszabott halálbüntetés, a bírói ítélet nélkül, közigazgatási intézkedésként elrendelt száműzetés, mind-mind olvasható Vera Figner Vihar Oroszország felett című könyvében.

A Szovjetunió széthullása után a világ úgy vélte, Oroszország megindult a demokrácia felé vezető úton. Ez azonban hamar illúziónak bizonyult. Oroszországban és a volt szovjetköztársaságok többségében ma ismét önkényuralom van, ha az elmozdíthatatlan hatalom egyelőre tartózkodik is a tömeges gyilkolástól, és megelégszik a politikai ellenfelek elhall-gattatásával, elüldözésével, bebörtönzésével.

És mi a helyzet Magyarországon? Für Lajos 1988-ban, a Magyar Demokrata Fórum egyik vitanapján arról beszélt, hogy nálunk nyolcszáz éves hagyománya van a demokráciának. Persze ha a nemesi demokráciát a modern demokrácia előzményének tekintjük, akkor az Aranybulla és a Szent Koronatan is demokratikus hagyomány.

Pártfúziók

Ha azonban a demokrácia talán legfontosabb elemének a váltógazdaságot tartjuk, a választópolgároknak azt a tényleges lehetőségét, hogy leváltsák a kormányt, akkor a magyar demokráciának nemhogy évszázados, de még évtizedes hagyományai sincsenek. A kiegyezés után, az 1869-es, majd a következő, 1872-es választáson a Deák-párt 56, illetve 57 százalékos többséget kapott, éppenséggel megindulhatott volna a parlamenti váltógazdaság. 1875-ben azonban, mint minden általános iskolás tudja, Tisza Kálmán, az ellenzéki balközép párt vezetője „szögre akasztotta a bihari pontokat”, és egyesülve a Deák-párt maradékával létre hozta a Szabadelvű Pártot, amely folyamatosan abszolút többséggel rendelkezett, és harminc éven át leválthatatlannak bizonyult. A Negyvennyolcas és Függetlenségi Párt 1905-ös, 1906-os győzelme, majd az új kormány képtelensége a kiegyezéssel megteremtett közjogi helyzet módosítására, visszájáról ismét csak a látens egypártrendszert erősítette.

1910-ben a Nemzeti Munkapárt, amely nagyrészt a Szabadelvű Párt tagjaiból alakult, 62 százalékos többséggel foglalta vissza a helyét a hatalomban.

Ez ismétlődött meg az I. világháború után. Az 1922-es választásokon a két legerősebb párt, a Bethlen vezette Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja és a Nagyatádi Szabó István vezette Országos Kisgazda és Földmunkás Párt koalícióra lépett, majd 1922-ben egyesült. Az így létrejött Egységes Párt minden választáson abszolút többséget kapott. 1932-ben Bethlen legfőbb ellenfele, Gömbös Gyula lett a miniszterelnök, ez azonban nem jelentett pártváltást, hiszen Gömbös is az Egységes Párt tagja, Bethlen kormányának minisztere volt. A párt neve kétszer megváltozott (Nemzeti Egység Pártja, Magyar Élet Pártja), az új nevű régi-új párt 1936-ban és 1939-ben kis híján 70 százalékos többséget kapott. Az 1922-ben létrejött pártalakulatot tehát a választók egyszer sem váltották le, papíron folyamatos kormányzásának a nyilas puccs vetett véget.

A II. világháború után, 1945-ben a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, gyakorlatilag a megszálló szovjet hadsereg nem engedte meg, hogy az abszolút többséget szerzett Kisgazda Párt egyedül alakítson kormányt, ragaszkodott a kommunistákat is magában foglaló koalíció fenntartásához. Ez a koalíció kormányzott az 1947-es választások után is, egészen a totális kommunista hatalomátvételig.  Monolit hatalmat azonban az állampárt uralma sem jelentett. 1953 és 1956 között Rákosi és Nagy Imre vonala látványosan küzdött egymással. A Kádár-rendszer harmincvalahány éve során a politikai irányváltások az állampárt vezetésén belül zajlottak le, és legfeljebb a Politikai Bizottság összetételének, belső erőviszonyainak a változásaiban tükröződtek. Ilyen értelemben, a parlamenti választások politikaformáló jelentőségének tekintetében a Kádár-korszak és a Szabadelvű Párt illetve az Egységes Párt kormányzásának hosszú évtizedei nem is különböznek annyira egymástól.

A rendszerváltás ebben is fordulatot hozott, illetve ígért. 1990-ben választói támogatottságát tekintve az SZDSZ alig maradt el az MDF, a kormánykoalíció vezető pártja mögött. A váltógazdaság perspektívája először 1994-ben bicsaklott meg, amikor a jobboldali koalíció összeomlott, az MDF gyűjtőpártból kis párttá zsugorodott, az MSZP viszont, amelyet 1990-ben sokan csupán az állampárt elhaló maradványának tekintettek, a rendszerváltás keltette csalódás és a csalódás kiváltotta csodavárás nyomán abszolút többséget szerzett. Az SZDSZ – korábbi fogadkozásai ellenére – koalícióra lépett az 54 százalékos MSZP-vel. Akkor fogalmazódott meg bennem a váltógazdaságért való aggodalom. „Komolyan vehető mérsékelt jobboldal híján – írtam a Beszélő 1994. május 26-i számában – a szociálliberális koalíciónak váltópártja sem lesz.  (…) Az egypártba vagy kétpártba rejtőzött sokpárt aztán tartósan is kormányon maradhat, hiszen a társadalom pontosan érzékeli, hogy nincs párt, amely át tudná venni a kormányzást. A szétforgácsolt, de dühödt ellenzék ahhoz azonban elég erős lesz, hogy nyomásával együtt tartsa a pártot és a pártokat. A magyar parlamentarizmus krónikus betegsége – az tudniillik, hogy a kormányzó óriáspárt leválthatatlan – nemcsak a jobb-, de a baloldal kormányzása esetén is bekövetkezhet.”

Ez a félelmem így nem igazolódott be, a Fidesz nyomban rájött, hogy választási veresége ellenére, mint az egyetlen olyan párt, amely nincs és nem is volt kormányon, átveheti a jobboldal vezető pártjának a szerepét. Sajnos azonban a Fidesz nem maradt meg mérsékelt jobboldali pártnak. A siker érdekében demagóg, populista, nemzeti radikalizmus dolgában a szélsőjobboldallal versengő rémálompárttá vált. Orbán Viktor olyan politikus és olyan személyiség lett, amilyennek baloldali és liberális gyűlölői látták. Most már az a kérdés lesz-e váltópártja az elvadult, mindenre képes Fidesznek.  És ha a növekvő ellenszenv a Fidesz ellen kormányra segít egy alkalmi pártkoalíciót, újabb négy év múlva nem úgy fog-e szétesni ez is, mint az 1905-ös koalíció, a jelenleginél is nyomasztóbb többséget biztosítva a hatalomba visszatérő korábbi kormánypártnak?

A közép elvesztése és visszasóvárgása

Egy párt viszonylag ritkán kerül tényleges döntési helyzetbe. 2002-ben például az SZDSZ ismereteim szerint szívesen kimaradt volna Medgyessy kormányából, de nem tehette meg, mert az SZDSZ húsz mandátuma nélkül sem a jobboldal (188 képviselő), sem az MSZP (178 képviselő) nem tudott volna kormányt alakítani. Az SZDSZ huszonkét éves története során négy alkalommal dönthetett. 1, 1989 őszén, amikor el kellett határoznia, hogy belevág a kockázatos kimenetelű népszavazási kampányba. 2, 1994-ben, amikor belépett Horn Gyula kormányába. 3, 1996-ban, amikor a pártközvélemény többségének akarata ellenére a pártvezetés elmanipulálta a kilépést a koalícióból. 4, 2008-ban, amikor továbbra is támogatta Gyurcsányt, holott a miniszterelnök durván kitessékelte kormányából a liberálisokat.  A négy döntés közül egyedül az első volt helyes, a népszavazás tette az SZDSZ-t nagy párttá. A következő három döntés mind egy-egy lépés volt a párt önfelszámolása felé.

Az SZDSZ bukása nemcsak az SZDSZ baja. Az SZDSZ-szel kiesett a magyar politikai életből az a középpárt, amely útját állhatta volna a politikai élet kettészakadásának, társastánccá szelídíthette volna az acsarkodó ellenfelek hátsóudvari ökölharcát. A közép eltűnése azonban nem 2010-ben következett be, hanem az 1994-es koalíciókötéskor, illetve legkésőbb 1996-ban, a koalícióból való kilépés elmulasztásakor. Ennek a következménye volt, hogy az 1994-ben megszerzett 70 képviselői helyből 1998-ra mindössze 24 maradt. A 2014-es választási küzdelemhez „újjá kell alkotnunk, meg kell erősítenünk a politikai közepet” – mondta Bajnai Gordon az Együtt 2014 megalakulását meghirdető beszédében október 23-án. „Új politikai közép, amely rendkívül sokféle, de egyvalamiben mégis azonos. Abban, hogy alapvetően elzárkózik a szélsőség erőitől.” Talán sokan nem emlékeznek már rá, hogy ez a gondolat, a Fideszt nem balról, hanem középről kell legyőzni, a Fidesz által összemesterkedett „Alaptörvényt” az alkotmánytisztelő baloldal és az alkotmánytisztelő jobboldal összefogásával kell kiiktatni, Kis Jánostól származik. „Ahogy az ország egyik fele nem veheti el hosszú időre az alkotmányt az ország másik felétől – mondta Kis János a Bibó István Közéleti Társaság 2011. április 10-i rendezvényén –, úgy nem is adományozhat közös alkotmányt az ország másik felének. (…) A köztársaságot a két oldal csak együtt építheti újjá.” A terézvárosi Játékszín nézőterét megtöltő nagyrészt baloldali közönség nagy tapssal, de kissé megnyúlt arccal fogadta az előadást, amely megpróbálta szertefoszlatni az illúziót, hogy a baloldal úgy térhet vissza a hatalomba, ahogy 2010-ben távozott onnan. Most ellenben Bajnai Gordon hasonló tartalmú beszédét osztatlan lelkesedés fogadta a baloldalon. Olyan lelkesedés, hogy aki nem sorakozott fel Bajnai mögé, aki a kétségeinek adott hangot, nyomban a Fidesz szekértolójának számított.

Pedig van Bajnai jelentkezésének és zajos sikerének árnyoldala is. Bajnai a jobboldal szemében menthetetlenül baloldali. Ha van olyan jobboldal, amely szeretne megszabadulni Orbán kormányától, aligha fog beállni Bajnai mögé. Ha hirtelen támadna a jobboldalon egy karizmatikus vezető, aki mint a lengyel Donald Tusk széles támogatottságú jobbközép párt élén legyőzné Orbán Viktort, fellépésének e pillanatban az akadálya éppen Bajnai. Hiszen Bajnai is azzal fogadta el a Milla és a Szolidaritás meghívását, hogy egyesíti az Orbán-ellenes erőket a baltól a jobboldalig. De vajon hol van az az alkotmánytisztelő jobboldal, amely le akarja váltani a Fidesz kormányát? És hol van az az alkotmánytisztelő baloldal, amely az együttműködést keresi az alkotmánytisztelő jobboldallal? A baloldal elképzelései az együttműködésről nem tudták maguk mögött hagyni a kommunista népfrontpolitika hagyományait: a népfrontos útitársnak csak arra van joga, hogy hangosabban mondja ugyanazt, amit a Párt mond. Nos, ilyen szövetségeseket a mai baloldal biztosan nem fog találni.

Kockázat, esély

A baloldal rosszallásának legújabb kiváltója Schiffer András. Álláspontját elfogadva az LMP kongresszus szerény többsége elutasította a kapcsolatfelvételt az Együtt 2014-gyel. Az LMP kis párt: Bajnai választási esélyei tekintetében nincs meghatározó jelentősége, hogy az LMP támogatja-e. Döntése mégis rettentő fontos a Bajnai-szervezet számára. Az LMP az egyetlen parlamenti párt, amely nem részese a baloldal-jobboldal ökölharcának. Jobbról baloldalinak, balról jobboldalinak minősítik, így akár tekinthető olyan középpártnak is, amelyhez közeledve Bajnai bizonyíthatja, már kezdi beváltani az október 23-án tett ígéretét. Az LMP mai helyzetéhez hasonlóban volt az SZDSZ 1994-ben. Az abszolút többség megszerzése után Horn Gyulának számszakilag nem volt fontos az SZDSZ belépése a koalícióba, nem is törte magát érte különösebben. De ha már éppen ott volt, jól jött kalapdísznek, jól mutatott a külföld előtt, kedvére volt a sajtónak. De igazán fontos annak az értelmiségnek volt, amely úgy akart liberális lenni, hogy ne kelljen eltávolodnia a reformszocialistáktól. Félelmetes mumust csinált Antallból, Csurkából, hogy megmaradhasson a hatalom védte beszóló szerepében, amelyhez a Kádár-rendszerben hozzászokott. Ennek a nyomásgyakorlásnak esett áldozatul a liberális centrum, amelyet Bajnai most az LMP sorai között próbál megtalálni.

Aláírtam az Együtt 2014 felhívását, mert úgy gondolom, szükség van az összefogásra, hogy megszabaduljunk az Orbán-rémálomtól, amely leginkább gyerekkorom kommunista nyomulására emlékeztet. (Akkor persze, 1947-ben, nyolc évesen azt képzeltem, jó, hogy ledöntik a szobrokat, átkeresztelik az utcákat.) De nagyon megértem Schiffer Andrást is: nem akarja, hogy az LMP zöld toll legyen Bajnai kalapján.

Bajnai a fentebb jelzett akadályok ellenére megnyerheti a 2014-es választást. A támogatottsága egyelőre még nem meggyőző, de egyre nő azoknak a száma, akiknek elegük van a turultojásból, a csecsemők pöttyös popsijából és a megszorításokból, amelyeket hazafiatlan megszorításoknak nevezni. A választási szabályok 1990 óta a győztesnek kedveznek. Erre a Fidesz jócskán ráerősített. Az ilyesmi azonban veszélyes: ha az ellenzék egy kicsit is erősebbnek bizonyul, átbillen a rendszer, és a nyertes a kétharmados többséget is elérheti. Érzi ezt a Fidesz: miközben rövidíteni kívánja a kampányidőszakot, több mint másfél évvel a választás előtt lejárató hadjáratot kezdett Bajnai ellen.

Az Együtt 2014 azonban semmiképpen nem kerülheti meg az MSZP-t, az ellenzék legnagyobb és leginkább szervezett erejét. Az MSZP lesz leginkább képes a jelöltállításra, az ajánlócédulák összegyűjtésére. Nem nehéz egy olyan forgatókönyvet elképzelni, hogy Bajnai lesz a miniszterelnök, a fontos tárcákat az MSZP népesíti be, a Milla meg a Szolidaritás pedig megkapja a szociális tárcát meg az egészségügyet. Ha az LMP is beszáll, az övé lesz a környezetvédelem.

De mi van, ha nem száll be? Akkor az a kérdés, bejut-e a parlamentbe. Nem könnyű bejutnia. Ha megállapodik az egyéni választókerületek felosztásáról, akkor mégiscsak tárgyalnia kell az Együtt vezetőivel. Ha önállóan indít jelölteket, ahhoz, hogy országos listát állíthasson, legalább 27 kerületben kell jelöltet állítania, ehhez 13 500 ajánlást kell összegyűjtenie. Egyéni kerületben aligha tud nyerni, viszont jelentősen rontja az ellenzék győzelmi esélyeit. Viszont az országos listán túllépheti az öt százalékot, és amennyit támadják most, annyit nőhet a hitelessége a választásig és a következő parlamenti ciklus idején. És talán kialakulhat körülötte az a középpárt, amelynek esélyét az SZDSZ, „mint bolond a fegyverét” 1994-ben eldobta magától.

Élet és Irodalom, 2012. november 30.

15 050 karakter

Számomra ma Révész Sándor a legjobb hazai publicista. Amiben nem értünk egyet: mi a demokrácia kritériuma. Maga a szabad választás vagy a váltógazdaság lehetősége?

KEMÉNY INTELMEK … KINEK IS?

Vita Révész Sándorral

Reggelente, amikor a kezembe veszem a Népszabadságot, átfutva a főcímeket a 11. oldalra lapozok: azt keresem, írt-e aznap a lapba Révész Sándor. Ha igen, elsőként az ő írását olvasom el. Minden alkalommal, hetenként többször is, elkápráztat az ismereteinek gazdagságával, legyen szó politikusok tizenöt évvel ezelőtt tett kijelentéseiről, Nyírő József regényeiről, Márai Sándor nagy ívű, de gondolatilag konfúz naplójáról, Händel zenéjéről vagy egy Wagner-opera szövegéről. Tudom, a Google, az archívumok, az informatika segédeszközei… De a modern technika mit sem ér, ha a szerzőnek nincs a fejében olyan hatalmas, rendezett és jól mozgósítható tudásanyag, mint Révész Sándoréban. A memória azonban csak szerszám.  A lényeg az írásainak igazsága, a tárgy megközelítésének a szuverenitása. Az adatai pedig kikezdhetetlenül pontosak. Ez különösen nagy érték olyan időkben, amikor óriási sikerrel hivatkozhatnak a tisztességre olyan közszereplők, akiknek irdatlan életműve csupa pontatlanság és plágium. Röviden: számomra ma Révész Sándor a legjobb hazai publicista. Nem az egyik legjobb, mert olyan sok van. A legjobb. Akinek a véleményével majdnem mindig egyetértek.

Lényegében egy kérdés van, amiben nem értünk egyet. Nekem az a véleményem, hogy az SZDSZ romlása azzal kezdődött, hogy a pártállam ellenzékének a pártja 1994-ben, kényszerítő politikai szükség híján, belépett egy kormányba, amelynek a vezetője korábban – együttműködve a pártállam titkosrendőrségével – az ellenzék cinikus és gátlástalan üldözője volt. (Mielőtt valaki közbeszól: igen, a koalíciókötést végül én is megszavaztam, nem tettem jól.) Révész Sándor szerint ellenben a Tocsik-ügy után kellett eldönteni, „hogy az SZDSZ együtt lop a szocikkal, vagy leleplezi őket és szakít velük.” A Tocsik-ügy 1996-ban volt. Brutálisan leegyszerűsítve a dolgot, ezen a két éven vitázunk. A mostani bírálatának (Az a piszok alaktan, 2012. december 7.) is ez a vita van a mélyén. Csakhogy ezt a vitát már több menetben lefolytattuk, szóban és írásban is. Legrészletesebben éppen az És hasábjain. (Kőszeg Ferenc: Sakk! Matt?, 2008. augusztus 15. Révész Sándor: Öncél és közcél, 2008. szeptember 19. Kőszeg Ferenc: Válasz barátaimnak, 2008. szeptember 26.) Nem győztük meg egymást, ez most se lenne másképp. A kérdéskört tehát mellőzöm a válaszomban. Úgy vélem azonban, Révész a cikkem (XIV. Lajos, Tisza Kálmán és Schiffer András, 2012. november 30.) egyik állítását félreérti-félremagyarázza. Továbbá, a négy évvel ezelőtti írásának a gondolatmenetét folytatva, egy olyan véleménnyel vitázik, amelynek nyoma sincs a cikkemben. 

Révész kifogásolja, hogy „a demokrácia talán legfontosabb elemének a váltógazdaságot” tartom. Szerinte „a demokrácia legfontosabb eleme a szabad választás”. Az Egyesült Államok külügyminisztériuma évről évre átfogó jelentést készít a világ országainak emberi jogi helyzetéről. Az egyes országokat értékelő fejezetek következetesen azzal a kérdéssel kezdődnek, rendelkeznek-e az ország polgárai azzal a joggal, hogy megváltoztassák a kormányukat (to change their government). A demokráciának természetesen szükséges, szerintem azonban nem elégséges feltétele a szabad választás. Nem gondolom, hogy váltógazdaság csak akkor érvényesül, ha a választók négy évenként leváltják a kormányt, ahogy ez Magyarországon történt 1990 és 2006 között. Az állandó váltás inkább a pártrendszer labilitásából és a választók csodavárásából következik. De a leválthatatlanság érzése elkényelmesíti a kormányokat, elzsibbasztja a lopásérzékelő idegvégződéseket.

Révész Sándor a pozitív példák között említi Helmut Kohl tizenhat évig tartó kormányzását. Kohl teljes joggal vonulhatott volna be „a német egység atyjaként” a történelembe. Sajnos azonban nyomban az 1998-as választási veresége után kiderült, hogy a pártjának nyújtott másfél-két millió márkányi adományt eltitkolta a nyilvánosság elől, megszegve ezzel a párttörvényt, amelyet kancellárként ő maga írt alá. Révész mint a médiaügyek szakértője minden bizonnyal tudja, hogy a volt kancellár három éven át évi 600 000 márka tanácsadói honoráriumot kapott Leo Kirch médiamágnástól. Bírálói szerint ugyanis hosszú kancellársága alatt Kohl jelentős előnyökhöz juttatta a médiabirodalom tulajdonosát. Ezt azonban nem sikerült igazolni, mert a vonatkozó akták és számítógépes adatok eltűntek a kancellári hivatalból. A példák közül számunkra a legközelebbi az osztrák nagykoalíció története. A második világháború után a két nagy rivális, a Néppárt és a Szocialista Párt koalíciót hozott létre a négy megszállási zónára tagolt országban. 1955-ben a megszállók kivonultak, Ausztria semleges lett, a nagykoalíció azonban megmaradt. A 60-as évekre kiteljesedett a Proporz-rendszer, a „vörösök” és a „feketék” arányosításának rendszere. Egy államosított acélgyár mérnöke vörös, a hadsereg vezérkari tisztje fekete. A közlekedési rendőr vörös, a falusi tanító fekete. „Kádár kommunista Magyarországán – írta a Der Spiegel (1965/36) szakemberek magas pozícióba kerülhetnek anélkül, hogy kommunista párttagok lennének. Ausztriában nincs egy váltókezelő a vasútnál, aki nem tagja a Szocialista Pártnak, és nincs egy erdőkerülő, aki nem tagja a Néppártnak.” A parlament súlytalanná vált, minden a pártközpontokban és a pártközi tárgyalásokon dőlt el. Az újságok igen kevés kivétellel valamelyik nagy párt befolyása alatt álltak. 1970-ben a szocialista Bruno Kreisky merte vállalni a kisebbségi kormányzást. Az ő tizenhárom éves kancellársága emelte ki Ausztriát a nagykoalíciós provincializmusból. 2008 óta újra nagykoalíció kormányozza Ausztriát.

Cikke nagyobbik felében Révész azzal a „pszeudoprofesszionális politológiai gondolkodásmóddal” vitatkozik, „mely a hatalomgyakorlás sikerességét teszi az egyetlen érvényes mércének”. Nem tudom, ki gondolkodik így, én nyomát sem találtam a cikkemben olyan állításnak, hogy a siker érdekében kellett volna kimaradni a koalícióból. Az ellenkező oldalon hangzottak el efféle érvek 1994-ben: ha az SZDSZ most visszautasítja a kormányzásban való részvétel lehetőségét, vajon mikor és kivel alkothat majd koalíciót. Kétségtelen, 1994-ben sokan gondolták, hogy ha az SZDSZ koalícióra lép az MSZP-vel, mint a szürkeállomány pártja, majd ő mondja meg a tutit a bunkó szociknak. Hiszen már a Németh-kormány is hallgatni kezdett a reformszakértőkre. Csak azt nem vették észre, hogy közben megváltozott a politikai rendszer, és már nem a szürkeállomány az elsődleges, hanem az, hogy kinek van 54 és kinek 18 százaléka a parlamentben.

Ellenzékben az SZDSZ – írja Révész – vagy versenyt fut a Fidesszel a „rémpártosodás irányában”, vagy önként átengedi a Fidesznek az erős ellenzéki pozíciót, és hamarabb sorvad el, mint így. Csak azt felejti el Révész, hogy a társadalom kettészakadása – a Fidesz nagy örömére – éppen a koalíciókötéssel következett be. 1994-ben még több mint egy millióan szavaztak az SZDSZ-re. Ne zárjuk ki, hogy egy részük azért, mert liberális pártot akart támogatni, nem pedig, Eörsi István kifejezésével, azt a „nyolc futballcsapatnyi” MSZMP- és KISZ-kádert, akik bekerültek a parlamentbe. Horribile dictu még az sem kizárt, hogy egy nagyobb ellenzéki liberális párt mellett a Fidesz sem ment volna el olyan messzire a rémálompárttá változás útján.

1994-ben az SZDSZ soraiból ketten ellenezték nyomós érvekkel a koalíciókötést: Tellér Gyula és Tölgyessy Péter. Tellér Orbán Viktor tanácsadója lett, a jelenlegi orbáni politika meghatározó alakítója, akinek írásain olykor átsüt a nekikeseredett antiszemitizmus. Tölgyessy Péter az SZDSZ-ből való távozásától 2006-ig a Fidesz-frakcióban volt képviselő, de cikkeiben a Fideszt épp úgy bírálta, mint a többi pártot. 2010-ben az új kormánynak az egyik első dolga az volt, hogy lehetetlenné tegyék Tölgyessy számára, hogy folytassa a Kossuth Rádióban elhangzó politikai elemzésit. Pontosan tudták, hogy Tölgyessy Fidesz-bírálatának a bizonytalan szavazók milliói körében sokkal nagyobb a súlya, mint egy baloldali kommentátorénak. Azonos kezdőpontról többfelé is el lehet indulni.

Egyébként a cikkem elsődlegesen nem a váltógazdaságról és nem az SZDSZ múltjáról szólt, hanem az Együtt 2014-es esélyeiről, és Schiffer András állásfoglalásáról. 

Élet és Irodalom, 2012. december 21.

8 220 karakter