Kőszeg Ferenc honlapja

2013-ban, az országgyűlési választások közeledtével az SZDSZ két egykori vezetője, Kis János és Tölgyessy Péter egy-egy nagyszabású elemzést tett közzé arról, mi magyarázza, hogy az 1989–1990-ben létrejött köztársaságot Orbán Viktor illiberális demokráciája váltotta fel. A fennálló helyzet elemzésében a két szerző véleménye nem áll távol egymástól, de magyarázatot és kiutat keresve váltakozik nézeteik hasonlósága és különbözősége. A Narancs a cikk szerkesztése során különböző változtatásokat javasolt. Egyetértettem azzal, hogy néhány hónappal a választások előtt nem volna helyes egy a kiúttalanságot kifejező cikket közzétenni, ezért a szövegemet itt-ott módosítottam. A fenti meggondolások az idő múlásával elvesztették jelentésüket, így helyreállítottam az eredeti szöveget: itt közölt változat nem teljesen azonos azzal, ami a Narancsban megjelent.
   

Párhuzamos indokolások

A közelmúltban két jelentős írás vizsgálta, miért is omlott össze a harmadik köztársaság,, amely 1989–90-ben a főbb politikai erők együttműködése révén jött létre, és mik a feltételei, esélyei a demokratikus jogállam helyreállításának. A két írás szerzője az 1989-es fordulat egykor szorosan együttműködő, majd egymással szembefordult két főszereplője: Kis János és Tölgyessy Péter. A status praesens megítélésében a két szerző véleménye nem áll távol egymástól. Verdiktjük indokolásában azonban váltakoznak a hasonlóságok és különbségek. 

A két korszerűtlen

Kis János esszéje, Az összetorlódott idő eredetileg az Élet és Irodalom 2007-es karácsonyi számában jelent meg, majd kibővített formában az online Beszélő internetes felületén, 2013. május 5-én végül pedig ez lett a szerző válogatott írásai első kötetének címadója. Kis János alapvető állítása, hogy a rendszerváltás politikai erői két feladattal néztek szembe: létre kellett hozniuk a demokratikus köztársaság intézményeit, és ki kellett (volna) alakítaniuk a pártok és választóközönségük „közti bizalmi viszonyt, amely biztosítja a tisztességes hatalmi verseny folyamatosságát, és egyszersmind korlátok közt tartja a politikai küzdelmeket”. Az első feladatot 1989–1990-ben sikerült megoldani, bizalmi viszony helyett azonban „hideg polgárháború” jött létre, a harmadik köztársaság ebbe bukott bele. A köztársaságot helyreállító alkotmánynak az alkotmánytisztelő jobboldal és az alkotmánytisztelő baloldal közös műveként kell megszületnie.

A hideg polgárháború keletkezésének okai között Kis János kiemelten foglalkozik a múlttal, a magyar jobboldal és baloldal közt az első világháború vége óta folyó „százéves háborúval”. A jobboldal arculatát az első világháborús vereség, a két forradalom és Trianon formálta. A második világháború után a jobboldal már a kommunista hatalomátvétel előtt is csak korlátozott mozgástérrel rendelkezett, utána pedig semmilyennel sem. Így alkalma sem volt arra, hogy részese legyen annak a folyamatnak, amely Nyugat-Európa nagy jobboldali pártjait korszerű, a társadalom valóságos kérdéseire választ kereső pártokká formálta. Adenauer vagy De Gaulle pártjával ellentétben a magyar jobboldal elsősorban a két világháború között korszak normáihoz, a Horthy-rendszer hagyományához kötődött. A korszerűtlen jobboldallal, korszerűtlen, illetve önmagában is kétarcú baloldal állt szemben. Létrejöttekor az MSZP nem hajtotta végre a német szociáldemokraták Bad Godesberg-i fordulatát, a szakítást a kapitalizmust elutasító hagyománnyal; a régi-új pártban együtt voltak a demokratikus ellenzékkel majd pedig a liberalizmussal rokonszenvező reformerek, de a piaci reformok, a magángazdaság ellenzői is. Az MSZP tagjai és vezetői személyes életútjuk révén is kötődtek a Kádár-rendszerhez. A gazdasági átalakulást az egykori pártállami vezetők tartották kézben; a szocialisták nagyrészt elkerülték az elszámolást az állampárt vagyonával, viszont gazdasági birodalmat építettek ki a párt körül. Amikor színre lépett a szélső jobboldal, a baloldal „antifasisztaként azonosította önmagát.” „Kádár alatt legalább cigányozni és zsidózni nem lehetett” – mondták az MSZP hívei. „Így aztán a baloldal egyszerre lépett fel a jogállam védelmezőjeként és az önmagát a jog fölé helyező pártállami hatalom apologétájaként.” „Nem lehetséges politikai közösség olyan erők között, melyeknek identitása a másikkal való totális harchoz kötődik.” A két antidemokratikus nosztalgia, a Horthy-rendszer felélesztésének vágya, illetve a Kádár-rendszer felélesztésének vágya kizárta, de egyúttal életben is tartotta egymást. A köztársaság válságáért mindkét oldalt felelősség terheli, írja Kis János, de felelősségük nem egyforma: a versengő többpártrendszer ellen csak a jobboldal intézett támadást, és csak a jobboldal vonta kétségbe ellenfele jogát a kormányzáshoz. 

A kormányzáshoz való kizárólagos jog feltevése összefügg azzal, hogy a kormányra kerülő jobboldal, a Horthy-rendszer szóhasználatát idézve a „keresztény középosztállyal” azonosította magát. A kifejezés azt jelzi, e társadalmi csoport létezésének meghatározó jegye, hogy nem zsidó. Kis János könyvének bemutatóján Ungváry Krisztián kifogásolta, a szerző száz éves háborúról beszél, holott a „haza” és a „haladás” elve már a reformkorban, sőt már II. József korában szembekerült egymással. Csakhogy a reformkorban még nem volt szokás kétségbe vonni, hogy a haladás szószólója is magyar, noha a két tábor hívei olykor fokossal és ólmosbottal estek egymásnak. A Horthy-rendszer sok egyéb jellegzetessége – a feudális birtokrendszer, a korlátozott választójog, a rendies társadalmi hierarchia – mellett antiszemita rendszer volt, a zsidók társadalmi, sőt részben jogi elkülönítése hozzátartozott önazonosságához, szokásrendjéhez, illemkódexéhez. A rendszerváltás után jelentkező szélsőjobboldal ugyancsak antiszemita, bár meg szoktak sértődni, ha valaki meghallja a hangos zsidózásukat. Ezért sejtet antiszemitizmust bármiféle pozitív utalás a Horthy-rendszerre, a Horthy-rendszer retorikájára. Még az is kínos, viszketős érzést kelt, ha valaki Délvidéket mond, vagy a Székely himnuszt énekeli. Pedig ez utóbbi giccs ugyan a javából, de nem antiszemita. A zsidó zavar érthető, mégis aránytévesztéshez vezet.  1992 őszén 80 000 ember tüntetett Csurka szélsőjobboldali szervezkedése ellen. Orvos ismerősöm ment mellettem, hajdani munkásőr, aki az SZDSZ megalakulásakor azt mondta: – Csináljátok csak! Az a lényeg, hogy a stukker nálunk van. A tüntetést a Demokratikus Charta szervezte. 

A víg esztendő című, az 1989-es évről szóló esszéjében, amely a Beszélő 1999. évi 10. számában jelent meg, de válogatott írásai kötetében is olvasható, Kis János így írt: „Az MSZP [1989 őszi megalakulása után] a következő két évtizedben a volt középkáderek hitbizománya maradt: elsőként hozott létre sikeres – több kormányzati cikluson át fennmaradni képes  – koalíciót a magángazdaságba átvonult és a politikában megmaradt érdekcsoportok közt az állam útján elosztható pénzek és pozíciók lenyúlására (a mintát aztán a Fidesz vitte tökélyre).” A baloldalon, különösen manapság, szokatlan az a keménység, ahogy Kis János az indokolt különbségtétel ellenére is, kimondja, hogy a köztársaság bukásáért Horn, Medgyessy, Gyurcsány is felelősséget visel. Így az alkotmányosság csak az egymással szemben álló, de a jogállam tiszteletében egyetértő erők közös munkájával állítható helyre.

A jobb és a baloldal szerepének értékelése mellől hiányzik a liberalizmus, azaz az SZDSZ szerepének elemzése. Esszéje első lábjegyzetében Kis János az erről szóló írás közzétételét válogatott művei második kötetében ígéri. 1994-ben az SZDSZ koalícióra lépett az abszolút többségbe került MSZP-vel, országvilág előtt befogadván ezzel a szocialistákat a demokratikus pártok családjába, holott azok – mint ezt most Kis János bírálata egyértelműen kimondja – nem határolták el magukat kádárista múltjuktól. Ahogy Horn Gyula sem ismerte el soha, hogy 1956-ban a rossz oldalon állt. De magyarázatot kíván az is, miért fogadta el az SZDSZ vezetése, hogy az általa kezdeményezett Demokratikus Charta bármiféle felhatalmazás nélkül önálló pártközi politikai szervvé formálja magát, és a demokratikus jogállam védelme ürügyén az MSZP és az SZDSZ koalícióját készítse elő. A kérdésnek az ad súlyt, hogy a koalícióval vált véglegessé az addig háromosztatú politikai terep két tömbre szakadása, és kezdődött meg a liberális párt sorvadása. 

Növekvő lemaradás

Tölgyessy Péter két és fél év hallgatás után Az Orbán-rendszer természete címmel hat részes cikksorozatban tette közzé elemzését az ország állapotáról. Az írás az Origo internetes felületén jelent meg [2013.] június 18. és 23. között. Művének axiómává csupaszított végső tanulsága megegyezik a Kis János-íráséval. Változást csupán az hozhat, írja Tölgyessy, ha a politika szereplői felmondják „a kétoldalú szembenállás negyedszázados logikáját”. Azt azonban ő sem gondolja, hogy a jelenlegi szereplők képesek erre. Reményt az nyújt, ha „új szereplők és szervezetek sora lép fel jobb- és baloldalon egyformán…” Az elemzés egésze azonban ellentmond a megnyugtató crescendónak. Hiszen legfontosabb állítása az, hogy a Fideszt az tette és teszi még ma is sikeressé, hogy Orbán Viktor meglovagolja az „emberek” hagyományos sérelmeit, és bűnbakként állítja eléjük a bajok feltételezett okozóit. Tölgyessy a szokásosnál tágabb keretbe helyezi a jelen helyzetet. A különbség Magyarország és Ausztria gazdasági teljesítménye között a kiegyezés után lassan csökkent, de a távolság 1950-től ismét nőtt, sőt a rendszerváltás, majd az uniós csatlakozás után is egyre nagyobb lett. 2010-ben az egy főre eső bruttó hazai termék alig haladta meg az osztrák egy harmadát. Az uniós csatlakozás első öt évében, tehát a pénzügyi válság kirobbanása előtt Csehország és Szlovénia növekedése 25,6, illetve 22,2 százalék volt, Magyarországé csupán 9,9. A szerény növekedés nem fedezte a „jóléti rendszerváltás” többletkiadásait, és ez – mint 1970 óta már annyiszor – az ország újabb eladósodásához vezetett. Az megnőtt államadósság lehetővé tette, hogy Orbán Viktor minden baj okaként az „elmúlt nyolc évet” jelölje meg. Csakhogy a csodaszernek hirdetett egykulcsos adó, amelyet már a Bajnai-kormány is tervbe vett, nem hozta el a dinamikus növekedés korszakát. Az adóbevétel 900 milliárd forintos csökkenése a társadalmi különbségeket növelte. 

Béla bácsi farkasmosolya

„A Fidesz döntéshozói – írja Tölgyessy – jobbára a hagyományos magyar kistelepülések, mezővárosok nézőpontjából tekintenek a világra (…) Olyan szerzésközpontú helyi társadalmakból jöttek, amelyeket gyakran zárt, klánszerű rokonsági-szomszédsági, összefonódottsági csoportok uralnak, amelyeket századok óta erős akaratú, olykor zsarnoki vezetők mozgatnak. A miniszterelnök legjobban az alulról jövő, sokban a nyolcvanas évek logikája szerint gondolkodó, de minden úton-módon felemelkedni akaró középrétegek vágyaival azonosul.”  Bár a rendszer a Horthy-korszak külsőségeit támasztja fel, eszményképe inkább a kádári aranykor „kisembere”, aki kemény munkával, önkizsákmányolással, fifikás szabálykerüléssel meg a személyes és pártkapcsolatai révén jut előre. A Kádár-rendszer iránti nosztalgia nincs ellentétben a Horthy-nosztalgiával. Az 1990-es évek első felében úgy tűnt, Móricz Zsigmond regényét, a Rokonokat a tőke nélkül működő buborékvállalkozások tündöklése meg a hozzájuk kapcsolódó korrupció teszi elképesztően aktuálissá. Ma mintha minden újsághírből „Béla bácsi”, Zsarátnok város joviális, valójában egy maffia-keresztapa fagyosan vicsorító polgármestere hunyorítana ránk. A világvárossá fejlődő Budapest és a kisvárosi, vidéki Magyarország birkózása valóban régebbi száz évesnél: végigkísérte a magyarországi liberalizmus legszebb évtizedeit a dualizmus korában, és nem ért véget a Kádár-rendszerben sem, amikor egy szolnoki rendőrtiszt Budapestre száműzhette az ottani ellenzéki művészcsoport, az Inconnu tagjait. Ezért tűnik a hideg polgárháború lezárása annyira esélytelennek.   

A közvélemény Orbán-ellenes részét leginkább a Fidesz gátlástalan lenyúláspolitikája háborítja fel: a lezsírozott közbeszerzések, a kedvezményes földbérletek, a trafikkoncessziók ügye. Tölgyessy arra figyelmeztet, amit a Fidesz maga is hangsúlyoz: a lenyúlás valójában politikailag átgondolt elitcsere, „őrségváltás”, ahogy annak idején a nyilasok szerették mondani. A Fidesz a 90-es években új, csekély parlamenti súllyal rendelkező pártként nagyrészt kimaradt az eredeti tőkeosztogatásból: ezt pótolja most fülkeforradalmi jelszavakkal. Nincs miért szemérmeskednie: „a Fidesz számára – írja Tölgyessy – minden meghódított hatalmi ág, de minden megszerzett közbeszerzés vagy akár trafikengedély fontos siker a »gonosz erőivel« folytatott harcban”. A Fidesz nyomulásával szemben a baloldal olyan viszonyok fenntartásáért küzd – teszi hozzá Tölgyessy –, „amelynek alapjait a kommunizmus kezdetén olykor a legdurvább erőhatalommal teremtették meg”. Ez azonban így nem megalapozott általánosítás. Azoknak a pozícióknak, amelyekre a Fidesz a kultúrában, a tudományban ráteszi a kezét, már édes kevés közük van a kommunizmus kezdetén megszerzett pozíciókhoz.

Együtt?

Politikaelemző gyakorlatának megfelelően az Orbán-jelenség nagyszabású leírása után Tölgyessy sorra veszi a többi pártot. Jelenleg mind a közvélemény-kutatások, mind az időközi választások eredményei a Fidesz-KDNP győzelmét valószínűsítik. Csakhogy a választási szabályok átalakítása, amelynek a célja a további Fidesz-kormányzás biztosítása volt, billenékennyé tette a választási rendszert: egy keményen kézben tartott párt vagy párszövetség csekély többsége is elegendő lehet a jelentős, akár kétharmados győzelemhez.  

Súlyos veresége után az MSZP jelentősen átalakult. Régi, pártállami káderei háttérbe szorultak, vezetése centralizálttá vált. A Republikon intézet 2012-es felmérése szerint az MSZP szavazóközönsége idősebb és kevésbé iskolázott, mint a Fideszé vagy akár a Jobbiké. Szavazói igényének megfelelően az MSZP retorikájában ismét erősebb az antikapitalizmus, több a jóléti ígéret. Ezzel az MSZP távolabb került a szocialisták és a liberálisok egykori közös holdudvarát képező baloldali reformértelmiség szemléletétől. Ez utóbbiak inkább a Bajnai Gordon körül létrejött választási szövetség köré csoportosulnak. A két baloldali tömb programjának összefésülése, véli Tölgyessy, viszonylag könnyen megoldható, A közös listaállítás és a megegyezés a miniszterelnök személyéről nehezebb feladat, Még nehezebb azonban a 106 egyéni választókerület felosztása: senki sem tudja, hogy az egyes választókerületekben melyik baloldali jelöltnek volna nagyobb esélye. Egy eleve megosztott választási koalíció győzelme, figyelmeztet Tölgyessy, könnyen végződhet a közös kormányzás kudarcával.  

1990-ben az ország nyugati felén az SZDSZ győzött. 1998-ban az SZDSZ egykori nyugat-magyarországi szavazói a Fideszre szavaztak. Ha az SZDSZ látványos sikere idején legalább annyira odafigyel a Vas megyei liberálisokra, mint arra a fővárosi értelmiségre, amely liberálisnak vallotta magát, de a pártállam végnapjaiban kialakult hatalmi pozíciójának a helyreállítását az MSZP-től remélte, talán ma mégsem követné az ország Arany János gúnyos tanácsát: „Visszamehetsz Magyarom, Scythia téreire”. 

Magyar Narancs, 2013. július 11.
14 279 karakter