Kőszeg Ferenc honlapja

A Magyar Televízió kétrészes dokumentumfilmet mutatott be a Kádár-rendszer utolsó tíz évében kiadott, hivatalos engedély nélkül, de rendőri zaklatások közepette megjelent kiadványokról. A film azonban egyoldalú képet mutatott a demokratikus ellenzékről, a cenzúrázatlan kiadványokról és készítőikről.

A magamutogatásnál fontosabb

Dokumentumfilm a Beszélőről

Misztótfalusi Kis Miklós óta archetípusa a magyar kultúrának a siránkozó nyomdász.

Az 1999-es frankfurti könyvvásáron, amelynek Magyarország volt a díszvendége, tízegynéhány plasztika reprezentálta szellemi örökségünket. Kissé ijesztő volt, hogy a magyar géniusz megtestesítői közül (Széchenyi, Semmelweis, Bartók, József Attila) hány az öngyilkos, száműzött és elmeháborodott; sikeres ember – mondjuk Liszt Ferenc vagy akár Arany János típusából – alig szerepelt a világnak bemutatott nagyjaink között. De a sorsüldözöttek eme galériájában is különös volt ott látni a kolozsvári tipográfust, akinek – remekbe készült nyomdaipari termékein kívül – fő műve munkajogi panasza részletes leírása. Orosz István – ismeretlenül – a demokratikus ellenzék ünnepelt hőse volt. Szinte romantikus aura övezte a titokzatos embert, aki öt éven át fennakadás nélkül nyomtatta a szamizdat Beszélőt, miközben másoktól sorra koboztak el példányokat és sokszorosító gépeket. Mindannyian csak tisztelettel gondoltunk rá, aki meg tud maradni az ismeretlenségben, akit talán ismerünk is, csak éppen nem tudjuk, hogy valójában ő Z. a fekete lovas. A tisztelet csak fokozódott, amikor a rendszerváltás után kiderült, hogy a szamizdat – Demszky Gábor mellett – legsikeresebb előállítója egyúttal filozófiai műveket fordít, kiváló politikai esszéket ír, de a folyóirat előállítása kedvéért hátat fordított az értelmiségi életformának, és éveken át kertészként dolgozott többek közt a Magyar Nemzeti Bank visegrádi üdülőjében.

A Szamizdatos évek című kétrészes, összesen több mint három órás dokumentumfilm hasznos küldetést teljesített: sokak számára kézzel foghatóvá, átélhetővé tette a lassanként feledésbe merülő, a fiatalabbak szemében pedig új tényt, hogy Magyarországon, tíz évvel a rendszerváltás előtt, házilagos kivitelben, rendőri zaklatások közepette, de újjászületett a sajtószabadság. Ebből a szempontból talán nem is baj, hogy a film az állami engedély nélkül megjelenő (magyarán: szamizdat) Beszélő történetének leginkább blickfangos, romantikus oldalát mutatta be: a „rendőrökkel” (vagyis az állambiztonsági szervezettel) folytatott rablópandúrt, a házkutatások, a lebukások és az újrakezdések történetét. A legtöbb néző számára ez a krónika valószínűleg érdekesebb és megjegyezhetőbb volt, mintha a film a Beszélő vonaláról, az „amit akarunk” és az „amit lehet” között tátongó szakadék áthidalásának lehetőségeiről vagy lehetetlenségéről szólt volna.

A baj az, hogy a filmben megszólalók többsége a magyar szamizdat – és benne a Beszélő – sikertörténetét a sértődöttek, a számon kívül maradtak szemszögéből adta elő.

A film tájékozatlan nézője úgy hiheti, hogy az egyik oldalon voltak a tábornokok és főtisztek, akik a pártközponttal való titokzatos összejátszásuk következtében valamilyen különleges védettséget élveztek,  a másik oldalon a közkatonák, az előállítók és terjesztők, akik elvitték a balhét. A rendszerváltás után aztán az előbbieké lett minden hatalom és dicsőség, az utóbbiakról pedig csendben megfeledkeztek. Megható történet, már-már olyan, mint a Cyrano zárójelenete, csak az egyik oldala sem igaz.

A film legtöbbször megszólaló szereplője, Orosz István beszél – a szerkesztő-riporter Modor Ádámmal egyetemben – a legélesebben az egykori közkatonák mellőzöttségéről. Külön kiemeli, hogy a Beszélő összkiadása mindössze néhány sorban emlékezik meg a lap első nyomdászáról. Csakhogy az Összkiadás a szamizdat Beszélő nehezen hozzáférhető, nehezen olvasható 27 számának újranyomása volt, egy rövid bevezetőn és jegyzeteken kívül nem tartalmazott mást, mint, ami a folyóiratban 1981 és l989 között megjelent. Ezzel szemben a szamizdat jogutódjaként megjelenő hetilap-Beszélőben Orosz István először az l992. június 6-i számban, majd egy évvel később igen élvezetes módon megírt két részes dolgozatban számolt be a Beszélő előállításával kapcsolatos viszontagságokról (1993. július 10. és 17.). 1988-ban – miután visszakapta l986-ban bevont útlevelét – a legendás nyomdász Angliában telepedett le, így a rendszerváltás politikai eseményeiben közvetlenül nem vehetett részt. 1993–1994-ben a Beszélő londoni tudósítója volt, összesen tizennégy Angliában kelt írása jelent meg a hetilapban, A Westminster-modell című könyvéről pedig, amelyet Modor Ádám kiadója, a Katalizátor Iroda jelentetett meg, Radnóti Sándor írt elismerő kritikát a Beszélő 1993 karácsonyi számában.

Azért meséltem el viszonylagos részletességgel a Beszélő első száma előkészítésének és leszállításának történetét, mert közvetett bizonyítékul szolgál arra, hogy a belügyi szervek nem tudtak a Beszélő konkrét előkészületeiről, nem tudtak arról, hogy miben állapodtunk meg az Eötvös utcai megbeszélésen, nem tudták, hogy Miklóssy Endre veszi át az elkészült számokat, és végül, azt sem tudták, hogy a Beszélő Dunabogdányban készül.

A hetilap-Beszélő igyekezett fenntartani a régi Beszélő rovatait. A Befejezetlen múlt rovatban Nagy W. András Érzelmes utazások címmel tíz részben rajzolt játékos-nosztalgikus képeket az ellenzéki közelmúlt alakjairól, köztük a mostani tv-film számos szereplőjéről Az első rész  hősei Somogyi László és akkori felesége, a filmben sajnos nem szereplő Somogyi Erzsébet (1990. szeptember 22.); a Megmondják a csillagok a szamizdat vilámkezű gépírónőjéről, Vágner Annáról szól (1991. január 12.) a Mata és Hari a két Érden dolgozó lányról, Márczi Kittiről és Molnár Beátáról (1991. december 21.), a megrázó 4. rész pedig – Forradalmár címmel – az akkor már súlyosan beteg Krassó Györgyről (1990. karácsonyi szám). Ha senki más, a film szereplői biztosan olvasták ezeket az írásokat. (A valóságban persze nemcsak ők, hanem sok ezren, a hetilap akkori olvasói. Régóta kötetben lenne a helyük.) A demokratikus ellenzék szerveződése idején mindenkinek számolnia kellett azzal, hogy börtönbe kerül. Amikor 1983 áprilisában bevittek a Tolnai Lajos utcába, és Szövényi György százados, akit manapság gyakran látok a televízióban, mint terrorelhárítási szakértőt, kihallgatott, biztos voltam benne, hogy leghamarább két-három év múlva szabadulok. Én lepődtem meg a legjobban, amikor hajnali öt órakor kiengedtek. Tény, hogy a demokratikus ellenzék köréből senki sem került börtönbe – e tekintetben nem volt különbség a „tábornokok” és a magukat radikálisoknak minősítő „közkatonák” között. A zaklatások, házkutatások számát feltehetőleg növelte a célszemély radikalizmusa, csökkentette a nemzetközi ismertsége. De az ismert Krassót – a hazai és külföldi tiltakozás ellenére – 1984 őszén rendőri felügyelet alá helyezték, az ugyancsak ismert Demszkyt pedig úgy megverték, hogy kórházba kellett szállítani. Orosz Istvánnál ellenben nem került sor házkutatásra, holott nem volt ismert, viszont jól konspirált. Én ismertebb voltam, de óvatlanul beszéltem a lakásomban és a kocsimban, pedig sejthettem volna, hogy mind a kettőt folyamatosan lehallgatják. Le is buktam néhányszor, még l988 késő nyarán is, valószínűleg utolsóként a szamizdat munkatársai közül. Természetesen tudtuk, hogy azért vannak politikai elítélések. A Beszélő 19. száma 1987-ben arról számolt be, hogy a katolikus püspöki kar – történetesen éppen a forradalom 30. évfordulóján – nyilatkozatban határolta el magát a szolgálatmegtagadóktól, akik közül ekkor mintegy százan voltak börtönben. Izgatási perek mindig voltak, a puha diktatúra legnyugisabb éveiben is. Az állambiztonsági gépezetnek perekkel kellett igazolnia fenntartása értelmét. Ugyanakkor a pártvezetés is fenn akarta tartani annak a látszatát, hogy Magyarországon politikai abból senki sem kerül börtönbe. Így az áldozatok többnyire állami gondozásban felnőtt, a társadalom perifériájára szorult emberek voltak, sőt az utolsó években egyre inkább köztörvényes bűncselekmények miatt amúgy is elítélt börtönlakók. Olykor hallom jobboldali ismerőseimtől, hogy a demokratikus ellenzék lepaktált a kommunistákkal, ezért úsztuk meg szabad lábon (e körbe nyilván Modor Ádám és Molnár Tamás is beleértendő), az igazi ellenállók ellenben börtönben sínylődtek. De szeretném látni, amikor egy efféle keresztény-nemzeti felfogású tanárember találkozik álmai nemzeti hősével.

A demokratikus ellenzék kemény magjából csak Demszky, a háttérben dolgozó segítők közül pedig Magyar Bálint és Szent-Iványi István maradt jelentős politikai pozícióban. Szilágyi Sándor már 1990-ben, Solt Ottilia 1994-ben, én 1998-ban mondtam búcsút a pártpolitikának. Kis János sosem vállalt képviselőséget, 1991-ben megvált az SZDSZ elnöki tisztségétől is, és amióta 2002-ben kilépett a szervezetből már biztosan nem rendelkezik azzal az informális hatalommal sem, amely mindig inkább legenda volt, mint valóság. De így van ez a másik oldalon is. Jávor Károly, aki egy ideig Hann Endrével együtt sokszorosította a Beszélőt, l994-ig az MDF országgyűlési képviselője volt, ma nem szerepel a politikai életben. Az Orosz István, Modor Ádám köréhez tartozó Illés Zoltán ellenben ma is a Fidesz képviselője, bizottsági alelnök. Nem is beszélve Molnár Tamásról, aki a Fidesztől jobbra álló radikális jobb oldal vezető publicistája.

Molnár Tamás, de vele együtt Orosz és Modor is, elvi szintre emelik az egész filmet belengő sértődöttséget. Molnár Tamás azt fejtegeti, hogy azért ábrándult ki a Beszélőből, mert az egyre inkább eltávolodott az ellenzékiségtől, és a reformszocialisták szócsöve lett. Molnár, aki jelentkezésekor elszántságával és erkölcsi komolyságával nyomban a Beszélő-kör kedvence lett, pontosan tudja, hogy ebből semmi sem igaz. Az l987-ben közreadott Társadalmi szerződés, a nevezetes mondattal – „Kádárnak mennie kell!” – és követelésével, hogy a törvény korlátozza a párt hatalmát, nagyobb durranás volt, mint bármilyen antikommunista tamtam. A film főszereplői következetesen kerülik, hogy bármit is mondjanak a Beszélő tartalmáról, hiszen akkor szétpukkadna a lufi, hogy a szamizdat csupán a hatalomnak tett reformjavaslatokat, s így – az ávósok Szász Béla által idézett kedvenc szavával – „lényegében” a kommunista manipuláció eszköze volt. Így jön létre az a szégyenletes helyzet, hogy a Beszélő tartalmáról egyedül Pozsgay szájából hangzanak el hitelt érdemlő kijelentések. Molnár Tamással ellentétben, aki tudomásom szerint csak 1988-ban került szembe a demokratikus ellenzékkel, amikor a Londonban élő Krassó György magyar hangjaként gátolni próbálta a Szabad Kezdeményezések Hálózata működőképes szervezetté alakulását, Orosz István Kivülálló néven írt cikkében már 1982-ben is hevesen bírálta a demokratikus ellenzéket. De azért tíz évvel később a hetilap Beszélőben le tudta írni: „…számomra a magamutogatásnál fontosabbnak látszott, hogy a bős-nagymarosi vízi erőmű botrányát, a csehszlovákiai és romániai magyarok emberjogi helyzetét vagy a szolgálatmegtagadók ügyét Magyarországon először cenzúrázatlanul elemző írások, az 1953-as KV határozat, az 56-os kronológia meg az ’56-os szám, sok-sok fennakadás, késlekedés után, de mégiscsak megjelenhessen[ek].”

Bizony, erről is kellett volna beszélnie a filmben. Kár, hogy húsz év múltán számára is a sebei mutogatása lett a fontosabb. De ha már…  hol vannak azok a sebek?

Népszabadság, 2004. február 2.
10 680 karakter