Kőszeg Ferenc honlapja

A 2002-ben ismét kormányra került szocialista-liberális koalíció Igazságügyi Minisztériuma régóta esedékes feladatot próbált elvégezni: elkészítette a büntetés-végrehajtási kódex tervezetét.  A tervezet magán viseli a különböző felfogású szakemberek egyezkedésének a nyomait, a büntetés-végrehajtás szervezetének katonai szellemiségét, amelyet azonban már kikezdett a Nyugat-Európában meghonosodó reformok hatása. A Magyar Helsinki Bizottság törvénybírálata ezt a felemás állapotot elemezte.  A tervezetből nem lett törvény, bár a koalíció még több mint négy évig kormányon volt. A hatályos büntetés-végrehajtási kódex, a 2013. évi CCXL. számú törvény csak nyolc évvel később született meg egy más felfogást, más politikát képviselő kormányzat idején.

KÁDÁR ANDRÁS KRISTÓF – KŐSZEG FERENC – M. TÓTH BALÁZS

Korszerűsítő szándék, kísértő múlt

A Magyar Helsinki Bizottság véleménye a készülő büntetés-végrehajtási kódexről

Régóta esedékes munkát végzett el az Igazságügyi Minisztérium azzal, hogy megalkotta a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló törvény tervezetét. A jelenlegi helyzet ugyanis – az tudniillik, hogy a büntetés-végrehajtási intézetek belső viszonyait egy pártállami jogszabály szabályozza, méghozzá egy olyan típusú jogforrás által (az 1979. évi 11. törvényerejű rendelet), amely már nem is létezik – visszás helyzetet eredményezett a büntetés-végrehajtás szabályozásában. Természetesen az elmúlt tizenöt év során a büntetésekre vonatkozó jogszabályok többször és igen jelentős mértékben változtak. A kilencvenes évek első felében jogalkotók és jogalkalmazók fontos reformokat valósítottak meg, amelyek korszerűbbé és emberibbé tették a büntetés-végrehajtást, és amelyeket az 1998-as konzervatív irányváltás sem tudott teljesen felszámolni. E változások azonban csak kínosabbá tették, hogy a jogalkalmazónak egy negyedszázados törvényre kellett hivatkoznia, amely a módosítások következtében már olyan mértékben eltávolodott attól a keret-jogszabálytól, amelynek a számát viselte, mint a hatályos alkotmány az 1949. évi XX. törvénytől.  Ennek a helyzetnek az egyik következménye lett, hogy a büntetés-végrehajtás belső viszonyainak egyre nagyobb részét kellett miniszteri rendeletekkel szabályozni, jóllehet e szabályok a fogvatartottak alapvető jogait is érintették, ami alkotmányos aggályokat vet fel [alkotmány 8. § (2)]. A 2005. március 30-i keltezéssel közreadott javaslat több éve tartó munka eredménye. A 365 paragrafusból álló törvénytervezet valóban a büntetés-végrehajtás kódexe, amely részletekbe menően szabályozza a büntetés-végrehajtás valamennyi szereplőjének az életviszonyait, jogait és kötelezettségeit. Személyi hatálya nemcsak a fogvatartottakra, a büntetések és intézkedések elszenvedőire terjed ki, hanem az aktív szereplőkre, azaz a büntetés-végrehajtás és a pártfogó felügyelői szolgálat szervezetére és munkatársaira is. Az elfogadásra váró kódex így nemcsak a törvényerejű rendeletet és a hozzá kapcsolódó végrehajtási rendeleteket váltja ki, de nagyrészt idejétmúlttá teszi a büntetés-végrehajtási szervezetről szóló 1995. évi CVII. törvényt is.

A Pártfogó Felügyelői Szolgálat

Az egyik legígéretesebb változás a büntetés-végrehajtás területén a Pártfogó Felügyelői Szolgálat létrehozása volt 2003-ban. Az új intézmény a működésképtelenné vált, idejétmúlt bírósági pártfogói szervezet helyébe lépett.  A javaslat törvényi szinten határozza meg a szolgálat feladatkörét. Különösen jelentős változás, hogy az új szervezet nemcsak azokkal foglalkozik, akik pártfogó felügyeletét a bíróság elrendelte, de lehetőséget kap arra is, hogy kérelemre részt vegyen a szabaduló elítélt utógondozásában, segítsen elhelyezkedésében, szociális problémái megoldásában. Ezzel a korábbi büntetés-végrehajtási jogszabályoknak az utógondozásról szóló, jobbára még a rendszerváltás előtt keletkezett és időközben teljesen kiüresedett deklarációi (a hatályos törvény IX. fejezete) helyébe működőképes törvény lép. A szolgálat feladata, hogy foglalkoztatót találjon azok számára, akiket a bíróság közérdekű munkára ítélt [194. § (2) bekezdés].  Eddig az ügyészségek a végrehajthatóság nehézségeire hivatkozva többnyire tartózkodtak attól, hogy a terhelt közérdekű munkára ítélését indítványozzák, így a magyar ítélkezési gyakorlat alig alkalmazza ezt a korszerű, humánus (és a költségvetés számára is a legolcsóbb) büntetési nemet.  Fontos elv, hogy a pártfogoltak vonatkozásában „az ügy ura” a szolgálat, míg a rendőrség – a törvényben meghatározott kivételekkel – csak közreműködik a pártfogó felügyelet végrehajtásában.

A javaslat elfogadása esetén a szolgálat működése a továbbiakban már nem törvényhozási, hanem költségvetési kérdés. Az IM tervei szerint 2006-ra, mire a javaslat alapján készülő törvény hatályba lép, a szolgálat létszáma kilencszázra emelkedik. Ha azonban a szolgálat hatékony működése nyomán valóban sikerül csökkenteni a visszaesők arányát, a szolgálat működtetéséhez szükséges költségvetési többletkiadás busásan megtérül a szabadságvesztésre ítéltek számának csökkenése révén.

Új kapcsolattartási formák

Pozitív változás, hogy a javaslat bevezeti a közvetlen ellenőrzés nélküli családi látogatás intézményét, és lehetővé teszi a látogató intézeten kívüli fogadását.

Üdvözlendők ezek az új szabályok még akkor is, ha tudjuk, hogy az előző voltaképpen az intézet elhagyásával járó kapcsolattartási formák kiváltására szolgál, az utóbbi pedig tovább növeli a különbséget a rászoruló és a jobb módú elítélt között. Hiszen ha az elítélt hozzátartozójának nincsen módja arra, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Fehérgyarmatról havonta ellátogasson a Márianosztrán fogva tartott férjéhez, arra bizonyosan nem lesz pénze, hogy a börtön közelében szobát béreljen az intézeten kívüli látogatás lebonyolítására. Egyértelműen pozitív új szabály viszont, hogy az elítélt a saját gyermekeit a látogatók számának korlátozásától függetlenül fogadhatja. A kapcsolattartás új formái közé tartozik, hogy a fogvatartott nemcsak kezdeményezhet, hanem fogadhat is telefonhívást.

Döntés az előzetes letartóztattak kapcsolattartásáról

Remélhetőleg rendezi a javaslat elfogadása az előzetesen letartóztatottak kapcsolattartásának problémáját, amely az új Be. elfogadásával vált égetővé. A Be. 43. §-a értelmében a letartóztatott kapcsolattartásáról a nyomozati szakban az ügyész, a bírói szakban a bíró dönt. Az új Be. hatálybalépése óta felhalmozódott gyakorlati tapasztalatok szerint az ügyészi döntés az esetek túlnyomó részében elhúzódik, sok esetben a terhelt nem is tudja, hogy a kapcsolattartásra az ügyésztől kell engedélyt kérnie, hiszen azt korábban a fogva tartó szerv (a rendőrség vagy a büntetés-végrehajtási szerv) engedélyezte. A javaslat értelmében a rendelkezési jogkör gyakorlója – általában tehát az ügyész – az előzetes letartóztatás elrendelésével egyidőben dönt az előzetesen letartóztatott kapcsolattartásáról. Ugyanilyen értelemben módosítja a Be.-t a javaslat is. Azonban nem derül ki a tervezetből, hogy ez praktikusan hogyan valósul meg. Nem szól ugyanis a javaslat arról, hogy a terheltnek kérelmet kell előterjesztenie a kapcsolattartók személyére nézve, ennek hiányában pedig nem világos, hogy kire vonatkozóan engedélyez az ügyész. Nem ismert tehát, hogy a terheltnek mikor és milyen formában van lehetősége a kérelmet előterjeszteni, és hogy az ügyész miként tud az előzetes letartóztatás elrendelésével egyidejűleg (tehát vélhetően a nyomozási bíró ülésén) határozni a kapcsolattartásról. Ugyanakkor a javaslat értelmében a látogatást az előzetes letartóztatás elrendelésétől számított hetvenkét órán belül lehetővé kell tenni [297. § (2) bekezdés]. A fogva tartó intézet tehát jogszabályi harapófogóba kerülhet, amennyiben az ügyész késlekedik, mivel ügyészi engedély nélkül a fogva tartást foganatosító intézet nem tehet eleget a látogatás lehetővé tételére vonatkozó kötelezettségének. Ennek elkerülése érdekében szükséges lenne a kapcsolattartás engedélyezésére vonatkozó, egyébként előremutató szabályt némiképp pontosítani.

Ami a javaslatból mégis hiányzik, az leginkább a politikai elszántság, a képesség a szervezeti érdekeken való túlemelkedésre, meg a szakításra a „kettős mérce” alkalmazásának hagyományával. Azzal tudniillik, hogy a jogszabályok az európai elvárásokat emelik normává, a gyakorlat ellenben megmarad a „túlsó parton”, a szűkös anyagi viszonyoknak és a börtönkatonásdi tradíciójának kettős béklyójával hozzárögzítve a hazai valósághoz. A Magyar Helsinki Bizottság a szakmai egyeztetés során megkapta a törvénytervezet 2004. július 13-án lezárt változatát. Úgy tetszik, a törvényelőkészítő számos vonatkozásban figyelembe vette a tervezethez fűzött észrevételeinket – persze igen valószínű, hogy más megkeresett szervezetek és szakértők javaslatai egybevágtak a mieinkkel. Az alábbiakban néhány helyen jelezzük, hol változtatott a törvényelőkészítő a korábban vitára bocsátott szövegen, és hol nem kívánt foglalkozni a jelzett problémával.

Visszalépés az EVSZ terén

Köztudott, hogy az igazságügyi kormányzat 1998 és 2002 között radikálisan csökkentette az eltávozások számát a büntetés-végrehajtási intézetekből. 1997-ben 5503 esetben engedélyezték elítéltek rövid tartamú eltávozását, 2000-re ez a szám 1155-re csökkent. A rendszerváltást követő büntetés-végrehajtási reformok egyik legfontosabbika az „enyhébb végrehajtási szabályok” (EVSZ) bevezetése volt: a törvény lehetővé tette, hogy az elítélt büntetése egy részének letöltése után havonta többször elhagyhassa a büntetés-végrehajtási intézetet, bejelentett munkahelyen az intézeten kívül is munkát vállalhasson.

1999-től – lényegében politikai döntés eredményeképpen – a jogszabályok és a jogalkalmazás változásai ezt az intézményt gyakorlatilag felszámolták: 1997-ben még 1168, 2000-ben összesen 109 elítélt esetében engedélyezték az EVSZ alkalmazását. Kézenfekvőnek tetszett, hogy az új kódex a szükséges módosításokkal (ilyen például a körültekintő engedélyezési eljárás) helyreállítja az EVSZ intézményét.

Ez nemcsak azért volt várható, mert az Európai Börtönszabályok elnevezésű mintaszabályzat, amelyre a javaslat indokolása több ízben is hivatkozik, kimondja, hogy a külvilággal való kapcsolattartás előmozdítása érdekében szükség van egy olyan rendszer kialakítására, amely lehetővé teszi az elítélt eltávozását az intézetből (43. pont 2. bekezdés), hanem azért is, mert a kódex készítésében olyan szakemberek is részt vettek, akik korábban kezdeményezői voltak az EVSZ bevezetésének.

Ehhez képest a javaslat véglegesen megszünteti az EVSZ-t, és az indokolás ehhez még csak magyarázatot sem fűz. A felszámolt EVSZ lehetővé tette, hogy az elítélt – túl az intézeten kívül végzett munkán – számot tevő „javulása” esetén egy évben összesen akár 96 napot töltsön az intézeten kívül. Ezzel szemben a javaslat értelmében a látogató intézeten kívüli fogadása és az eltávozás révén a fogházbüntetésre ítélt, kifogástalan magatartású elítélt is csak évente összesen tíz napra, továbbá tízszer tizenkét órára hagyhatja el az intézetet (vö. 116. és 117. §§). Németországban az elítélt 6 hónap szabadságvesztés kitöltése után 21 nap végrehajtási szabadságot kaphat, Svédországban a büntetés-végrehajtási intézeten kívül tölthető napok száma 36, Olaszországban 45. [1]

Az új büntetés-végrehajtási kódexnek tehát nem kiiktatnia kellene az EVSZ-t, hanem (redukálva az intézeten kívül tölthető napok számát) feltámasztania, olyan engedélyezési rendszer bevezetésével, amely csökkenti a veszélyt, hogy az intézetből kijáró elítélt újabb bűncselekményt követ el.

A rendőrség és a büntetés-végrehajtás

A megyei rendőr-főkapitányságok vizsgálati osztályának munkatársai irodát tartanak fenn a büntetés-végrehajtási intézetekben. Az itt szolgálatot teljesítő rendőrtisztek működtetik a börtönbeli besúgóhálózatot, információkat gyűjtenek a fogvatartottak körében az intézet rendjét veszélyeztető cselekmények előkészületeiről, az intézeten belül vagy a szabadulás után tervezett bűncselekményekről. Információgyűjtő tevékenységüknek csak az eredményeit közlik a büntetés-végrehajtási intézet felelős vezetőivel, az információ hitelességének bizonyítékait általában nem osztják meg velük. Így ha azt állítják, hogy az elítéltek egy csoportja kitörésre készül, ezért korlátozni kell a szabadtéri sportolást, vagy két elítélt zsarolni készül egy társát, ezért biztonsági elkülönítésükre van szükség, egyetlen intézetparancsnok sem meri semmibe venni a figyelmeztetést, hiszen ha az esemény valóban bekövetkezik, őt vonják felelősségre.

Ha viszont nem következik be, akkor a „börtönoperások” jól dolgoztak.  Pedig lehet, hogy a rendőrök csak az orránál fogva vezették a büntetés-végrehajtási parancsnokot, vagy egy fifikás besúgó vezette az orruknál fogva a rendőröket és rajtuk keresztül a bévéseket is.

A rendőröknek erre a börtönbeli tevékenységére semmiféle jogszabály nem ad felhatalmazást: a börtönökben végzett rendőri információgyűjtésről nincsen szó sem a hatályos törvényben, sem a jelen javaslatban, sem a rendőrségi törvényben. A közelmúltig két azonos tartalmú törvényhely indokolhatta a rendőrök jelenlétét a büntetés-végrehajtási intézetekben. A rendőrségi törvény, illetve a Bvtvr. 13/A § értelmében a szabadulás előtt álló elítélt magatartása, a bűnözői kapcsolatainak  fenntartásáról  szóló információk alapján a megyei rendőr-főkapitányság kezdeményezhette  az elítélt „bűnmegelőzési ellenőrzését”. Ezt az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találta, és megsemmisítette. Jogállamban semmilyen közhatalmi intézmény nem működhet jogszabályi felhatalmazás nélkül.  A jelen javaslat alapján készülő törvény hatályba lépéséig a rendőri állományú büntetés-végrehajtási operásoknak el kell tűnniük a börtönökből. Operatív információgyűjtésre természetesen a jövőben is szükség van, de ennek gazdája csakis az intézet parancsnoka, illetve az általa ezzel megbízott büntetés-végrehajtási tiszt lehet.  [Büntetés-végrehajtási vezetők köréből származó információink szerint ennek éppen az ellenkezője igaz. 2005. január 1-én, amikor hatályba lépett a Be. 135. § (2) bekezdése – amely összesen hatvan napban határozza meg a terhelt rendőrségi fogdában való fogva tartásának leghosszabb idejét –, a rendőrség, mindenekelőtt az előzetes letartóztatást foganatosító megyei intézetekben, megerősítette a rendőri jelenlétet.]

A „börtönoperásokat” minden további jogszabályi változtatás nélkül ki kell tessékelni a büntetés-végrehajtási intézetekből, mert jogellenesen  léptek  be az intézet  területére.

A rezsimrendszer

Sajó Andrástól származik az a bon mot, hogy Magyarországon a cipőkészítésről szóló törvényt a cipőkészítők szövegezik, így abban inkább a cipőkészítők, nem pedig a cipőt viselők érdekei érvényesülnek. A büntetés-végrehajtás szervezete évek óta küzd azért, hogy az írott jog nagyobb mozgásteret biztosítson számára az elítéltek életviszonyainak meghatározásában. Egyes szakértők úgy vélik – ezt a nézetet tükrözi a javaslat is –, hogy az elítélt nevelését jobban szolgálja, ha életmódját, szabadságfokát a büntetés-végrehajtási intézeten belül az elítélt személyisége, magatartása és a vele kapcsolatos biztonsági kockázat alapján az intézet határozza meg, nem pedig a bíróság, amely ítéletében – a Büntető törvénykönyv rendelkezései alapján – megszabja, hogy a szabadságvesztés végrehajtására különösen szigorú, szigorú vagy enyhébb körülmények között kerüljön sor. Az indokolás utal arra, hogy az új Btk. előkészítésére létrejött  Büntetőjogi  Kodifikációs Bizottság állást foglalt, hogy „a szabadságvesztés  végrehajtásának a rendjét  továbbra is a Btk.-ban meghatározott végrehajtási fokozatokhoz igazodóan kell szabályozni”. Ebből az is következik, hogy a büntetés-végrehajtási szervezet az elítéltek úgynevezett rezsimekbe való besorolására nem kap önállóságot, ezzel szemben a javaslat maga mondja ki, hogy a jogok és kötelezettségek átfedhetik egymást az egyes végrehajtási fokozatokban, ami valójában a büntetőügyben ítélkező bíróság ítéletének felülírását jelenti.

Valójában a rezsimrendszert a házirend szintjén már több büntetés-végrehajtási intézetben bevezették. A Sátoraljaújhelyi Fegyház és Börtönben mind a fegyház-, mind a börtönfokozaton belül három rezsimet hoztak létre: egy általánosat és egy-egy annál enyhébbet, illetve szigorúbbat. A házirendből  megállapítható, hogy a BII csoportba sorolt börtönbüntetésre  ítélt fogvatartottnak a kapcsolattartás,  a sportolási lehetőségek igénybevétele tekintetében szigorúbb korlátozásokat kell elviselnie, mint a fegyház-büntetésre ítélt, de az FI csoportba sorolt társának. [2]  A hatályos törvény értelmében „a börtönben az elítélt  a büntetés-végrehajtási intézet  kijelölt területén szabadon járhat” [27. § c) pont], „a fogházban az elítélt  a büntetés-végrehajtási intézet területén szabadon járhat” [28. § c) pont]. A tököli Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében tett 2004. november 23–25-i látogatása során a Magyar Helsinki Bizottság megfigyelői megállapították, hogy az intézetben a folyosókat a különböző rezsimekbe sorolt fogvatartottak elkülönítésére szolgáló vasrácsok osztják részekre, így a jogszabályban biztosított szabad mozgás sokszor csak annyit jelent, hogy a fogvatartott – engedéllyel – átmehet a szemközti zárkába.

A Magyar Helsinki Bizottság nem vitatja, hogy a rezsimrendszer mellett szólnak ésszerű érvek, hiszen indokolt, hogy az elítélt magatartását folyamatosan figyelemmel kísérő intézetnek joga legyen arra, hogy a fogva tartási körülmények szigorításával, illetve enyhítésével jutalmazza vagy büntesse az elítéltet. Ugyanakkor azonban elfogadhatatlan, hogy egy rendvédelmi szerv vezetője döntésével, amely ellen nincs hatékony jogorvoslat, bármikor módosíthassa a bíróság ítéletét. A besorolást motiválhatja egy nevelő vagy felügyelő ellenszenve az elítélt iránt, de a szervezet gyakorlati érdeke is. A zsúfoltsággal és létszámhiánnyal küzdő szervezetnek nyilvánvalóan az az érdeke, hogy az elítéltek mozgásszabadságát minél inkább korlátozzák. Ha az ajtók zárva vannak, a körlet felügyelete sokkal egyszerűbb, mintha nyitva vannak.

A törvénytervezet korábbi, 2004. július 13-án lezárt változatának véleményezésekor a Magyar Helsinki Bizottság kifejtette: ahhoz, hogy a rezsimrendszer ne legyen önkényes, feleljen meg a jogbiztonság alkotmányos követelményének, ne kerüljön ellentétbe a Btk.-val, illetve az azon alapuló bírói ítélettel, legalább az alábbi feltételeknek teljesülniük kell: 1. A rezsimeknek egységet kell alkotniuk, a fogvatartottnak a fokozata és a rezsimbesorolása ismeretében pontosan tudnia kell, mire van joga és mire nincs. 2. A rezsimek nem fedhetik át egymást, a legsúlyosabb börtönrezsim sem lehet olyan szigorú, mint a legenyhébb fegyházrezsim. 3. A besorolást indokolt határozatban kell közölni a fogvatartottal. 4. A fogvatartott évente legalább egyszer besorolása felülvizsgálatát kérheti a büntetés-végrehajtási bírótól.

A javaslat 2005. márciusi változata ezeket a feltételeket részben teljesíti. A gondot az okozza – és ez a megjegyzés nemcsak a rezsimbesorolásra vonatkozik, hanem az elítéltre vonatkozó döntések nagy részére, hogy a javaslat szövegezése többféleképpen értelmezhető: több szakaszt kell egymással összevetve elolvasni, hogy kihámozhassuk a törvényalkotó szándékát. És korántsem biztos, hogy a börtönben a fogvatartott és a felügyelet vitájában a büntetés-végrehajtási szervezet képviselőjének jogértelmezése azonos lesz a miénkkel.

A javaslat szerint „a biztonsági kockázati értékelést az intézet határozatban állapítja meg, eredményéről az elítéltet írásban tájékoztatni kell”. Ez kétségtelenül több mint amit a régi szövegezés biztosít, amely csak azt írta elő, hogy a biztonsági értékelés eredményéről az elítéltet tájékoztatni kell. Csakhogy a rezsimbe sorolási eljárás vagy azonos a biztonsági kockázati értékeléssel, vagy pedig – a szakaszban található utalásból következően – része annak. Az utóbbi eljárásban nincs határozat, az értékelés eredményéről csak tájékoztatni kell az elítéltet, írásban csak azt kell rögzíteni, hogy tudomásul vette a tájékoztatást. Ez az eljárás egyszeri alkalom, az intézet illetékesei az ítélet, továbbá tesztek, szakvélemények alapján megalkotják az újonnan befogadott elítélt „profilját”. A rezsimbe sorolási eljárás ezzel szemben rendszeresen ismétlődik: itt az értékelés alapja értelemszerűen az elítélt folyamatosan nyomon követett magatartása. A „profilalkotás” valóban nem követel feltétlenül határozati formát, a rezsimbe sorolás azonban igen. Ez a problémakör azért releváns, mert a rezsimbe sorolás eredményeképpen dől el, hogy a szabadságvesztés végrehajtása ténylegesen milyen mértékű alapjog korlátozást von maga után, és a „talányos” jogszabályszöveg nem teszi egyértelművé, hogy e döntés ellen a határozatokra vonatkozó általános szabályok szerint (13. §) van-e lehetőség bírói felülvizsgálatra. (Erről részletesen lásd a következő részt.)

Példa az átfedésekre a zárkák nyitva tartásának rendje. A „jó” fegyházas zárkája esetében „nappal engedélyezhető az időszakos nyitva tartás”, a „rossz” börtönös zárkája esetében viszont „nappal engedélyezhető az időszakos nyitva tartás”. A börtönös zárkákra vonatkozó rendelkezés mindenesetre rosszabb annál, mint amit a hatályos jogszabály előír.  A 6/1996-os IM-rendelet 40. § (5) bekezdése értelmében „a börtön, illetve fogház fokozatú elítéltnél a zárka, illetve a lakóhelyiség ajtaját a reggeli létszám-ellenőrzéstől az esti létszám-ellenőrzésig, [...] nyitva kell tartani”. Az elítéltek azonban a különbséget aligha fogják észrevenni. A miniszteri rendeletnek az ajtók nyitva tartására vonatkozó részét a legtöbb büntetés-végrehajtási intézetben már rég nem tartják be. A fiatalkorúak tököli börtönében az ajtók általában napi négy órán át vannak nyitva. A fegyházas és a börtönös elítéltekre vonatkozó szabályok egy sor börtönben rég egybemosódtak, hiszen a zsúfoltság következtében fegyházasok és börtönösök elkülönítését nem lehet következetesen megvalósítani. A Btk.-t nem az új rezsimrendszer fogja felülírni. Felülírta azt már az élet.

Megítélésünk szerint a rezsimekbe sorolás, minthogy módosíthatja a bíróság ítéletét, csak akkor jogszerű, ha azt egy bíróság, nevezetesen a büntetés-végrehajtási bíró a fellebbezési eljárásban felülbírálhatja.

A jogorvoslati rendszer problémái

A javaslat értelmében, ha a törvény kifejezetten elrendeli, a végrehajtásért felelős szerv, illetve a szervezeti egység vezetője intézkedéséről, döntéséről határozatot hoz, amely ellen a fellebbezésre jogosult fellebbezést nyújthat be, amit a végrehajtásért felelős szerv székhelye szerint illetékes büntetés-végrehajtási bíró bírál el. A javaslat három munkanapos határidőt biztosít a határozatok elleni fellebbezéshez, ami indokolhatatlanul rövid. Egy fellebbezéshez szükség lehet egy jogi segítő igénybevételére (lásd az erre vonatkozó későbbi megjegyzéseket), ehhez nem elegendő a három nap.  S ha figyelembe vesszük, hogy a panasz elbírálására harminc plusz harminc nap áll rendelkezésre, az idő rövidségének méltánytalansága még inkább szembeötlő.

Az egész  jogorvoslati rendszert  érintő,  általános probléma, hogy nem világos: valóban érvényesülhet-e a fent körvonalazott  rendszer,  tehát az, hogy minden külön nevesített esetben határozatot kell hoznia a végrehajtásért felelős szervnek, és hogy minden olyan esetben, amelyben  van határozat,  az érintett személy fellebbezéssel élhet a büntetés-végrehajtási bíróhoz.

Példa erre a rezsimbe helyezés már említett szabályozása. A tervezet szerint „a biztonsági kockázati értékelést az intézet határozatban állapítja meg, eredményéről az elítéltet írásban tájékoztatni kell”. Itt tehát határozattal kell dönteni arról, hogy milyen rezsimben töltse büntetését az elítélt, azaz fellebbezésnek helye van. Ha azonban az elítélt a határozat indokairól nem, csak az eredményéről kap tájékoztatást, a jogorvoslati lehetőség teljesen formálissá válik. Az sem egyértelmű, hogy az értékelés eredményéről való tájékoztatás miképpen viszonyul a határozatok alakszerű közlésének követelményéhez, amelyet a 14. § (4) bekezdése tartalmaz. Ha valójában nem közlik a határozatot, akkor egyrészt nincs lehetőség jogorvoslatra, másrészt a határozatra vonatkozó egyes szabályokat – például indokolási kötelezettséget [14. § (1) d)] – ilyenkor nem kell alkalmazni. Utóbbi esetben azonban értelmét veszti az alakszerű határozat meghozatalának kötelezettsége a biztonsági értékelés tárgyában.

További kifogásolható megoldást tartalmaz a javaslatnak az a passzusa, mely szerint „nem hozható a fogvatartott tudomására olyan, a fogva tartás biztonságát érintő intézkedéssel kapcsolatban keletkezett adat, amely intézkedést a fogvatartott törvényi rendelkezés következtében eltűrni köteles, illetve amely adatnak a megismerését törvény kizárja”. Ha ezt összeolvassuk azzal a rendelkezéssel, mely szerint „a szabadságvesztés-büntetés végrehajtása alatt az elítélt  köteles  tűrni – különösen – a) a [...] biztonsági [...] szempontok  szerinti csoportba sorolást; b) hogy vele szemben – a büntetések és az intézkedések  végrehajtásának rendjét  és biztonságát  sértő vagy veszélyeztető cselekmény,  illetőleg bűncselekmény  megelőzése  és megakadályozása  érdekében – biztonsági intézkedéseket, illetve kényszerítő eszközöket alkalmazzanak”,  akkor az az eredmény is lehetséges, hogy a fogvatartott  biztonsági csoportba sorolásának vagy például biztonsági elkülönítésének okairól soha (illetve a szabadon bocsátásáig) semmit  sem tudhat  meg, ami újfent  tökéletesen  formálissá teszi a mindkettővel szemben  biztosított  fellebbezési jogot, illetve lehetetlenné teszi, hogy a fogva tartást foganatosító szerv a javaslatban foglalt indokolási kötelezettségének eleget tegyen.

A fegyelmi büntetésekkel kapcsolatban hadd hívjuk fel a figyelmet egy sajátos ellentmondásra: a javaslat kimondja, hogy a magánelzárást kiszabó határozat ellen az elítélt fellebbezhet a büntetés-végrehajtási bíróhoz, amiből – argumentum a contrario – az következik, hogy a többi fenyítéssel szemben nem, noha egyébként (a feddés kivételével) ezekről is határozatot kell hozni, amely esetben viszont az általános rendelkezés szerint volna ellenük helye fellebbezésnek a büntetés-végrehajtási bíróhoz.

Szintén rendkívül problematikus a biztonsági elkülönítés, amelyről ugyancsak határozatot kell hozni, amiből következik, hogy a biztonsági elkülönítés elrendelése ellen is lehet fellebbezni. A fellebbezésnek – ha a törvény ki nem zárja – halasztó hatálya van [13. § (4) bekezdés], márpedig a biztonsági elkülönítésre vonatkozó szabályok között nem szerepel, hogy az elkülönítés az ellene benyújtott fellebbezésre való tekintet nélkül végrehajtható. Ha azonnali intézkedés esetében lehetővé teszi a törvény a halasztó hatályú jogorvoslatot, akkor az intézkedés gyakorlatilag azonnali intézkedésként megszűnik létezni.

Végül itt említjük  meg, hogy mivel a házirend határozza meg, hogy a törvény rendelkezései milyen tartalommal kerülnek át a gyakorlatba, indokolt lenne annak lehetővé  tétele  is, hogy a házirenddel mint generális normával szemben lehessen jogorvoslatot kezdeményezni. A megoldás az lehet, ha a házirendről is határozatot hoznak, amely értelemszerűen nem tartalmazza a határozat egyes alakszerű elemeit (például indokolás).

Egyértelművé kellene tenni, hogy a büntetésvégrehajtás illetékesének mely döntéseivel szemben nem lehet a bírósághoz fordulni. Ebből az is következne, hogy minden egyéb esetben nyitva áll az elítélt előtt a bírói felülvizsgálat lehetősége. Ez – meglehet – ellentmond a büntetés-végrehajtás szervezeti-hatalmi érdekeinek. A jogorvoslati rend a javaslat szövege alapján több módon is leképezhető, ami a normavilágosság jogállamiságból fakadó alkotmányos követelményének sérelmét  is jelentheti.

A kettős mérce

A javaslat egyik része, úgy tűnik, az Európai Uniónak íródott, a másik része a hazai fogvatartottaknak. Ennek következtében a normaszövegben meglepő ellentmondásokra bukkanunk. A javaslat az elítélt jogai cím alatt (67. §) kimondja, hogy az elítélt jogosult „a munkához való jogát, illetve a foglalkozás szabad megválasztásához való jogát gyakorolni, továbbá jogosult saját ruha viselésre, illetve használati tárgyak tartására”. Ezzel szemben „az elítélt köteles a kijelölt munkát szakismereteinek és képességeinek megfelelően, fegyelmezetten, a munkahelyi és munkaköri szabályok szerint elvégezni”. Továbbá ugyanezen passzus szerint köteles „az előírt formaruhát és egyéb ruházatot viselni”, és köteles „tűrni a magánál tartható tárgyak korlátozását” [(2) bekezdés c) pont]. A valóságot persze az utóbbi rendelkezés jelenti. De akkor vajon mire való az előbbi?

A korszerű börtönökben az elítélteket egyszemélyes helyiségekben helyezik el, de lehetővé teszik, hogy napközben, szabadidejükben közös helyiségekben tartózkodjanak. A magyarországi elítélteknek nem kellett az Európai Börtönszabályzatra várniuk: a XIX. század második felében, a nagy börtönépítések és börtönkorszerűsítések idején a zárkák nagy része egyszemélyes volt. Ehhez a tradícióhoz és egyúttal a korszerű igényekhez igazodva fogalmazza meg a javaslat, hogy az „elítélteket külön, ha azonban ennek feltételei hiányoznak, illetve ha az együttes elhelyezés előnyösnek ítélhető, közösen kell elhelyezni”. Ma a hajdani egyszemélyes zárkákban, Vácott, Sopronkőhidán, Balassagyarmaton vagy a budapesti „Gyűjtőben” két, olykor három elítéltet helyeznek el, a nagy zárkákban pedig 14-16 elítélt éli az életét, korántsem azért, mert „előnyösnek ítélhető”, hanem mert nincs több hely.

A javaslat fenntartja a hatályos előírást: egy férfi elítéltre hat köbméter légtér és három négyzetméter mozgástér kell jusson. Kívánatos lenne, hogy a mozgástér értelmezése is átkerüljön  a 6/1996-os IM rendeletből a törvénybe: „A mozgástér meghatározása szempontjából  a zárka (lakóhelyiség) alapterületéből az azt csökkentő berendezési és felszerelési tárgyak által elfoglalt területet figyelmen  kívül kell hagyni.” A javaslat múlt évi előzménye nagyvonalúan tíz köbméterre és négy négyzetméterre emelte volna az egy elítéltre jutó lég- és mozgásteret, megszüntetve egyúttal a fiatalkorúak és a nők jelenlegi fél négyzetméteres pozitív diszkriminációját, hozzátéve azonban a szabályhoz a „lehetőség szerint” kifejezést.  Ez a megoldás véget vetett volna a jogszabályi előírás és a valóság örökös kötekedő összevetésének.  A valóságban ugyanis – mint köztudott – a büntetés-végrehajtási intézetek többségében egy négyzetméter mozgástér sem jut egy elítéltre.

Az elítélt és az alapjogok

A hatályos törvény szerint az elítéltnek szünetel a joga a szabad mozgáshoz, a lakóhely szabad megválasztásához, a gyülekezéshez, a sztrájkhoz, szünetel továbbá a választójoga és szülői felügyeleti joga. A javaslat értelmében a szabadságvesztés tényétől  nem szűnik meg az elítélt  szülői felügyeleti  joga. A Btk. kommentárja a Btk. 41. § (3) bekezdését úgy értelmezi, hogy „az elítélt a szabadságvesztés  végrehajtása során meghatározott  állampolgári jogokat nem gyakorolhat, így például  a közügyek  intézésében nem vehet részt, függetlenül attól, hogy alkalmaztak-e  vele szemben közügyektől eltiltás mellékbüntetést avagy sem”. [3]  A kommentárban kifejtett álláspont persze nem meggyőző, hiszen ha a bíróság nem tilt el valakit a közügyektől (és erre a bíróságot a törvény csak szándékos bűncselekmény végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt elkövetőjével szemben  kötelezi, amennyiben az méltatlan a közügyekben való részvételre), akkor a büntetés-végrehajtási törvény nem mondhatná ki, hogy a szabadságvesztés  „per se” magában foglalja a közügyektől  való eltiltást  is. Ezt a kérdést érdemes lenne a kódexben szabályozni, ugyanis a gyakorlat alapjog korlátozást valósít meg egyértelmű törvényi felhatalmazás nélkül.

Az elítélt jogai szemszögéből a közügyek gyakorlásánál fontosabb az egyesüléshez való jog. A javaslat nem mondja ki, hogy a szabadságvesztés  alatt szünetel az elítélt egyesülési joga: a jogszabály-előkészítő valószínűleg ebben  az esetben is a közügyektől  való eltiltás kiterjesztő  értelmezése alapján tartotta fölöslegesnek  az egyesülési jog szünetelésének kinyilvánítását. A Btk. 54. § (1) bekezdés d) pontja csak azt mondja, hogy a „közügyektől eltiltott nem viselhet tisztséget társadalmi szervezetben, köztestületben, közalapítványban”, amiből gyakorlatilag az következik, hogy az elítéltek egyesületet nem hozhatnak létre, hiszen ehhez szükséges lenne a tisztségviselők megválasztása is, tisztségviselők azonban nem kerülhetnek ki az elítéltek köréből.  (Persze nem kizárt, hogy extrém esetben például valaki írásban csatlakozik egy egyesülethez tagként. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyesülési jog korlátozottan érvényesül az elítélt személyek esetében.)

A hatályos törvény 37. §-a szerint „a büntetés-végrehajtási intézet a feladatainak megoldása érdekében támaszkodhat az elítéltek öntevékeny szervezeteire”.  A javaslatból már hiányzik ez a szakasz, és a fentiek értelmében kérdéses, hogy létrejöhetnek-e ilyenek. Jelenleg a büntetés-végrehajtási intézetekben zenekarok, színjátszó és versmondó körök működnek, ezek vetélkedőket, sőt a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága erőteljes támogatásával, a média nyilvánossága előtt országos vetélkedőket szerveznek.  Valószínű, hogy egyes intézetekben működnek sportkörök, labdarúgó vagy kosárlabdacsapatok is – és ha nincsenek, kívánatos volna, hogy legyenek. Ráadásul a művelődéshez, önképzéshez, sportoláshoz való jogot már csak az „intézet feltételei szerint” biztosítja a javaslat, ami egyenlő azzal, hogy érdemben megszűnnek ezek a jogosultságok. Pedig az elítéltek nevelését, szocializációját aligha szolgálja bármi is jobban, mint a részvétel az efféle „öntevékeny szervezetekben”.

Az egyesülési jog kérdése persze nem csak a kulturális vagy sport célú szervezetek kapcsán vetődik fel. Mind a hatályos jogszabály, mind pedig a javaslat biztosítja, hogy az elítélt kérelemmel, panasszal forduljon a büntetés-végrehajtás szerveihez, az ügyészséghez, az állampolgári jogok országgyűlési biztosához, nemzetközi jogvédő szervezetekhez. A panaszjogot azonban mindenki csak egymagában gyakorolhatja. Nemrégiben néhány roma származású elítélt együttesen aláírt levélben fordult az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz, panaszukat azonban csak illegális úton juttathatták ki az intézetből, mert a csoportos aláírás szervezkedésnek számít és tilos. Az elítélti jogok békés, együttes gyakorlásának ez a tilalma, (amely egyébként sem a hatályos jogban, sem a javaslatban nem lelhető fel, de ténylegesen létezik, sőt fegyelmi eljárást alapoz meg), indokolatlan.

Mind az öntevékeny szervezetek létezése, mind pedig a petíciós jog kérdése megalapozza az igényt, hogy a javaslat foglalkozzon az elítéltek egyesüléshez való jogának kérdésével, és a törvény árnyaltan szabályozza e jog gyakorlásának kereteit.

Adatkezelés

A javaslat úgy rendelkezik, hogy az adatkezelő szerv az adatokat hivatalos feladataik ellátásához, a büntetés, illetőleg az intézkedés végrehajtása keretében kötött együttműködési megállapodás teljesítéséhez átadhatja a bíróság, az ügyészség, a nyomozó hatóság, a rendőrség, a nemzetbiztonsági szolgálatok és – korlátozott körben – az Igazságügyi Minisztérium körén kívül eső állami szervek, nemzetközi és egyéb szervezetek részére. Jogszabályban meghatározott esetben hivatalból, egyébként kérelemre. A rendelkezés tehát az adatkezelő szerv diszkréciójára bízza az ott felsorolt szervek feladatainak ellátásához szükséges adatok kiadását. Ez a civil szervezetek esetében is kérdéses (ha a fogva tartást foganatosító szerv együttműködési megállapodást köt, akkor az annak teljesítéséhez szükséges adatok kiadása a szerződő felek jóhiszeműségének és együttműködési kötelezettségének általános elvéből következik, tehát nem lehet diszkrecionális jogkör), a nemzetközi szervek esetében azonban biztosan jogsértő. Az 1995. évi III. törvény hirdette ki a Strasbourgban, 1987. november  26-án kelt,  a kínzás  és az embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód megelőzéséről  szóló európai egyezményt, amelynek  8. cikke a következőt mondja: „2. A Szerződő Félnek a következő könnyítéseket kell nyújtania a [Kínzás Megelőzésére Létrejött Európai] Bizottságnak feladata ellátásában: [...] d) minden  olyan egyéb információ megadását, amellyel a Szerződő Fél rendelkezik, és amely a Bizottság számára feladata ellátásához szükséges.”  Az adatok kiadása tehát nemzetközi jogi kötelezettség, ezért nem múlhat az adatkezelő szerv diszkrécióján.

További gond, hogy míg a tervezet egyik pontja legalább ilyen formában lehetőséget teremt az adattovábbításra, addig egy másik rendelkezése taxatíve meghatározza, hogy mely szervnek milyen adat továbbítható a fogvatartottak nyilvántartásából, ez pedig nem utal a civil szervezetekre. Az utóbbi alapján meg kellene tagadni, hogy bármilyen adatot kiadjanak az „egyéb szerveknek”, amelyeknek az előbbi alapján egyébként lehetne adatot szolgáltatni, így az utóbbi rendelkezés mindenképpen módosításra szorul.

A javaslat előírja a kapcsolattartók adatai nyilvántartásának kötelezettségét. Tekintettel arra, hogy a tervezet alapján az ügyvéd nem minősül kapcsolattartónak (ez következik a tervezet egy másik rendelkezésének szövegezéséből), problémás, hogy nem írja elő a tervezet azt is, hogy a védő adatait is nyilván kell tartani. Ezt a fogdarendelet ma tartalmazza, és elengedhetetlen ahhoz, hogy például a kirendelt védővel rendelkező előzetes letartóztatásban lévők fel tudják venni a kapcsolatot a védőjükkel, akiknek a legtöbb esetben a nevét sem ismerik, nemhogy irodájuk postacímét vagy telefonszámát.

Az adatkezelési szabályokat szükséges olyan tartalommal módosítani, hogy a nemzetközi egyezményekkel ne legyen ellentétes, és a civil szervezetek közérdekű tevékenységét ne lehetetlenítse el. A védők adatainak nyilvántartása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a kirendelt védővel rendelkező előzetes letartóztatásban lévők a védelemhez való jogukat gyakorolni tudják.

Jogvédő szervezetek, egyházak. A „nép ügyvédje” a börtönben

A kapcsolattartás, illetve a jogorvoslat kérdésköre kapcsán kellene szabályozni a jogvédő szervezeteknek a büntetés-végrehajtási intézetekben végzett megfigyelő tevékenységét, illetve azt, hogy a fogvatartottak miképpen élhetnek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a jogi segítségnyújtásról szóló 2003. évi LXXX. törvény (Jstv.) biztosít a rászorulóknak. A társadalmi szervezeteknek a büntetés-végrehajtási szervezetről szóló 1995. évi CVII. törvény (Bvsztv.) ad keretjellegű felhatalmazást a fogva tartás körülményeinek figyelemmel kísérésre [13.§ (1) bekezdés]. Ezt a rendelkezést a javaslat is átveszi.

Ehhez kapcsolódóan a jelen törvényben az elítélt jogai közt (67. §) kellene kimondani, hogy az elítélt biztonsági felügyelet mellett, de ellenőrzés nélkül tarthat kapcsolatot a fogva tartás körülményeinek megfigyelését végző társadalmi szervezetekkel. Tevékenységük keretében e szervezetek munkatársai a fogvatartott meghatalmazása alapján megismerhetik a fogvatartottnak azokat a személyes adatait, amelyek a fogva tartással kapcsolatban keletkeztek, és a fogva tartással kapcsolatos ügyekben vállalhatják a fogvatartott képviseletét is. A megfigyelő tevékenységük során tudomásukra jutott személyes adatokat a jogvédő szervezetek és munkatársaik csak anonimizált formában használhatják fel, kivéve, ha a fogvatartott írásban felhatalmazza őket adatai nyilvánosságra hozatalára. Az elítélt joga a társadalmi szervezetekkel való kapcsolattartásra a szükséges eltérésekkel alkalmazandó az előzetesen letartóztatottakra is.

Tekintettel arra, hogy Magyarországon ma több mint száz bejegyzett egyház működik, indokolt, hogy az egyházak is együttműködési megállapodást kössenek a büntetés-végrehajtással a javaslatban foglaltak végrehajtása érdekében.

A fogvatartottak jelentős része (feltehetőleg többsége) rászoruló, de éppen fogva tartása miatt nincs lehetősége arra, hogy a Jstv. 2l. és 22. §-ának megfelelő módon kérjen jogi segítséget az IM Pártfogó Felügyelői és Jogi Segítségnyújtó Szolgálatától. Nincs módja arra sem, hogy beszerezze a rászorultsága igazolásához szükséges dokumentumokat.

A javaslat jó alkalmat kínál arra, hogy a kormány kezdeményezze a Jstv. módosítását.  E szerint fogvatartott esetében – ha a segítségnyújtás előzetes engedélyezésére van szükség – a büntetés-végrehajtási intézet kötelezettségeként kellene előírni, hogy – kérelemre – a jogi segítségnyújtásra szerződött ügyvédek listáját a fogvatartott rendelkezésére bocsássa. Amennyiben a fogvatartott valamely ügyvédtől jogi segítséget kér, a jogi segítő megküldi a szükséges nyomtatványokat a fogvatartottnak, aki azokat kitöltve visszaküldi. A nyomtatvány szakszerű kitöltésének elősegítése céljából lehetővé kellene tenni, hogy a jogi segítő ezzel az indokkal beléphessen a büntetés rendszerébe. Lehetővé kellene tenni továbbá, hogy a jogi segítségnyújtó szolgálat előtt az engedélyezés ügyében a fogvatartott által megkeresett jogi segítő járjon el. A rászorultság igazolását a fogvatartott büntetőjogi felelőssége tudatában tett nyilatkozata helyettesíti. A munkát végző fogvatartott jövedelméről az intézet ad igazolást.

A megőrzés szabályai

Az elítéltek a börtön jelentésű orosz szó, a tyjurma nyomán csurmának  hívják azokat a zárkákat, ahol a szállítás alatt álló, „megőrzéses” személyeket tartják fogva. Itt őrzik azokat, akiket az egyik börtönből a másikba helyeznek át, de várniuk kell a szállításra. Itt várnak azok, akiket valamilyen eljárási cselekmény vagy a bírósági tárgyalás miatt szállítanak más településre, akiket orvosi vizsgálatra hoztak be a büntetés-végrehajtás központi kórházába vagy visznek vissza onnan körszállítással a letöltő házba. A megőrzésesek nem tartoznak bele a megőrzést végrehajtó intézet létszámába, esetlegesen gyakorolhatják a fogvatartotti jogokat: nem fogadhatnak látogatót, bizonytalan, hogy telefonálhatnak-e. A fogva tartás körülményei a megőrző zárkákban sokkal rosszabbak, mint az intézet rendes zárkáiban: nagyobb a zsúfoltság, rosszabbak a higiéniai körülmények, gyakoribb a fogvatartottak közötti agresszió, a zárkán belüli lopás. A javaslat hallgat a problémáról, holott a megőrzésesek helyzete jogszabályi rendezést kíván. A törvényben meg kellene határozni a megőrzés leghosszabb időtartamát, a megőrzés idején is gyakorolható fogvatartotti jogok körét.

Az elítéltek munkavégzése

Nem változtat a javaslat azon az előíráson, hogy az elítélt munkadíja a minimálbér összegének legalább egyharmada. A gyakorlatban ez jelenleg azt jelenti – és a javaslat szövegezése alapján ez a jövőben sem fog megváltozni –, hogy a teljes munkaidőben foglalkoztatott, illetve 100 százalékos teljesítményt nyújtó elítélt a minimálbér egyharmadát kapja meg. A jogszabály, illetve a gyakorlat sérti az „egyenlő munkáért egyenlő bért” alkotmányos elvét, de ellentétes az elítélt nevelésének, a társadalomba való visszavezetésének érdekével is. A helyzeten csak úgy lehetne változtatni, ha az elítéltek megkapnák a munkájuk után járó tényleges bért (legalább a minimálbért), ebből azonban levonnák az élelmezésük, tartózkodásuk, ruházatuk költségeit. Ilyen fordulatra nyilvánvalóan akkor nyílna lehetőség, ha a büntetés-végrehajtási kft.-k piaci vállalkozásként működnének, illetve ha a büntetés-végrehajtás az elítélt beleegyezésével, megfelelő felügyelet mellett nagyobb számban foglalkoztatna civil munkahelyeken is elítélteket. (A felügyelet, illetve az őrzés továbbra is a költségvetést terhelő állami feladat maradna.) Fenntartja a javaslat azt a szabályt is, hogy a büntetés-végrehajtási intézetben végzett munka a szolgálati idő szempontjából nem számít bele a nyugdíjba.  Ez – különösen a hosszabb szabadságvesztésre ítéltek esetében – többnyire kizárja a szabadulást követően a társadalomba való visszailleszkedést, tehát ellentétes a büntetés meghirdetett céljával.

A büntetés-végrehajtási intézetben végzett munkára vonatkozó rendelkezések a jelenlegi formában álláspontunk szerint alkotmányellenes (a diszkrimináció tilalmába ütköző) szabályozást kívánnak fenntartani.

Az előzetes letartóztatottak

A javaslat egyik rendelkezése értelmében a rendelkezési jogkör gyakorlója (a bíróságnak a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig az ügyész, ezt követően a bíróság) dönt az előzetesen letartóztatott „fokozott őrzéséről, illetve felügyeletéről”, tehát az ügyész, illetve a bíró dönti el, hogy egy előzetesen letartóztatott személyt a fogva tartásért felelős szerv az általános vagy annál szigorúbb szabályok szerint őrizze-e. Egy másik passzus szerint ellenben az előzetes letartóztatást általános és szigorúbb szabályok alapján lehet végrehajtani, és a szigorúbb szabályok alkalmazását az intézetparancsnok rendeli el. Ez azt jelenti, hogy a parancsnok indokolási kötelezettség nélkül átveheti a rendelkezési jog gyakorlójának hatáskörét. A rendelkezést úgy kellene módosítani, hogy a parancsnok a fogvatartottnak az intézet rendjét veszélyeztető magatartása alapján legfeljebb három napra rendelhesse el a szigorúbb szabályok alkalmazását, ezt azonban három napon túl csak a rendelkezési jog gyakorlójának döntése alapján lehessen fenntartani.

A javaslat az előzetes letartóztatottakkal szemben indokolatlan szigort érvényesít.  A Be. értelmében az előzetesen letartóztatottal szemben a korlátozásokat alapvetően csak a büntetőeljárás sikere (és másodlagosan a foganatosító intézmény rendje) érdekében lehet elrendelni. Ha a korlátozást a büntetőeljárás érdeke nem teszi feltétlenül szükségessé, akkor az előzetes letartóztatásban levőknek kedvezőbb helyzetben kell lenniük, mint azoknak, akik a jogerős büntetésüket töltik. Ennek fényében teljességgel érthetetlen, hogy az előzetes letartóztatottak kapcsolattartási jogosítványai (például látogatók fogadása, telefonálás stb.) dolgában miért a fegyházbüntetésre ítéltekre irányadó szabályokat alkalmazza a javaslat.

Indokolt lenne, hogy az előzetes letartóztatásban lévők főszabályként kéthetenként fogadhassanak látogatót és kaphassanak csomagot, ellentétben a javaslatban foglalt korlátozással, melynek értelmében – akárcsak a fegyházbüntetésüket töltők – havi egy látogatás és egy csomag fogadására jogosultak. Az engedélyezett látogató nyilvánvalóan nem veszélyezteti az eljárás sikerét (hiszen akkor havonta egyszer sem látogathatna),  az intézet  rendjére pedig nem lehet hivatkozni, hiszen más fokozat esetén  is lehetséges a látogató gyakoribb fogadása. Ugyancsak visszás, hogy míg az elítéltek csomagot is kaphatnak és a letéti pénzükből is vásárolhatnak, az előzeteseknek választaniuk kell a két lehetőség közül. Végezetül indokolt volna, hogy a meghatalmazással még nem rendelkező védő beléptetésére vonatkozó rendelkezések a 6/1996 IM-rendeletből [55. § (4) bekezdés] átkerüljenek a törvénybe.

Rendőrségi fogdák, elzárás

2005. január 1-jétől – mint már volt róla szó – az előzetesen letartóztatottat legfeljebb összesen 2 hónapig lehet rendőrségi fogdában fogva tartani. A jogállami normákhoz képest ez az idő is rettenetesen hosszú, hiszen általában a rendőrségi fogva tartás legfeljebb 72 óráig tarthat. Áttörést jelent viszont, hogy a javaslat szerint a törvény nem hatalmazza fel a minisztert, hogy rendeletet alkosson rendőrségi fogdában végrehajtott előzetes letartóztatásról.

Kevésbé jó hír, hogy a szabálysértési elzárást a jövőben rendőrségi fogdában kell végrehajtani. Ez nyilván kompromisszum eredménye. A rendőrség feltehetőleg csak korlátozott mértékben volt hajlandó a fogvatartottakkal együtt rendőrségi épületeket is átadni a büntetés-végrehajtásnak, elvállalta viszont a szabálysértési eljárásban elzárásra ítéltek büntetésének végrehajtását.  A javaslat személyi hatálya nem terjed ki azokra, akik idegenrendészeti őrizetben vannak a határőrség fogdáiban.  Mégis a rendőrségi fogdákban végrehajtott őrizet kapcsán e helyt is érdemes megemlíteni, hogy a külföldiek a határőrségi fogdákban fegyházi körülmények közé kerülnek, zárkájuk ajtaja például általában zárva van. Pedig nem a büntetésüket töltik, hiszen nem követtek el bűncselekményt, csupán kiutasításuk végrehajtása érdekében tartják őket fogva. 

A javaslat elfogadása jó alkalmat ad arra, hogy az illetékes miniszterek a javaslat humánusabb előírásaihoz igazítsák az idegenrendészeti eljárásban elrendelt őrizet végrehajtásának szabályairól szóló 27/2001. BM–IM együttes rendeletet.

Jegyzetek 

[1] Vö. Kettős mérce. Börtönviszonyok Magyarországon, Budapest, Magyar Helsinki Bizottság, 2002, 47–48
[2] Lásd erről a Magyar Helsinki Bizottság jelentését és Estók István büntetés-végrehajtási dandártábornok, intézetparancsnok válaszát: www.helsinki.hu
[3] Magyar Büntetőjog. Kommentár a gyakorlat számára, Budapest, HVG-ORAC, 20032

Fundamentum, 2005. 2. szám

48 371 karakter